EGY TALÁLT FOTÓ A BONCASZTALON

„A földút biztatása olyan lelkületet ébreszt, mely szereti a szabadságot, és a megfelelő helyen még a szomorúságból is átlendül egy végső derűbe. A derű ellenáll a puszta munkában rejlő megtévesztésnek, amely ha csak önmagáért végzik, egyedül a semmist állítja elő.”(1)

1993-ban az észak-rajna-vesztfáliai Münster bolhapiacán kilenc érdekes, valamikor az I. világháborúban, a Kárpátok északkeleti régiójában készült fotót találtam.

A fotóról mint műfajról általánosan kijelenthető, hogy a kortárs társadalomtudományi kutatások fontos forrása lehet. A gyakran hatalmas tömegben rendelkezésre álló, sokszor módszeresen kompilált adathalmaz, amely a szöveg, a könyv kommunikatív gyakorlatától eltérő módon, mindig önmagában álló totalitásként nyer értelmet.(2) A fényképezés technikai értelemben vett tömegessé válása megszámlálhatatlan lehetőséggel gazdagította a kultúrakutatás tudományos témáit és problémafelvetéseit.

Az alábbi esettanulmány az említett „sorstalan” képek egyikének egy lehetséges olvasatát kívánja bemutatni. Az értelmező perspektíva, a képpel történő spontán találkozás pillanatában kalandra induló tekintetet követve bontakozik ki, és állítja össze a részletekből az egész képet. A kép olvasásának játéka remek hermeneutikai gyakorlat. Különösen akkor, ha egy fotó antropológiai értelemben jelentéstelített, vagyis az expozíció pillanata összefogja, összeköti az egyébként kevéssé összetartozó dolgokat.

Első metszet

A pillantás aláveti magát a perspektíva csapdájának, a kép síkjából kiemelkedő, szemünk elé tolakodó másfél pár cipőnek(3). Hatalmas, otromba, hihetetlenül elhasznált lábbelikről van szó, melyek id. Pieter Brueghel festményeinek (Parasztlakodalom, Paraszttánc) hangulatát sugallják, de a látvány Heidegger híres Van Gogh-elemzését is emlékezetünkbe idézheti(4).

A cipőkre tapadt súlyos sárkolonc, a talp enyhén felfelé hajló íve jelzi, hogy a néző a használatban erősen igénybe vett tárggyal áll szemben. A nehéz járás ritmusának nyomait őrző sötét, bokatáji redők, lineáris gyűrődések a lábbeli és viselője örök egymásrautaltságának szimbólumai. A jobb oldali és a középső cipő a talajtól alig pár centiméterre lebeg. A térden keresztbe átvetett pihenő láb ernyedtsége nyugalmat áraszt. A cipőfűzők hanyag esetlegessége, a kelleténél rövidebb zsinórok a fizika törvényeinek engedelmeskedve kusza labirintust alkotnak a durván megkopott bőr felszínén.

A első metszet a fekvő kép alsó negyedének egy kis részletét foglalja el.

A perspektivikus látás öncsalásának engedve a néző a fizikailag legközelebb álló alkotóelemek kihívását hajlamos olvasata kiindulópontjaként kezelni. A cipők a munkásléptek végtelen fáradtságának szimbólumai. A lábbelik egyszerre elrejtik, de azzal, hogy teljesen viselőjük alakjához, formájához idomultak, sejtetik a lábaknak a cipőbe belesimuló kontúrjait. Valójában a járásban, a távolság leküzdésében edződött szimbiotikus létmód vizuális bizonyítékai tárulnak a szemünk elé. Minél tovább összpontosítjuk figyelmünket erre a domináns képrészletre, annál bizonyosabbnak tűnik, hogy hétköznapi léptékkel nehezen mérhető tapasztalat koncentrálódik abban a kapcsolatban, amely a lábbeli és viselője sorsközösségének mementója. Hogy ennek az enigmatikus viszonynak mi a konkrét tartalma, ebben a pillanatban még rejtély.

