BESZÉLGETÉS KOUTAIBA AL-JANABIVAL

Vannak külföldi fotósok, akik szeretik elnézegetni a szürke fényeinket, például a francia Pierre Vallet és Bruno Bourel, hogy a mi Normantasunkról már ne is beszéljünk. Mostani interjúalanyunk, Koutaiba Al-Janabi – akinek a filmjei fesztiválokon nyertek díjakat, a fotóit pedig neves brit szaklapok is közölték –, szintén hosszabb ideig élt Budapesten. Az Irakban született, jelenleg Angliában élő filmes és fotós a világpolitika szeszélyei miatt természetesen egyaránt kötődik szülőföldjéhez, jelenlegi lakhelyéhez és Magyarországhoz.

– Mesélne a családjáról?

– 1960-ban születtem Bagdadban. Édesapám fontos politikai szerepet töltött be Irakban az ötvenes években. Angliában tanult, elismert katonai szakember volt. Egy időben ő volt a katonai akadémia rektora, és az akkori iraki király őt kérte fel, hogy szervezze meg a líbiai hadsereget, aminek egy ideig édesapám volt a főparancsnoka. Már a nagyapám is fontos politikai befolyással bírt.

1963-ban a nacionalista Baath-párt puccsal elragadta a hatalmat. Ez volt történelmünk legfeketébb pontja. 1963. február 8-án adták ki az úgynevezett 13. számú törvényt, ami a puccsistákat felhatalmazta arra, hogy a rezsim ellenzőit kivégezzék bíróság, hatóság bevonása nélkül. A Baath-párt első intézkedéseként azonnal kivégezték a politikájukat nem támogató, magas rangú személyiségek közül a harminc legfontosabbat, köztük édesapámat is. Sok ezren követték őket. Édesapám halála után a családunk feketelistára került. Édesanyám tanított, és aktívan részt vett a női mozgalmak munkájában. Heten voltunk testvérek, egyedül kellett felnevelnie bennünket. Ő sem él már sajnos. Több éve nem láttam, amikor körülményes úton eljutott hozzánk a halálhíre.

Negyven évig voltunk feketelistán. Még a családnevünket is feladtuk. Amikor Magyarországra kerültem, én is Salman néven, nagyapám keresztnevén szerepeltem mindenhol. Csak Angliában ítéltem elég biztonságosnak a helyzetet ahhoz, hogy újra felvegyem a családnevemet.

2003. április kilencedikével, az amerikai csapatok bevonulásával és a Szaddam-rezsim bukásával új periódus kezdődött az életünkben, az iraki újságok elkezdtek foglalkozni azzal, hogy valójában mi is történt az elmúlt negyven évben. Már nem kell kikerülő választ keresnünk, ha az életünkről, a családunkról kérdez valaki.

– Mi érdekelte gyermekkorában?

– Tizenhat éves koromig Irakban tanultam. Nem voltam jó tanuló. Sokszor nem mentem iskolába, helyette moziba jártam. Ez egyfajta menekülés is volt a valóságtól, hiszen még az iskolában sem hagyott bennünket békén a Baath-párt ifjúsági szervezete. A családunk nagyon könnyű célpont volt az erőszakot gyakorlók számára. Nem volt senki, aki megvédett volna. Szerencsére édesanyám családja jómódú volt, így jutott arra pénzünk, hogy vehessek egy 8 mm-es kamerát. Elkezdtem kísérletezni. Mindig is filmes akartam lenni.

A baloldali diákmozgalmakban találtam barátokra, nem is annyira a politikai gondolkodás miatt, hanem inkább azért, mert ott nyitottak voltak arra, ami engem érdekelt: a művészetek iránt. Tizenhat évesen fotóriporterként dolgoztam egy baloldali lapnál: Tariq Al Shab, „A nép útja”. Rengeteget tanultam, a leghíresebb írók, költők, újságírók vettek körül, én voltam a legfiatalabb közöttük. Érdekes volt látni, hogy ez év áprilisában, a Szaddám-rezsim bukása után, éppen ez az újság jelent meg elsőként Bagdad utcáin. Minden hírügynökség és televízióállomás mutatta a lapot.

