BESZÉLGTÁS TÓTH GYÖRGY FOTÓMŰVÉSSZEL

– Mióta fényképezel?

– Édesapám könyvelő volt egy ktsz-nél, és mellette amatőr fényképészként a filmoperatőr Kardos Sándor édesapjának dolgozott, akinek volt egy maszek cége, családokhoz jártak gyerekeket fotózni. Én nagyon kicsi koromtól tudtam, mi az, hogy hívó, fixír. Apám nagyított, anyám hívta a képeket, én is tunkoltam a vegyszerben, nem volt televízió, a család elfoglalta magát. Persze az osztálykirándulásokon is fotózgattunk, sőt nálunk laboráltuk a képeket, amikor anyámék nem voltak itthon. Azok a negatívjaim ma is megvannak. Egy-két negatív apámtól is megmaradt. Amikor eltávozott, elővettem őket, de egyetlen tekercsbe voltak összetekerve, és nagyon régóta így lehettek, mert amikor megpróbáltam kibontani, akkor széttöredeztek. Amit meg tudtam menteni, azt eltettem.

Nekem azután furcsa viszonyom lett a fotóhoz. Úgy álltam hozzá a fényképezéshez, hogy ez lesz a hivatásom. Rendesen végigjártam a szamárlétrát.

– Édesapád tolt téged előre?

– Nem, abszolút nem. Csak egyszer próbált segíteni, amire ma elég nagy traumaként gondolok vissza. Közgazdasági technikumba jártam középiskolába, egy percig nem érdekelt, de elvégeztem. Az érettségi után el szerettem volna menni a Práter utcai fotós- suliba, de oda bekerülni hasonló volt, mintha egyetemre akart volna bejutni valaki. Édesapám tagja volt a MADOME-nak, és mondta, hogy tud egy ismerőst, aki bejuttathat, valahova el is mentünk, ahol apámat, én legalábbis úgy láttam, megalázták, lekezelték. Gondolom, nem tartozott bele a szűkebb körbe. Nekem azt mondták, hogy fotós hely nincs, viszont elmehetek fodrásztanulónak. Inkább elmentem tok- és díszműkészítő ipari tanulónak a ktsz-hez, ahol édesapám dolgozott, azt is megmondom, hogy miért: mert ki akartam bekkelni a katonaságot. Sikerült is megúszni, általános testi gyengeség miatt. Nagyon vékony srác voltam.

Egy barátom a Geodéziánál dolgozott, és hívott oda fényképésznek. Betanított laboránsként dolgoztam a Síkfotó Geometriai Csoportnál, nyolc évet húztam le, amit utólag sem bánok. Rengeteget laboráltam, tudom, hogy milyen komoly munka. Amikor külföldi galériáknak kezdtem el képeket eladni, észrevettem, hogy a technikai minősége szerint is mennyire megvizsgálják a fotókat.

– A Geodézia híres volt a szabadságszerető figuránsairól. A laborban milyen volt a légkör?

– Nagyon jó kollégáim voltak. Az egyik fiú Pannonhalmán végzett – én olyan magyarirodalom-tudást, mint neki volt, még senkinél sem láttam, mégis hatszor rugaszkodott neki az ELTE-nek, meg is mondták neki, hogy nem fogják felvenni. Egy picit valamennyien kicsúsztunk a normális életből.

Rengeteg munkánk volt az új fölmérések miatt, akkor tették a kataszteriről négyzetméteres beosztásúra az országot. Egyszer-kétszer kiküldtek terepre is, átereszeket kellett fotózni. Amikor Budapesten területeket szanáltak az épülő lakótelepek miatt, a szanált házakat kellett tizenkét példányban lenagyítani. A legtöbbször légi fotókkal dolgoztunk, nagy tekercs filmeket kaptunk meg, és volt egy titkos könyv – érdekes, egyetemre nem mehettünk, de ezzel a könyvvel dolgozhattunk –, amibe a laborálás után kockáról kockára minden adatot, magassági repülésszámot, ilyesmit, be kellett írni. Borzalom volt. Csak egy adalék az akkori időkhöz, az amerikaiak a hetvenes évek vége felé elkészítették az első légifelvételeket a Földről, és minden országnak megküldték az adott ország légi fotóit, sőt egy könyvet is kiadtak belőle. Nekünk is elküldték a magyarországi felvételeket, amikre itthon rögtön rányomták a „Titkos” pecsétet.

Azért volt jó a Geodéziánál lenni, mert két műszakban dolgoztunk, és a munka mellett mindig maradt egy fél napom. Már volt saját gépem, jártam az utcán, és fotózgattam saját magamnak. A volt feleségem óvónőként dolgozott, és így véletlenül megismerkedtem Pálfai Gáborral, akinek a fia őhozzá járt óvodába. Pálfai szólt, hogy látogassam meg az MTI-ben, üljünk le beszélgetni. Az egy fantasztikus találkozás volt. Akkor nem is éreztem át annyira, de utólag nagyon sok köszönetet mondhatok neki. Megbízott munkákkal, erről és erről csinálj egy riportot, amikor kész voltam, fölvittem hozzá, másoltatott róla egy kontaktot, és kiértékelte. Foglalkozott velem. Annyira, hogy a sportbelépője is nálam volt, ő akkor már nem nagyon járt ki fotózni, odaadta a belépőjét, és én – ezt talán kevesen hinnék rólam – asztaliteniszt, bokszot fotóztam. Nagyon jó iskola volt.

