ERIKA SCHMIED FOTÓI BERNHARD ÉS HUNDERTWASSER "PARADICSOMAIRÓL", ÉS BERNHARD "ÉLETEMBEREI"

Két, egyaránt a közelmúltban elhunyt, de egymástól szinte mindenben különböző 20. századi osztrák művész titkaiba láthat bele a bécsi, budapesti fotóhasználatú tárlatok (többről, másról van szó, mint dokumentációról) nézője. Három dologgal mégis közösen jellemezhetők: mindketten kiábrándultak és magányosak voltak, mindketten elbújtak, kertek mélyére rejtőztek, és mindkettőjük életművét már életükben egyetemesként tisztelték. A megbecsülést paradox módon és nem kismértékben a közéleti botrányok teremtették meg, amelyek nem választhatók le a művészek tevékenységéről és most a fotókiállítások sikeréről sem.

Friedensreich Hundertwasser (Friedrich Stowasser) festő, építész, ökológus és Thomas Bernhard költő, író és moralista médiasztárok voltak. De pályáik nem úgy medializáltak, hogy pl. Erika Schmied fotográfus (1935) vagy az „életemberek” képeivel teli volnának a lapok. Hanem úgy, hogy még a művészet vagy a művészet által fölvetett társadalmi felelősség iránt kevéssé fogékony „nézőt” is már évtizedek óta megdolgozta a sajtó. És már a „paradicsomi” látvánnyal történő szembesülés előtt szentnek szóló áhítattal vagy szent borzadállyal közelít az életrajz mellékleteinek tetsző fotóművekhez.

Így a kép összegabalyodik: primer módon a képzőművészeti-irodalmi műből és/vagy másodlagosan a médiából szerzett befogadói élményekkel. Ezeket, illetve a két alkotó „rosszhírét” többnyire előre bírja a kiállításnéző, aki talán éppen az alkotók provokatív másságát is szeretné a fotókkal értelmezni, megfejteni.

A két művész gyermekkorban élte át a második világháborút, illetve már előtte Ausztria német megszállását. Hundertwasser (1928), anyja lélekjelenlétének köszönhetően, zsidó származása ellenére a nagymamánál túlélte a fasizmust. Bernhard (1931) Hollandiában törvénytelen gyerekként született, majd a sikertelen írónak számító osztrák nagypapához, Johannes Freumbichlerhez került. Méghozzá szökve. Az Életrajzi írások 5. kötete szerint a Bécset már megszenvedett nyolcéves Thomas a felső-ausztriai Traunsteinből próbált a Wehrmachthoz behívott mostohaapa és gyám Steyr hadikerékpárjával Salzburgba menni. Az út, ami egy nagy eséssel végződött, a zivatarban majdnem katasztrófához vezetett. A közeli Ettendorfban élő nagypapa volt az, aki a fiút megmentette ebből a nehéz helyzetből, és megvédte az anya haragjától.

Hundertwasser a háború után festőnek tanult, és gyorsan fölfelé ívelő pályát futott be, amit egyre inkább átszőtt a lázadás szelleme. Lázadás a racionalista építészet, a szögletesség és a művészeti akadémiák gyakorlata ellen.

1959-ben Ernst Fuchs és Arnulf Rainer festőkkel megalapította a Pinatoriumot. Manifesztumokat írt és adott elő, nemegyszer meztelenül vagy festékkel hadakozva. Egy lakótelepi lakásból közvetített élő tv-adásban összefestette vendéglátói kommersz otthonát. Zajos per lett, amiből a festő csak nyert. Festészete innen egyértelműen üzleti boom. 1968-ban megépítette a Regentag elnevezésű hajót, amellyel nyomatékot adott az Architektur–Boykotte–Mani-fest–Los von Loos (a végén szójáték: Le Loos-szal) vagy a spirálvonalról szóló, a modern építészet standardja elleni, a környezetvédő akcióknak és békemanifesztumoknak. Szót kapott egyetemeken és az amerikai szenátusban. Faültetési kampányokat szervezett, ENSZ-bélyeget, Új-Zélandnak zászlót tervezett. A civil kurázsi erejével megakadályozta egy régi posta épületének lebontását Új-Zélandon. Az elsők közt tett alapítványt az AIDS-betegek segítségére és az orvosi kutatásokra. Peter Pelikan osztrák építésszel 1985-ben társultak és gyors építészkarriert futottak be. Bécsi házaikhoz milliók zarándokolnak el – a német és osztrák vidék Hundertwasser-házai is a turisták zarándokhelyei –, a hivatalos építészet fanyalgása közepette.

