KECSKEMÉTI KÁLMÁN 56-OS KÉPEI

Kecskeméti Kálmán, az 1942-ben született fotó-, festő- és grafikusművész fiatalon, gimnazistaként készített fényképeket a forradalom helyszínein.

– Ha most, ennyi évtized távolából idézed föl az akkori helyzetet s az akkori önmagadat, akkor milyen indítékokat, miféle motivációkat találsz a fotózás mögött?

– Érdekes módon minden iskolakezdésem valami forradalmi változáshoz kötődik. 1948 – amikor általános iskolába mentem – a fordulat éve volt, s akkor kezdődtek tulajdonképpen a sötét ötvenes évek. 1956 szeptemberében pedig első gimnazista voltam, úgyhogy még egészen frissen jártam be a Vörösmarty Gimnáziumba. Itt van pár utcával arrébb, akkor még Makarenko utcának hívták, most Horánszky.

A háború után Ausztria is megszállt ország volt, ugyanúgy, mint Magyarország. 1955-ben az orosz csapatok kivonultak Ausztriából, és akkor volt egy várakozás, hogy talán innen is kivonulnak. Azonban egyre késtek az ezt megerősítő hírek, és 1956-ra már nyilvánvaló lett, hogy itt hosszabb időre rendezkednek be. Volt egyfajta elkeseredés emiatt az emberekben, ez is egyik oka lehetett a forradalom kitörésének.

56 októberében egy különóráról, ha jól emlékszem, németóráról jöttem hazafelé, amikor egy izgatott csoportosulás közepébe kerültem, és valaki hozta a hírt, hogy döntik le a Sztálin-szobrot.

Így aztán – ahelyett, hogy hazamentem volna – rögtön rohantam a Dózsa György útra, így tanúja lehettem a Sztálin-szobor ledöntésének. A Rádióhoz nem mentem el, mert nagyon későre járt. Csak később hallottam, hogy ott már lövöldöztek is. Ez volt az első nap. Pontosan emlékszem, keddi nap volt, viszonylag jó idő.

Ezután egy euforikus időszak következett, az egész város felbolydult, hihetetlen élmény volt az, hogy az addig rettegésben élő emberek elkezdtek nyíltan beszélni egymással, ismeretlenek polgártársnak szólították egymást, előreengedték a villamosra felszállni igyekvőket. Egészen megváltozott a város, morális megtisztulás következett. Természetesen abszolút bizonytalan volt a politikai helyzet, sokáig nem lehetett tudni, hogy győz-e a forradalom. Mindenesetre, úgy nézett ki, hogy az oroszok kivonulnak egy idő után Budapestről, a Nagy Imre-kormány elkezd működni. Egy-két reményteli nap volt mindössze, és jött november 4-e. Várható volt, hogy nem hagyják annyiban az oroszok: ezt a forradalmat el kell tiporni, a nagyhatalmi érdek így diktálta, és bevonultak a tankok.

– Egyszer említetted, hogy sok „Ruszkik haza!” feliratot láttál, firkákat, jeleket, jelmondatokat, az akkori graffitit. A forradalom igazi jelképe, a lyukas zászló is jelen volt az utcán – vizuálisan is, a Kossuth-címerrel együtt.

– A lyukas zászló mindenképpen. Anyám vágta ki, emlékszem rá, itt a Baross utcában, ezt az oroszok által ránk oktrojált, vörös csillagos, sugaras, ügyetlen címert. A házmester évekig zsarolta anyámat azzal, hogy feljelenti, mert tudja, hogy ő vágta ki a zászlóból a címert.

– Milyen fényképezőgéppel és mikor kezdtél el fotografálni?

– Én akkor nyáron kaptam egy kis Altissa márkájú, NDK-s fényképezőgépet, amivel rollfilm negatívra lehetett dolgozni, azzal próbáltam fotózni. Ezek tulajdonképpen az első felvételeim voltak, amelyeken törekedtem dokumentálni azt a romhalmazt, amit az oroszok maguk után hagytak. Edzett, háborút viselt férfiak állították, hogy az 1945-ös ostrom nem tett akkora kárt pl. a Józsefvárosban, mint az oroszok a forradalom leverésével.

– A dokumentálási igény megnyilvánulása jól érzékelhető a fényképeiden, mert hiszen az egyiken az Iparművészeti Múzeum átlőtt kupoláját vagy a mellette állt, teteje nélküli épületet, az Örökimádás templom romos tornyát örökítetted meg. S van egy szubjektívebb, közvetlenebb, személyesebb része a fotóidnak, melyeken a saját kiürített, sérült lakásotok belsejéből az ablakon át próbálsz kamerával mintegy kinézni; de csak világos fényfoltok látszanak.

