SZABÓ SAROLTA KÉPSOROZATA

A fotográfiák nagy többsége vagy valamiről (a témáról) vagy valakiről (az alkotóról) szól. Ritka kivétel, ha e kétféle attitűd egyaránt jellemzi a fényképészt; ők amúgy többnyire világnagyságok, mint André Kertész vagy Henri Cartier-Bresson.

Az első csoportba tartozóknak általában sikerül olyan autonóm nyelvet, csak rájuk jellemző formát, specifikus aurát kialakítaniuk, amelyek alapján nagyjából képaláírás nélkül is tudható, hogy egyik vagy másik fénykép például Brassai avagy Robert Capa műve. Ők úgy ábrázolják a dolgaikat, hogy a téma maximális kifejtésén túl még magukat, személyiségüket, művészi elképzeléseiket is teljes egészében adják. Mások, lehetnek akár szintén világnagyságok, bármit is választanak témául, csak magukról tudnak beszélni. Avedon összes modellje, Serrano minden hullája csak Avedonról, Serranóról szól, egyéb közlendőjük nagyjából elhanyagolható. És akkor még nem is szóltam mondjuk Cindy Shermanról és más narcisztikus alkotókról. Ez is egy út. Jól járható. Általában persze nincs is átjárás a két attitűd között, mert szögesen más alkotói hozzáállást, eltérő módszert kíván mindkettő.

Szabó Sarolta a második kategória versenyzője, azaz minden, általam eddig látott képe magáról beszél, a világ és annak történései láthatólag hidegen hagyják. Az ifjú fényképész hölgy a valódi események megörökítése helyett érzelmi állapotainak megfelelő meg- és felmutatása érdekében tudatosan keresi a fényképi úton rögzíthető földrajzi koordinátákat, s ha rájuk talál, ott helyzeteket kreál, maga alakítja ki a hangulatával adekvát fényképezési szituációkat, amelyek már nekünk is érdekessé válhatnak.

Itt most a tanulmányíró megjegyzése, halk dohogása következik, mindenféle következmény nélkül. Csak amolyan kódexmásolói, lapszéli jegyzet. Nagyon nem szeretem azokat az alkotókat – és az általuk létrehozott végtermékeket dettó –, akik a legmodernebb technikával, a legtrendibb fogásokkal apellálva, szuper anyagok igénybevételével, tökéletesen gondolattalan és/vagy sterilen érzelemmentes fotókat hoznak létre, s a belső tartalmak hiányát marketingmunkával, pr-tevékenységgel fedik el.

Szabó – amúgy az Iparművészeti Egyetemen diplomamunkaként beadott – fényképei ellenben nagyon erős gondolati és érzelmi alapokról építkeznek, magukon viselik a minden művészeti ágra jellemző alkotó folyamat lényegi elemeit, azaz az ihlet vagy gondolat megszületését, a megjelenítés legmegfelelőbb anyagainak, eszközeinek kiválasztását, azok szakszerű használatát, végül a megszülető mű megfelelő installálását. Mert a dolog így teljes. Ennek az általános képletnek az értelmében Szabó Sarolta itt látható egy tucatnyi képe műtárgy – a szó klasszikus értelmében. Most már csak az a kérdés, hogy műalkotásként mely esztétikai magasságokat képesek elérni, meghaladni; illetve, hogy az itt látható képek mindegyike azonos kvalitású-e; s végül, hogy Szabó Sarolta örömállapotainak dokumentálása kellően leköti-e nézői figyelmét, azaz a belső világ kivetülései bírnak-e kellő érdekességgel, tudja-e őket meggyőző erővel érvényesíteni. Kérdések sora vár tehát válaszra.

A fotográfiai úton létrehozott művek integrálódtak a kortárs képzőművészetek soraiba. Végre. Ami itthon még csak elvétve látható, Amerikában és tőlünk balra (ha az észak–dél tengelyben állunk) immáron mindennapos. Képzőművészeti biennálékon, kiállításokon a klasszikus olajfestmény, a grafika, a videoinstalláció, a plasztika, a fénykép, a számítógépes print egyenrangú, azonos elbírálás alá esik, csak a kvalitás, a művészi érték, a koncepció, a gondolat vagy idea teszi fontossá vagy felejthetővé a műtárgyat. Ez teszi lehetővé egymás melletti kiállításukat, egyenértékű kezelésüket kurátor, kritikus, néző által. A fotó, miközben elnyeri az őt már régen megillető helyét a művészeti hierarchiában, önkéntelenül átvesz, átvállal bizonyos – eredetileg nem neki osztott – szerepeket is. Néha irodalmit, mint a címek kimódolásának segítségével végzett narrációt, azaz a vizuális elemek mellé felsorakoztatott verbális jelek segítségével az értelmezési, megértési kontextus megteremtését. Máskor színházi feladatok jutnak a fotósnak, megtervezni, megrendezni, felruházni, kisminkelni, átfesteni szereplőit, átalakítani helyszíneit. Az ily módon előálló képek elsősorban ezen elemek segítségével szakítanak tudatosan a konkrét helyszín, a meghatározott cselekvés dokumentálásától, s jutnak el a szerző által áhított érzelmi vagy más állapot tükrözéséhez. A készen kapott valóság dokumentálása helyett új valóságot hoznak létre a fénykép kedvéért, exponálnak, minek utána a teremtett valóság értékét veszti, csak a róla készült prezentáció a lényeges. Amiképpen a festő, a szobrász az alkotás végén felöltözteti modelljét és hazaküldi, szétszedi a csendélet gyümölcseit és megeszi vacsorára, azonképp az említett típusba tartozó fényképész is kivonul a teremtett világából, de viszi a képet. Csak azért tettem néhány tiszteletkört e jól ismert tény körül, mert nevezett szerző ominózus képeiben ezek a színházi, irodalmi elemek nagyon erősen jelen vannak. Vagy mondhatjuk, csak ezek a fontosak.

