BESZÉLGETÉS KÁROLY SÁNDOR ÁRONNAL

– Pironkodom, mert bár igyekszem figyelemmel kísérni az örvendetesen gyarapodó, tehetséges fiatal fotósgárda újabb tagjainak szárnypróbálgatásait, majd további munkálkodását, szégyenszemre eddig nem találkoztam a nevével és a képeivel. Mi ennek az oka? Honnan indult el, és hol zajlottak előtanulmányai?

– Kolozsváron születtem 1978-ban, és ott is jártam iskolába, az elsőtől a tizenkettedikig. Csak két esztendeje jöttem át Magyarországra, és egyébként ez életem első egyéni kiállítása.

– Egy kicsit enyhült a lelkifurdalásom, de nem sokat…

– Eredetileg zenét tanultam, az első négy osztályban hegedültem, utána klarinéttal és zongorával próbálkoztam.

– A fotográfia iránt mikor kezdett el érdeklődni?

– Talán a nyolcadik táján, szerencsémre megismerkedhettem egy nagyszerű fotográfussal, Horváth Józseffel. Ő volt a legidősebb szakmabeli Kolozsváron. Kilencvenhat éves koráig, a haláláig dolgozott, az utolsó napon is a fotóit nagyította.

– Mi ragadta meg a figyelmét elsősorban Horváth munkásságában?

– A képeinek a szépsége és hatalmas tettereje. Tájképeket fényképezett, főként a Fogarasi-havasok vidékén, üveg negatívra, elképesztő minőségben. Ezek elvarázsoltak.

– És aztán, az első fényképezőgép megérkeztekor, végleg megfertőződött a fotóbacilussal…

– Édesapámtól kaptam egy szovjet gépet karácsonyra, nyolc vagy tíz éve.

(Áron bizonytalankodik, a kontroll kedvéért előveszi negatívtároló dobozait. Kiderül, hogy az első felvételeit 1992-ben készítette. Ami rögtön szembeötlik, hogy példás rendben, minden szükséges adatot rögzítve sorakoznak a filmtasakok – ez ugyancsak a pedantériáját dicséri.)

– Ha már említette az édesapját, ejtsünk szót a szüleiről.

– Édesapám formatervezői szakon végzett, ő készítette például a kolozsvári Mátyás térre a kovácsoltvas lámpákat. Édesanyám divattervezőként dolgozott a helyi kötöttáru-gyárban.

– A szépen gyarapodó archívum arról is árulkodik, hogy az első masina még kisfilmes volt. A lyukkamera nyilván később került az eszköztárba.

– Ami mostanában kiegészült egy kínai, 6x6-os géppel, a Seagullal.

– Hogyan sikerült szervezett oktatásba bekerülnie?

– Először csak autodidakta módon ismerkedtem a fényképezés rejtelmeivel. Édesanyám munkahelyén felszámolták a fotólaboratóriumot, így sikerült megvásárolnunk egy régi Meopta nagyítógépet és egyéb alapfelszerelési tárgyakat. Közben, ahogyan nőtt az érdeklődésem a fotó iránt, ugyanilyen ütemben kezdtem megutálni a zeneiskolai gyakorlást. Ismét szerencsém volt, az utolsó egy-két évben a tanáraim is megértőbbek lettek, és nem gyötörtek a zenével.

Sajnos azonban nem jutottam be elsőre a Kolozsvári Képző- és Iparművészeti Egyetemre, noha hónapokig hallatlan iramban fejlesztettem a rajztudásomat, ami ott a felvételhez elengedhetetlen. Ezért aztán az elkövetkező esztendőben olyan intenzitással fejlesztettem a rajzkészségemet, hogy az újabb felvételi vizsgán nemcsak a fotó szakon, hanem az egész egyetemen én kaptam a legjobb jegyet. Bekerültem végre, és itt érkezett az életembe a második ember, akitől sokat tanulhattam, Feleki Károly, a fotó tanszék vezetője személyében. Ő ajánlotta egyébként a Bonchida-témát, ami aztán egy féléves munkává fejlődött.

– Meglepett, hogy nem derült ki rögtön ezekről a képekről, hogy eredetileg voltaképpen vizsgafeladatnak készültek. Mi volt itt az indíttatás alapja?