– Ezek a felvételek már november 4-e után készültek. Érdekes volt, hogy a város hogyan reagált a szovjet támadásra. Az emberek jártak a dolguk után, elmentek kenyérért, bevásárolni, vagy csak egyszerűen kíváncsiságból csavarogtak a városban. S ha jött egy tankoszlop, s elkezdett lőni, akkor beszaladtak a legközelebbi kapu alá. Alig volt félelem az emberekben, így aztán sok ártatlan áldozatot is követelt ez az ostrom. Engem például Pongrácz Gergely zavart haza a Corvin közből. Én itt lakom a Baross utcában, ez a környék, a Józsefváros volt a forradalmi események, a harcok egyik központja, hiszen itt van a Kilián laktanya s a Corvin köz, ami valódi fészke volt a felkelőknek, s ezt nagyon sokáig tudták tartani. Emlékszem rá, jöttek a tankok a Körúton, de a tankból nem lehetett látni, hogy a Corvin mozi előtt nehéztüzérség állt föl, és így váratlanul érte őket a támadás. Nagyon sok tankot kilőttek. Én ezeket lefotóztam, és azokat az embercsoportokat is, akikkel találkoztam a nézelődés közben.

A forradalom leverését követően édesanyám ezeket a negatívokat a megkérdezésem nélkül megsemmisítette. Egyszer kivette a fiókomból az egész anyagot, és elégette. Jogos félelmében, ugyanis édesapám a Hold utcai rendelőintézet főorvosa volt, és megválasztották a Forradalmi Bizottság elnökének. Ennek kapcsán várható volt, hogy esetleg házkutatás lesz nálunk. A másik ok a megsemmisítésre (különösen azon fotóknál, amelyeken embereket lehetett felismerni) az volt, hogy nehogy valakit ennek alapján fogjanak le vagy keressenek meg. Később volt is példa erre, fotók, illetve film alapján beazonosítottak embereket, akiket azután letartóztattak.

– Édesanyád jogos, féltő cselekedete ellenére mégis megmaradt egytucatnyi felvételed. Hogyan lehetséges ez?

– Azokat a képeket, amelyeken nem voltak emberek, sikerült megmentenem. Így aztán romos józsefvárosi házakat, az Iparművészeti Múzeum szétlőtt kupoláját őrzik a képeim 1956 novemberéből. A megmaradt sorozatból egy példányt adtam a Pongrácz Gergely-féle kiskunmajsai 56-os múzeumnak. A fényképen ott látható az a sarokház is, aminek már az emléke sincs meg, mivel épült a helyére valami. Az Iparművészeti Múzeum mellett volt ez az eklektikus stílusban épült bérpalota, amit teljesen rommá lőttek. A Körút és az Üllői út sarkán, a Kilián laktanyával szemben állott. Az orosz tankokban állítólag építészek is ültek, akik tudták, hogy hol vannak az épületek tartópillérei – azokat lőtték ki, s a házak így összeomlottak. Ilyet is lehet látni a fotóimon, többek között azt, ami a Baross utcában teljesen összeomlott.

– Hogyan éltetek, hogyan léteztetek ti akkor?

– Az igazán nagy harcok idején mi a pincében voltunk, majdnem két hetet töltöttünk ott. A Corvin közből visszavonuló forradalmárok a mi házunkat tartották stratégiailag alkalmasnak arra, hogy hoszszabb védelemre berendezkedjenek. A mi ablakunkban géppuskaállást csináltak. A fotón a lakásunk belsejében látható belövés egy tank belövése, ami nagy lyukat vágott a közfalon. Külön érdekessége a házunknak, a Baross utca 86-nak, hogy két házzal arrébb van a Vasas Székház, ahol a Rajk-per volt. Annak idején, a Rajk-per idején, valószínűleg biztonsági okokból, egy alagutat építettek a házunk pincéjéből a Vasas Székházba. 1956-ban ez még létezett, egy téglafallal volt elfalazva. Azt kiütötték, a forradalmárok így menekülési útvonalat tudtak biztosítani maguknak.

1956-tal, a forradalom leverésével tulajdonképpen lezárult egy korszak: Józsefvárosnak, ennek a környéknek a polgári élete. Mert ezen a környéken kisiparosok, kereskedők, tanárok, orvosok laktak. Ezt követően egy erős züllés indult meg. Az öregebbek így tartják ma is. Egy volt csepeli párttitkárt neveztek ki ide tanácselnöknek, és ő a forradalmi ügyek miatt s azért, mert a kerület meghatározó szerepet játszott akkor: büntetésből betelepített ide mindenféle lumpen elemeket, gyanús népséget. Így azután a közbiztonság is lezüllött. Ennek hatása a mai napig tart.

– A frissen kapott fényképezőgépeddel – akkor még nem tudatosodhatott benned, de ma már pontosan tudható – dokumentáltál, lakókörnyezetedben a pusztítást rögzítetted, az értelmetlen vandalizmust fotóztad. A későbbi évtizedekben, képzőművészeti pályádon, grafikai munkásságodban hogyan, milyen funkcióban használtad a fotózást, a fényképeket?