Egy hétvégén a nejemmel elmentünk kirándulni a Hármashatárhegyre, ahol találkoztunk a sárkányrepülőkkel. Elkezdtem őket fényképezni, és olyan jó barátságba keveredtünk, hogy három évig rendszeresen jártam hozzájuk. Dr. Ordódi Márton volt az egyik feje a csapatnak, és amikor írt egy-egy cikket magukról, tőlem kért képet. Volt olyan, hogy csak a fotók miatt közölték a cikkét, mert Magyarországon eleinte hallani se akartak erről a sportról. Tulajdonképpen illegálisan repkedtek, a hetvenes évek közepén nem volt szabad használni a légteret csak úgy. Egyszer jött egy újságírónő az Új Tükörtől, és mondta, hogy sajnos a fotósuknak el kellett mennie valahová, nem jöhetett vele, erre mondták a srácok, hogy semmi baj, nekem rengeteg képem van, biztosan adok. Megbeszéltünk egy időpontot, menjek be az Új Tükörhöz, Keleti Évát kell keresni. Nekem minden sorozatom föl volt ragasztva ötvenszer hatvanas lapokra – ezt is a Pálfaival való kapcsolatomnak köszönhettem –, nagy kép, kis kép, egy picit betördelve, mintha sajtóanyag lenne. Egyedül a sárkányrepülőkről volt legalább hatvan ilyen lapom, rengeteg képpel. Ezeket a hónom alá kaptam, és bevittem Keleti Évához.

Megmutattam neki a képeket, ő meg elkezdett kérdezgetni, ki vagyok, honnan jövök. Kiderült, hogy valamikor együtt dolgoztak Pálfaival az MTI-ben. Csináltam más riportokat is? Azokat is vigyem be! – és akkoriban, 76–77 körül, egymás után jelentek meg az Új Tükörben azok az anyagaim, amiket korábban magamnak fotóztam: mészégetők, aszfaltozók, vízilabdameccs. 78-ban lehetett, hogy megkérdezte, nem szeretnék-e a Szövetség tagja lenni. Nekem addig ez eszembe se jutott, jelentkeztem, föl is vettek, elsőre, ezen csodálkoztam egy kicsit. Aztán azt mondta Keleti Éva, hogy legyek az Új Tükör fotósa. Csak az volt a bibi, hogy nem volt szakmunkásvizsgám, és az feltétele volt a státusnak. Nem baj, van egy olyan lehetőség, hogy ha valaki három éve a szakmában dolgozik, annak csak vizsgáznia kell egy bizottság előtt. Persze pont abban az évben szüntették meg ezt a lehetőséget, úgyhogy el kellett mennem egy egyéves esti tanfolyamra, beültem a Práterben az iskolapadba úgy, hogy már szövetségi tag voltam, és rendszeresen megjelentek a munkáim.

– És tanultál valamit?

– Nem sokat, sőt hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak, anynyi hiányzásom volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója miatt, mert akkor már annak is tagja voltam, és jó néhány óra ütközött az ottani foglalkozásokkal, például Beke László művészettörténet előadásaival, és inkább azokat választottam. Mire vége lett az egyéves tanfolyamnak, megszűnt az állás az Új Tükörnél, betöltötték, nem tudták tovább tartogatni. Keleti Éva megpróbált azért segíteni, és tényleg, tavasszal volt a szakmunkásvizsga, és augusztusban csörgött a telefon, hogy van egy fényképész státus a televíziónál.

– Pálfai Gábor és Keleti Éva is körül lehetett véve fotósokkal. Miért volt nekik fontos, hogy egy utcáról betévedt alakkal foglalkozzanak?

– Ahogy én őket ismerem, meg tudják állapítani, hogy kiben van tehetség, és kiben nincs. Szerintem olyan dolgot láttak bennem, amit másokban nem. Egyébként van egy-egy képük a fejemben, amik nem is fognak kitörlődni, amíg az agyam működni képes. A Pálfaién egy angol vívó éppen lehajol a pástra, és keresi a szemüvegét – öt évig vívtam a Vasasban, tudom, már az is abszurdum, hogy egy vívó szemüveges legyen, de ezt a helyzetet így elkapni, bravúr. Keleti Éva fotója a Latinovits–Ruttkai páros, kezükben a Rómeó- és Júlia-képpel. Az a fotó mindent elmond kettejükről és a viszonyukról.

Nemcsak Keleti Éva akarta, hogy az Új Tükörnél dolgozzam, Pálfai is megpróbált bevinni az MTI-be, de az ismerőseim figyelmeztettek, hogy vigyázzak, az MTI-ben eléggé megy az agymosás. És a Stúdióban tapasztalt szabadságot én föl nem cseréltem volna semmiért. 1980-ban Szebellédy Géza, aki rovatvezető lehetett akkoriban az MTI-ben, szó szerint kiabált velem egy kiállításon, hogy miért nem mentem hozzájuk dolgozni. A sors így hozta. Anyagilag biztosan jobban jártam volna, más szempontból viszont hálás vagyok, hogy a tévéhez kerültem, ott volt időm a saját munkáimra is, az MTI-ben valószínűleg nem maradt volna rájuk energiám.