– Úgy született, hogy vonzódom a régi dolgokhoz. Bonchida valaha a Bánffy családé volt, megismerkedtem a történetükkel, és nagyon fájdalmasan érintett a kastély lepusztult állapota. Egyszer egy óriási viharban leomlott az egyik fala. Ez annyira megviselt, hogy éjszaka sírva aludtam el. Arra gondoltam, hogy összevetem a múltat a jelennel. Kikerestem a könyvtárban az archív felvételeket, és azok felhasználásával dolgoztam. Ezeket a fotókat mintegy ,,kép a képben” meggyújtottam, és az akció során elégettem.

– Felekiék milyen fokig mentek el a konkrét instrukció-adásban, az irányításban?

– A ,,lecke” annyit írt elő: a kastélyról készítsek olyan minőségű dokumentumfotókat, amelyek művészi igényt is kielégítenek. Emellett le kellett bonyolítanom egy akciót, egy performance-t és azt is rögzítenem kellett fotóban. A feladat tehát kettős volt.

– Akadtak megkötések, avagy ,,bedobták a gyeplőt”?

– A határidőkön túl mindössze annyi, hogy kizárólag fekete-fehérben dolgozhattam fel a témát, illetve megszabták a mérethatárokat. A lebonyolítást már rám bízták. Az akció több alkalommal zajlott le, hiszen a régmúlt és a jelen ötvöződött eggyé. Szerepelt egy 30x40 cm-es lyukkamera is, a többperces expozíció miatt ezt szintén magam kezelhettem. Mialatt a gép engem fényképezett, közben nyugodtan elsétálhattam. A kész produktummal végül tanáraimmal együtt magam is elégedett voltam.

– Mi vonzotta Budapesthez és az Iparművészeti Egyetemhez?

– Több ok késztetett arra, hogy idejöjjek doktorálni. A kolozsvári diplomában az áll: fotó, video és számítógépes képfeldolgozásban, tehát három szakon adott képesítést. Más téren viszont igazolva látom a vágyamat: hatalmas fejlődést érzek, amióta megismerhettem Drégely Imrét és Kopek Gábort, aki most a vezető tanárom. Kolozsváron talán komolyabban vették a rajzot, míg itt sokkal alaposabbak a konzultálások, irányadóbbak a jövőre nézve.

– Itt az ideje, hogy beszéljünk a Fészekben szerepelt képekről, főként a Dr. Walter múzeumának néhány képe és a két nagyméretű szitanyomat mellett látható, és leginkább fotószerű képsorról. Különösen megfogott, hogy sajátos, egyedi alkotásokká ötvöződött, amint a mai miliőben, a szándékosan választott, unalomig elcsépelt helyszínű budapesti anzikszokon megjelentek a régi harci eszközök, ugyanakkor nem titkoltan felismerhető volt a jövő alkotó technikájának, a számítógépes beavatkozásnak a jelenléte is. Ez azért lepett meg, mert manapság már két nagy szekértáborra oszlott a fotósok népes serege (közöttük szakadékszerű sáncárokkal): vagy feltétel nélküli, lelkes híveivé szegődtek a digitális képcsinálásnak, vagy pedig dacosan ellenállva az újnak, tizenkilencedik századvégi receptkönyveket bújnak, és különféle ódon-típiákba öntik elképzeléseiket. Itt viszont két, látszólag homlokegyenest ellenkező világ szervült szépen és nemesedett fel a bátran alkalmazott tálalásban, a merített papírból készített paszpartukban, fokozva az érzetet, hogy műtárgyakkal van szerencsénk találkozni.

– A két táborra polarizálódást én is régen észrevettem. Alap-beállítottságom szerint inkább nosztalgikus és hagyománytisztelő alkat vagyok, de vonzódom az új technikához mint eszközhöz is, ha az szükséges valamilyen cél eléréséhez, és megkönnyíti a munkát. Hozzátenném, hogy ugyanúgy szeretem a grafikát, mint a fotót. Ezért még mindig nem tudom, minek nevezzem magamat.

– Szerencsére van még idő ennek eldöntésére.

– Igen, ezt mondta Kerekes Gábor is, akivel a megnyitó után hosszasan beszélgettünk, s végül abban állapodtunk meg, hogy ráérek hozzáöregedni a problémához, míg kellő bölcsességgel eldönthetem, milyen irányba haladok majd. Addig a grafika, fotó, számítógép-hármas szoros és tudatos felhasználásával igyekszem valamiféle képzőművészeti értékű produktumokat létrehozni.

