FENOMENOLÓGIAI MEGJEGYZÉSEK HERENDI PÉTER MUNKÁIHOZ

Három egymáshoz kötődő fogalom kapcsán jelzem azt a lehetséges értelmezési keretet, ami tájékozódásul szolgálhat Herendi Péter munkáinak szemlélésekor. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a fenomenológiai összefüggések csak irányadók a megértésben: az alkotói folyamat észlelési dimenzióinak átfogóbbá, lényegibbé tételéhez, a tárgy ontologikumának, eredendő létezésmódjának feltárásához s a tradícióra való hangoltságok érzékeny kiterjesztéséhez.

(Az észlelés élményfolyama) Az alkotói hozzáférésmód már mintegy előlegezi a megközelítésmódok sajátosságát. Jó százesztendős fotográfiai technika (direkt pozitív és kontakt eljárások) újragondolásával és sajátos alkalmazásával van dolgunk. Ami azért jelentős, mert radikálisan megváltoztathatja az észlelési folyamatokról való, korszellem diktálta gondolkodásunkat. A több mint egyórás expozíciók és a képkészítés eredendően fotográfiai eljárásai az élményfolyam kitüntetett közvetlenségét, az alkotói folyamattal való összetartozását és az előállítás lényegi módozataira hívja föl figyelmünket. Elsőként az objektív világidő megfellebbezhetetlenségéhez való kötöttségünk tűnik fel mint probléma, majd ennek visszája, a saját életidő megéléséhez szükséges energiatartalékaink mozgósítása. Amihez a művészet mindenkor hozzájárulhatott, de most különösen kitüntetett lehet a technikai objektivációk révén keletkező alkotások folyamatszerűsége, ami az időérzetet és érzetidőnk problémáját érzékivé tudja tenni.(1) De másképpen érdemes elgondolnunk az érzékeltet is, amely nemcsak a puszta létezés módjaként (van), hanem akként is, ami elválaszthatatlan a látottól. Heidegger meglátásai a husserli fenomenológia érvényességét illetően számunkra is kamatoztathatóak, mivel itt is a képtudat – valamint a képtudat kialakulása – és a képi megjelenítés összetartozásával van dolgunk.

A reflexió lehetősége jelenik meg az észlelésben – mondja Husserl, mert ahelyett, hogy a tárgyra figyelnénk (az alkotás első fázisában), magának a tárgynak az észlelésére koncentrálhatunk, önmaga megjelenésére és a jelenvaló létezőként vett és hitt mivoltára.(2) Ezt betudhatjuk a mindent eltárgyiasító gondolkodási és cselekvési módok ellenpontjaként is – vagy mint majd látjuk a későbbiekben, egy sajátos tárgy- és lényegszemlélet lenyomataként. Ezzel az alkotói habitussal esélyt kaphatunk magának az észlelésnek mint élményfolyamnak az újragondolására is. Kiválóan példázzák ezt a Függő képsorozat tárgyegyüttesei. Valami másképp áll elénk. A másként észlelés, az egyedi alkotói beállítás megváltoztatja helyünket a világban. Egyrészt sajátos nézőpontot kínál, nem a tárgy funkcionalitása felől közelít hozzánk, hanem annak elhagyatottságából (funkciótlanságából) indít. Másrészt az észlelés érzéki lényegiségéhez utasít. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a megjelenítő/közvetítő és a megjelenített/közvetített lényegi azonosságba kerül. S mint látjuk, a két mélybíbor függő gömbfelülete a benne megcsillanó kék fényekkel a szimbolikus vonatkozásrendszereket is mozgósíthatja, de mindennek mégis az az eredeti mozgatórugója Herendi Péternél, hogy az eleddig nem tudatosított észlelési folyamatainkat intuitív poétikai rendbe szervezze, s valamilyen szerves kapcsolatot alakítson ki a sokszor idegenként körülvevő tárgyi világgal. S az észlelési, alkotói folyamatba való bepillantásunkkal mi is részeseivé válhatunk a saját időre és megélt élményre koncentráló képiségnek.

