MINYÓ SZERT KÁROLY MŰVEIRŐL

Harminc éve naponta sok száz, évente százezer, összesen meg rengeteg képet, fény szülte képet vettem, veszek a kezembe. De olyan tökéletlenekkel, mint Minyó Szert szinte valamennyi alkotása, alig-alig találkoztam még a praxisomban. Javaslom, nézzük csak meg őket alaposabban, elemző módon.

Ugye köztudott, hogy Minyónak nem jó a készen vásárolható fényérzékeny anyag, ő saját maga vonja be emulzióval a saját maga által kiválasztott felületet. Ez eddig rendben is van. De. Technikailag vizsgálva a dolgot, szinte mindegyik megbukott volna egy száz évvel ezelőtti tanoncvizsgán, ahol a fényképészipart tanuló nebulók egyik első feladata volt az előkészített üveglemezt vagy papírt fényérzékeny emulzióval megönteni. Amazok jobbára egyenletesek, buborékmentesek, széltől szélig szépen szétterültek, felületük hibátlan; emezek itt foltosak, egyenetlenek, itt-ott hiányzik belőlük az anyag, szóval biztos bukás, ott és akkor. Menjünk tovább! Azok - emlékeztetem Önöket, hogy még mindig nagymamáink intrauterin korszakában járunk! – szépen világított, jól exponált, tónusgazdag képek; ezek meg alul- vagy túlvilágítottak, kontrasztszegények, minden bajuk van. Régebben a magára valamit is adó fényképész az ilyen segédet elküldte volna sóért – messzire.

És mégis: tökéletlen technika, rossz exponálás ellenére jó kép. Sőt nagyon jó kép. Sőt, több nagyon jó kép. Ki érti ezt?

Amit nem értünk, azt általában megpróbáljuk megmagyarázni. Naná, hogy én is.

Azt hiszem, hogy Minyó Szert képein a meghatározatlan kontúrok, a sötét foltokból kibontakozó tárgyak, a különféle színű és konzisztenciájú maszatokból testet öltő alakok formái, a roncsolódások alól – mint háborús romok alól – előmászó rejtőzködő képelemek, mind-mind valami nem evilági, nem reális, nem valóságos történet szemtanúivá avatnak bennünket. És ez kiváltságos pillanat, ritka élethelyzet, meg kell becsüljük. Csak a legjobb műalkotások képesek erre, egy jó vers, egy magával ragadó regény vagy nagy ívű zenedarab. Meg persze az ilyen fotó.

Minyó nagy ravasz! Nem mutatja meg pontosan, mit akar láttatni. Csak bevon mindnyájunkat a közös nézésbe. Úgy véli, a nézők is dolgozzanak meg az élményért, ne csak az alkotó, ki-ki keresse meg, lássa meg az általa előállított dologban az őt érdeklőt. Akkor aztán örülhet a látogató, mert azt látta meg a képben, amit ő akar, s nem azt, amit a fotográfus akart vele lenyeletni. Ilyenkor persze ő is érdeklődést színlel, néz velünk. S azt gondolom, képei esetlegességéből következően néha még ő is lát benne valami mást, újat; olyat, amire nem is gondolt, amikor csinálta.

Kulcsmozzanat az előhívás aktusa. Minyó Szert megidézi, előhívja a sötétségből kísértő árnyait, valamely fényérzékeny anyagon rögzíti őket, előhívja, mint egy középkori rózsakeresztes alkimista, aztán kiakasztja egy kiállítóterem falára. Részéről a dolog rendben van. Mi, nézők, pedig a fényszülte képekkel való találkozásunk nyomán előhívunk magunkban szunnyadó kis, töredék képelemeket, képecskéket, amik fölös számban töltik meg memóriánk rejtett tárolóit, de már rég elfelejtettük a fájlok nevét is. És akkor az ő képeiben ráismerünk elvesztett régi világunk egy-egy elemére, s megint csak a magunkét látjuk. És ez a biztos siker egyik záloga.

Fényképei festmények. Hogy ez fából vaskarika? Meri ezt állítani valaki éppen a Pesszimista remény, optimista bánat címet viselő kiállításon? Vitatkozni persze lehet a megállapításon, de ahhoz elsőként pontosan kéne definiálni a festmény és a fénykép lényegi meghatározóit. Amik szinte még sosem voltak ennyire közel egymáshoz, mint most, a huszonegyedik század elején. Mindenesetre annyit azért különösebb vita nélkül is megállapíthatunk, hogy a hagyományos fotófelfogás korlátait Minyó meglehetős intenzitással feszegeti. Képei ugyanis nem a valóság egy rögzített darabkáját őrzik meg számunkra, mint a fényképek általában; nála azok kivétel nélkül egy alkotó elme némi kémiai és egyéb hókuszpókusszal, kis alkímiával elegy végtermékei. Elmeszülemények egy kis manualitással. Mint minden igazi mű/alkotás.

Szeretem Szertben, hogy komoly ember, komoly művész létére még ismeri az idézőjelek használatát, gyakorta ki is teszi őket. Sokaktól eltérően nem csak másokat, néha még magát is a két macskaköröm közé tudja illeszteni, s ez jó. Amíg ezt a komolytalan dolgot itt körülöttünk, ezt a hülye országot, annak minden következményével, lakójával képes némi iróniával szemlélni, ábrázolni, addig még van remény. Legalább ő.

Szert – a K. Bazovsky Házban három esztendeje már bemutatott, s azóta néhányszor megismételt – biciklis performanszában fényszülést levezető operátor. Sötét terem. Halkan izgő-mozgó közönség. Minyó a terem egyik falán lévő üres felületet bevonja emulzióval. Állványra rögzített, ütött-kopott kerékpárjára ül. Tekerni kezd. A dinamó berreg, a biciklilámpa egyre erősödő fényt bocsát ki. Minyó teker. Egyre vadabb tempóban. Nyomja, egyre nyomja. Már hosszú ideje pedálozik, mégsem jutott sehová. Vagy mégis? Hosszas vajúdás eredményeképpen létrehozott fényszülte képe pont olyan, mint minden újszülött: csepeg a nedvektől, maszatos, foltos, meggyötört, éppen csak nem ordít. És mi mégis boldogok és elégedettek vagyunk, mert részeseivé lettünk egy Születésnek, a kósza fények célba érkezésének és végleges helyükön való rögzülésüknek, egy mű elkészültének. Minyó pedig lekászálódik ócska fénykerékpárjáról, megtörli gyöngyöző homlokát, és fogadja a gratulációkat. Most az enyémet.

Kincses Károly

A szöveg a 2003. február 25-én elhangzott kiállításmegnyitó bővített, kiegészített változata.

A kiállítás: Minyó Szert Károly: Pesszimista Remény– Optimista Bánat, K. Bazovsky Ház (1085 Budapest, Horánszky u. 13. II. em. 19. galeria@bazovsky.hu)