DR. RADOS TAMÁS PANNONHALMI IRODALOMTANÁR

A fotográfia varázsa sokakat megigézett. A természettudományok művelőit érdeklődésük predesztinálta – a kép megjelenítésén túl – az előhívás és a rögzítés minél tökéletesebb eljárásainak kikísérletezésére. De szép számmal akadtak képzőművészek, irodalmárok, akik a fényképezés műfajaiban is maradandó alkotásokat hoztak létre.

Arra is volt már példa a művészet és a fotográfia történetében, hogy művek eltűntek, „lappangtak”, majd egy szerencsés véletlen folytán kerültek az őket megillető helyre, a közönség elé. A felfedezés hátterében szinte mindig a véletlen állt. Félretett hagyatékok feldolgozása, nehezen elszánt lomtalanítás során is kerülhetnek elő értékek. Ilyen újrafelfedezés eredményeként ismerkedhetünk meg dr. Rados Tamás pannonhalmi bencés szerzetes-tanár fotográfiáival.

A pannonhalmi apátság gyűjteménye, a Benedictina több fényképező rendtag fotográfiáit őrzi, szinte a kezdetektől. Palatin Gergely műveiről 1993-ban könyv is megjelent a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Pelikán Kiadó gondozásában, a Magyar fotográfia történetéből sorozat negyedik köteteként.

Rados atya felvételei annak a bizonyos véletlennek köszönhetően kerültek elő. Hagyatékának átnézésekor bukkantak körülbelül 600 darab 6x9 cm-es negatívra, néhány családi felvételve és egy üres albumra a szerzetestársak nevével. Kicsit később, a család egyik tagjánál lelték meg az általa használt Zeiss Ikon kamerát.

Míg Palatin a természettudományok oktatójaként működött Pannonhalmán, addig Rados professzornak irodalomtörténeti és klasszika-filológusi doktorátusa volt; éppen a diploma megszerzésének idején vette először kezébe a fényképezőgépet. Mégis, ha megnézzük a két fotográfus pannonhalmi felvételeit, az azonos témák, a hasonlóan puritán látásmód ötlik először a szemünkbe. Bár a két alkotó ténykedése között húsz-harminc év is eltelt, de a technikai különbségeken túl a hétköznapokat megörökítő csoportképek szinte azonos kortalanságot mutatnak.

Rados atya képeinek legnagyobb csoportját a családról készült felvételek alkotják. Életre kelnek a szereplők, a szülők, a testvér és az unokák (a hagyaték őrzői), akik most viszontláthatták gyermekkori önmagukat. Biztos érzelmi háttérről, erőteljes személyiségről árulkodnak ezek a képek, pedig jó részük már a háború felé sodródó nyugat-magyarországi helyszíneken készült. A képek következő nagy csoportja a szülőváros, Sopron utcáinak, tereinek harmincas évekbeli hangulatát tárja elénk.

A felvételeket nézve állandóan visszatér néhány kérdés: miért nem kerültek be az apátság gyűjteményébe legalább a pannonhalmi képek? Az alkotó döntött így, vagy valamilyen szempontnak „nem feleltek meg”? Vajon hova tűntek az egykoron lenagyított pozitív képek? Milyen erő késztette, kényszerítette a nagy örömmel és invenciózusan fényképező Rados atyát arra, hogy a háború után letegye a kamerát, és soha többé ne vegye kezébe, ne használja, „kikapcsolja a szemét”?

Most, a képek ismeretében elkezdődhet a kutatás, és talán a válaszokig is eljutnak a hozzátartozók és érdeklődők. Addig is, a képek visszatértek. Rados atya halála után huszonöt évvel az apátság falai között kiállítást rendeztek a felvételekből (a nagyításokért Szabó Keve Juditnak jár köszönet). Pannonhalma után Sopron következett, a tárlattal a Káptalanház Galériában új kiállítóhelyet avatott a város. Legutóbb pedig a Mai Manó Galéria mutatott be egy válogatást, a Magyar Fotográfusok Házában.