(A tárgyak funkcionalitásától a lényegi megmutatkozásig) Pontosan a fenti megállapítást érvényesíthetjük és formálhatjuk át Herendi „sajátos jelviszonyt”, jelentés- és utalásviszonyt átértelmező képi világa kapcsán, ahol a dolognak valóban van jelentése, s ez benne rejlik a „kép”-ben(3); de ennek megmutatása már gondos továbbelemzést igényel. Mert mind a tárgyról, mind a képobjektumról tudnánk általános leírást készíteni, de ez önmagában nem elegendő. Ezt meg kell, hogy előzze a faktikus létezőként értett képtudat noematikus, azaz tárgyként értett elemzése.(4) A környező világ magától értetődő tárgyisága kérdőjelezhető meg a képi objektivációk alaposabb szemügyre vételekor.

Két utat is kínál ehhez Herendi Péter. Az egyik a fotográfián feltűnő, és használatát illetően veszendőbe ment tárgyak kettősségéhez kötődik. Most mégis valamilyen imaginárius kapcsolat képződhet az egykori tényleges képtudat(ok) és a most megjelenő képi faktumok között. A műalkotás így azt a szakadékot hidalhatja át, amire az emlékezet, különböző okoknál fogva, immáron nem képes, ám a fantázia, a tárgyat világgal egybelátó alkotóerő megteszi ezt.

A következő verzió, amikor a környező világ megjelenítése valóságosan élő, létező/lélegző szituációhoz társul. Itt két jelenperspektíva, szemléleti mód egybelátásával van dolgunk. Az egyik a feltételezett funkcionalitás mindennapisága (különböző üvegek, orvosságos fiolák), ami önmagában érdektelen a közvetlen tárgyviszonyulásainkban – érdekessé csak akkor válik, ha valami zavar támad, és a másképp működéssel kell, hogy szembesüljünk. A másik aspektus a dolgok tudatosításában, a reflexív viszonyuláshoz való eljutásunkban ölt testet. Ebben az esetben már teljesen elszakadhatunk az eredeti intencionáltságoktól, a meglévő tárgyi struktúrák és használati módok jelentésrétegétől, és valami másra figyelhetünk. Új kép-világ struktúrák nyílnak meg előttünk. Ezt azonban nemcsak a tiszta képfenomének megjelenéseként szemlélhetjük, hanem ehhez hozzáilleszthetjük a Fink által is hangsúlyozott esztétikai jelentésességet, saját egzisztencialitásunk megértésére, megváltoztatására való esetleges hajlandóságunkat.

Ekképpen egy újabb értelmezési alternatíva előtt nyitunk utat, ahol a funkcionalitástól elszakadó és pusztán a használhatóságra, a szubjektum és objektum ellentétére épülő világ, világkép helyébe mást tudunk állítani.

(Adalékok az újkori kultúra destrukciójához) A képek, és ezáltal a világ fenomenológiai kikérdezése mint a létre irányuló kérdés jelenik meg, amibe mi magunk, kérdező-megértő egzisztenciánk által, lényegi módon beletartozunk.(5) Ezt eminens módon mutatják Herendinek azok a munkái, amiknél a kézműves vagy az alig-ipari formák játsszák a kiinduló képi innovációban a döntő szerepet.

Ezeknek a munkáknak a szemléléséhez három előzetes szempontot is javasolhatunk.

Elsőként, heideggeri terminusokkal szólva(6), a kézhez állóság (Zuhanden) kitüntetettségére való művészi irányultság szerepét, ahol a tárgyaknak rendeltetésük van, szemben a mindennapok kéznél lévőségének (Vorhandenheit) azon tulajdonságával, ami nem illeti meg a jelenvaló létet, azaz az embert, mert ekkor a dolgok puszta objektumként hevernek előttünk.

Másodiknak említhetjük az újkori tudomány és technika üzemszerűségét, az előállított, ismételhető és számszerűsíthető tárgyi bizonyosságokat, amelyek testet öltenek mind a természet, mind a történelem kalkulálhatóságába vetett hitben, s a példaszerű lenyomatokban, korunk sorozattermékeiben.(7)

Ami pedig ezt ellenpontozhatja, az a világ képpé változásának és meghatározott antropológiai fogalmának (amihez társul a szubjektumra és objektumra osztottság) radikális megkérdőjelezése. Ennyit a tájékozódási pontokról.

