JEFF WALL FOTOGRÁFUS, A 2002. ÉVI HASSELBLAD AWARD DÍJAZOTTJA

Az Erna és Victor Hasselblad Alapítvány kuratóriuma 2002-ben Jeff Wallnak, a kanadai Vancouverben művészettörténetet tanító fotográfusnak ítélte oda a Hasselblad-díjat. Az aranymedál és az 500 000 svéd korona átadására 2002. november 9-én került sor a svédországi Göteborgban. A zsűri indoklásában többek között kiemelte, hogy Wall az elmúlt húsz esztendőben olyan kimagasló színvonalú és újszerű munkát végzett, amellyel tovább erősítette a fotográfiának a kortárs képzőművészeten belüli szerepét. Színes és fekete-fehér képei erősen kötődnek a XIX. század zsánerkép-festészetéhez (is), megtestesítve ezáltal azt a személyt, akit Charles Baudelaire a „modern élet festőjeként” jellemzett.

Jeff Wall festőnek készült, de viszonylag hamar felismerte, hogy ez a művészi kifejezési forma nem felel meg az őt akkoriban is foglalkoztató elgondolások megjelenítéséhez. A festéssel felhagyva művészettörténetet tanult, közben több évet töltött Németországban is, a diploma megszerzése után pedig oktatni kezdett. Ezek az események fontos szerepet játszottak egész művészi aktivitásában. A felhalmozott ismeretekből és tapasztalatokból Wall több kötetnyi elméleti szöveget írt, amelyek teoretikusan is megalapozták fotográfiáit. A kezdeti kísérletezések időszakát követően tehát felhagyott a festészettel, mégis a műfajra jellemző sajátosságok, szerkesztési elvek, az anyag- és formahasználat alapvetően meghatározták fotográfusi tevékenységét. Mi okozhatta nála ezt az eltávolodást, majd a radikális szakítást? Amint annak később többször is hangot adott, úgy vélte, hogy a festészet a XX. század utolsó harmadában már nem bizonyult megfelelő eszköznek ahhoz, hogy adekvát és őszinte válaszokat adjon a korszak társadalmi és ökológiai problémáira. Sem az anyagot és az eszközt, sem a formát és a nyelvet nem tartotta megfelelőnek arra, hogy kellő módon kifejezésre juttathassa azokat a motívumokat, képi hangsúlyokat és finom utalásokat, amelyeket megjeleníteni, illetve kiemelni kívánt. Wall úgy gondolta, hogy hívebben követi Charles Baudelaire-nek a mindennapok ábrázolására vonatkozó, egykor saját kortársaihoz intézett iránymutatását, ha a technikailag és tartalmilag is problémás festészet helyett a fényképezés technikáját és általa a képalkotásnak látszólag egyértelmű eszközeit alkalmazza. Az abszolút jelen idő, a most, a pillanat és annak igézete, illetve annak megragadása és ábrázolása kiált a fotografikus képrögzítési mód után. Ennek ellenére Wall mégsem ilyen módon értelmezte a baudelaire-i formulát: nem a konkrét pillanat egyetlen kockán való rögzítése volt a célja, nem pillanatfelvételeket készített. Ugyanakkor mégsem mondott le a pillanat varázsáról, az abból fakadó erős emocionális hatásról. Elvetette tehát a snapshot, a pillanatfelvétel esetlegességét, mivel elutasította annak kiszámíthatatlanságát. Nem bízott a vak szerencsében, nem bízta magát a dolgok véletlenszerűen kialakuló együtthatására. A termékeny pillanat nála inkább az eredeti, Lessing által megfogalmazott formájában valósult meg. Az a fajta l’instant decisif („döntő pillanat”) és annak igéző hatása, ahogyan azt Henri Cartier-Bresson (át)értelmezte, teljességgel hiányzik a képalkotásból. Wall ragaszkodott hozzá, hogy előzetes koncepció és terv alapján „építse fel”, hozza létre a látványt, konstruálja meg a pillanatot, és formálja az egészet egységes és szigorúan szerkesztett képpé.

A XIX. századi zsánerképek jelenetei, bár látszólag csak egyetlen momentumot ragadnak ki az időfolyam egészéből, valójában teljes eseménysorokat, kerek történeteket mesélnek el a képen látható allegóriák és metaforák segítségével. Wall is ugyanennek a hatásnak az elérésére törekszik fotográfiáin, amelyek egyetlen epizódot ábrázolnak, valójában sokkal tágabb összefüggésrendszerre vonatkoztatva emelnek ki egy látszólag jelentéktelen pillanatot, miközben az apró részletek, a tárgyak, a mimika, a gesztusok, a cselekvéssor az esemény teljes egészét teszik láthatóvá, és reprodukálják annak egy lehetséges narratíváját a néző számára. Wall képei azonban nemcsak a szerkesztési elvekben és az ábrázolás módjában utalnak a már említett festészeti előzményekre, de méreteikben is. A nagy méretnek viszont csak egyik lehetséges (és vélhetően nem is elsődleges) oka a részletgazdagság.

