EURÓPAI KALANDOZÁSOK, 6. RÉSZ

Néhány szellemi műhely kisugárzása oly erős, hogy az egyáltalán nem áll arányban fizikai méretével. Így van ez a svájci Feuerthalenben működő Sinar fényképezőgépgyárral is. A gondozásukban a szakmai közönség elé kerülő Sinar Edition könyvsorozatuknak nemrégiben már a hatodik kötete látott napvilágot, és bevallom, nagy érdeklődéssel vettem a kezembe a könyvet. Romano Padeste és Helmut Kraus német nyelvű albuma – a Digitale High-End Fotografie – A/4-es formátumú és szemmel láthatólag nem kívánja 112, bőségesen illusztrált oldalának tartalmával agyoninformálni az olvasót. Sajnos, az elmúlt években oly mértékben terhelték a digitális fényképezési technika iránt érdeklődőket érthetetlen „szak”-kifejezésekkel, hogy a svájci könyv egyszerű átlapozása is már felfedezésszámba menő élményeket okoz.

A két szerző az alapokkal kezdi a magyarázatot, minden lényegi elemet színes, olykor háromdimenziós ábra segítségével értelmezve. Több olyan alapfogalom kerül terítékre, amelyekről ilyen félreérthetetlen, szinte mindenki által egyértelmű (!) ábrákat eddig még nem láttam. A további lapokon leltárszerűen sorra veszik azokat a fontos fogalmakat is, melyek a digitális technika sajátjai, de ezeket is az előzményekbe ágyazzák bele, így azok nem „lógnak” a nagy semmiben, és nem érezzük azt sem, hogy egy bűvész rántotta volna elő őket a cilinderéből. A kötet végén a Sinar könyvsorozat korábbi öt kötetében megszokott minőségű műszaki és reklámfotók nyugtatják meg az esetleg még tépelődő, tétovázó olvasót.

*

Antonioni Nagyítása óta talán nincs is olyan fotós, aki a japán Nikon F-re ne tekintene az átlagosnál kissé nagyobb tisztelettel. Azt eddig is tudtuk, hogy az 1959-ben a piacra került kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgép az elmúlt évtizedekben a fotótechnika-történet alapdarabjává vált, de az, ami Uli Koch háromkötetes könyvében olvasható, látható – túlzás nélkül állíthatom –, mindenkit meglep.

A németországi Leinfeldenben lakó bankalkalmazott 1970-ben cserélte Zeiss Ikon Icarexét egy Nikon F-re, és ezt a lépést – könyvtrilógiája ékes bizonyíték erre – a mai napig nem bánta meg. A szerző a világ számos országában élő, tucatnyi barátot és levelezőtársat említ könyve előszavában, akik kutatómunkáját segítették. Nem tudni, hogy megírni volt-e nehezebb a könyvet, vagy megjelentetni. (Az igényes kivitelből Uli Koch nem engedett, így a hosszas előkészítő munka során több kiadó visszalépett. Azt mindenképpen sajnálhatjuk, hogy a nyomtatás nem Magyarországon készült, emiatt a mű 179 eurós ára nekünk kissé magas…)

Mit kap ezért az árért a vevő a trilógiát végül is közzétevő Peter Coelntől, aki a bécsi Leicashop és WestLicht tulajdonosaként vállalta a könyv kiadását? Az A/4-es méretű, keménytáblás kötésű kötetek egy csinos tokban kerülnek forgalomba, de külön is megvásárolhatók. (Legújabb hírünk szerint az angol nyelvű könyvekhez – kívánságra – mellékelik az eredeti német szöveget is.) A gépvázról szóló kötet 182, az objektíveket taglaló 214, míg a tartozékokat leltározó 222 oldalas! A 618 lapon szinte megszámlálhatatlan mennyiségű fekete-fehér és színes fotó egészíti ki a leírtakat.

