BATÁR ZSOLT KÉPEI

Van-e annál könnyebb dolog, mint egy fát, bokrot, rétet, csobogó vízesést, piros virágot lefényképezni? A munka biztos sikert ígér, hiszen a természet készséges és felülmúlhatatlanul szép modell. Vannak sokan, akik túlságosan könnyűnek is találják a feladatot, és emelik a mércét. A békát akkor kapják le, mikor a legyet bekapja, a gólyát pedig aközben, mikor a békát kapja fel. A szitakötő tüsszent, a ganajtúró bogár szerelemre gyúl, a kócsag frizírozza gyermekét, a denevér egy kis éjszakai ijesztgetésre indul. Megannyi megkapó pillanat és csupa bravúr. Biológiadolgozat, állat- és növénytani tudományos diákkör. A technika és a reflexek, a türelem és kitartás próbatétele, a fotográfusi önmegvalósítás és érdemgyűjtés számára gazdag vadászmező. És Magyarország ebben nagyhatalom. Alig kevesebb természetfotós terem ezen a tájon, mint fa és bokor. Élesszeműek, szorgalmasak, tehetségesek. Miért van mégis, hogy olyan ritkán gyorsul fel a szívverés, ha természetfotót néz az ember?

A természet mindenkinek készséggel megmutatja az arcát. A kitartó, az ügyes, az önmegvalósításra vágyó és ambiciózus embereknek megmutatja különleges, ritka arcait is. De a lelkét kinek mutatja meg? Én tisztelettel és érdeklődéssel nézem a röptükben párzó szúnyogok képét (Istenem, párzanak a szúnyogok röptükben?), de számomra ez „csak” bravúrstikli. A természet lenyűgözően érdekes kinagyítva, átvilágítva, mozdulatlanná fagyasztva, átröntgenezve, nemcsak hogy szőrös töke van a légynek, hanem még a szőre is szőrös, és ez itt nem vicc, ez ijesztő, lenyűgöző, hihetetlen, érdekesebb és hihetetlenebb, mint a legjobb tudományos-fantasztikus kitalálmány. Csak éppen a természet lelke hiányzik belőle.

Még emlékszem az emberiség legújabbkori nagy nekibuzdulására, hogy a természetet leigázza. Visszafordítsa a vizet a folyók medrében, kitermelje az őserdők fáit, önmegvalósítása érdekében síkságot teremtsen ott, ahol az előbb még hegy volt. Ma már tudjuk, hogy a túlzott ambíciók rosszra vezetnek. A kutya megérzi, melyik levelet kell megrágnia, ha beteg, a hangyák megérzik a közeledő esőt, a patkány a hajón a vihar közeledtét, mások a közelgő földrengést, az ember pedig felvonul a csodálatos technikájával, bevakuz, kimerevít, ráközelít, megles és lecsap in flagranti, de nem érez meg semmit.

Rühellem az alázatosságot. A katonák régi-újmódi, nadrágvarrásra szorított feszes tenyerétől, hajszálnyira előredűtött felsőtestétől egyenesen rosszul vagyok. Nemkülönben az előzékeny kisebbre görnyedéstől, alulról fölfelé nézéstől, milyenszépenmondtad, Főnök!-től, hasonlóktól. De a munka iránti alázat és a természet iránti alázat, az más. Először nevettem rajta, de már inkább tisztelem, hogy vannak, akik állandóan kendőt tartanak a szájuk elé, nehogy a leheletükkel a természetet megzavarják. Közelebb áll a szívemhez, mint a trófeagyűjtés: imhol egy madár, és mi másért, mint hogy jól megnyerjem vele a következő pályázatot. Aztán utóbb lehet centivel méricskélni, egyenlően lóg-e ki a kukac a csőr két oldalán, eldöntendő a tökéletességet, mintha a Dávid-szobron vagy Dávidon magán bármit rontana, hogy a bal here egy kicsit alább szállt.

Szeretem Batár Zsolt képeit. Meglepetésként kaptam őket pár hónapja, Hajdú András hozta a saját fotói mellett. (Ez sem semmi, ha valaki bemutatkozni megy, és rögtön viszi magával a konkurrenciát is.)

Jól látják, ezeken a képeken nincsen semmi különös. Nem történik rajtuk semmi. Hihetnék, hogy odamennek, és kitt-katt, ennyi. Mintha kimennek az utcára, és jönnek szembe az arcok. De sok éve, lehet húsz éve is már, sétáltam a Körúton, és a tömegben összevillant a szemem egy szembejövő nő szemével. Nem szemeztünk egymásal, eszünk ágában sem volt egymást megszólítani, rögtön elkaptuk egymásról a pillantásunkat, azt sem tudom, hogy az a nő jó nő volt-e, de a századmásodpercre, amíg önkéntelenül egymásba láttunk, máig emlékszem. Sok-sok burok vesz körül minket, és a kérgeken a rések hol itt, hol ott vannak, hiába bújok át az egyiken, nem tudok tovább menni, de ott, abban a pillanatban a rések egymás fölé kerültek, és a nézésnek az a lendülete, amivel rendesen a szembejövő közönyös külső burkán dobbant az ember, most elég volt ahhoz, hogy bezuhanjunk a másik tudatába.

Ennyi Batár Zsolt tudománya. A Sinar és a nagyfilm, a kompozíció, a jó technika persze fontos, de nem a lényeg. A csoda abban rejlik, hogy a természet

– hogyan, miért – fél lépéssel közelebb engedi magához, és egy pillanatra egyfelé rendezi burkai rését, hogy fényképészünk beléláthasson. Állhatok én mellette, leshetem a mozdulatait, másolhatom, hiába. Minha két szerelmes közé furakodnék, mert fázom. Tudják: sugárzás, nem melegíti fel a közbülső közeget.

Nem tudom, minek az ára volt, hogy a természet lelke rezdüléseire süketté, vakká lettünk. Talán ezt adtuk cserébe a hatalmas eszünkért? Mindenesetre érdemes Batár Zsoltot figyelni. Lehet, azt is megérzi majd, ha földrengés közeleg.

Tímár Péter