– Mikor kezdett fényképezni?

– Számomra mindig a film volt az elsődleges. Fotózni azért kezdtem el, mert valahol olvastam, hogy mozgó képet is csak úgy lehet igazán produkálni, ha jól ismerjük a fotót. Azóta is mindig van fény-képezőgép a kezemben, nem tudok nélküle létezni.

– Mikor és hogyan került Magyarországra?

– Amikor Szaddam 1978–79-ben az értelmiségieket kezdte célba venni, és lapszerkesztőségeket, színházakat záratott be, rengetegen elhagyták az országot. A vezető értelmiségiek, gondolkodók, színészek, újságírók a szélrózsa minden irányába elindultak gyalog, tevén, busszal, repülőn – kinek, mi engedtetett meg-, rengetegen menekültek hamis néven, hamis papírokkal. Az én újságomat is megszüntették, és akkor édesanyám azt mondta, ideje nekem is elmennem. Így elhagytam a hazámat. Nagyon szerettem volna Olaszországba menni, hogy ott tanuljam a filmezést, de sokáig tartott volna vízumot szerezni. Magyarországon viszont gyorsan sikerült elintézni a papírokat, így ide jöttem. Én azért hagytam el a hazámat, mert filmezést akartam tanulni, filmes akartam lenni. Amikor megérkeztem Magyarországra, éppen nem indult operatőri osztály a Filmművészeti Főiskolán. Mivel a Főiskolát nem tudtam azonnal elkezdeni, azt javasolták, hogy jelentkezzem a Práter utcai szakiskolába.

– Hogyan érezte ott magát?

– Nagyon jó iskola volt, nagyszerűen vezetett be az alapokba, a technikák ismeretébe. Sajnos mégsem tudtam beilleszkedni, elfogadni a tanítási stílust. Az akkori igazgató felismerte ezt, és elvitt a Magyar Filmlaborba Szoboszlai Gáborhoz, akinek rengeteget köszönhetek. Nála voltam tanuló, és az sokkal szabadabb kapcsolat volt, mint a Práter utcai iskolás rend. Nála ismerkedtem meg a színesfilm-eljárásokkal, a nagyítással, ott találkoztam az ország legjobb fotósaival, operatőreivel, nála megtalálhattam a világ fotós magazinjait. Ott hallottam Dobrányi Géza előadásait is. Fantasztikus műhely volt, ahol a tudós Dobrányi a gyakorlati szakember Szoboszlaival együtt kutatott, kísérletezett a nyersanyagokkal. Ott ismerkedtem meg Medvigy Gáborral is, akit nagyon jó fotósnak tartottam. Később ő is a Filmművészeti Főiskolára került, és most jól ismert operatőr.

Nagyon sokat segített Tokai András költő, író is, aki akkoriban a Művelődési Minisztérium nemzetközi osztályán dolgozott. Az első kiállításom anyaga is úgy jött össze, hogy Szoboszlai Gábor hetente többször is adott egy-egy filmet, hogy vigyem és fotózzam el. Délután meg előhívtuk. Aztán a lejárt iraki útlevelemmel sikerült kimennem Olaszországba – Jugoszláviába nem kellett az irakiaknak vízum –, ahonnan Cibachrome papírt és előhívót hoztam, amit Magyarországon nem lehetett kapni akkoriban. Létrejött az első kiállításom, a Szabó Ervin Könyvtárban, alig húszévesen. Hatalmas önbizalmat adott. Ábel Péter írta a bevezetőt a katalógushoz.

Aztán saját elhatározásból elmentem fotózni Libanonba, a palesztin menekülttáborokba. Megint csak a lejárt útlevéllel, hiszen nem volt kapcsolatom az iraki hatóságokkal, hogy meghosszabbítsam, de vállaltam a kockázatot. Ez 1981-ben volt. A repülőtéren találkoztam Chrudinák Alajossal, a Magyar Televízió Közel-Kelet-szakértőjével és az operatőrével, a Filmművészeti Főiskola operatőri szakának tanárával, Zsombolyai Jánossal. Én akkor teljesen saját zsebemből, mindenféle támogatás nélkül mentem oda. Amikor visszatértem Magyarországra az anyaggal, megint felkerestem Tokai Andrást, és mivel a palesztin forradalom akkor nagyon aktuális téma volt, ismét segített egy kiállítást megszervezni. A minisztérium nemzetközi osztálya vándorkiállítást szervezett belőle, de minden az én zsebemből ment, én egypár meghívót, plakátot kaptam, és néhány meghívást a vidéki kiállításokra. Még a képeket sem kaptam vissza.

