ARAKI NOBUYOSHI A MEO-BAN

Araki Nobuyoshi is azok közé a fotográfusok közé tartozik, akik nem különösebben bánják a műveik miatt kirobbanó botrányokat, a zaklatásokat és a kemény, erkölcsileg motivált bírálatokat. A MEO Kortárs Művészeti Galériában 2003. szeptember 30. és november 20. között az A’s lovers, Yugawara, Araki Flowers, valamint Bandage sorozataiból kiállított, közel 100 nagy formátumú kép megismertetése a magyar közönséggel vélhetően szintén nem nélkülözi majd a heves reakciókat, és bizonyosan beszűrődnek majd bíráló hangok is a méltatók kórusába. Az újpesti galéria történetében nem ez az első olyan kiállítás, amelyik a művek tartalmával vitákat gerjesztett, és esetenként haragot szült, amit néha valóban csak az értetlenségből fakadó viszolygás keltett, semmint valós vizuális atrocitás a maga tartalmi implikációival. Andres Serrano, majd Bettina Rheims és Serge Bramly polémiákat kiváltó műveinek bemutatása után tehát most ismét olyan alkotó állít ki, aki már eddig is folyamatosan a figyelem középpontjában állt botrányai miatt, és nem csak hazájában, Japánban, de több európai országban is.

Ennek a fokozott figyelemnek valójában egyetlen oka van, éspedig Araki meztelen és megkötözött nőket vagy gyereklányokat ábrázoló képei, amelyek a bírálók szerint megalázó helyzetben tárják elénk a kihasználtság és alávetettség terhét cipelők nyomorúságát. Hogy mennyire van igazuk, és igazuk van-e egyáltalán, az vitatott. De nem alaptalan a megállapítás, miszerint Araki erőteljesen vonzódik a szexualitáshoz, ami ténylegesen és teljesen áthatja egész alkotói munkáját. Ennek ellenére korlátoltságra vallana csupán erre az egy témakörre szűkíteni a japán fényképész eddigi életművét. Zavarba ejtő és elgondolkoztató az avatatlan európai számára szokatlan, esetenként érthetetlen látványvilág, amivel a képeken szembesülni kényszerül, pedig az nem csak vagy nem elsősorban a női test mezítelenségéről szól. Túlzott leegyszerűsítése lenne a dolgoknak, ha egy kézlegyintéssel elintéznénk: szenzációhajhászás, céltalan kéjelgés, a női test szexuális tárgyként való ábrázolása. Leginkább talán azért, mert Araki annak ellenére (vagy éppen azért) törekszik a fedetlen női szemérem (jelentésével teljesen ellentétes) megmutatására, hogy Japánban törvény tiltja azt. A nő tehát – ha nem is mindig mezítelenül – szinte állandó és meghatározó eleme motívumrendszerének.

Araki fotográfiáinak elemzése során elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az általa használt képi elemek (jelképek, szimbólumok, vizuális utalások) szoros kapcsolatban állnak a japán kultúra tradicionális ábrázolási sajátosságaival, de egyéb módon is kötődnek a szigetország hagyományaihoz és szokásaihoz. Ezek közt mindenképp megemlítendő a női test ábrázolásmódja mellett a test elhelyezése, s ugyanígy a virágmotívumok, a tájképek és a természet ábrázolása (égbolt), de más, jelentéktelennek tűnő, apró hétköznapi tárgyak is. A tradíciók fontosságát és erejét ebben a közegben csak még jobban aláhúzza az olykor, néha pedig kifejezetten gyakran felbukkanó műanyag játékok (pl. a hagyományos japán szörny, a Godzilla) vagy egyéb, a XX. század végét érzékeltető, intenciózusan felvillantott motívumok megjelenítése.

