INTERJÚ GÁRDI BALÁZS FOTÓRIPORTERREL

Folyóiratunk több évtizedes fennállása során nem volt jellemző, hogy két esztendőn belül egyazon fotográfus személyével vagy munkásságával ismételten foglalkoztunk volna. Gárdi Balázs lesz most az üdítő kivétel, amely erősíti a szabályt. Az idén is csak huszonnyolcadik évébe lépő fotóriporter rendkívül sikeresen szerepelt az elmúlt három év Sajtófotó kiállításain, több kül- és belföldi ösztöndíjat nyert el, és a legfrissebb hír: az ez évi World Press pályázaton a sportképek versenyében első díjas lett a tornász-világbajnokságon készített sorozata. Ez alkalomból beszélgettünk vele, életének, sorsának legújabb fejleményeiről.

– Szembesítenélek nem is olyan régi önmagaddal: a Baki Péterrel folytatott beszélgetésben (Fotóművészet, 2001/3–4) akadt egy ilyen mondatod: „Amikor a Népszabadsághoz kerültem, nem tudtam fényképezni, bár voltak elképzeléseim”. Ha összeveted ezeket a mai felfogásoddal, miben látod a különbséget?

– Sokat változtam, „szélesedtem” annak a kultúrközegnek kapcsán, amit a Népszabadság mint munkahely jelent. Egyrészt nagyszerű újságírók között dolgozhatok, másrészt rengeteget köszönhetek a fotós kollégáknak és főként Rédei Ferencnek, aki nem csak főnökként, de szinte atyai jóbarátként segíti tanácsaival a munkámat. Ez tehát azt jelenti, hogy a fotózás szakmai fogásainak elsajátításán túl a gondolkodásom is átalakult és ez még a technikai alapok birtoklásánál is fontosabb, hiszen a tudatos képkészítés titka a fejben, az agyban rejlik – minden ott dől el. Más szóval, a fotósok személyisége, egyénisége ott tükröződik a képeiken még akkor is, ha ez különböző fokokon átgondolt tevékenység eredménye. A válaszom röviden tehát, hogy a korábbi sejtéseim, halványabb elképzeléseim mind határozottabban körvonalazódnak és öltenek formát: a még tudatosabb képkészítésra törekszem.

– Gondosan felépített kérdéscsoportom máris fölborult. Eredetileg később szerettem volna firtatni, kogy a tornász-világbajnokságon született képsorod valamilyen prekoncepció eredménye, vagy a helyszínen, menet közben figyeltél fel arra, hogy ez a sportág minden, a lelátóról észlelhető könnyedsége, röppenő eleganciája mellett valójában egy fájdalmakkal, sérülésekkel együttjáró, pokolian küzdelmes tevékenység?

– Korábban még soha nem fényképeztem tornát, így semmilyen előzetes teóriát nem vittem magammal. Szerencsére azonban a sportfotózás terén már némi gyakorlatot szereztem, hiszen az utóbbi időben a lapnál szinte kizárólag én fényképezek sportot. Örömmel végzem ezt a munkát, mert mindíg újabb eseményeket, váratlan szituációkat kínál, szemben az ismétlődő, unalmas rutinfeladatokkal.

– Csak úgy mellékesen: űztél valamilyen sportot?

– Fiatalabb koromban kajakoztam, de most már semmit sem csinálok, ilyen szempontból lusta ember vagyok. Sőt, a tévében sem szoktam nézni a közvetítéseket. A pálya szélén ülve viszont megváltozik a helyzet, akkor az adott esemény feldolgozandó feladattá válik. A dolgok hideg fejjel szemlélése egyben előny is lehet, hiszen szurkolva nem lehet fényképezni, mert az figyelemelterelő.

Debrecenbe egyébként azzal a konkrét kívánalommal érkeztem, hogy csináljak egy épkézláb nyitóképet, a továbbiakban pedig ügyeljek Csollány Szilveszterre, majd megint és főleg Csollányra. Tulajdonképpen szabad kezet kaptam, ha nem számítom azt, amit Rédei útravalóul adott: „Tartsd nyitva a szemed. A torna számtalan apró csatát rejt magában. Fényképezőgép nélkül nézz végig egy-két gyakorlatot, de az előzményeivel és az utóbb történtekkel együtt. Aztán már tudod, mi a teendő”.