– A Stúdióba hogyan kerültél?

– A Szövetségbe való fölvételi napján telefonált Urbán Tamás, hogy szeretné, ha elmennék hozzájuk egy felvételi beszélgetésre. Korábban már láttam az első nagy kiállításukat, tudtam róluk. Nagyon örültem a meghívásnak, elmentem a beszélgetésre. Én még soha nem kerültem olyan helyzetbe, mint akkor, bedaráltak a földbe, rendesen, úgy ahogy kell. Teljesen megsemmisültem egy rövid időre. Később én is így csináltam a tagjelöltekkel. A Stúdióban nagyon kemény világ volt, egy-egy szinopszis vitán egymás után jöttek a kőkemény kérdések, ott nem lehetett elmismásolni a dolgot. Azt hiszem, hogy ma hiányzik ez az őszinteség. A jó kritika is nagyon hiányzik. Nincsenek viták. Hallottam, hogy Szabó István Bécsben rendezett egy klasszikus olasz operát, modern díszletekkel, és néha félbe kellett szakítani az előadást, mert a közönség egyik fele tombolva gyűlölte, a másik fele tombolva imádta. Valami hasonlóan nyílt véleményt szeretnék hallani a puhaság, a langyosság, a mérlegelés helyett. A művészetnek el kell tudnia viselni a vitákat. Ismerek jó pár képzőművészt, sokukkal a mai napig jobb kapcsolatot ápolok, mint a fotósok zömével; tudom, hogy náluk is ugyanilyen kőkemény viták vannak. Szerintem ez így helyes. Bachmann Gábor szavaival, a művészet háború, nem szépelgés. Én a Stúdióban találkoztam ezzel a szellemmel, és ez olyan nagy hatással volt rám, hogy egy évig nem csináltam semmi fontosat. Éreztem, hogy a felvételkor lezáródott valami a pályámon, és elkezdődött valami egészen más. Szerencsénk volt, mert egy időben tűnt föl nagyon sok tehetség, akikből összeverődött egy „Aranycsapat”. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a mai fotóelit megjárta a Stúdiót.

– Korábban is voltak tehetségek. Benneteket mi hozott össze?

– Nem tudom. Én jó másfél évvel a megalakulása után kerültem a Stúdióba, előbb vettek föl a Szövetségbe, mint oda, és le kellett húznom egy év vendéghallgatói státust, mielőtt fölvettek rendes tagnak. Többen már régóta ismerték egymást. Én mindig is szerettem volna bekerülni egy olyan társaságba, amit egyívásúnak érzek magammal. Előtte megjártam az Óbudai Fotókört, ahol olyan jó fotósok is voltak, mint Baricz Kati vagy Fuszenecker Ferenc, de attól a légkörtől mégis minden porcikám irtózott. Gyűjtötték a pontokat, hogy ki, milyen kiállításon, milyen érmet kapott. Nem is értettem az egészet. A későbbi eszemmel persze már könnyebben megfogalmazom, mint akkor: a művészet egészen más. Ez a fajta amatőrmozgalom legalább annyit árt, mint amennyit használ a fotóművészetnek. Egy-két tehetséges fiatal esetleg kinőhet belőle – a másik oldalról nagyon káros intézményrendszer, visszahúzó erő, ami elnyomja a nem középszerű gondolkodást.

– A Fiatal Művészek Klubjába is jártál?

– Jártam, de nem láttam értelmét, hogy az ottani fotó szekciónak is tagja legyek. A Stúdió teljesen kielégítette az igényeimet. A Stúdióban öt évig lehetett valaki tag, én hat évet húztam le, mert bekerültem a vezetőségbe, a rekordot Stalter György tartja, ő plusz két évet húzott rá.

– A vezetőségben mi volt a feladatod?

– A kiállításokért voltam felelős. Az én időmben nem volt sok kiállítás. Hozzátartozik a korhoz, hogy ami a fiatalsággal volt kapcsolatban, az mind a KISZ égisze alatt ment. Mindenféle marhaságot kitaláltunk, ilyen fesztivál, olyan izé, mert így lehetett pénzt szerezni, szereztünk is, szemrebbenés nélkül. Elnéztek nekünk minden hülyeséget. Én soha az életben nem voltam KISZ-tag, még a középiskolában sem, és közben KISZ-díjas lettem, Stalterrel és Kiss Árpáddal együtt, mint Stúdió-vezetők. Nagyon rossz volt elszakadni a Stúdiótól, mintha egy nagyon jó iskolát hagytam volna ott. Mindent a Stúdió szűrőjén keresztül láttunk, ami nem tetszett, azt rendesen fikáztuk, magyarul mondva. A Stúdió meghatározta a Szövetséghez való viszonyomat is. A Szövetség a rendszernek kellett, hogy felügyelni tudja a művészeket, ki tudja szűrni a hivatalostól idegen irányzatokat. Nem tudom elképzelni, hogy Robert Mapplethorpe-nak vagy Diana Arbusnak szüksége lett volna fotószövetségre. Meg kell mondanom, hogy a mai Szövetség nem sokban különbözik egy amatőr fotóklubtól, csak a nevében. Nemrég Kerekes Gábor föl is vetette, hogy változtassák meg az elnevezést, és a Fotóművészek Szövetsége helyett legyen a Fotográfusoké, ami jobban megfelelne a valós állapotnak: a kétszázvalahány tagból húsznál több fotóművészt nem tudnék mondani.