(Károly Sándor Áron eközben újabb, nagyméretű kiállítási kópiákat terít szét. Valamennyi lyukkamerával készült, a főváros számos jellegzetes pontján. Az előtérben mindig sakkfigurák, néha ,,térben lebegő” érzetet keltve, máskor kissé megfoghatóbban, fekete-fehér négyzetes harcmezőn).

– Látni vélek némi hasonlóságot a Fészekben bemutatottakkal, s nemcsak a technikát, hanem a szellemiséget illetően is – a prekoncepció hasonlóan megfontolt, előre kiszámított.

– Ez a képanyag ugyanannak a diplomamunkának a folytatása, A doktori iskolához kellenek, ahhoz, hogy saját projekttel rendelkezzek, ezt szükséges megvalósítanom a diplomához. Kapcsolatos bizonyos fokig a Dr. Walter múzeumával, ám úgy éreztem, túl kell lépni rajta, elég a konkrét háborús arzenálból, valami elvontabbat keresek. Így találtam rá a sakkra, amelyben ugyanúgy benne rejlik, de kevésbé ádáz formában a küzdelem és a legyőzetés, inkább szellemi síkon, mint direkt, vérfürdős öszszecsapások közepette.

Azért állok ki ezek vagy akár a bonchidai képsor mellett, mert úgy vélem, kiolvasható belőlük valamilyen ötlet, filozófiai háttér, ami megvédhető. A lyukkamera pedig nem valamiféle divatáramlattal történő sodródás, netán különcség, hanem mert ez számomra a legmegfelelőbb eszköz, amelynél részint egyforma az élesség, a mélységélesség, másfelől jól kiküszöbölhető a forgalom zűrzavara, mert a hosszú expozíciós időnek köszönhetően eltűnnek a bámészkodó emberek és a rohangáló járművek. Szerencsés esetben viszont rejtélyes, elmosódott szellem alakokként hagynak nyomot az emulzión, segítve az egész elvontságát. Itthon elkészítem az előzetes tervet, de azért is szeretem a lyukkamerát, mert nem lehet belenézni, nem láthatom a majdani képet, csupán elképzelem, és később érdekes, izgalmas a kitaláció és a kész kép viszonya. Sokszor bizonyos pluszt ad a sors keze, az esetlegesség.

– Összefoglalva tehát, a megálmodott világ érdekében bármely, legjobbnak ígérkező eszközt habozás nélkül felhasznál, nem törődve azzal, hogy ,,illene” valahová elköteleznie magát?

– Így is mondhatjuk. Vegyük például a Dr. Walter múzeumát. Ott az volt a megcélzott ,,végtermék”, hogy a saját fotóba belevigyek olyan dolgokat, amikre csak a számítógép képes, és az így nyert montázs legyen teljesen életszerű. A képek hassanak úgy, mintha egy archívumból vagy múzeumból vették volna elő. A végső tálalásnál kényszermegoldásul alkalmaztam a paszpartu alapanyagaként a merített papírt, amelyet egy kolozsvári barátomtól kaptam ajándékba, ő csinálja ezt most a legkiválóbb minőségben. Egyébként Vékás Magdi cianotípiái inspiráltak, hogy ezt a papírfajtát kipróbáljam.

De szeretnék e téren is továbblépni. Talán az újabb kísérleteim segítenek majd ebben; ezek alapja a hagyományos fotópapír, amelyre rákerül azután egy réteg grafikai technika, talán szitanyomás vagy dombornyomás formájában. A főtéma azonban már egészen biztos: magyar várakat keresek fel, a lyukkamerával készített felvételekre illeszkedik majd ezek alaprajza, ily módon találkozik egymáson a múlt és a jelen.

– Minden képelem önálló, saját produktum lesz, vagyis a fotó és a rajz is?

– Nem feltétlenül, a rajzokat könyvtárakból szerezném meg, de nem kizárt, hogy saját kezűleg átalakítom őket. Ezt majd az elkészült fotók alapján döntöm el. Külön ösztökél annak lehetősége, hogy a képsorból valamilyen szép kiadvány is születhet.

– Mindez már körvonalazza a legközelebbi és távolabbi jövőt. Tehát, hogyan tovább?

– Egyelőre a legfontosabb cél a diploma megszerzése. Ebben három, az életemben ez idő szerint legfontosabb szerepet játszó ember, Drégely Imre, Kopek Gábor és Schrammel Imre (az egyetem volt rektora) segít.

Vannak persze elképzeléseim, de az új időszámítás csak az egyetem elvégzése után kezdődik.

Markovics Ferenc