– Ez némiképp emlékeztet arra, amikor Sebes Gusztávot faggatták, hogy mit tudott mondani utasításként a foci minden csínját-bínját ismerő aranycsapat tagjainak. Elmesélte, hogy megnézte a következő ellenfél mérkőzéseit, majd ismertette az egyes játékosok erényeit és hibáit. A világraszóló 6:3-as diadal előtt például Merrick kapusról csak azt említette meg, hogy nagyon magas, de azt már nem sugallta, hogy következésképp a lapos lövésekre aligha érkezik le időben a fűre – Puskásék pontosan tudták a dolgukat.

– Az a jó a Népszabadságnál is, hogy nem instruálnak agyon és hagynak időt a „lecke elvégzésére”, különösen, ha a feladat várhatóan többet ígér egyetlen hírképnél. Debrecenben öt napot töltöttem el.

– Ez előrelépésnek látszik a már idézett interjúhoz képest, amelyben azt panaszoltad, hogy a mindennapos „hajtás” megakadályozza az adott témákban való elmélyülést, a hosszabb érlelést. Változott végül e téren a helyzeted?

– Alig, de ebben én vagyok a ludas, mert még többet vállalok. Egészen pontosan úgy kell érteni, hogy a „kötelező gyakorlatokon” túl – műkorcsolya hasonlattal élve – csak akkor tudok a „szabadon választottakkal” törődni, ha még többet hasítok ki a pihenőidőmből.

– Milyen szabadon választottakkal foglalkozol mostanában, ha ez nem titok?

– Egyáltalán nem az. Különben sem félek, hogy elorozzák az ötletemet, minthogy úgyis minden a feldolgozás mikéntjén múlik. Az egyik témám a hajléktalanok sorsa, amivel egyébként még sokan foglalkoznak. Nem csoda a felfokozott érdeklődés, hiszen óriási probléma ez, csupán a fővárosban húszezren élnek fedél nélkül! Egy kisebb város lakossága! Régóta járok közéjük, már személyes ismerősként, sőt, barátként.

– Hogyan ismerkedtél meg velük?

– Eléggé rendhagyó módon. Állt a Rózsadombon egy öreg, használaton kívüli Ladám az utcán, s ebbe beköltöztek néhányan. A rendőrség megkeresett ez ügyben, akkor találkoztunk először. Azt kértem tőlük, használják egészséggel, de miután eladás előtt áll, ne strapálják le túlságosan. Hát, ez csak nagyjából így történt, mert végül a kocsit egyetlen forint képletes összegért tudtam eladni, hogy legalább a papírügyeket rendezni lehessen. A lényeg azonban, hogy megismerkedtünk, azóta is barátként járok közéjük. Ma már tudom, mi a „fapados lét”, vagyis a legegyszerűbb éjszakai szállás, aztán kik az aluljárósok, és még milyen további szintjei vannak e nehéz létformának. Fontos dolog, hogy csak akkor fényképezek, ha a beleegyezésüket megkaptam. Más kérdés, hogy ez ma már formális, mert bíznak bennem, hisznek abban, hogy ebből valamilyen számukra is hasznos produktum jöhet létre.

– Milyen stádiumban vagy a képgyűjtéssel?

– Minthogy azért az életem nagy része a lapmunka jegyében zajlik, másrészt az érdeklődésem egyéb irányban is működik – elég lassan haladok.

– Mivel foglalkozol még?

– Ami különösen izgat, szintén óriási terület: a romák helyzete hazánkban. Furcsa, tisztázatlan a létük és szerepük az országban: egyfelől az a vélemény, hogy nem akarnak beilleszkedni, integrálódni, másrészt viszont alig kapnak segítséget ahhoz, hogy ezt megtehessék. Mármost a leghálásabb a két szélsőség vizsgálata és fényképezése lenne – és az, ami a legtöbb fotográfust megragadja –, vagyis a legszegényebb és leggazdagabb rétegek ábrázolása. Én inkább a dolog nehezebb végét próbálom megfogni: a legnépesebb középréteggel ismerkedem. Mostanában például zenészcsaládoknál jártam. Dehát ez is egy lassú, sziszifuszi munka.

– Az életed ilyen módon változatlanul ebben a kettős mederben folyik?

– Az ideális persze hosszú távon az lenne, csak a legfontosabbnak hitt célokért dolgozhatnék.

– Ide tartoznak talán a hollandiai ösztöndíjasként szerzett tapasztalataid. Beszéltél már korábban is ezekről, többek között, hogy mennyire tetszett a Magnum-csoporthoz tartozók függetlensége, konkrétan, hogy egy idő után az értékes munkásságukkal kivívott tekintélyük révén már azt csinálhatják, amihez kedvük van. Összességében, a kinn megéltekből mit szűrtél ki magad számára?

