BAK IMRE

Bak Imre 1963-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, és már a hatvanas évek végére megfogalmazódott benne, hogy a magyar progresszív képzőművészetnek ugyanúgy kell kapcsolódnia az egyetemes művészethez, mint saját hagyományaihoz. Számára a progresszivitásba már akkor is beletartozott a fotográfia képzőművészeti felhasználása.

– Egy interjúban azt mondta, hogy festészetét az Európai Iskolától eredeztethetjük. Az Európai Iskola művészei hogyan viszonyultak a fotográfiához? Igaz-e, hogy például Barcsay Jenő nem szerette?

– A XX. század képzőművészetében több olyan magyar művész is alkotott, akik munkásságukban alkalmazták a fotográfiát. Az Európai Iskola művészei közül például Vajda Lajos vagy Bálint Endre képzőművészekként grafikai munkák és montázsok készítésénél használták a fotót. Tehát az Európai Iskola művészeitől általában nem volt idegen a fénykép. Barcsay Jenőtől én soha nem hallottam azt, hogy ne szerette volna a fotográfiát, igaz, nem is említette soha a fényképezést.

Számomra a pályafutásom első éveiben vált fontossá a képzőművészet és a fotográfia kapcsolata; ezt az időszakot az 1960-as évektől származtatom, akkor kezdtem el a saját utamat járni. Fokozottabban a hetvenes évek elejétől mutattam érdeklődést a képzőművészeti fotófelhasználás iránt, a koncept művészeti irányzaton belül. A koncept lényege, hogy a műtárgy kivitelezése helyett nagyobb hangsúlyt kap a művészi program milyensége. Ezt a programot egyszerű eszközökkel is meg lehet jeleníteni, így fotóval is. Itt nem az eszköz a domináns, hanem a koncepció. Tehát nagy a különbség egy fotóművészeti alkotás és a képzőművészeti fotóhasználat közt, ráadásul a konceptekhez felhasznált fotó nem igényli azt a technikai tökéletességet, amelyet a fotókollázs még megkövetel. Az én esetemben is: amikor a fotográfiát mint médiumot felhasználtam, a szakfényképészek akár még dilettánsnak is nézhettek. Sose tanultam fényképezni, s egy olcsó automata fényképezőgépem volt.

– Összemosódtak a fotóművészeti és a festészeti határok?

– Sokáig tisztázatlan volt a fotó és a hagyományos képzőművészet viszonya. Ezzel elég sokszor szembesültem, amikor a Népművelési Intézetben dolgoztam, ahol a fotóművészek is részt vettek tanfolyamokon, nyári táborokon. Akkor is és most is azt vallom, hogy meg kell különböztetni a két felhasználási módot, nem a szembeállítás miatt, hanem mert azoknak, akik dolgoznak vele, vagy akik nézik, tudniuk kell, hogy vannak bizonyos nyelvi sajátosságok, különbözőségek. A két terület más-más utat járt be, a történetük csak néha metszi egymást.

– Az Ön életművében mennyiségi oldalról nézve a fotográfia elhanyagolható szerepet játszott. Annál a néhány alkotásnál miért nyúlt mégis a fotóhoz?

– Azzal tudom ezt megmagyarázni, hogy fel akartam ismerni, milyen világkép, művészetelmélet mellett kötelezzem el magam. A koncept, a maga nagyon radikális, nagyon egyszerű eszközeivel, a gondolataimat direkt módon tudja megjeleníteni. De a vizuális jelenségek folyamatát is a fotó segítségével a legegyszerűbb megjeleníteni. Egyik tervemben meg akartam mutatni, hogy a piros szín hogyan vált át zöldbe. Egy hóval borított zöld felületet, ha beszórok hipermangánnal – egy vörös felület képződik ilyenkor –, akkor ez a vegyi anyag felolvasztja a havat, így fokozatosan áttűnik a zöld. Ezt a folyamatot megfesteni nem lehet. Vagy filmszalagra vesszük, vagy fényképészeti úton, fázisokban lehet megjeleníteni. Itt a folyamat rögzítése volt a cél, és nem az, hogy fotótechnikailag hogyan készül el a fotó. Másodlagos a fénykép technikai színvonala vagy a kompozíció.

– De mégiscsak a fotót viszi a kiállító terembe. Voltaképpen mi a mű?

– A nagyon konceptualisták azt mondják, hogy a mű maga a gondolat. Az, hogy az hogyan rögzítődik és dokumentálódik, már lényegtelen. Azért az sem elhanyagolható, hogy – vizuális művészetről lévén szó – ez a gondolat hogyan kerül be a kiállítóterembe. A vizualizációnak ez az esetlegessége bennem egy idő után hiányérzetet váltott ki. Négy évig egyáltalán nem festettem, aztán visszatértem a festészethez. Mindettől függetlenül, azt gondolom, hogy ez a kirándulás fontos volt a művészetfilozófiai fejlődésemben. Ebből az időszakból az egyik kedvenc sorozatom egy trafikban vásárolt tokaji képeslapsorozatból készült. A képeslapokból olyan kompozíciót készítettem, melynek alapja a közel tizenkétezer éves smaragdtábla filozófiai probléma. Mi az, ami fent van, és mi az, ami lent; és hogy lehet az, hogy ami fent van, megegyezik azzal, ami lent? Ebben a műben összekapcsolódik a filozófiai gondolat, a természeti jelenség, a geometrikus képzőművészi formálás, illetve jelen esetben már nem is a természeti motívumok a fontosak, hanem maga a struktúra, amit a különböző illesztésekkel létrehozunk. Ezek a különböző jelentések egymásra rétegződnek. És az alkotás ready made jellegéről még nem is szóltunk. Mindezt képes létrehozni a fotográfia, egy képzőművész kezében.

Baki Péter