A másik ok szintén technikai jellegű: arról van ugyanis szó, hogy Wall igyekszik a táblaképfestészetre jellemző, különös fényhatásokat rekonstruálni – de nem a felvételek készítésekor, mivel az effektusok világítástechnikával nem érhetők el maradéktalanul. Ezért egyes felvételeket hatalmas méretű diapozitívra nagyít egy maga által kidolgozott eljárás segítségével, majd a pozitívokat először a japán reklámipar által a hetvenes években alkalmazott világító dobozokba helyezi. A kép így a fény útjába állítva nem a róla visszaverődő fény által válik láthatóvá, hanem a rajta keresztülhatoló fény révén; ez a mesterséges fény bizonyos részletek különleges fényességgel való kiemelését és így az alkotói intenció erőteljesebb érvényesülését teszi lehetővé, ami papírképnél vagy más technikával készült nyomatnál nem lehetséges.

Wall tehát nem pillanatfelvételeket készít, bár mindenkor és minden áron ennek illúziójára törekszik. A véletlenszerűség kiküszöbölése érdekében mégis lemond erről, és pontosan strukturált, alaposan átgondolt és szerkesztett képeket alkot. Ezzel az eljárással viszont nemcsak arra kap elegendő időt (és teret), hogy erőteljesen sűríthesse a cselekmény vagy a történet időtartamát, nagyobb és gazdagabb teret engedjen láttatni, amivel az értelmezési lehetőségek többféleségének és gazdagságának kibontásához ad újabb támpontokat, de erőteljesen köti a kép idődimenzióját a kor időfelfogásához. A jelenlegi gazdasági mechanizmus – és hozzá hasonlóan a tömegkultúra is – megköveteli a gyors változtatás és reagálás képességét, és egyre kevesebb időt és teret hagy az elmélyülésre, a megalapozott és kiérlelt megoldásokra. Minden a folyamatos változásra épül, a képek és dolgok gyors egymásutánban következő szakadatlan folyamára. A látvány egy pillanatig tart, nyomban felváltja a következő, ami elhalványítja az előző által keltett érzeteket.

Wallnál a pillanat illúziójának és a képen nyomon követhető történés valós idővonatkozásának (a képen látható eseményből kibontható idő, valamint a kép elkészítésének időtartama) kettősségéből fakadó feszültség erőteljesen hat a nézőre, már amennyiben egyáltalán eljut a felismerésig. Ezt követően ugyanis akaratlanul is azt firtatja, hogy mi lehetett az előző pillanatban és mi várható a következőben, milyen történet részesévé válik a kép szemlélésekor, és az hányféleképp alakulhat.

A pillanat ábrázolása olyannyira tökéletes, hogy csak hosszas szemlélés, az apró részletek felfedezése és dekódolása után jöhetünk rá a „csalásra”. A hatás eléréséhez egyrészt tapasztalt statiszták és színészek közreműködése, másrészt a helyszín gondos előkészítése és preparálása, esetenként pedig a kép által megkövetelt szempontok szerinti megépítése vált szükségessé. Ezt követően Wall készített egy vagy több felvételt, amelyekből a végleges látványt létrehozta. Ezen a technikán akkor sem változtatott, amikor a kilencvenes évek elején egyre gyakrabban és egyre intenzívebben használta a digitális képmódosítási eljárásokat lehetővé tevő szoftvereket. A jelenetek beállítása, a színészek és statiszták szerepeltetése változatlanul megmaradt, de kiegészült egy újabb motívummal: a felvétel már nem egyetlen expozíció, illetve egy alkalommal, egy helyszínen készített több expozíció együttes használatával jön létre. Az egyes képalkotó elemeket inkább egyenként rögzíti a kamerával, ami nemcsak több expozíciót jelent, hanem külön beállításokat, más-más helyszíneket, eltérő fényviszonyokat is. Ezeket a külön rögzített motívumokat illeszti bele az előre kialakított elképzelés alapján a kép immár virtuális terébe, ami lehet adott, de lehet, hogy csak a számítógépes program segítségével konstruálja meg, az összes motívum ismeretében.

Wall kezdettől fogva másként tekintett a számítógépre, mint legtöbb kortársa, akik a fotográfia hitelességét és eredetiségét féltették az új technikától. Ő azt az eszközt találta meg, amivel igazán egyénivé, sajátossá és különlegessé tehette képeit (azaz még erőteljesebben rajta hagyhatta saját kézjegyét). Attól a pillanattól kezdve pedig, amikor már rendelkezésre állt a kellően fejlett technológia az elképzelései megvalósításához, alkotói gesztusa, a még oly nyilvánvaló különbségek dacára, ismét inkább közelített a festői képalkotás technikai folyamatához.