1982-ben hallottam Tokai Andrástól, hogy újra indul operatőri osztály a Filmművészeti Főiskolán. Én nem kaptam ösztöndíjat, engem senki sem támogatott, én voltam a főiskola és – egyáltalán – Magyarország első fizető diákja. A magyarokkal együtt felvételiztem. Beállítottam Zsombolyai Jánoshoz a felvételire a hatalmasra kinagyított libanoni képekkel. Szerintem ezért kerültem be a főiskolára.

– Voltak-e fotós példaképei?

– André Kertészt, Korniss Péter vendégmunkás sorozatát, Benkő Imre munkáit, Urbán Tamás börtönfotóit, Medvigy Gábor korai képeit nagyon szerettem. Később megismertem Koudelka, Salgado világát, és Capa is a kedvencek között van. Tímár Péter „Gyász” sorozata is nagy hatással volt rám.

– Került-e kapcsolatba pályatársakkal?

– Nekem inkább az operatőrök voltak a pályatársaim, a főiskolai tanárok, osztálytársak: Illés Gyuri bácsi, Koltai Lajos, Bélafalvy Balázs, Bucsek Tibor, Medvigy Gábor, Sára Balázs, Szász János. Solymosi Attila és Dömölki János is rengeteget segített. Ők voltak a családom. Még karácsonyra is mindig meghívott valaki. Nem lett volna hova mennem, Irakban háború és erőszak uralkodott. Nem volt könnyű, de sokan segítettek. Később az ELTE esztétika tanszékén dr. Almási Miklós és Szabó Balázs is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon maradhassak: doktori disszertációt írtam az arab film történetéről – akkoriban csak diákvízumot adtak ki, nem volt tartózkodási engedély.

– Fotósként milyen témák vonzották?

– Szeretem a fekete-fehéret, szeretem a csendet, a vihar utáni nyugalmat fotózni. A magányosság, a kívülállók érdekeltek mindig, az állomások, vonatok. Szeretem a portrékat. A budapesti utcák a kedvenc helyszíneim közé tartoznak. Dolgoztam fotóriporterként, de az nem igazán az én világom. Nem sokszor dolgoztam megbízásból, felkérésre. Érezni, szeretni kell, amit csinálok. Barátkozni. Ha embereket fotózok, igyekszem mindig fizikai kontaktust is kezdeményezni, kezet fogni, együtt enni, időt tölteni velük, kicsit belebújni a világukba, és meg kell várni a megfelelő pillanatot, amikor el lehet kezdeni dolgozni. Tisztelni kell a fotó „alanyait”, a fotósnak el kell fogadtatnia magát. Ez érvényes a filmes munkákra is. Szeretnem kell azt, aki előttem van, nem tudom csak úgy ráfogni az objektívet, és kattintani. Mindig keresem a szemkontaktust, nem „lopok” képeket. Mindig sikerült kapcsolatot teremteni az emberekkel, akár Amerikában fotóztam, akár Albániában vagy Jemenben. De csak a megfelelő hangulatban tudok képeket csinálni, lassan épül fel egy-egy anyag. Minden egyes képet szeretek külön megszerkeszteni, fontos a kompozíció, a képkocka mind a négy sarka. Minden képnek megvan a saját sztorija. Időtlenek; az idő nem létezik számomra.

– Mit szeretett volna megmutatni a képeivel?

– Mindig magamból indulok ki. Nagyon fontos a hangulat. Valamit meglátok, valami megszólít, és megpróbálom azt visszaadni a nézőnek. Egy újságíró azt mondta, hogy mindig keresek valamit. Valami hiányt igyekszem pótolni a képeimben. Nosztalgikusak.

– Van-e olyan téma vagy ötlet, amit szeretett volna megmutatni, de valamiért nem sikerült?