– Viszont az Első Alkotócsoport, ami művészeti társulásként jött létre, megszűnt.

– Az Alkotócsoportban azok az emberek tömörültek, akik kiöregedtek a Stúdióból, de nem akartak elszakadni egymástól. Az lett volna a szerepe, és az elején ezt be is töltötte, hogy együttesen könynyebben lehessen kiállításokra meg különböző dolgokra pénzt szerezni. De amikor egy csoport taglétszáma ötven fősre duzzad, az már nem alkotócsoport. Egy nagy létszámú csoport nem tud, csak rövid ideig működni, hosszabb távon egyszerűen kihűl, mert nem lehet embereknek akkora energiájuk egymásra, hogy a kapcsolatok hosszan ki tudjanak tartani. Egy alkotócsoportban öt-hat embernél nem lehet több. Én annak sem vagyok olyan nagyon híve, hogy nyakra-főre kiállítást kell csinálni, főleg csoportos tárlatokat. Katasztrofális, hogy némelyiken milyen zagyvaság van, képek egymás hegyén-hátán. Egy csoportos kiállítás előtt mindent rá kellene bízni egy kurátorra, ő döntse el a válogatást. Ne az legyen, hogy te, adjál már valamit, és kirakjuk; ez amatőr szint.

A fotóművészeknek egyvalamire lenne nagyon nagy szükségük: olyan hatékony kamarára, mint amilyen az építészeknek vagy az orvosoknak van.

– És ki vagy mi határozná meg, hogy ki lehet tag?

– Ezt nem tudom, én alkalmatlan vagyok a gyakorlati ügyek szervezésére. De az biztos, hogy hiányzik egy komoly kamara, ami megvédi az érdekeinket, pusztán adminisztratív szempontból. Főleg az EU-társulás után.

– A rendszerváltás sok fotós életét megváltoztatta. A tiédet hogyan?

– A Magyar Televíziónál dolgoztam, és a változások az ottani helyzetemet nem bolygatták meg. Egy ideig én voltam a fotóosztály vezetője. Mindenféle fényképészeti feladatnak eleget kellett tenni, a reprótól kezdve a színészportrén át a tévéjátékok fotózásáig. Emellett nem hagytam abba a művészeti tevékenységemet, és ez néha eléggé tudathasadt állapotot eredményezett. Nagyon sokat tanultam a televíziónál, jót is, rosszat is. A jó például az, hogy ha a filmesek közelében vagy, óhatatlanul hat rád, hogy térben gondolkoznak, amit máshogyan világítanak be, mint egy fotós, máshogyan mozgatják benne az embereket. Ezek a hatások lerakódnak valahol, és volt olyan helyzet, amikor a saját dolgaimat fotóztam, és hipp-hopp, előjöttek. A televíziót nagyon jó dolgokra lehetne használni, de az akkori televízióra nagyon igaz, hogy csak egy volt belőle az országban, és mindent abba az egybe próbáltak belesűríteni. Nagy volt az ízlésformáló hatása, emiatt jobban is felügyelték. Ha megnézem az akkori tévéjátékokat, nagyon porosaknak hatnak. Nagyon kevés munkára mondhatom, hogy tényleg jó lett. A Woyzeckre nagyon büszke vagyok; Szász Jánossal akkor dolgoztam először, amikor még a vizsgafilmjét forgatta Cseh Tamásról. A Woyzecknek fantasztikus operatőre volt, Máthé Tibor, mindig őt figyeltem, mert ahogyan világított, az nem volt semmi.

Amikor 94-ben Balogh Rudolf-díjat kaptam, a TV azt mondta, hogy az ő dolgozójuk vagyok, ez nekik is elismerés. Gálánsan fölajánlották, hogy valamivel megjutalmaznak. Én nem pénzt kértem, hanem egy stábot egy forgatási napra, és Tatabányán, az elhagyott cementgyárban megcsináltam pár aktképet. Külön ruhákat készített egy divattervező, kivonultunk lámpákkal, próbálgattam a világításokat. Érdekes volt. Maguk a képek nem anynyira fontosak az életművemben, csak tudni akartam, milyen lehet profi körülmények között dolgozni. Kiszámoltam, nyolcszázezer forint jött ki, 94-es áron, és ezt mind a TV állta.

– Hogy volt akkoriban időd a saját munkáidra?

– Úgy, hogy kötetlen munkaidőben dolgoztunk. Előfordult, hogy napi tizennégy órát dolgoztam, ha például csúszott egy külső forgatás, máskor meg egy héten csak egyszer kellett bemenni. 1989-ben indult a Playboy itthoni változata, rendszeresen dolgoztam nekik, Nádai Ferencnek köszönhetően, aki korábban az Új Tükörnél volt tördelőszerkesztő, és akihez a mai napig mély barátság fűz, a könyvemet is ő tervezte; a legkeményebb kritikusom. Általában én fotóztam a Playboyban az egyoldalas portrékat, ebben bizonyos rutinom már volt a TV-s munkák miatt. Feri megkérdezte tőlem, hogy milyen fotósokkal dolgozzon a lap, mondtam neveket, és így kipróbáltak olyanokat is, akik ismerték a sajtófotót, mint Stalter Gyuri, és olyanokat is, akik nem, például Szerencsés Jánost.