A pillanat ábrázolása így válhatott pillanatnyi cselekvésből hosszan tartó folyamattá, és a kép narratívája kibővülhetett újabb tartalmakkal; újabb elágazások és mellékágak fűződhettek a történethez. A képidő, illetve a képkészítés ideje közötti összefüggések, a kettő közötti radikális eltérés miatt, ezen a ponton tovább bonyolódnak. A kép különféle rétegekből épül fel, amelyek időben is elkülönülnek egymástól, nemcsak térben, mégis egyetlen pillanatba sűrűsödnek, majd kristályosodnak ki a végleges pozitívon. Ez az eljárás – főként a jelenetek dramaturgiai megformálása következtében – emlékeztet a filmforgatás jellegére, illetve egy színházi produkció kialakítására. Ez az ábrázolásmód olyan kompozíciókat eredményezhet, amelyek már teljesen más tartalmat hordoznak, mint a primer látvány. A befogadói oldalon ennek megfelelően összetettebb, asszociatívabb, filozofikusabb, ugyanakkor kritikusabb értelmezési módok valósulhatnak meg. Ez a szempont azért is jelentős, mert Wall elsősorban társadalmi problémákat tematizál: az őslakosok és a bevándorlók sok vonatkozásban hasonló, ugyanakkor mégis különböző helyzete, ökológiai kérdések, a posztmodern háború mint sajátos jelenség, illetve tájképek, amelyek szintén inkább társadalmi vonatkozásai miatt fontosak a számára. A sajtófotográfia megjelenését követően ezek a problémák elsősorban fotografikus módon kerültek rögzítésre, és leginkább (eleinte fekete-fehér, majd színes) magazinok lapjain próbáltak meg hatni a befogadóra. Ez a műfaj azonban az elmúlt egy-két évtizedben több szempontból is válságos helyzetbe került, és fennmaradása érdekében sok esetben már etikai és morális problémák is felmerültek az ábrázolásmóddal, illetve a fotográfusi attitűddel kapcsolatban. Wall, annak ellenére, hogy ezek a jelenségek most már hagyományosan igénylik a fotografikus (dokumentarista, zsurnalisztikus) ábrázolásmódot, mégis távolságot igyekszik tartani ettől a megközelítési módtól. Azért választja mégis a fotográfiát, mert az őt érdeklő konfliktusok a festészet eszközeivel nem, vagy számára nem kielégítő módon jeleníthetők meg. Mégis vonzódik a festői képalkotás folyamatára emlékeztető jellegzetességekhez; olyan technikai megoldást keresett, ami ennek legideálisabb megközelítését legalább részben lehetővé teszi. Wall ráadásul megszállottan törekszik arra, hogy már szinte zavaró részletgazdagságot, részletsűrűséget hozzon létre a képein (a nagy formátum is utal erre), amely a mimikában, a gesztusokban, más esetekben a tárgyak bemutatásában, tájképeknél pedig az apró részletekben valósul meg. Ezeknek az apró részleteknek a feldolgozása – fellelése, dekódolása, értelmezése – akár órákat, különleges esetekben napokat is igénybe vehet. A kép jelentésének kibontása ezért nagyon összetett feladat, ami nagyfokú odafigyelést, türelmet és főleg érdeklődést követel a befogadótól, viszont ezáltal hozza létre azt az atmoszférát, amelyben a befogadó alkalmassá válik arra, hogy a látható problémákat azok teljes mélységében megértse.

A legutóbbi évtizedben az addig kizárólag színes technikával dolgozó Wall egyre több fekete-fehér felvételt is készített, amelyek szintén hatalmas méretűek, de jobbára zárt belső tereket ábrázolnak. A színek elvonása erősíti a mesterséges környezet, a nem csak fizikai értelemben, a képen látható módon érzékelhető és értett bezártság nyomasztó érzetét. A színek hiányából fakadó távolságtartás következtében a valóság álomszerű, látomásos jelenséggé alakul, és felszínre hozza az elnyomott, legbenső félelmeket és szorongásokat.

Wall munkája nem sorozatok köré szerveződik, nem is témakörök szerint csoportosítható. A legfőbb kohéziót a képalkotás folyamata jelenti, annak következetes végrehajtása mind koncepcionálisan, mind technikailag; már több, mint húsz esztendeje. Az elszántság és tántoríthatatlanság, valamint az azt kiegészítő elméleti tevékenység, amely egyrészt támaszkodik a saját művészi tevékenysége során szerzett elsődleges tapasztalatokra, másrészt a tanítás során felmerült problémákra és kérdésekre adott válaszokra, méltán keltette fel a Hasselblad Alapítvány kuratóriumának érdeklődését, és vívta ki elismerésüket Wall munkái iránt.

Pfisztner Gábor