– Az egyszerű kis masinán (volt ennek egy orosz változata: Ljubityel néven) egy nyílás van, két idő-beállítási és exponálási lehetőség. Eleve be volt határolva, hogy milyen fényviszonyok mellett lehet dolgozni. Tulajdonképpen sokkal nehezebb ezzel a géppel jó képet csinálni, mint a mai modern gépekkel. Később jobb gépeim voltak, ma már egészen profi fölszerelésem van.

Sokáig fotóztam. Egy ideig alkalmazott grafikai munkákból éltem. Akkor célszerűbb volt megcsinálni a fotót egy-egy lemez- vagy könyvborítóhoz, mert én tudtam, hogy mit akarok. S mire elmagyaráztam volna egy fotósnak, addigra magam megcsináltam. Részben éltem is a fotóból. Csináltam tárgyfotókat, kollázsokat. 1956 után a magam kedvére tovább fotóztam a Józsefvárost, mert elkezdődött a rekonstrukció, lebontották a régi házakat. Hogy megmentsem, fotókon megőrizzem ezeket a régi épületeket és utcákat, földolgoztam egy józsefvárosi sorozatban. Később Kőbányán is csináltam egy ilyen sorozatot és kiállítást. Azután a Kerepesi temető szobrait fotóztam, amelyekből Erosz és Thanatosz címen sorozatot állítottam össze.

– Említett fotósorozataid azt mutatják, hogy számodra a kiemelkedő események és helyszínek rögzítése fontos. Vagyis fotográfusi munkásságodnak – ami az önálló képi fogalmazásokig, fotografika, kollázs stb. is elvezet – a dokumentarizmus a fundamentuma. Ezzel tudod fölmutatni, több a forradalmat fotózó képzőművész-fotográfussal (pl. Gönczi Bélával, Jajesnicza Róberttel, Saáry Évával) együtt a romos várost, a rombolást magát.

– Bár igyekeztek minél gyorsabban eltüntetni a romokat, a forradalom nyomait. Az ENSZ-ben a magyar ügy állandóan napirenden volt. Hammarskjöld ENSZ-főtitkár is többször jelezte, hogy szeretne ellátogatni Magyarországra, de nem engedték addig, amíg a romokat el nem takarították. Mert elképesztő állapotban volt a főváros. Hiszen itt arról volt szó, hogy ha egy ablakból valaki lőtt egyet, akkor addig lőtték a házat, amíg össze nem omlott. Barbár, értelmetlen rombolás volt ez.

Az ellenállás aztán kikerült a városból a hegyekbe, máshová. Még év végén is voltak harcok. 1957-ben kezdődött a MUK, a Márciusban Újra Kezdjük mozgalom, ami röplapokon terjedt, és nagyon sok embert letartóztattak, dacára annak, hogy Kádár megígérte, hogy senkinek nem lesz bántódása a forradalmi cselekmények miatt. Mindenki félt, igyekeztünk mindent eldugdosni. Ezek a fotók is mélyen a láda fenekén maradtak meg. Mindenki félt a lelepleződéstől. Soha nem lehetett tudni, hogy milyen szándékkal, hogyan magyarázzák félre azt a képet, amit az ember ártatlanul hozott létre. Bármikor oka lehetett volna egy pernek, hiszen sokkal kevesebbért is elítéltek embereket.

– A félelem sajátos megnyilvánulása volt az is, hogy óvakodtak az emberek attól, hogy lefényképezzék őket. Te mit láttál, mit tapasztaltál a pesti forradalmi utcán? Milyen volt annak a vizuális képe? Láttál-e például másokat fotózni?

– Láttam, főleg külföldi filmeseket és fotósokat. Emlékszem arra, hogy amikor a Sztálin-szobrot behúzták az Akácfa utcába, akkor egy földszintes épületben (ma már nincs meg, ott egy szálloda van) egy néni lakását nyugati televíziós társaságok kibérelték, és onnan közvetítették a szobor földarabolását. (Akkor láttam először hatalmas televíziós kamerákat.) Nem volt veszélytelen fényképezni az utcán. Két félelmet is le kellett magamban győzni. Egyrészt a szemérmet, ami ma is megvan bennem, hogyha kérdezés nélkül embereket fényképezek. Nem is nagyon szívesen teszem. Másrészt nemegyszer rámszóltak, hogy ne fényképezzek. Mert az öregek pontosan tudták azt, hogy a fotó veszélyes műfaj, annak alapján elővehetnek embereket. El kellett dugni időnként a fényképezőgépet, mert nem volt kellemes, ha rámszóltak. Féltettem is, mert új gép volt, féltem, nehogy elvegyék.

Sümegi György