„A Te kötelességed, hogy a vegetációt minden eszközzel a jogaihoz segítsd! Ahová hó és eső esik, ott szabad természetnek kell lennie, ahol télen minden fehér, ott nyáron mindennek zöldnek kell lennie! Ami vízszintesen a szabad ég alatt van, az a természeté, az utcákat és a tetőket zölddé kell tenni! A városban erdei levegőt kell szívnunk! Az ember–fa kapcsolatnak vallási mértéket kell öltenie! Akkor végre megértjük majd ezt a mondatot: az egyenes vonal Isten nélkül való” – írja és prófétálja, miközben csalánlevest főz a vernisszázsra, vagy lefotóztatja magát, amint a KunstHaus – a mostani kiállítás épületének tetején épített műterme – tetőkertjébe vizel. „Nem lehet a Paradicsomba menekülni, a Paradicsomot nem lehet sem bevenni, sem igényelni, sem lefoglalni. Paradicsomot csak saját magunk hozhatunk létre, egyéni kreativitással, vagy hagyjuk, hogy a természet hozza létre. A Paradicsomban fény van és árnyék, rossz és jó, szegény és gazdag, alkotás és utánzás, bánat és öröm, szép és csúnya. Ha a Paradicsomban csak az egyik minőség volna jelen, az rosszabb lenne, mint a Pokol.”

A KunstHaus kiállításának egyik része tehát Friedensreich Hundertwasser életének csendes helyszíneit szembesíti a könyvek és a közéleti botrányok világával. A képek természetközeli idillt mutatnak, ahonnan érezhetően igen távoli a közélet. Egymás mellé kerül egy régi fűrésztelep a Waldviertelben, egy velencei kert a kertészével, a normandiai parasztház, az új-zélandi Bay of Island „Palack-háza” vagy az általa átalakított bécsi KunstHaus dzsungelszerű udvara és tetőkertje. Emberi behatásoktól védett vadont idéző vegetáció közepette álmodja festészetét és világjobbító projektjeit. Kevés embernek sikerült, ami Hundertwassernek: hogy a művészi munkáit irányító eszményeket a privát életben is képes volt követni. Amennyire fontos volt számára, hogy hasson másokra, legalább annyira próbálta saját életterületeit elkendőzni. A televízió szerszám volt számára, amelyet ha letett, ellenségként félt tőle, menekült előle. Konzekvens módon élte ezt a rejtőzést, még ha a külvilág ezt nem is mindig tapasztalta. Most a KunstHaus tárlatán Hundertwasserről is kiállítottak egy sor portrét az 1960–90-es évekből. A végpont a sírjáról készült felvétel (2000) Új-Zéland egyik északi szigetén; a világ végén.

A projektet, hogy mindezt a közönség láthassa, még életében elfogadta. Talán, egyre nyilvánvalóbbá lett számára is, hogy az ő világprogrammá szélesítendő vágyuniverzuma nem megvalósítható. Maradtak a paradicsomi kertek fotói, Erika Schmied mesteri fekete-fehérjei.

Míg Hundertwasser számára a megszenvedett nácizmus széles értelemben alapozta meg a racionalista modernitás tagadását, addig Bernhard ezt a tagadást az osztrák emberre és államaira korlátozta. „Az ok” az azonos című kultkönyvéből ismert. Ez Bernhard internátusi éveiről szól: Thomas a salzburgi Schrannengasse Johanneumában töltötte a II. világháborút és a közvetlenül utána zajló éveket. Bernhard az internátust – amely kezdetben mint nemzetiszocialista nevelőintézet, majd később ugyanazon nevelőkkel katolikus címke alatt működött – börtönként, pokolként élte meg. A Salzburgban borzalmas pusztítást végzett bombatámadások elől a diákok a Kapucinus-hegybe és a Mönsch-hegybe vájt légoltalmi tárnákba menekültek. Bernhard nem a támadókat gyűlölte meg. A lázadással vegyes szorongás az ausztriai nácizmus heves, életre szóló gyűlöletét alapozta meg.