Hüledezve lapozgatom Uli Koch trilógiáját, és titkon abban reménykedem, hogy egyszer a távmérős Nikon fényképezőgépek ismertetésére is vállalkozik Peter Coeln népes nemzetközi szakértői csapatából valaki…

*

Bécs mindig tartogat az érdeklődő számára valamilyen magyar vonatkozású érdekességet. Színházi múzeumuk, az Österreichi-sches Theathermuseum Von der Pose zum Ausdruck címmel rendezte meg a 700 000 darabot számláló fotógyűjteményükből válogatott kiállítást. Az 1900 és 1930 közötti nagy korszakot reprezentáló háromszáz képnek nem a kiválasztása, hanem a megfelelő dokumentálása volt nehéz. (A korszakhatár kezdetét a színpad elektromos megvilágítása, míg a végét a modernista irányzatok ellehetetlenülése jelzi.) Korábban egy-egy fotó mellé a színház, a színdarab, annak szerzője, a színészek és a rendező neve, illetve az időpont került feljegyzésre. Mára egyértelművé vált, hogy a sokszor ismeretlen (névtelen?) vagy jelentéktelennek hitt fényképészek kiléte és főbb életrajzi adatainak megemlítése is elhagyhatatlan. Csak az tudja, aki már próbálta, hogy egy-egy születési és halálozási évszám vagy más hiteles adat megszerzése esetenként milyen nehézségeket okoz…

A kiállításon szereplő háromszáz kép egyharmada Willingerék műterméből származik. Az apa, Willinger Vilmos 1879-ben született Budapesten. Nem csak Pesten, de 1902–1918 között Berlinben is tartott fenn műtermet, később sajtóügynökséget is. Bécsben 1921-től működött, több társtulajdonossal, de a munkába felesége, Erna, majd fia, Willinger László (1909–1989) is bekapcsolódott. Volt időszak, amikor egy időben dolgoztak Bécsben, Berlinben és Párizsban. A kiállított munkák alapján úgy tűnik, e három város szinte minden színházi eseményét ismerték. László a harmincas évek derekán – számos barátját követve – Hollywoodba ment, és ott híres glamour-fotós lett. Szülei eseménydúsabb életre vágyva az ellenkező irányba indultak, és Sanghajig meg sem álltak.

A tárlat többi alkotója is rendkívül érdekes. Jómagam furcsának mondható nosztalgiával tekintettem a Benda Artúr–Kallmusz Dóra házaspár munkáira. Egyik korábbi munkahelyemen ugyanis utóbbiról még szocialista brigádot is elneveztek lelkes fényképésznők.

*

Vonatom Németország felé indul, és bár idén nincs photokina, a felkeresni kívánt mannheimi rendezvény néhány ponton mégis kapcsolódik hozzá. Tavaly a photokina utolsó napján adták át a DGPh (Deutsche Gesellschaft für Photographie) kulturális díját A. D. Colemannek, az Európai Fotótörténeti Társaság tagjának, s idén az előzetes hírek szerint John Morris Mannheimben a DGPh Dr. Erich Solomonról elnevezett kitüntetését veheti át.

A DGPH Kulturális Díjának első kitüntetettje 1959-ben az elméleti fotótörténet egyik legnagyobb alakja, Helmut Gernsheim (1913–1995) volt. 2003-ban Gernsheim születésének 90. évfordulója alkalmából Mannheimben Focus Mensch-Man in Focus címmel a Reiss-Engelhorn Múzeumban kiállítást rendeznek, de a tárlathoz kapcsolódnak a Forum International Photographie rendezvényei, sőt az Európai Fotótörténeti Társaság éves tanácskozása is.

A német születésű, angol állampolgárságú Gernsheim már az 1940-es években intenzíven gyűjtött régi fényképeket és fotótörténeti kutatásokat végzett, ezeket később – első felesége segítségével – több vaskos kötetben publikálta. Kollekciójának túlnyomó részét egy egyesült államokbeli gyűjteménynek adta el. Ezután már csak kortárs női fotósok képeit vásárolta. Halála után második felesége a könyvtárát és dokumentumainak egy részét a mannheimi Reiss-Engelhorn Múzeumnak adta át feldolgozásra.

Gernsheim találta meg Niépce első képrögzítési kísérleteinek eredményeit M. Pritchard magángyűjteményében. Erről a jelentős felfedezéséről nem egy fotográfiai szaklapban, hanem a The Times hasábjain számolt be 1952. április 15-én. Ez mindig eszembe jut, amikor azon gondolkodom, hogy érdemes-e cikket írni.

Fejér Zoltán