Második metszet

A bakancsok tengelyének folytatásában két apró, meztelen láb tűnik fel a kutató tekintet előtt. A kissé széttartott lábfejek az ujjak között felpréselődött sártól szennyesek. A sárfoltok a boka és a lábszár környékén egyaránt feltűnőek. A metszet felső negyedében egy belógó, piszkosfehér szegélyű, gyűrött ingruha részlete látható. A jobb láb ujjai karomszerűen kapaszkodnak a nedvességtől képlékeny földbe. A fedetlen lábfejek láthatóan „otthonosan” alkalmazkodtak a nyilvánvalóan megszokott körülményekhez.

Egyre inkább világos, hogy a perspektíva csapdája, a látvány sokkolóan éles kontrasztjára felfűzve, az értelmezést nehéz feladat elé állítja. A másfél pár hatalmas férfibakancs árnyékában az apró, mezítelen gyermeklábak egyáltalán nem tűnnek el, sőt jelenlétük, a különneműségük következményeként, hangsúlyossá válik. A kicsi lábak a metszet bal felső szegletébe szorulnak, és ez csak fokozza a részleteiben kibontakozó két világ reménytelen idegenségét és elválaszthatatlan sorsközösségét.

A kontraszt többrétegű. A fizikai látványban rejlő ellentmondás a kicsi és nagy, az erős és gyenge, a jelentéktelen és a hangsúlyos dichotomiájára épül. A látványban rejlő tartalmi feszültség azonban a kép metaforikus erejének köszönhető. A nem is annyira rejtett jelentés igen elgondolkodtató. A szembenállás sztereotípiájának morális és esztétikai vetülete, úgy tűnik, egyszerre és egymást kiegészítő kontextusaiban válik érthetővé.

Hérakleitosz egyik töredékében az összeillő párokról állítja: „egész és nem egész, egyező ellenkező, összhangzó, széthangzó, és mindenből egy és egyből minden.”(5) Kicsi és nagy dialektikus kapcsolatának lényege, hogy a kicsi valójában a nagy tükrében értelmezhető reflexív viszony, és fordítva. Tanításának lényege szerint a létező dolgok összetartó és széttartó dinamizmusa nem elválaszt, hanem összeköt.

Miféle világ az, ahol a hideg sarat meztelen gyermeklábak tapossák, honnan ered a létjogosultsága a lábbelik ernyedt tartásából sugárzó nyugalomnak, amely láthatóan nem számol sem igazsággal, sem igazságtalansággal? A látvány az ártatlanság és kiszolgáltatottság morális alapigazságából levezethető esztétikai tapasztalat. A mezítelen gyermeklábak szépek, formásak a maguk természetes egyszerűségében, ellenben a bakancs ormótlan és visszataszító. Amit látunk, nem fér meg egyetlen pillantásban.

Gabriel Marcell-lal szólva úgy tűnik, mintha az ember elfeledett és hiányzó létérzéke (sens ontologiqe) újból működésbe lépne, hisz csak sejthetjük, hogy a most bakancsba bújtatott lábak egykor ugyancsak a sarat taposták.(6)

Harmadik metszet

A száját piszkáló kisfiú csodálkozó tekintettel pillant felfelé. Kámzsaszerű ingén elrongyolódott ujjatlan kabátot, fején talán idősebb testvéreitől örökölt kötött sapkát visel. Az igen elnyűtt mellényen bőrrátétes díszítés körvonalai rajzolódnak ki. A könyékig felcsúszott ingujj piszkosfehér ráncai színükben egyáltalán nem ütnek el a környezetben látható sártól. A kisfiú szeme alatt húzódó ránc fokozott koncentrációról árulkodik.

A mezítelen, sáros lábak gazdája igen csodálkozva figyel valamit. Félig elfordított törzs és a talajhoz stabilan tapadó lábak között ellenható fizikai erők intenzív összpontosításról tanúskodnak. A látvány John Locke klasszikus szövegét juttatja eszünkbe, ahol a filozófus a dolgok létezésére vonatkozó tudás ismerettartalmáról beszél.(7) Szerinte a dolgok létezésének bizonyossága négy alapelven nyugszik. Az érzékszervek helyes működésén, annak belátásán, hogy az akarat sem elnyomni, sem pedig létrehozni nem képes érzéki benyomásokat, az akarattól ugyancsak függetlenek az érzéki benyomásokhoz tapadó érzések, és hogy egy érzék bizonyosságát sokszor egy másik érzék támasztja alá.(8)