Emlékszem, a Stúdióból kértem ki szinopszisokat, bemutatkozó anyagokat, hogy a főszerkesztőt biztosítsuk, hogy nem amatőrökről van szó. A legelső lapszám bemutatójára elhoztak Magyarországra egy amerikai fotómodellt, a Play Mate-et, eszméletlenül gyönyörű nő volt. Nekem meg volt engedve, hogy portrét csináljak róla a TV műtermében, csak húsz percet kaptam a fotózásra, de annyira szép nő volt, hogy nem lehetett róla rossz képet készíteni.

Később megváltozott a Playboy, változtak a szerkesztők, Feri otthagyta őket, viszont oda került Gera Mihály. Én még csináltam három anyagot; akkor kezdte Szász János a Woyzecket forgatni, és a Playboy lehozott egy oldalt a forgatásról, aminek a fejében a gyártás megfinanszírozott egy aktfotózást a lapnak, egy biliárdteremben, teljesen profi körülmények között, filmgyári világosítókkal. Szóval árukapcsolásról volt szó. Utána egy divat anyagot fotóztam Király Tamással, akit a NaNe Galériából ismertem. Most egy kicsit csapongok, de itt kell elmondanom, hogy a NaNe Galériába úgy kerültem, hogy Bachmann Gáborral, akit régóta ismertem, a Hobo Blues Band Vadászat című koncertjének ő volt a díszlettervezője, és a gigantplakáthoz én adtam a fotót; szóval a Gáborral a kilencvenes évek elején nagyon jó barátságba lettem, és ő szólt, hogy menjek be a NaNe Galériába, ami akkoriban fantasztikus hely volt, elég, ha csak az ott szereplők nevét sorolom, Bachmann, Király, Fehér László, Kelemen Károly, Jovánovics György, Rajk László, Vida Judit, Soós György, Gerhes Gábor.

– Fotós nincsen köztük.

– Nincs, nem tudom, hogy miért. Nekem nagyon jólesett, hogy Bachmann hívott maguk közé, és mint fotóst, teljesen egyenrangúnak fogadtak el magukkal. Ezektől az emberektől nagyon sokat tanultam, tartom is velük a kapcsolatot, sőt ahogy öregszünk, egyre mélyülnek a barátságok, odafigyelünk egymásra. Nekem még mindig érdekes, hogy egy Bak Imre vagy Hentze Tamás magával egyenrangúként kezel. A fotósok egy része a mentalitása miatt nem tud ilyen helyzetbe kerülni, és nem érti, hogy a képzőművészek miért rekesztik ki. Nem rekesztik ki, csak látják, hogy a fotós másként gondolkodik a műtárgyról, mint ők.

Bachmann Gáborral volt egy közös munkánk. 92-ben megkerestem a Műcsarnokot azzal, hogy a Dorottya utcában szeretnék egy kiállítást a bemozdult képekből. Pilaszanovich Irénnel tárgyaltam, és mondtam neki, van egy ötletem, installációkra kéne a fotókat rátenni. Gábor elvállalta az installációt, és a kiállítást a mai napig többen is megemlítik, ha installációs kiállítás kerül szóba.

– Lehet mondani, hogy a kilencvenes évek elején futott a szekér?

– Egészen biztos, hogy a rendszerváltás után fölszabadult sok minden. A profi kiállítási intézménynek leesett a bilincs a kezéről. Már nem tudom, hogy 85-ben vagy 86-ban volt-e a Stúdió harmadik kiállítása az Ernst Múzeumban, akkor mondta Pilaszanovich Irén, a kiállítás kurátora, hogy most bármit ki lehet tenni, nem lesz képlevétel. 87 körül jött még egy megszorítás, ez a kilencvenes évekre teljesen megszűnt. Nincsenek rákényszerítve a kiállítási intézmények az amatőr kiállításokra, amiket addig föl kellett vállalni. Politikai szorítás nélkül már csak a valódi művészeket fogják kiállítani. Profi kiállítóhelyre profi művészek alkotásai valók.

Az amatőrök tévedésben vannak, azt hiszik, hogy ehhez nekik joguk lenne – nincs joguk, de ez egy tudathasadt ország. Külföldön, ha egy művész egy olyan szintű kiállítóhelyen állít ki, mint a Ludwig Múzeum, akkor föl sem merül a kérdés, hogy ő művész-e vagy nem. Itthon ez nem ilyen egyértelmű. Én megválogatom, hogy hova megyek el kiállítani, akárhol nem teszem ki a képeimet: az embernek legyen tartása, és tudjon nemet mondani. Inkább kivárom, míg olyan helyzetbe kerülök, hogy nívós helyen állíthatok ki, amivel a munkáimat is fölértékelem.

– Meddig dolgoztál a televíziónál?