– Az a rendkívül intenzív, egyhetes együttlét nagyban hozzájárult, hogy világosabban lássak bizonyos dolgokat. A World Press összerántott jó néhány szaktekintélyt, neves képszerkesztőket, kiváló kollégákat és szakírókat, akiktől sokat lehetett tanulni. Legfőképpen abban segítettek, hogy rájöjjek: a technikai rész – aminek elsajátítása addig rengeteg energiámat kötötte le – csupán eszköz és az igazán fontos, hogy a képeimmel miről beszéljek és főként pedig hogyan.

– Erre ott helyben jöttél rá, vagy később?

– Éppen hogy egy kicsit előbb. Nem sokkal korábban a reuters szervezett egy workshopot Prágában, hasonló célokkal. Az akkor frissen rámzúdult kérdéseket, problémákat így aztán volt időm megemészteni. Nem értettem például, hogy a bírálóknak miért tetszenek egyes, általam gyengébbnek vélt fotósok munkái, amíg mások képei, amelyeket jobbnak hittem, kevésbé. És szépen, nagynehezen ráébredtem, hogy a gondolkodást, a kivilágló koncepciót érdemesítették elsősorban figyelemre. Megvilágosodott előttem, hogy addig csak rohangáltam és fényképeztem, ami elém került. Szerencsére, amikor Rotterdamba kimentem, ezen a vajúdáson, majd felismerésen már átestem.

– Kötöttél-e ismeretségeket, amelyek ma is élnek és kamatozódnak, nem feltétlenül anyagi értelemben véve természetesen?

– Hogyne, például Gerecsei Árpival, aki menedzser igazgató volt ott akkoriban, s noha már más területen dolgozik, ma is tartjuk a kapcsolatot. De ugyanott találkoztam Grazia Nerivel, egy olasz ügynökség névadójával és tulajdonosával, akivel most is levelezünk, képeket küldünk egymásnak. A többiekkel szintén folyamatosan érintkezünk. Ez állandó szellemi stimulációt biztosít, kölcsönösen persze, mindanynyiunknak.

– Ide tartozik egy nem titkolt vágyad: „szeretnék otthonról dolgozni, de közben sokat utazni”. Másrészt beszéltél feszes életmódodról, bár ebből nem érződött panasz, ám kisejlett, hogy jól tudod: hosszú távon aligha lehet teljes fordulatszámon működni. Mi a helyzet ezen a téren?

– Sajnos, még inkább felpörgettem az élettempómat. Vagyis kiterjesztettem a saját tevékenységem idejét és intenzitását, de úgy, hogy eközben nem lazítottam a Népszabadságnak végzett munkám minőségén. Mindez csak a magánélet rovására történhetett. De ezt nem érzem szenvedésnek, sőt, miután a lelki békémhez éppen ez járul hozzá, így teszem a dolgomat. Amit inkább bajnak érzek: egyre nyilvánvalóbb, hogy amit csinálni szeretnék, arra Magyarországon nincs piac. Azaz, távolabbra tekintve, tudom, hogy ha meg akarom valósítani elhatározásomat, vagyis hogy nagyobb horderejű anyagokat készítsek, lassan be kell indítanom a visszaszámlálást ezzel az életmóddal kapcsolatban. Egyelőre arra törekszem, hogy igyekszem kifelé bizonyítani, képes vagyok ilyesféle munka elvégzésére.

Erről, remélem, hű képet ad, ha valaki kinyitja a web-oldalamat és végigböngészi.

– Ejtsünk néhány szót korábbi, a digitális technikáról mondott véleményedről: ha nem is ódzkodtál tőle, de voltak fenntartásaid. Változtak-e a nézeteid?

– Ma is ugyanúgy vagyok ezzel, pedig már sokkal jobb kamerával dolgozom. Számos előnyét élvezhetem, hiszen a hagyományos filmmel szemben a nyersanyag-felhasználás jóval olcsóbb, vagy a produktum azonnal ellenőrizhető. Sajnos azonban a minőség még kívánnivalókat hagy maga után. Pontosabban, ideális körülmények között már használható, de én ritkán dolgozom például verőfényben, márpedig rossz fényviszonyok mellett a digitális gép „nyögdécsel”. Az érzékenységállítón persze erőszakot tehetek, akkor viszont rohamosan romlik a minőség. Következik a megalkuvás: kétszázon tartom az érzékenységet és nyolcadokat exponálok. Ez pedig istenkísértés.