Az arckifejezésben tetten ért megdöbbenés a világra rácsodálkozó érintetlenség – ismét Locke nyomán tabula rasa – revelatív pillanata. A tekintetben a bátor kíváncsiság, a bizonytalan értetlenség és igen mély meditatív eltökéltség elegyedik. A kisfiú számára érzéki benyomásként adott tapasztalat a külvilágnak valami ismeretlen, megértésért kiáltó érzeteként tűnik fel. A meztelen láb valóságának és a bakancs világának éteri távolságát áthidalni vágyó akarat tanácstalansága együttérzést és számos kérdést ébreszt a nézőben. Ki is ez a kisfiú? A fotó jelen esetben nem csak az ismeretlen sors egy részpillanatát örökítette meg, de sorstalanságának is emléket állít. A néző soha nem tudhatja meg, kit is lát a képen, noha roppant kíváncsi. A kisfiú tekintete, mint általában a kisgyermekeké, a magány apoteózisa. Az általánosító értelmű reprezentáció átsegíti a nézőt a kínosan direkt kérdés buktatóján és a személyre irányuló „ki?” kérdő névmás konkrét jelentését felfüggeszti. Az értelmezés szempontjából a továbbiakban érdektelen, hogy ki is ez a kisfiú, mint konkrét személy, ellenben még hangsúlyosabbá válik a kérdés, hogy ki is az a rejtőzködő individuum a csodálkozó tekintet mögött. De mire is irányul a tekintet?

Negyedik és ötödik metszet

A negyedik és az ötödik metszet együtt könnyebben értelmezhető, ugyanis a kisfiú tekintetének irányára vonatkozó kérdést lehetetlen egyértelműen megválaszolni. A negyedik metszeten látható szakállas arc részletei nehezen kivehetőek. A sötét árnyékokból és világosabb foltokból egy fixált fejtartású, kalapot viselő, idősebb férfi kontúrjai rajzolódnak ki. Benyomásaink bizonytalanságát csak fokozza, hogy a kalap arcra vetülő árnyéka a szemvonalat teljes homályba burkolja.

Az ötödik metszet az előbbiekben idézett képrészlet jelentéstartalmát valamelyest pontosítja. A szakállas tekintet a metszeten látható két vaskos kézbe rejtett tárgyakkal végzett tevékenységre koncentrál. A kézfejek szinte szimmetrikus félgömbjei között látható különbség árnyalatnyi, de lényeges. A jobb kéz enyhén hajló ujjai gyengéden ölelnek körül valami, a néző pillantása elől elrejtett tárgyat. Ellenben a bal mutatóujjnak és a középső ujjnak szoros egymás mellé zárása arra enged következtetni, hogy a kéz valamit szorít.

A férfi arcnélkülisége a szemlélőt még inkább arra készteti, hogy figyelmét a kezek tevékenységére koncentrálja. Ily módon a néző akaratlanul, a kép erejének engedelmeskedve sodródik a kisfiú értelmező perspektívájába, és keresi a látvány jelentését. Az arcra boruló árnyék maszkként elrejt, de egyúttal valami mást megmutat, és kíváncsivá tesz, kevéssé szembeötlő részletekre hívja fel a figyelmet.

A kisfiú pillantásának iránya tehát nem határozható meg egyértelműen. Csodálkozó tekintetéből nem olvasható ki, hogy a felvétel pillanatában ténylegesen mire fókuszált. Ami bizonyossággal kimondható, hogy a fiú érdeklődését a férfi, a néző számára az elemzésnek ezen a pontján kikövetkezhetetlen tevékenysége keltette fel.

A finom, apró mozdulatokból álló elfoglaltság láthatóan erőfeszítést követel. Az

archoz igen közel emelt kézre összpontosító férfi elmerül a foglalatosság részleteiben. A kisfiú és a szakállas arc ugyanahhoz a világhoz tartoznak. Azonban a két embert elválasztó távolság hatalmas. A közelség és távolság egyidejűsége a rejtett tevékenységhez való viszony perspektivikus különbségéből fakad. Az őszinte kíváncsiság érintetlensége és a megbízható szakszerűség rutinja áll egymással szemben. A distancia ezért, úgy tűnik, áthághatatlan.

