AZ ALBERTINA FOTÓTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYE

Az Albertinát – több építészeti truvájt is felmutató rekonstrukcióját követően – ez év március 15-én nyitották meg újra a nagyközönség előtt; mindjárt két, szenzációnak szánt időszakos kiállítással. Az egyik Edvard Munch életművének eddigi legnagyobb bemutatója. A másik egy fotótörténeti összefoglaló: mit rejt egy frissen institucionált gyűjtemény a világ fotóművészetéből, mennyi és milyen súlyú ebből az osztrák anyag (ebbe beleértendő a Monarchia cseh tartománya is). Az angolszász országok nagy múzeumaiban a fotográfia művészetként él a köztudatban, mert jó ideje általános gyakorlat jókora fotógyűjteményeket gründolni és gyarapítani, majd annak látványával makacs kitartással traktálni a nézőket – már a 150. évforduló előtti időkben is. Ez a jó szokás, kissé késve, de most Bécset is elérte.

Az Albertina újonnan létesített fotógyűjteménye lenyűgöző fotótörténeti sétára hívja a közönséget, melyen Bécs legelső, 1840 körül készült városfotóitól, az erotikus kompozícióktól vagy akár a dokumentarista fotó mérföldkőnek tekinthető alkotásaitól a művészi portréig terjed az áttekintés. A nyolc nagyobb fejezetre tagolt kiállítás rávilágít a fotográfiai érzékelés fejlődésének, a technikai lehetőségeknek és az új esztétikai elvek kialakulásának a szoros kapcsolatára. Az Albertina ezzel a tárlattal debütál mint Ausztria állami fotótörténeti múzeuma. (Ezzel párhuzamosan, a Városi Múzeumban egy Bécsből – képzőművészeti gyűjteményével együtt – elszármazott Lichtenstein herceg anyagának gerincét is olyan építészet- és várostörténeti fotóanyag erősítette, amely ugyancsak azt bizonyítja, hogy az osztrák uralkodóház is idejekorán felismerte a fotográfia jelentőségét.)

Mi irányítja egy fotógyűjtemény rendszerező és feldolgozási szándékait? Hogyan őrizhetik meg a más és más szempontok szerint bemutatott, kiállított, csoportosított fotográfiák az eleven élményt, miközben objektív következtetéseket kínálnak egy határozott rendezőelv mentén? A tárolt fényképanyagok általában mindenféle elméletet nélkülözve, prózai módon töltik meg a dobozokat, szekrényeket, fiókokat, tökéletesen függetlenítve eredeti kontextusuktól. Az újabb, tudományosabb rendszerezési módszerek, mint például a digitalizáció, azzal járnak, hogy a gyűjtemény kezelői egyre kevesebb kapcsolatba kerülnek magával a fotóval mint megfogható tárggyal. Ez az egyre erősebben a tárgyak virtualizációja felé vezető folyamat, amely a fotográfia jelentőségének ellaposodásához, végső soron a kizsákmányolásához vezet, miközben kétségtelenül praktikus, és szélesebb áttekintést biztosít, mégis, már egy másik műfaj felületén érzékelhető. A monstre tárlatok – talán éppen e folyamat ellenhatásának tudhatóan – a tradicionális fotográfia tezaurusz-szerű bemutatását, és szinte a kincseskamrák közönségsikeréhez fogható jelenséget eredményeznek. Az Albertina kiállítása sem egy témára vagy korszakra összpontosított, hanem magára a fotózás históriájára. A kurátorok – elsősorban a gyűjteményt igazgató Monika Faber – hagyták, hogy a kollekció belső dinamizmusa jusson érvényre. A hatást lehet átfogónak vagy akár semmit markolónak minősíteni (bár a tárlat elsőre lenyűgöző Wunderkammernek tűnik), mégis rendelkezik markáns súlypontokkal.

A fotók összegyűjtésének és egybekerülésének története legalább annyira izgalmas sztori, mint maguké a képeké: a birodalmi műgyűjtemény és a hozzá kapcsolódó könyvtár, a 19. század végi mű-ipariskolák által összegyűjtött fotók, neves tanárok – akik között találni olyan nagy nevet is, mint Rudolf Koppitz – gyűjteményeivel kiegészülve. A német nyelvterületen elsőként megjelent fotográfiai albumok mellékelése sok olyan viszonyítási pontot kínál, amelyek mentén az anyag elrendezhető és bemutatható. Az egyes fejezetek műfajokat, témaköröket vagy a fotó szempontjából jelentős eseményeket, albumokat vizsgálnak: egyforma – számomra mégis kiemeltnek tűnő – hangsúllyal szerepel itt a németajkú területeken elsőként megrendezett, 1864-es bécsi fotókiállítás, a színpadi fényképezés 150 éves története, a városfotó fejlődésének útja vagy a tudományos fotózás felfutásának kimagasló eredményei.