– Nagy álmom volt, hogy egyszer körbeutazom Irakot egy terepjáróval, és minden szegletét lefotózom. Hatalmas ország, a sivatagtól a mocsárig, a hegyekig minden megtalálható benne, és nagyon sokféle nép él a határain belül. Sajnos erre az útra még nem került sor. Részleges sikernek könyvelhetem el a Kurdisztánban, Észak-Irakban készült anyagot, ami a kilencvenes években Amerika által fenntartott biztonsági övezet látogatásakor születhetett meg.

A másik tervem, hogy Magyarországot vonatokkal járjam és mutassam be. Több rövidfilmemben szerepelnek a magyar vonatok és állomások, és valamennyi képanyagom is van, de szeretnék még gyűjteni hozzájuk. Nagyon szeretek Magyarországon fotózni, ismerem a fényviszonyokat, ismerem a időjárást, az embereket. Ahányszor visszajöttem látogatóba, mindig sikerült újabb képeket hozzátenni a magyar anyagokhoz.

– Milyen gyakran utazik Magyarországra?

– Előfordul, hogy egy évben kétszer is megyek, a feleségem magyar. A rendszerváltás után nehéz volt látni, hogy a helyzet rosszabb lett, a változások után szürke lett minden. Az első két év nagyon nehéznek tűnt, van egy fotósorozatom abból az időszakból. De azóta sok minden változott. A barátaim mind jobban érzik magukat, és azt vettem észre, hogy a body language, az emberek „testbeszéde” másabb lett, nyitottabb, egyenesebb.

Egy negatív változást is szeretnék megemlíteni: régen sok szép mozi volt, olcsó volt a jegy, a mozik akkor is tele voltak, ha magyar filmet vetítettek. Mindig azt gondoltam, ha a kormány egy napra bezárná a mozikat, forradalom lenne. Mára a legtöbbjük megszűnt, és ha most megyek el magyar filmet nézni, egyedül vagyok a moziban. Ez szomorú.

– Érzése szerint a bennszülött vagy a más kultúrában felnőtt fotósnak van nagyobb esélye arra, hogy megmutasson egy országot vagy egy népet – jelen esetben a magyarokat?

– Szerintem jól kell ismerni a terepet ahhoz, hogy igazán jó fotók szülessenek. A külföldi fotósok turisták, átutazók. Nem biztos, hogy a Józsefváros vagy a Móricz Zsigmond körtér, a kocsmák, az önkiszolgáló éttermek mondanak nekik valamit. Nekem könnyebb volt a mélyebb kapcsolatokat megtalálni. Fiatal voltam, menekültem a pusztítás, a háború, az üldözés elől. A kulturális elsivatagodás elől. Mióta megszülettem, mindig gyanús voltam. A mai napig bennem van az a gyermekkori érzés, hogy valaki követ, figyel. Szinte elidegenedtem a saját hazámtól. Budapest befogadott. A budapesti utcákon kerestem menedéket, nyugalmat. Ott pótoltam azt, ami hiányzott. Nagyon jól tudok Budapesten dolgozni; olyan nekem, mint egy nagy filmstúdió, és a pesti emberek benne a szereplők, és nagyon szeretném, hogy a magyar közönségnek is mondanának valamit azok a képeim. Budapesten mindenhol találok valamit, mindent le lehet fényképezni, ott még az embereket is lehet fotózni. Nekem talán könnyebb élvezni ezt, mint a „bennszülött” fotósoknak. Talán Budapest az egyetlen hely, ahol igazán szeretek fotózni. Remélem, hogy Bagdadban is megtalálom majd ezt az intimitást.

– Nem járt Irakban Szaddam bukása óta?

– Nagyon szeretnék visszamenni, több felkérést is kaptam, de az itteni munkám miatt még nem sikerült eljutni.

– Most Londonban él. Miért ment el Magyarországról?

– Magyarország nekem állomás volt. Nem kaptam állandó tartózkodási engedélyt, évente kellett meghosszabbítani az ideiglenest. A Főiskola elvégzése után is azért iratkoztam be az ELTE-re doktorit írni, hogy maradhassak. Nehéz volt, nem fogadtak el mint menekültet.