Hatodik metszet

A metszet középpontjában két egymáson nyugvó, a csuklóknál érintkező, erősen szenynyezett ingujjakból kinyúló kezet láthat a néző. A hüvelykujj mindkét kéz esetében nyitott, ami a laza, fesztelen kéztartás érzetét kelti. A felső kéz meghosszabbított vonala valójában az ötödik metszeten elemzett kéz tengelyét követi. Az így létrejövő vonal a fokozatosan kibontakozó látvány axisa.

Erre a második pár kézre irányuló pillantás a kép olvasásának folyamatában természetes lépés. Ahogy eddig az értelmezés lépcsőinek egymásra következését a kép immanens sajátosságainak engedelmeskedve határoztuk meg, ebben az esetben a metszet témája ugyancsak a perspektíva, a pillantás „törvényeiből” közvetlenül levezethető esemény.(9) Az ellentmondás azonban csak látszólagos.

A szakállas arc lefelé irányuló pillantása a néző tekintetét túllendíti a babráló kezek látványán, és analógiás összehasonlítás lehetőségét kínálja a másik férfikézzel.

A vastag, intenzív fizikai munkáról árulkodó ujjak pihenő helyzetben is a mindennapokban gyakran használt tárgyak – kézbe való és kézhez álló eszközök – megragadásakor megszokott tartásban nyugodnak. A két metszeten bemutatott kezek által megidézett életvilág az első képrészleten látható cipőkre emlékeztet. Minősítésükre szolgáló jelzőink azonosak: megfáradt, de megbízhatóan kitartó, erős és nyugalmat sugalló.

Hetedik metszet

A hetedik metszeten egy fekete körszakállas, fiatalabb férfiarc látható.

A száj jobb szegletéből kilógó csutora faragott pipafejben végződik. A homlokra húzott kalap lefelé hajló karimája árnyékot vet szemére. Az enyhén előrehajló testtartás, a kényelmet kereső nyugalom, az üldögélés és pipázás kontemplációja harmóniát áraszt.

A férfi fejtartása, a tény, hogy a néző a képen az arc teljes felületét látja, elárulja, hogy a tekintet a felvételt készítő kamerára szegeződik. A szemgödör a sötét árnyéksávban láthatatlan ugyan, de a néző, fantáziájával a képet kiegészítve, természetesen társítja a ráirányuló figyelem képzetét a titokzatos szemekhez. Figyel az, akit figyelnek.

A kamerába fúródó láthatatlan pillantás az értelmezés szempontjából jelentőségteljes esemény. A néző számára lezárja a perspektíva csapdájának engedelmeskedő kutató tekintet hét stáción keresztül nyomon követett mozgását. Pontosabban a néző és a múltból elékerülő ismeretlen tekintete a kamera lencséjében egymást keresi. A két pillantás mindenkor híd két egymásra vonatkozó világ között.

A férfi tekintetének kontemplatív nyugalma epikureus idillt sugall. Albius Tibullus egyik elégiájában mai ízlésünk számára talán kissé szentimentális bukolizmussal foglalja össze alapvetően rurális életélményhez köthető érzéseit. „Ó, az a boldog, irigyelni méltó, kit gyerekek közt / ér el a lassú öregkor kicsi háza ölén! … Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben / szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.”(10)

A néző tekintetében a kép állandóan újrafogalmazódó, megértésre hívó felszólítás manifesztációja: Valójában mit is látunk?

A kép

A fekete-fehér, néhány részletében elmosódó felvétel, valószínűleg ruszin nemzetiségű pásztorokat és kisfiút ábrázoló csoportkép. A férfiak a Kárpátok övezetében általánosan elterjedt gerendaházak eresze alatt ácsolt padon üldögélnek. A képen néhány kiegészítő részlet elmosódott kontúrjai is kivehetők: a kép bal szegletében egy vashordó, tőle kicsit jobbra egy bejárati ajtó látható. A jelenet értelmezése szempontjából ezek az előzetes tudást feltételező információk nem elhanyagolhatók. Ugyanakkor a felvétel jelentése meszsze túlmutat a helyszínre, az etnikai státusra utaló néhány etnográfiai tényen.

