REISMANN JÁNOS

Abnormális állapotot rögzít a cím. Miért felejtenének el egy alig harminc éve elhunyt magyar fotóst, aki a huszadik század legjobbjainak egyike volt, Brassai, Robert Capa, Umbo, David Seymour (Chim), Henri Cartier-Bresson barátja, alkotótársa? És miért ne ismernénk egy 270 km hosszú, 145 km széles földdarabot Európa szívében, a Földközi-tenger nyugati medencéjében, amit Olaszország partjaitól 180, Afrika szélétől pedig 190 km választ csak el? És mégis. Talán, esetleg.

Paul Valéry francia költő írta 1910-ben: „milyen szép darabja a Földnek, micsoda gyümölcsérlelő idő, mily remek összhangja tizenkét városnak és hetven kisebb településnek. Szerencsés fekvésű tengerpartjait a hegyek védik és olyan enyhe az éghajlata…” Szardínia akkor különösen, de még ma is történelmi múltunk egy darabja, ahol a mesék és a mítoszok ma is elevenek. A sziget mai nevét a rómaiaktól kapta, de elnevezése korábbi, a görög mondavilág ködébe vész. E szerint Herkules egyik fia, Sardus vezetett ide egy líbiai népcsoportot. Esetleg ő a névadó. Mindenesetre a helyenként barátságtalan, sziklás, kopár vidéket évezredek óta lakja az ember. Az időszámításunk előtti II. évezred elején Szardíniára települt őslakosságra már csak a hatalmas kőtömbökből emelt, kötőanyag nélküli, csonka kúp formájú építmények, a nuragék emlékeztetnek, melyekből több ezer maradt fenn. Görögök, föníciaiak, rómaiak, pisaiak, genovaiak és spanyolok hódították meg, és hívták otthonuknak Szardínia szigetét. E – barátinak a legjobb indulattal sem nevezhető – együttélés során a helyi őslakosok, a szárdok, mindvégig megőrizték különállóságukat és kultúrájukat, megmaradva furcsán zárkózott szigetlakóknak. A történelemben eléggé vissza kell nyúlnunk, ha a kezdetekig kívánkozunk. Az i. e. XII. században a föníciaiak foglalták el s alapították itt az első városokat, kikötőket. Pun, majd karthágói uralom után római fennhatóság következett, melynek emlékét a vízvezetékek, hidak, amfiteátrumok maradványai ma is őrzik. Jelenleg Itália autonóm tartománya az egy nagy és több kisebb szigetből álló Szardínia. A lakosság jórészt állattenyésztésből, mezőgazdaságból és halászatból él, különleges munkalehetőséget a korall- és parafa-feldolgozás nyújtott ez idáig, de az utóbbi években az idegenforgalom ad egyre több embernek kenyeret. Közel harminc éve fedezte fel magának a mesés gazdagságú Aga kán, és fektette be tőkéjét az addig mostohán kezelt vidéken. A telekárak ennek eredményeként mára csillagászati mértékűre szöktek, s az egzotikumokra vágyó turistahordák barangolják be az addig jóformán csak kecskék járta kopár sziklákat, az ott élők utcáit, tereit.

Itt fényképezett negyvenöt esztendővel ezelőtt Reismann János, s járta be a neves olasz íróval Carlo Levivel a szigetet. Vándorlásuk eredménye a német kiadás (Aller Honig geht zu Ende) szó szerinti fordításában „Minden méz elfogy egyszer”, magyarán a Minden jónak vége szakad egyszer címet viselő könyv, mely több kiadásban látott napvilágot. A könyv közel húsz fényképe keltette fel a szardíniai Edizioni Ilisso figyelmét, hogy nyomára bukkanjon a Nyugat-Európában saját hazájánál ismertebbnek számító Reismann Jánosnak, illetve hagyatékának. Megkeresték a Fotómúzeumot. Megkérdezték, küldenénk-e Reismann nálunk lévő szardíniai képeiből egy-egy másolatot, hogy egy új könyv kiadásán gondolkozzanak. Megírtuk, hogy körülbelül 1500 negatívról van szó. Megdöbbentek. Majd jönnek. Talán könyv is lesz belőle.

Nem lehet véletlen az érdeklődés.