– 99-ben sok embert elküldtek, akkor volt a nagy leépítés, és ebbe beleestem én is. Azóta szabadúszó vagyok, de munkám nincs. El szeretném mesélni, hogy mi történt, amikor megkerestem az újraindított Playboyt. Tárgyaltunk, tárgyaltunk, egy fiatalember ült velem szemben, mondta, hogy egy Yoko Ono-portréra feltétlenül szükségük lenne, mennyiért adom oda. Mondtam, hogy semmi gond, odaadom. És más megbízás? Előtte arról volt szó, hogy más munka is lesz. Azt mondja, hát, Gyuri, először még neked is bizonyítani kell. Lehettem akkor ötvenéves, annyi mindennel a hátam mögött. Ötvenhárom évesen én már nem fogok állásba menni, főnököt elviselni. Az az igazság, hogy szűkösen élek, és más átvészelni ezt a rosszabb időszakot most, mint harmincévesen. De a sok idegeskedésen túl, hogy a számlákat ki kell fizetni, béke van bennem amiatt, hogy amit csinálok, azt abszolút vállalni tudom. Nekem többet ér a megbízásoknál az, hogy létrehoztam valamit, kialakítottam egy arculatot. Mesélte valaki, hogy vitte egy képemet az utcán a hóna alatt, és hallotta, hogy a túloldalon azt mondják, nézd, ott visznek egy Tóth Gyuri-fotót. Ez egy nagyon jó érzés.

– Mikor kezdtél aktokat fényképezni?

– Ez megint a Stúdióhoz köthető. A szentendrei Fiatal Művészek Fesztiválján az 1900-as évek elejének hangulatában készítettünk aktfotókat, amiket a Rab Ráby téren állítottunk ki. Stalter Gyuri lakásán fotóztam először aktot. Különben marha jó lett a kiállítás. Utána volt egy négyes aktom, amiből mindig botrány lett, amikor kiállítottam, és egy ideig szüneteltettem az egész aktfotózást.

A nyolcvanas évek elején kezdtem a dokumentarizmusról leszokni, akkorra már létrehoztam néhány anyagot, például a villamosmegállókat, és láttam, hogy ez az út nem járható a végtelenségig. Ugyanis bármit fotografálhatsz, az alapkérdés mindig ugyanaz marad, állandóan csak azt ismételgetheted. Inkább a képzőművészet felé kezdtem tapogatózni, és volt is valami, ami terelt abba az irányba: fölszedtem egy borozóban egy öreg hölgyet, és átvittem a Stúdió helyiségébe fényképezni. Körülbelül harmincöt éves voltam, és találkoztam egy öreg testtel. Nagyon mellbe vágott a látványa. Mondtam, most gyorsan kell csinálnom valami nagyon esztétikusat, és akkor fényképeztem a barátnőmmel a kimondottan szép Érzelmi állapot sorozatot; akkortól datálható az a fajta gondolkozás, formanyelv, ami aztán a kilencvenes években egyre erőteljesebben kiteljesedett. Ráadásul akkor kezdtem kísérletezni a bemozdulásos technikával.

– Aminek az egyik oka a véletlen lehetett.

– Talán a véletlen is, de az egészen biztos, hogy tudat alatt a film is hatott rám. A dokumentarista anyagaim statikus képekből álltak, szabályosak, megkomponáltak voltak, valahogy ebből akartam kimozdulni. Sokat kísérleteztem, nagyon nehezen oldottam meg a technikai részt, viszont amikor sikerült, amikor rájöttem, hogy mit és hogyan kell tennem, már nagyon könynyen ment.

Most a fehér-fekete kontrasztok fénytechnikai problémáinak a megoldása érdekel nagyon. Meg a sarkára állított négyszög formátum, aminek az a lényege, hogy nagyon határozott egyensúlyt kell a kompozícióban megtalálni, különben az egész fölborul. Szintén foglalkoztatnak a nagyon nagy képméretek. Van hatméteres képem, van olyan is, ami kilenc képből áll, és négy méterszer három méter. Ezek a nagy felületek érdekelnek most nagyon, és az, hogy három, egymás mellé tett kép hogyan válik egy nagy képpé. Érdekelne egy nagy, installációs kiállítás is, ahol a térben lehet elhelyezni a fotót.

– A bemozdulásos technikára visszatérve, emlékszel arra a fotódra, amelyiknél érezted, hogy megvan, amit akartál?

– Igen, az önarckép az. Eredetileg az Esztergomi Biennáléra szántam, de amikor lenagyítottam, mégis másik fotót küldtem be helyette. Csak két év után vettem elő, és rájöttem, hogy a fotográfiáknak is kell egy érési időszak. Szükség van egy érlelési folyamatra, amíg minden összeáll, hogy valóban kép legyen. Az Önarckép akkor született, amikor túl voltam a váláson, túl voltam a barátnőmmel való, nagy összeveszésen.

Az Önarcképen látható egy becsukott és egy kinyitott szem, ami arra utal, hogy valami új dolog kezdődik az életemben.

– Egyébként a barátnőd, Tamás Katalin is fényképez.