– Talán ezért is játszottál el a gondolattal, hogy a legjobb volna egy szál Leicával fényképezni, amitől egyben azt is megnyerni remélted, hogy nem néznek profi fotósnak és így közelebb kerülhetsz „intim helyzetekhez”.

– A „gondolattal játszáson” rég túl vagyok: olyannyira, hogy vettem két M6-os vázat és három objektívet (közülük a 35 milliméterest kedvelem legjobban). Az egész kevéssé feltűnő, egy kis táskában elfér, vagy akár a zsebeimben elosztva.

– Nem találod, hogy a profi lét néha előnyt, biztonságot ad? A szemmel láthatóan amatőrt esetleg elzavarják, míg ha rajtad virít a Press-cimke, megnyílnak a képzeletbeli vagy valódi kordonok?

– Az életem kettőssége ebben is megmutatkozik. A lap tulajdonát képező Canont az újság-feladatokhoz használom, a Leicát pedig a már említett magáncélokra. Tehát ezt vittem Walesbe is, amikor a Reuters Alapítványnál pályáztam és elnyertem az utat. Még Prágában ismerkedtem meg a cardiffi egyetem intermédia szakának vezetőjével, ő segített. Ott járhattam egyébként, ahol valaha Eugene W. Smith készítette híres bányász-sorozatát. Bepillanthattam az egykori virágzó ipari központ mai életébe. Egyetlen géppel a vállamon barangoltam be a kiválasztott Risca környékét. Négy fő motívum érdekelt: a munka a csatornafedél-készítő üzemben, aztán a keletkezett vákuumba betüremlett japán gyárakban (Hitachi, Sony stb.), valamint érdekelt a rögbi (nem mint sport, hanem közösségteremtő erő), s végül jártam az ifjúságot és az idősebbeket befogadó közösségi helyeken. Lehet, hogy technikai részproblémának látszik, de a teljesség kedvéért említeném meg, hogy végig fekete-fehérre dolgoztam, csakúgy, mint a hajléktalanok esetében, míg viszont a romákat színes diára fotózom. Ha még hozzáteszem, hogy mindezt saját zsebre, kiderül, hogy ez bizony nem olcsó mulatság. De az utolsó szót sem véletlenül mondtam, minthogy ez örömet jelent számomra, másfelől nem vagyok hajlandó anyagi megfontolásokból engedményeket tenni a minőség rovására.

– Ha már ilyen mélységekbe ereszkedünk, megkérdezném, mi a véleményed, mily mértékben avatkozhat be az expozíció után a fotós a kép további sorsába? Arra gondolok, hogy Bresson véglegesnek tekintette a negatívra rögzült kép határait és belvilágát, az imént szóba került Smith viszont néha radikálisan megvágta a fotóit, sőt, újabb képelemeket kopírozott mások helyére...

– Számomra ott húzódik a választóvonal, hogy olyan módon nem szabad a képbe beavatkozni, ami annak értelmét megváltoztatja és így becsapja a nézőit. Tehát nem rakhatok rá olyasmit, ami nem volt rajta: ez szerintem a fotómontázs kategória. Legfeljebb olyan laboratóriumi, utólagos manipulációt tudok elfogadni, ami esetleg az összhatást felfokozza, például kényszerűségből korrigálja a nyersanyag korlátait.

– Végezetül: hogyan alakul a legközelebbi jövőd? A két évvel ezelőtti dunaszekcsői dokumentarista táborban ott voltál, a tavalyi kötcseit kihagytad. Dolgozol-e már a szerveződő ez évin?

– Az elmúlt évit sajnos elmulasztottam, nem teljesen a magam hibájából, de ha Tamási Gabi meghív az ideire, nagyon szívesen megyek. Bár nem lesz könnyű, vannak fenyegető árnyak: mert hát megnyertem a Budapest-ösztöndíjat, s egy éven belül le kell tennem az asztalra egy „ütőképes” kollekciót. Márpedig a választott témám óriási: a fővárosi lakótelepek élete. Valaha ott nevelkedtem Békásmegyeren, ismerem a terepet, de ahhoz, hogy ne csak a felszínt kapirgáljam meg, hanem a lakások falain belülre is kerüljek, sok idő szükséges. A szinopszisom arról szól, hogy a valamikor 25–30 évre tervezett „méhkasokba” rengeteg, különféle embert gyömöszöltek be. Egy részük, aki tehette, már elmenekült. Az ottmaradottak között elkezdődött a gettósodás, lassan süllyed egyre mélyebbre az egész. Remélem, lesz elegendő képességem és energiám a súlyos probléma méltó bemutatásához.