Mert nézzük csak, miről szólnak Reismann fényképei! Emilio Lussu a Szardínia jövője című, interneten közzétett cikkében visszaemlékezik gyermekkorára. Akad mire: egy kis szárd hegyi faluban született, valamikor a huszadik század első harmadában, fiatal ember lehetett, amikor Reismann kamerájával arra járt. „Apám, aki ifjúkorában még a borbélyhoz is lovon járt, szégyenletes dolognak tartotta, hogy a város körzetéből (a „határon túlra”) fegyvertelenül lépjen ki; puskáját a jobb kengyel melletti tartóba állította, a puskacsövet felül megmarkolta, két pisztolyát pedig a nyeregvásznon tartotta (fegyverviselési engedély, két líra). Téli éjszakákon a kandalló előtt újra és újra a régi idők történeteit mesélte a családnak, ugyanúgy, ahogyan a nagyapjától hallotta. Neki szintúgy a nagyapja mesélte mindezt, amint ifjúságát (a 18. század első éveit) idézte emlékezetébe.” A gyermekkorában megismert, osztály nélküli, patriarchális közösségi társadalom utolsó maradványait fényképezte még Reismann, a szigetet utolsóként elfoglaló vad, hódító nép, a turisták támadása előtt. S aki végignézi a megjelent, illetve a még sohasem publikált képek egészét, pontosan látja, hogy ráérzett a sziget valódi értékeire, erre a kicsit misztikus, de nagyon kemény, néha kegyetlen világra és az abban élőkre. Mert Reismann János vérbeli fotóriporter – talán pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, fotóillusztrátor – volt. Nem voltak előzetes koncepciói, nem akart valamit mindenáron megmutatni. Nem avatkozott be a dolgok menetébe, s utólag soha nem manipulálta képeit. Felkészült, tudta, mibe csöppen, s aztán hagyta magát elsodortatni az eseményektől. Voltak olyan napok, hogy egyszer sem vette elő Rolleiflexét, máskor meg percek alatt elfotózott fél tucat rollfilmet. Valódi fotópublicisztikát folytatott egész élete során. Szeretett és tudott élni, ha hagyták. Széleskörűen művelt, a világ iránt érdeklődő, színes egyéniségű emberként sok barátságot kötött, ismert és ismeretlen emberekkel egyaránt. A huszadik század derekán dolgozott nagy fotósok kor- és sorstársa volt. Rév Miklós bácsi mesélte róla vagy húsz esztendővel ezelőtt: „1956 elején Párizsba készültem, s amikor János tudomást szerzett arról, hogy fel akarom keresni az ott élő, magyar származású foto-gráfusokat, hogy meghívjam őket egy Magyarországon rendezett kiállításra, írt egy néhány soros levelet Brassa?hoz. Amikor felkerestem Párizsban Brassa?t – őszintén meg kell mondanom – feltűnő és nem is titkolt bizalmatlansággal fogadott. Sietve átadtam neki Reismann levelét, melynek hatása szinte azon nyomban megmutatkozott. Már az első sorok olvasása után a kimondottan mogorva arc mosolygóssá vált, és Brassa? egész magatartása megváltozott. Szívélyes hangon kijelentette: János barátja az enyém is. Bevezetett lakásába, s legalább két órát beszélgettünk. A budapesti kiállításra néhány nagyon szép fotóját adta oda. De minduntalan vissza-visszatért Reismannra, beszéljek róla – kérte –, mondjam el, hogyan él, min dolgozik, egészséges-e. Egy igazi jóbarát meleg érdeklődése volt ez. Még kétszer felkerestem ez után. Nem kétséges, hogy mindezt Reismann-nak köszönhettem.”

S mi is köszönhetnénk neki sok mindent, ha eléggé ismernénk életművét, amely a huszadik század klasszikusainak sorában jelöli ki a helyét. Az ismertség, elismertség, az annyira vágyott világhír minimum kettő, de inkább három dolog függvénye. A tehetségé és a tehetség kibontakoztatása érdekében végzett munkáé. Ezzel rendben lennénk, Reismann János tehetséges volt és sokat dolgozott. A másik az utódok felelőssége. Könyvekkel, kiállításokkal, jófajta menedzseléssel, a hagyaték ügyes forgatásával, kezelésével meg kell ismertetni a világgal ezt az életművet. Ezért fontos a Magyar Fotográfiai Múzeum kiállítása és az év vége felé megjelenő monográfia is. Ezek hozzásegíthetik az érdeklődőket, hogy tovább dolgozzanak Reismann hazai és nemzetközi megismertetésén, aminek még csak a legeslegelején tartunk, s amihez sok pénz, szaktudás, további intézmények, felkészült kutatók szükségeltetnek.