Nagyon szerettem volna valamelyik arab országban élni, de sehol nem fogadtak volna be, mert az ottani rendszereknek jó kapcsolata volt a Szaddam-rezsimmel. Az útlevelem lejárt, és mivel teljesen instabil volt a helyzetem, nem telepedhettem le Magyarországon, bármennyire szerettem volna. Nem volt értelme még egy hanglemezt se megvenni, mert nem tudtam, hogy mikor kell elmennem, s főleg azt nem tudtam, hogy hova. Ez tükröződött a Magyarországon készült munkáimon, filmjeimen. Míg a Főiskolán voltak barátaim, és a legtöbb tanárom támogatott, addig az adminisztráció, a tanulmányi osztály, a rendszer nagyon megnehezítette az ittlétet.

– Hogyan került Londonba? Volt vagy van ott állandó munkahelye? Ismeri-e az ottani fotóséletet -- egyáltalán, fontos-e, hogy naprakész ismeretei legyenek?

– Anglia nem szerepelt a kedvenc célállomások között, de itt viszonylag könnyen elfogadták akkoriban az irakiakat. Örülök, hogy így alakult. Az édesapám politikai szerepét figyelembe véve menedékjogot és végül – mindössze harminchárom nap alatt – útlevelet kaptam. Elkezdhettem utazni és dolgozni. Megismerkedtem az itteni fotós és filmes élettel, technikákkal, stílusokkal. Ismerem a szakfolyóiratokat, a fotósokat. Megjelentek a képeim, például a Black and White Photography, majd a British Journal of Photography is közölte az egyik anyagomat.

Nagyon szeretem a filmet is meg a fotót is, az egyik szememmel fényképezek, a másikkal filmezek. Csak nincs elég időm nagyítani a filmes és tévés munkáim miatt. Rengeteg negatívom van, amiket még nem tudtam lenagyítani, egyszerűen nem volt még rá időm. Szeretek visszatérni a képeimhez, és mert a képeim nem híranyagok, nincsenek időhöz kötve, bármikor elővehetem őket. Volt olyan anyagom, amiből húsz év után lett kiállítás.

Többnyire szabadúszóként dolgozom, bár hosszabb periódusokat töltöttem el különböző televízióállomásoknál. És amikor kicsit „szárazabb” időszak jön, amikor nincs olyan filmes munkám, amilyet szeretnék, olyankor visszatérek a fotózáshoz kompenzációért, hogy csináljak valamit, amire büszke lehetek. A fotózás menedéket jelent. Mindig meghozza a várt eredményt, mert a fényképezés folyamatában minden az én kezemben van. Engem a fotótechnika nemigen ragadott meg, például nem használok zoomot, főleg 35 mm-es objektívvel szeretek dolgozni. A sötétkamrát viszont nagyon szeretem, szeretek laborálni, az a legjobb kikapcsolódás számomra, egyedül lenni a képekkel. A klasszikus riporteri stílust kedvelem, ezért utólag sem avatkozom be a képbe, és nem szoktam levágni az eredeti negatív kockából. Szeretem a sötét tónusokat, a magyar Forte papírhoz szoktam hozzá, a kemény hatásokhoz. Nagyon szeretek laborálni. Az is az igazsághoz tartozik, hogy nem találtam még senkit, akivel jól együtt tudnék dolgozni, aki értené a stílusomat.

– Miért színezi némelyik képét?

– Sem elmosni, se kiemelni nem igyekszem a színezéssel.

Az első sorozatom, amit színeztem, a palesztin táborokban készült anyagom volt – Angliában, az Islington Museumban kiállítás is lett belőle. A forradalom, ami álom maradt. Az álomszerűséget, a nosztalgiát akartam érzékeltetni a színezéssel. Irak kurdok lakta részén készült képeimet pedig azért kezdtem színezni, mert az a régió nekünk a színeket, a természetet, a gyümölcsöket, a színes öltözéket jelentette. Amikor 1993-ban először fotóztam ott, nem volt áram, az emberek kivágták az erdőket, és nem gondozták a földjeiket. Minden kopár volt. Az elveszett színeket kerestem.