A fotóművészet korai időszakát a gyűjtemény olyan művei reprezentálják, mint Henry William Fox Talbottól a Természet ceruzája vagy más, névtelen fotókísérletek. Minden, ami a fotózás fejlődésével kapcsolatban 1864-től, Edouard Baldustól Carleton Watkins tevékenységéig történt, a csendélettől a felfedezési fotókig ívelő, igen széles spektrumon, megjelenik a kiállításon. A sztereo- és panorámaképek a fotográfiát mint egy gyökeresen új érzékelési módot, a térélmény hordozóját jelenítik meg. A röntgen- és csillagfelvételek, a Josef Maria Eder által új irányba vitt tudományos fotó – a jéghegyek képe vagy a kilőtt lövedék szédítő pillanatfelvétele – itt egyenértékű a klasszikus műfajokkal, a beállított műteremfotóval vagy a lencsevégre kapott egyszeri pillanatokkal – utóbbiak Julia Margaret Camerontól Robert Frankig, Heinrich Kühntől Lisette Modelig most mind jeles művészek munkáin láthatók.

Érdekes szembeállítások is felbukkannak, amelyek között magyar vonatkozásúak is akadnak. Jakob Tuggener A cigaretta c. képét (Davos, 1950) Brassa? Rue Quincampoix szoba-hotel (1932) sorozatának egyik darabjával párosították (az Albertina második fotótárlata éppen Brassa? munkásságát mutatja be, szeptember 21-i zárással). František Drtikol Akt vázával c. képét (1928) Charlotte Rudolph Mary Wigman, téralakítás c. táncfotójával a Víziók sorozatából (1928). Jaroslav Rössler Arctanulmány pozitív-negatív képpárját (1927) Helmar Lerski Metamorfózis 588-ával (1936). Ez utóbbi kép szuggesztív teatralitásával A szem és a kamera kiállításcím mellé választott sikeres logóként is funkcionál. Madame d’Ora (Dora Kalmus és Arthur Benda) Anna Pavlova c. finom műtermi beállítását (1913) Edward Steichen Cyclamen – Mrs. Lydig, „a sors asszonya” portréjával (1905) állítják párba a kiállításon és a katalógusban. Schoon A Prut hídja a Lemberg–Csernovitz vasútvonalon (1868) c. albumin nyomatán vasutas áll, hogy a mérnöki mű grandiozitásának léptéket adjon. Mellette óriás férfiaktok, Albert Londe Négy mozgástanulmány-a (1891 k.). Drámai erejű, világhírű történelmi fotó Francois Aubertnek a kivégzett Maximilian mexikói császárt a koporsóban mutató képe (1867), melyhez a felső-ausztriai Suben börtönalbumának G betűs fogolyportréit (1890–1900) mellékelték. Lucien Hervé Foubourg Poissoniere (1938) autó- és bicikligumi koptatta-stráfozta flaszterét Lisette Model rohanó lábaival szembesíti a tárlat (N.Y. 42. utca, 1940–1941). A humort Johann Baptist Obernetter (gróf Esterházy Mihály után) gróf Kinsky Nusi magasugrik c. világhírű szösszenete képviseli (1888), melyhez Schlesicki-Ströhlein Utcai kutyatréning-jét (1890) asszociálta a válogató.

Biztosan kimaradtak értékes területek, hiszen a hely adott volt, a bemutatás érthető módon nem törekedhetett a teljességre, inkább a több, mint másfél évszázad fénnyel írt képeiből szemelgetett, amelyek aztán egy paradigmaváltás katalizátoraiként átformálták a megjelenésük előtti ízlést, szemléletmódot. Kölcsönös a rádöbbenés a fotó és a lefotózott világ között: az egyik mint az első olyan művészeti ág, amely egy gépnek köszönheti a létét, a másik pedig mint az a tér, amelynek – a fotó megjelenésével – egy csapásra eltűnnek egykori titkai, hogy újaknak adják át a helyüket.

Szegő György

Kiegészítás a képaláírásokhoz:

(1) © Foto: Albertina Vienna, Dauerleihgabe der Höheren Graphischen Bundes- Lehr- und Versuchsanstalt

(2) Foto: Albertina, Wien, Dauerleihgabe der Höheren Graphischen Bundes-Lehr- und Versuchsanstalt

(3) Egy Ausztriában, 1882 -ben elfogadott törvény szerint minden elítéltet le kellett fényképezni