A háború után egy másik hegy csöndje jelentette a menekülés lehetőségét, a Sebastian-temetővel. A „Menni” című elbeszélésében Bernhard két, őt mindig is sokat foglalkoztató motívumot egyesít: menni és gondolkodni. Ez az olvasó számára virtuális élmény, de a fotós számára, kikerülhetetlen példa. Az elbeszélő minden hétfőn és szerdán Oehlerrel sétálva mondja el közös barátjuk, Karrer sorsát, aki régebben sétált együtt Oehlerrel. De miután megőrült, és elszállították az Am Steinhof idegosztályára, Bernhard beszállt helyette. A barátok útja kínos rendszerességgel a már nem létező, már akkor elhagyott Franz-Josef Pályaudvar, és a majd összeomló Friedensbrücke (Szabadság híd) egykori padjai felé vezetett. Karrer számára az Alserbach- és a Klosterneuburgstrassén folytatott séták a végzet útját jelentették: gondolatai a „gondolatmenetek” folyamán egyre jobban összekuszálódtak, és barátai most féltek tőle, hogy az Am Steinhof intézményben meglátogassák, attól tartva, hogy többé ők sem jöhetnek ki onnan. Az író kórházfóbiáját viszsza-visszatérő tüdőbetegsége is fokozta. A fotók talán csak egy melankolikus kert képei lennének a „Menni” elbeszélése nélkül. Írás és Schmied képei szinte szürrealista módon egybeolvadnak. Egy egész napra berendezkedett néző Bernhard-kötetet olvasva sétált a fotók között.

„Az olcsón evők” főhőse, a kutyaharapás miatt leszázalékolt Koller és barátai rendszeresen találkoztak Bécs 19. kerületében, WÖK (szeretetmenza, nálunk „Lordok háza”) lokáljában, hogy majdnem ingyen megebédelhessenek. Koller, hosszú sétái alatt – melyek a Wertheimerparkon és a Türkenschatzparkon át vezetnek (az egyik beszélő név a frankfurti bankárok millióit, a másik a Cigánybáró kincseit idézi) –, gondolataiban egy, a fiziognómia területén folytatott alapvető tanulmányán dolgozik.

Ezt az a nagy életfeladat vezérelte, amit sohasem fejezett be. Az a próbálkozás, hogy a tanulmány vázlatát egy illetékesnek az Isten Szeme étteremben (ugyancsak egyszerre valós és szimbolikus név) átnyújtsa, meghiúsult, és nem sokkal ezután Koller meghalt. Kafkai helyzet és hozzáillő, kitaláltnak tűnő helyek, amelyek mára többnyire végleg eltűntek, csak fotókon léteznek.

„A pince” helyei is furcsa hangulatú fekete lyukak Bernhard útján: Karl Podlaha élelmiszerüzlete Salzburg – akkoriban még rossz hírű – Scherzhausfeld negyedében egy ház szuterénjében, ahol a majdani író kereskedősegédként dolgozott, miután a gimnáziumot egyik napról a másikra elkerülte, és az ellenkező irányba indult. A pince szűkösségéből, csakúgy, mint a sok rokonnal teli otthonból (Radetzkystrasse), Bernhard ének- és zene-magánórákba menekült, melyeket Salzburg elegáns óvárosában, a Pfeiffergassén vett – Bernhard a 68-as lázadókkal és a „hobo” Hundertwasserrel ellentétben, mindig jól öltözött maradt, és botrányai ellenére magánéletében gemütlich kedvességgel, szinte dandyként közlekedett. Másik menekülő célpontja a Mönchberg volt, ahol a költeményeit írta és a lovasiskolában előadott operákat hallgatta. Mozartnak inkább a Milos Forman „látta” romantikája él a fotókon és nem a zenéje. Ugyancsak menedéket jelentett számára a bécsi tüdőszanatórium és kertje, ahol Paul Wittgenstein – a filozófus unokaöccse – végórái váltak kisregénnyé. Szerette a döblingi elmeklinika temetőjét is, amelynek neve a magyar fülnek még sajátosabban hangzik.

Talán a legtitokzatosabb hely, a nála 37 évvel idősebb Hedwig Stavianicek lakása/barátsága. A jómódú, megözvegyült Hedwiget 19 éves korában ismerte meg. Nála szinte egyetlen otthonára talált az író. Különös utazásokat tettek együtt, az Északi-tenger dűnéihez vagy a portugál királyi nyaraló, Sintra vadregényes: európai, mégis trópusi parkjaihoz. A plátói kapcsolat annyira erős volt, hogy Bernhardot végakaratuk szerint Hedwig (és néhai férje) sírjába temették, ahonnan a hagyatékon veszekedő „örökösök” gyilkossági vádjai ellenére sem exhumálják az írót. Schmied temetőképei hol krónikaszerűek, hol szimbolikusak: a régi parasztház keresztes fakapuja például olyan középkori sírkőlapra emlékeztet, melyet a templomjárók lépései évszázadokon át koptattak. Egy függőágyas Bernhard-fotó mintha halotti lepedőként ölelné az írót, a behunyt szemű arc miatt nem dönthető el, hogy közös játékot „látott” a gép vagy zseniálisan pimasz pillanatképet.