A nőket ábrázoló képei természetesen nem egységesek. Korai felvételein elsősorban felesége, az 1990-ben elhunyt Yoko látható, akinek halálát vizuálisan feldolgozta ugyan, ám érzelmileg valószínűleg kevésbé. Legelső sorozatai közt szerepelt a nászútjukat bemutató képsor, annak minden részletével. A későbbi fotográfiák között is jelentős eltérések figyelhetők meg. Egyeseken teljesen felöltözött személyek láthatók, míg másokon nemcsak a ruhátlanság meghatározó, de a testtartás és a mimika is. A női test elhelyezésének egyértelmű előképei megtalálhatók korabeli japán akvarelleken, amelyek a párzási pozíciók edukációs célú bemutatását voltak hivatottak szolgálni. A nemiszervek felfedése, illetve más objektumok, testrészek oly módon történő ábrázolása, mintha azok női nemiszervek lennének (pl. a vaginára emlékeztető szem), szintén hasonló eredetre vezethető vissza. A nő teste mint szexuális vágyak kielégítésére szolgáló tárgy az Araki által előszeretettel látogatott és fotózott tokiói vigalmi negyedbe ellátogatók számára állandóan jelen lévő élmény. Az ilyen helyeken üzemelő bárok és klubok portálján kiakasztott vitrinekben megtekinthető az „áruválaszték”, amelynek hatékony értékesítése érdekében mindenképpen a „legelőnyösebb” helyzetet, azaz a legintimebb, ugyanakkor a vágykeltés szempontjából a legfontosabb testrészeket bemutató látványt kell nyújtani a vevő számára. Araki, aki minden bizonnyal jól ismeri az ilyen típusú képeket, talán csak még erőteljesebben rámutat nyilvánvalóan a nők alávetett, kényszer által elfogadott helyzetére azzal, hogy vidámnak és mosolygósnak, vagy legalábbis egykedvűnek és beletörődőnek láttatja őket. Egyes vélemények szerint nála a kötél sem a S+M kultúra kellékeként jelenik meg, nem annak egyértelmű kifejezésére tekeri vele körbe a testet különféle módokon, hanem azzal a céllal, hogy határozott formát kölcsönözzön a meghatározhatatlan – mivel érinthetetlen – alaknak, amit a kötél feladata megmutatni.

A virágok (a tájképben megragadott virágzó cseresznyefa, vagy a valószerűtlen színekben pompázó virágkelyhek), amelyek – szimbólumként is – fontos szerepet játszanak a japán kultúrában, megjelenítik a hozzájuk kötődő teljes jelképrendszert. Araki nem titkolja, egyértelművé teszi a virág szaporítószervének ábrázolása révén azokat a konnotációkat, amelyek által virágképei beleilleszkednek művei sorába. Hasonlóképp félreérthetetlen a több képen is visszatérő dinynyemotívum, a bujaság, a termékenység, a szexuális vágy kifejezője, ami megsemmisülésével mindennek az elvesztésére, esetleg éppen a fent nevezettek hordozójának a fájdalmas hiányára utal.

A világ képeibe alámerülő Araki hatalmas mennyiségben előállított felvételeit a technikai megvalósítás alapján két fő csoportba sorolhatjuk. Az egyik típus az amatőrök által előszeretettel használt kisfilmes gép, amely teljesen automatikus, ugyanakkor dátummal látja el az egyes képkockákat, a későbbi azonosíthatóság érdekében. A másik csoportba Araki középformátumú gépével készített képei tartoznak. A kétféle kamera váltogatott használata igen nagy jelentőségű a képi reprezentáció szempontjából. Pontosan kifejezi ugyanis azt az érzelmi motivációt, ami a fényképészt hajtja a kép megalkotásakor.

A gondosan megtervezett és akkurátusan kivitelezett képek rögzítése mögötti szándék egyértelműen a minél tökéletesebb látvány megteremtése, a minél teljesebb illúzió keltése, amivel egyértelműsíthető a valóság és a kép által közvetített látszat közötti távolság.

Az amatőr gép használata ezzel szemben egyenrangú a jegyzettömbbel és a ceruzával, amivel a pillanatnyi hangulat befolyásolta érzések és és gondolatok rögzíthetők. A dátum jelentőségét az adja, hogy egyértelművé teszi az eszközhasználatot. Ezek a látszólag tökéletlen felvételek azonban hibáikkal és hiányosságaikkal együtt töltik be a rájuk osztott szerepet. Ebbe a körbe sorolhatók a hatosával csoportosítva, elrendezve bemutatott polaroid sorozatok is. A polaroid a közhiedelem szerint szintén instant valóságreprezentáció, az egyik leghitelesebb „tanú”, mivel a látvány érzékelésével és rögzítésével azonos időben válik láthatóvá a papíron is. A régi polaroid gépek azonban nem alkalmasak igényes képek készítésére, éppen ezért ez a médium jól megfelel annak a törekvésnek, hogy úgy is nézzenek ki a felvételek, mint a lelkes amatőr képei. Viszont az elrendezés miatt olyan történetek születnek, amelyek a megélt valóság egyedi felfogású montázsát adják. A mindenki számára hétköznapiként megélt eseményeket egy furcsa és nem épp torzításmentes nézőpontból mutatva kiterjeszti a lehetséges értelmezések terét.