– Fényképezett. Nagyon érdekes dokumentumanyagai vannak. Egy ideje már nem fotózik, azt mondja, ennyi volt benne. Persze nincs kizárva, hogy egyszer majd megint előjön benne a fényképezés vágya. Ha már szóba került, hadd mondjam el, hogy nagyon sokat köszönhetek neki; akár művészi, akár lelki problémám adódott, őrá mindig támaszkodhattam.

– Amatőr vagy profi modelljeid vannak?

– A modelljeim majdnem mindig amatőrök, csak nagyon kevés profival dolgoztam, és ha jól emlékszem, egyetlenegy lány jött ügynökségtől. A profiban benne van egy beidegződés, amit már nem lehet kioltani belőle. Viszont az amatőr saját magát adja. Volt három-négy modellem, akikkel hosszabb ideig fotóztam, de általában két év után kifúj a dolog. Ez nem olyan, mint egy emberi kapcsolat, amiben mások a viszonyok, az átalakulások, amiben meg lehet újulni. Ez munkakapcsolat, ami egy idő után üressé válik, elvész a belső töltése. Ezzel számolni kell. Olyan is előfordult, hogy előre láttam, hogy akármennyit exponáltam, nem születik jó kép, de inkább ledolgoztam a modellel egy órát, hogy ne érezze a kudarcát, mert nem akartam megsérteni a nőiségét.

– Mitől nem alkalmas valaki erre a munkára?

– Nem érti, hogy milyen hangulatot akarok megjeleníteni, vagy egyszerűen nincs köztünk összhang. A fotósnak és a modellnek nagyon nehéz azonnal egy húron pendülnie. A TV-ben nagyon kicsi fotóműterem volt, azért is szerettem ott dolgozni, mert annyira közel voltunk egymáshoz, hogy a lányok nem tudtak kiszakadni abból a világból, nem tudtak elkalandozni. A mostani képeim úgy készülnek, hogy a modell nagyon közel van a vakulámpákhoz, evvel még jobban bezárom őket egy szűk körbe.

– Mennyit fényképezel egy-egy alkalommal?

– Két, két és fél órát. Egyrészt a vakuk sem bírják a sok villanást, másrészt a modell szeme sem bír többet. Persze, néha két óra után sem érzem, hogy megvan, amit akartam, máskor meg a negatív előhívása után vagy a nagyításkor derül ki, hogy melyik felvételből lesz kép. Olyan is volt, hogy délelőtt minden simán ment, aztán beütött valami gebasz, amitől délutánra más hangulatom lett, egészen máshogy reagáltam ugyanazokra a dolgokra.

– Mit gondolsz, változik-e a majd a fotóművészek helyzete az EU-tagsággal?

– Merem remélni, hogy igen. Egyszerűbb lesz az adminisztráció, könnyebb lesz kivinni a képeket kiállítani. Egy kiállítás sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy a hónom alá csapok pár képet. Ebben biztosan lesz előrelépés. Remélem, hogy azoknak, akik eddig sokat tettek a kortárs magyar fotográfia kinti bemutatásáért, erre költötték a pénzüket, szintén jobb lesz. Két éve kint voltunk Provence-ban, és tapasztaltuk, hogy a külföldiek mennyire érdeklődnek az iránt, hogy mi történik ma egy olyan országban, ahonnan a világhírű fényképészek származnak. A bresciai Kelet-Európa-kiállítás is nagyon érdekes volt; jó, persze ez mindig azon is múlik, hogy ki a kurátor, ki válogatja a képeket.

– Arra számítasz, hogy megbízásokat kaphatsz?

– Nem hiszem, hogy ez érinteni fog engem. Inkább abban hiszek, hogy azokat a képeimet, amik a kilencvenes évek elejétől ismertek, el tudom adni. Ebben most Novomeszky János műgyűjtő segít. ő főként XIX. századi és XX. század eleji munkákkal foglalkozik, de amikor a Váci utcai Galéria 21-ben látta a képeimet, érdeklődni kezdett utánam, találkoztunk, beszélgettünk, aminek a vége az lett, hogy kötöttünk egy tízéves, Amerikára szóló szerződést. ő juttatta be a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeuma állandó gyűjteményébe az Önarcképet.

Amerikáról szólva még egy nevet meg kell említenem, Havattői Sámuelét, aki a Galéria 56-nak volt a tulajdonosa, mellesleg Yoko Ono férje. Amikor először jöttek Magyarországra, tudomásom szerint galériát akartak nyitni, és megkeresték Néray Katalint, hogy kiket tudna nekik ajánlani a kortárs művészek közül. Néray azt mondta, hogy menjenek el a NaNe Galériába, ahol nagyon sokan állítottak ki, de fotós én voltam egyedül. Aztán egy házibulin találkoztunk. Utána volt náluk egy kiállításom, a mai napig az áll a legközelebb hozzám, egyetlen nagy, négyméteres kép volt kirakva, és annak a négy kisebb vázlata. Meg akarták venni a nagy képet, de a pesti lakásukban nem fért volna el, ennek köszönhető, hogy Yoko csináltatott magáról egy portrét, ami kint van a Dakota házban.

– Hosszadalmas folyamat a Modern Múzeumba bekerülni?