Valódi halála (1989) előtt azonban Bernhard még letiltatta a Berlinben és Bécsben évekig telt házakkal játszott színpadi műveit, és könyvei további kiadását is. Amúgy könyveit jobban menedzselte, mint a szeretett nagypapa egykor az övéit. Bernhard 1968-ban Osztrák Állami Díjat kapott. Az ünnepségen köszönet helyett szidalmak áradatát zúdította az osztrákokra – a hivatalos oldal kivonult. Ezután szétkapkodták a köteteit, és így van azóta is, hogy féltestvére, Peter Fabjan orvos állami alapítványba vitte a „hagyatékot”, s az örökösök számára kötelező letiltás érvényét vesztette. Fabjan múzeumot csinált az ohlsdorfi házból is, ahol sorban állnak a látogatók. Ezt a régi hegyi lakot Bernhard nemcsak felújította, de mellette előzőleg egy asztalosműhelyt rendezett be arra az esetre, ha Ausztria íróként ellehetetlenítené. Ám ellenkezőleg történt, az a kijelentése, miszerint „ahol egy ember, ott egy náci”, elbűvölte az osztrákokat, és a műhelyre nem volt szükség. A budapesti Közép-európai Intézetben a bécsi tárlattal párhuzamosan rendezett, „életembereit” és hagyatékát bemutató fotó- és dokumentumkiállítás tablóinak designere mindenesetre maga Thomas Bernhard. A precíz vízszintező szerkezetekkel kombinált podesztek legalább annyira jellemzőek rá, mint a borongós hangulatú őszi kertekben játszódó és kihalt temetőkben végződő történetek.

A Bernhard írásainak helyszíneit megfotózó program nemcsak az ötkötetes önéletrajz lapjain felbukkanó helyeket jeleníti meg, hanem szépprózájának és költészetének a valóság felől is azonosítható pontjait. Tehát tüdőkórházak kertjeit, kastélyparkokat, gyermektáborokat, a traunsee-i kőbányát és mészégetőt, a salzburgi vigalmi negyedbeli borozót, a bécsi ingyenkonyhák és jobb éttermek kül- és beltereit, a búvó- és lakóhelyek szűkebb világát. Mindnek nehéz levegője van a szövegekben. Erika Schmied fotográfus irodalomtörténeti munkát is végzett: felkutatta a helyeket, és szentimentalizmustól mentesen, szinte fizikailag megfoghatóvá tette a szövegek betűit. Topológiai részletességüket tapintható valósággá teszik a képek. Sem Poklok, sem Paradicsomok, de nem is Fogyasztói Társadalom Földjéről valók.

A fényképész munkáját tovább nehezítette/könnyítette, hogy a három közül az egyik felső-ausztriai ház és udvar, amelyben Thomas Bernhard 1989-ben bekövetkezett haláláig élt, Schmiedék háza mellett állt. A Németországból odaszármazott Erika és Wieland Schmied egyszerre szomszédként és barátként ismerték, fotografálták. Így készülhettek a kártyázó, sétáló, pihenő és beszélgető képek – az alkotó nem paparazzó. De hasonló barátság fűzte őket Hundertwasserhez is. A két teljesen egyedi karakter abban is hasonlított egymásra, hogy kevés barátjuk volt. Schmiedék visszaemlékezése szerint a két férfi egymással összesen egy alkalommal találkozott. Ebből, feltételezem, feszült party lehetett, erről nincs is kép.

A budapesti (2002-ben a bécsi Nemzeti Könyvtárban bemutatott) Bernhard-kiállítás fotóinak szerzői pedig ismert és ismeretlen családtagok: egy-két fotóművészeti kvalitású amatőrképpel. Különös tanulságot vontam le a két párhuzamos képanyagból. A fotó dokumentáló funkcióját milyen vékony, néha észrevehetetlen hártya választja el a művészi fotográfiától. Mennyire befolyásolja ítéletünket a fikció és a realitás, a szimpátia vagy éppen a gyűlölet/szeretet.