A kissé szürreális csoportkép elemzése a kép létjellegéből következő alapvető törvényszerűséget elismerve – miszerint a kép megértése soha le nem zárható interpretáció – nem törekedhet a látvány maradéktalan kimerítésére. Az elemzés szándékai szerint néhány elemi ikonográfiai összefüggés alapján, a kép fenomenológiai, strukturális és hermeneutikai komplexitásának figyelembevétele mellett tesz kísérletet a megértésre. Az elemzés két klasszikus képértelmezési eljárás – az alkotóelemek egymáshoz való viszonyának vizsgálata, valamint a képet alkotó jelentésrétegek hierarchikus rendben történő elhatárolása – kombinációja. Ezek szerint a perspektíva, valamint a tekintetek játékaként megformálódó vizuális komplexitás üzenete túlnő az elemzett fotó individualitásán. Egyrészt, a felvétel a kép olvasása körüli örök dilemma, a képi megértés folyamatának mikéntjére irányuló érdeklődés eklatáns esete. Másrészt, az ábrázolt téma partikuláris esetlegessége az emberi lét megértő jellegére vonatkozó általános és ultimatív kérdések kimeríthetetlen tárháza. Pontosabban fogalmazva, a néző a kép megértésére irányuló erőfeszítése következményeként maga alkotja meg a képet. A pillantások játékába burkolt gondolat így jut el az ormótlan bakancstól a láthatatlan szemeken keresztül a nézőnek szegezett kérdéshez: Mit látsz?

Az elemzett kép tudósítás egy sajátos létmódról, melynek lényege a távolság leküzdése, az állandó úton levés, járás. A pásztorok életmódja a distancia legyőzésében és ez által történő újrateremtésében megragadható szakadatlan mozgás. A felvétel, a szinte ritualizált vándorlás pillanatnyi szünetében a kamerába, és azon keresztül ránk pillantó ismeretlen életvilágot plasztikussá, élményszerűen közelivé teszi. A pipázó és a pipáját babráló férfi, valamint a csodálkozó kisfiú csoportképe világossá teszi, hogy a kép értelmezése fokozatosan tovagyűrűző, elmélyülő folyamat, ahol a részletek metaforikus és direkt utalásai a megértésben örvénnyé állnak össze, amely magával ragad, és ily módon követel létjogosultságot.

Biczó Gábor

Jegyzetek:

(1) Martin Heidegger: A földút in: „...költőien lakozik az ember…” T-Twins, Budapest. 1994. 221.o.

(2) A kép hermeneutikája a szöveg és kép interpretatív ereje közötti különbségek feltárására irányuló kérdés.

(3) Az alábbi értelmezés természetesen az elemzett fotó „olvasásának” számos lehetôsége közül csak az egyik és nem kizárólagos megoldás.

(4) Martin Heidegger: A műalkotás eredete Budapest. Európa, 1988. 57-60.o.

(5) Hérakleitosz 10. (B 10) in: Görög gondolkodók. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1992.

(6) Gabriel Marcell: Az ontológiai misztérium helye és megközelítései in: A francia filozófia a XX. században. KLTE Filozófiai Intézet, Debrecen, 1997. 6.o.

(7) Értekezés az emberi értelemről, (Budapest. 1964. II. kötet 247-255.)

(8) Wilhelm Dilthey a fenti lockei szöveghely parafrázisát a fenomena-litás törvényének értelmezéséhez fűzött történeti magyarázatban adta meg. Adalékok ama kérdés megoldásához, hogy honnan ered a külvilág realitásába vetett hitünk. in: A történeti világ felépítése a szellemtudományokban (Budapest. Gondolat, 1974. 261.)

(9) Ne feledjük, hogy az első két kép esetében a perspektíva, a harmadik, a negyedik és az ötödik metszet esetében a szereplők tekintete az elemzés vizuális tengelye.

(10) Albius Tibullus: T. I. 10. 29-62 in: Tibullus és Propertius összes költeményei Budapest. Magyar Helikon, 1976.