Azért maradt még más említendő is. Szabó Sarolta képei – kölcsönzött fogalommal élve – lomotípiák. Így nevezik mostanság a szándékoltan rossz minőségű fényképezőgépekkel, rosszul korrigált lencsékkel, vagy azok teljes hiányával, azaz a lyukkal létrehozott, a technikai kihívásoknak, a szupergépeknek szándékoltan

fittyet hányó stílust. Szerzőnk Lomója Corinából, Fotoboxból átalakított camera obscura. Ezekkel készült képeiről az irányzat minden sajátossága elmondható: irdatlanul rossz rajz, gyakori életlenség, sűrűn előforduló színtorzulások, a belső terekben a hosszú expozíciók okozta elmozdulások…

Mi ellensúlyozza ezt a technikai hátrányt, miért jó, ha valaki rossz fényképeket csinál?

Mindenekelőtt a fényképezés gépies ábrázolásmódjáról való szándékolt és hangsúlyozott lemondást említsük, ami a fotográfiát megszületésétől kezdve végigkísérte, pro és kontra. Akik támadták – példának okáért Henszlmann Imre vagy Székely Bertalan –, azok elsősorban arra hivatkozva zárták ki a fényképezést a szépművészetek köréből, hogy nem képes a gépies, mechanikus képrögzítésen kívül egyébre. A másik oldal pedig a gép mögött álló ember szubjektumát, folyamatos választási és döntési szabadságát, a fényképezőgép eszköz voltát hangsúlyozta. Ezen örökzöld kérdésben foglal állást valamelyik oldalon ez az irányzat. A tökéletes automataként működő gép kényszerítő erejének elvetése, a véletlennek, a nem tervezhetőnek, a még egyszer ugyanúgy nem megcsinálhatónak a szerzővel egyenrangú alkotótársként a folyamatba való bevonásával kompenzál a lomotípia. Az így létrehozott képek ezáltal inkább megfelelnek a szerző akaratának, segítségükkel a nehezen tematizálható elvont érzéseket, jelen esetben az örömszerzés, örömérzés 12 stációját ábrázolják oly módon, hogy a könnyen illanó érzelmi állapotnak megfelelő egyszeri, soha többé nem reprodukálható képi lenyomatait adják. Az Örömközponttól az Első emeleti örömön át érkezik a Délutáni örömhöz. Megyek vele, és örülök. Az utolsó, a tizenkettedik kép, amely a narratív sorban elfoglalt helyéből következően a legfontosabb kellene legyen, amelyben az előző tizenegynek mintegy esszenciáját vagy egy más – posztmodernebb – dramaturgia szerint zárójelbe helyezését, megkérdőjelezését kellene megtalálnunk, a Tükör címet viseli. Nézzünk bele!

Miután megadatott, hogy a szerzőt többedik éve ismerem, korábbi munkáit is figyelemmel kísérhettem, engedjenek meg egy záró megjegyzést. Megítélésem szerint a fiatal fotográfusnő hihetetlenül befelé forduló, zárt, nehezen megnyíló személyiség. Mégis, minden erejével azon van, hogy megmutassa magát, hogy zárt világába megfelelő társasutazásokat szervezzen, akár számára idegeneknek is, mindazoknak, akik képei révén kapcsolatba kerülnek vele. Ez a furcsa zárt, mégis, sőt ennek ellenére feltétel nélkül megnyílni akaró attitűd húzódik végig Szabó Sarolta eddig látott képeinek legtöbbjén, s Az örömállapot fenntartása egészén, hasonlatosan a magyar népmeséhez, amely Okos Katica és Mátyás királyunk egy apró sztoriját őrzi. Kell, hogy emlékezzenek rá! A király kíváncsi lett a jó hírű leányzóra, elhozatta hát Buda várába, s feltett neki három kérdést. Az első kettő még csak-csak, de a harmadik fene kacifántosra sikeredett: ,,Azt kérem tőled, hozzál is, meg nem is, itt is legyen, meg ne is!” – „Várjon felséged, hozom izibe!” – ezzel futott Katica kifelé. Csak egy kis darabig volt oda, máris jött vissza, két karjában két szitát tartott egymáson, s amint a király elébe lépett, letette szépen a két szitát a márvány pádimentomra: „Parancsodra, király atyám!” Ahogy azután a király meg akarta nézni, mit hozott neki a leány, és felemelte a felső szitát, hopp, elrepült a két szita közül egy hófehér galamb. Volt, nincs. – „Édes gyermekem – mondta Mátyás király –, most már látom, nincs tenálad okosabb Katica kerek e világon!” Szólt a kincstárnoknak, száz aranyat adjanak az okos Katicának, férjhez mehessen, szerencsés asszony lehessen.

Eddig a mese…