Most figyeljük meg, hogy mindezek hogyan építhetők be Herendi munkáinak értelmezésébe. A hozzánk tartozó tárgyak fotografálása, mint láttuk, a majdnem idegen, csak funkcionális tárgyak esetében is megfigyelhető, de ott a lényegszemlélet és az elsődleges képiség megpillantásának eredményét regisztráltuk. A Hommage a` Balla András című képen egy régi kehely maradéka és két kiégett villanykörte mélybíbor/mélykék képét látjuk. Alkotónk már a tárgykiválasztással eleve érvényre juttatja a kézhez álló világ tradíciójának mentését. Természetesen ebben az esetben is határhelyzetek sorával van dolgunk, hisz a tárgyak készültekor, még ha kis számban is, de jelen voltak a hasonmás, vélhetően szecessziós tárgyak. Tehát az üzemszerűség csírája kismértékben már ebben az esetben is tetten érhető. Ám ezt a műalkotásban megnyilvánuló emlékeztetést felfoghatjuk úgy is, hogy ezzel, itt utalhatunk a képek egyedi voltára; valamit visszahozhatunk a megismételhetetlenből, az egyszeri előállítás nem számszerűségként történő érzékiesítését segítségül híva.

S ezt egy harmadik módon is tudtunkra adja Herendi Péter, amikor az ajánlással a lényegi létező egyediségére irányítja tekintetünket. De ezt is kerülő úton teszi. A tárgy, a létező figyeli, nyitja meg magát ezzel a gesztussal, s nem fordítva történik a dolog. Ebben az esetben az embert végérvényesen meghatározni kívánó antropológiai sajátosság, a mindent érzékelő és mindent elgondolhatóvá, matematizálhatóvá tevő kognitív-technikai korszellembe ágyazott szubjektum/individuum ellenében fogalmazódik meg javaslat. A létező – ebben az esetben a tárgy és világa – és a hozzá kapcsolódó ember egyértelmű előállítása, végső képpé, képsorrá formálása kérdőjeleződik meg. Nemcsak a megismételhetetlen művészi odafordulás okán, de a személyes és láthatatlan viszony felmutatásával, jelzésével is találkozhatunk, ami a másikat mint jelenvaló létként értett létezőt, azaz mint embert célozza meg.

Mindehhez kell az észlelési folyamataink tudatosítása és érzéki lényegiségének kikutatása, a mindenkori funkcionalitáson túlmutató lényegszemlélet kimunkálása és az újkori kultúra végső világképformáló aktusaival szembeni ellenállásunk: nehogy mi is beleolvadjunk észrevétlenül. Mindezt tehetjük alkotóként, mint Herendi Péter tette; és értelmezőként is, akik megértjük a szándékot, és valamit ellesünk abból a fotográfiai destrukciós beállítódásból, ami a lebontás folyamatával egy időben tételezi az építést – s ez jóval túlmutat a műalkotások érvényességéről folyó diskurzusokon.

Bohár András

Jegyzetek:

(1) Ehhez lásd még Hans Blumenberg: Lebenszeit und Weltzeit. (1986. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main) című ragyogó könyvét, ahol az életidő biológiai funkcionálásától az egzisztenciális-fenomenológiai érzetmozzanatokon át egészen a világidő fenomenológiai jellemzéséig ívelnek a bennünket közelebbről érintő meglátások (249-312.)

(2) Edmund Husserl: Fantázia, képtudat, emlékezet. A szemléleti megjelenítések fenomenológiájához. In Kép, fenomén, valóság. Szerk. Bacsó Béla, Kijárat Kiadó Bp. 13..

(3) Uo. 27.

(4) Uo. Eugen Fink Megjelenítés és kép. 93.

(5) Vö. Kurt Wuchterl.: Metoden der Gegenwartsphilosophie. 1999. Verlag Paul Haupt, Bern-Stuttgart-Wien, 203-210, ahol a leíró- és transzcendentális fenomenológia, valamint az egzisztenciális fenomenológia egybevetése kapcsán hangsúlyos helyzetbe kerülhet mind a jelenvalólét (Dasein) fenomenológiája (Heidegger), mind egy kidolgozandó fenomenológiai hermeneutika körvonalai (Ricoeur).

(6) Vö. Martin Heidegger Lét és idő 1989. Gondolat Kiadó Bp., 181-182. és 140