Hasonló funkciót ruházott Araki azokra a képekre is, amelyek egy régi fekete-fehér filmjének hanyagul tárolt tekercséről lenagyítva rendeződtek szekvenciákká. A látható tér és az abban elhelyezkedő tárgyak teljesen kívül esnek a kronologikus idő sávján, akárcsak az ott szereplő személyek, akik szintén nehezen hozhatók öszszefüggésbe valamilyen meghatározható pillanattal. Emiatt a képeken megjelenő látvány időtlenül lebeg valahol a valóságérzékelés és az örökkévaló megtapasztalásának határmezsgyéjén.

A jegyzetelő, illetve a megrendezett, ám annál elevenebbnek ható „valóság” képeit gyűjtögető, önmagát ismétlő Araki olthatatlan szomjjal issza be az őt körülvevő világot az általa szétszabdalt, fragmentált formában, mégis teljességre törekedve, amelynek folyománya, hogy egyes elemek, témák, motívumok többször is, néha pedig rendszeresen felbukkannak, teljes azonosságot viszont sohasem mutatnak. Számára azonban a sokaságnak is határozott funkciója van, amit szeretne is kifejezésre juttatni: ez pedig az egyediség problémája. Amit akként élünk meg, az valójában nem az. Nem egyedi és nem különleges, csak az egyén kognitív percepciójában. Az általa mégis fontosnak és jellegzetesnek értékelt (kitüntetett, érdekes?) pillanatként megtapasztalt élmény szakadatlan, látszólag reflektálatlan rögzítése. Az egyetlen rendkívüli, ami ezekben a pillanatokban tetten érhető, az, hogy egyáltalán megtörténtek. Azon túl egyik olyan, mint a másik, különbséget nehéz lenne felfedezni köztük. Ezért lényeges számára valamennyi. Emiatt aztán rendkívül sok képet készített az elmúlt évtizedek alatt. Ezeket eleinte fénymásolatban küldözgette barátainak. Később házilag előállított füzetekbe rendezve publikálta őket, amiből ésszerűen következett, hogy munkáit egy idő után már saját kiadásban jelentette meg (mintegy 100 darabot).

Kitűnik tehát, hogy Arakinak sajátos a mások által valóságként megélt események, illetve megtapasztalt tárgyak és személyek létezéséhez fűződő viszonya. A képeket alapvetően csak a valóság másolatának tartja, ugyanakkor valamiért mégis fontos számára, hogy ezeket a másolatokat elkészítse; talán éppen azért, hogy a valóságot megtapinthatóvá, letapogathatóvá tegye, időt hagyva a szemnek és rajta keresztül az agynak az elidőzésre, a szemlélődésre, a tapasztalásra. Ily módon egy idő után már csak az lesz igazán valóságos, ami fényképre kerül, hisz az megtapasztalhatóvá és kiismerhetővé válik. A kép mint másolat és a világ mint valóság viszonya összekavarodik, felcserélődik. A fénykép válik valóságossá, minden más, ami azon túl van, pedig arra vár, hogy képpé válhasson. Araki expresszivitását a nyomtatott szöveg deskriptív linearitásával ellentétben összetett, önmagába visszatérő, ismétlődő, körkörös értelmezési módusának köszönheti.

A teljességre törekvő gyűjtögetése igencsak korlátozott keretek között érvényesül. És az a világ, amit ő valóságosként elénk tárni kíván, mi tagadás, valóban teljesen átitatódott a szexualitás erőteljes jelenvalóságával, annak éltető elemeként, létének egyetlen igazi indokaként. A tokiói vigalmi negyed életének szereplői, tárgyai, apró rezdülései Araki kedvenc témája; csaknem 40 éve folyamatosan fényképezi, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy közölje velünk, mennyire zárt és saját hagyományaihoz, szokásaihoz milyen erősen kötődő szubkultúra részesévé válhatunk a képei által.

Pfisztner Gábor