– Novomeszky bemutatót tartott a munkáimból Sandra Phillipnek, a fotográfiai osztály vezetőjének, és ő kiválasztotta közülük az Önarcképet. Nagyon megörültem, bent vagyok a Múzeumban, de az csak az első kör volt, még nem vagyok bent, kell még egy kör, egy szűkebb bíráló bizottság fog dönteni. Úgyhogy jó félév eltelt, mire a kép valóban bekerült a Múzeumba.

– Kíváncsiak voltak rád? Kérdeztek rólad?

– Igen, és ez elő volt készítve, Novomeszky úgy időzítette, hogy akkor jelenjen meg rólam egy cikk a Black and White magazinban. A lépcsőfokokat be kell tartani, senki ne higgye, hogy besétál az utcáról, hóna alatt fényképekkel, ilyen nincs. Fontos szabály, hogy a művész, menedzser nélkül, nem házalhat képpel. Kell egy közvetítő, aki őt képviseli.

– Nyújt ez számodra anyagi biztonságot?

– Még nem. Remélem, hogy majd fog. Szeretném, ha nagy galériáknak, igazán komoly gyűjtőknek adhatnék el, és ebből meg lehetne élni. Amíg itthon arról beszélünk, hogy művészet-e a fotó, és minél jobban meg kéne becsülni a fotót, addig Amerikában most éppen azt figyelik, hogy mikor fogja elérni egy fénykép ára az egymillió dolláros álomhatárt. Ilyen szinten is bekerülhet a fotográfia a képzőművészeti alkotások közé.

– A művész javasolhat árat?

– Javasol is, és megegyeznek a közvetítővel, hogy az mennyiért árulhatja. Ez így korrekt. A napokban a kezembe került egy New York-i aukciós könyv, amiben egymás mellett volt három Mapplethorpe-kép, és mind a három mást ért, volt olyan, amit öt-hatezer dollárért vettek meg, és volt olyan, amit negyvenöt-ötvenezerért.

– A fénykép elvileg reprodukálható, gyakorlatilag nem. Ugyanazt a felvételt el lehet adni több gyűjtőnek is?

– Nálam háromféle képméret létezik. A 24x30-asból készítek ötven példányt. Van az 50x60 méret, abból készül tíz, és van a nagy, egyméteres méret, abból csak öt példány. Ezek gyakorlatilag azonos képek, a laborossal megpróbáljuk úgy megoldani, hogy egy-egy méret példányait egyszerre nagyítsuk le. A képek sorszámot kapnak, mint a sokszorosított grafikák, de itt fordítva van.

Vegyük az 50x60-as sorozatot, az egyes számú ér mondjuk ezer dollárt, a kettes egy picit többet, azt el lehet adni ezeregyszáz dollárért, és így tovább, a tizedik lesz a legdrágább, mert utána abból a méretből már nem készülhet több. Ha mind a tíz példány elfogy, nagyíthatok egy újabb szériát, de csak más méretben, az 50x60-as méretben már nem lehet. Ez egy íratlan szabály, amit én képzőművészektől tanultam, de Kerekes Gábor is megírta egyszer a Fotóművészetben, nagyon jó, hogy megjelent. Úgy hallottam, hogy Amerikában, amikor lenagyították a bizonyos mennyiséget, a negatív egyik sarkát levágták. Aztán rájöttek, hogy ez marhaság, miért kellene megsemmisíteni a negatívot. Sokkal jobb ez a beszámozott módszer.

– Kik azok a fotósok, akiket kedvelsz?

– Nagyon nehéz mások képeiről beszélni, mert amikor a fotós tudatos alkotóvá válik, soha nem tud a saját bőréből kibújni. A más képével való találkozásnál nem lehet kikerülni az én világomat. Diane Arbust tartom az egyik meghatározónak, de Mapplethorpe legalább ugyanilyen fontos nekem, ő is nagyon közel került hozzám. Lartigue-ot is szeretem, egyszerűen utánozhatatlan. Avedon olyan nekem, mint az angol szövet, kortalan, időtlen, szenzációs. Most a David Lachapelle nevű fiatal fotós érdekel nagyon, szerintem ő a 2000-es évek elejének Helmut Newtonja.

De ha nem csak példaképeket mondhatok, hanem olyanokat is, akiknek köszönettel tartozom, akkor megemlíteném a Ludwig Múzeum igazgatója, Néray Katalin nevét. Többször is segített rajtam, lehetőséget adott a Dorottya utcai vagy a Ludwig Múzeum-beli kiállításra, és ő nyitotta meg 2000-ben a Mai Manó Házban a nagy tárlatomat. Bachmann Gábor pedig elsősorban a gondolkodásmódomra hatott. Aki vizualitással, képpel foglalkozik, annak feltétlenül kell ezeket a kapcsolatokat ápolnia, mert egymástól is tanulunk. A hetvenes és a nyolcvanas években a fotó hatott a képzőművészetre, és a fotográfusokra is hatottak a festők.

– Megkeresnek fiatal fotósok?

– Nem jellemző. Talán egyszer-kétszer. Nagyon érdekes viszont, hogy Gárdi Balázs, aki a fotográfia teljesen más területét műveli, rólam írta az újságíró-iskolai vizsgadolgozatát. Fölkértek egy előadásra, és annyira megmaradhatott benne, amiről beszéltem, hogy utána megkeresett, és leültünk beszélgetni. Nagyon jó lett, amit írt.