BESZÉLGETÉS SZENTPÉTERI L. JÓZSEFFEL

2002-ben – huzamosabb kihagyás után – ismét volt magyar nyertese a World Press Photo pályázatnak, Szentpéteri L. József biológus személyében. Nyertest írtam, mert tudom, hogy nálunk a második helyezés mintha nem is számítana. Pedig nem mindig mérhető a különbség.

– Hogyan értesültél a díjról?

– Felhívtak; éppen tanórát tartottam Pécsett. Ez február végén történt. Irina van der Sluys telefonált, azt mondta, hogy a World Press-től van, és jó híre van számomra, merthogy díjat nyertem. Én pedig elküldtem, mert azt hittem, hogy valaki szórakozik velem. Mikor felfogtam, hogy nem tréfál, közöltem vele, hogy szerelmes vagyok belé, úgyhogy szegény teljesen megzavarodott.

– Mi változott meg azóta, mennyi interjút adtál?

– Több tucatot, de egy második díj azért nagyon könynyen elsiklik Magyarországon, és tenni kell érte, hogy essen róla szó.

– És tettél érte?

– Azon a csütörtökön, amikor értesültem a díjról, írtam egy levelet az MTI-nek, hogy van egy ilyen eredményem, és ők ezt a hírt szerencsére felkapták. Szombaton több mint harminc újságban megjelent a hír. Ellenben összesen kettő lap hívott fel, hogy többet is megtudjon rólam.

– A telefon után milyen teendőid voltak?

– Tanítottam tovább az egyetemen, s akkor kezdtek el virágozni a kökörcsinjeim… Április 19–21. között pedig részt vettem a díjkiosztó rendezvénysorozaton. A díjkiosztón szimpóziumok is voltak, előadási lehetőségek. Ez majdnem hatvan előadást jelent, minden díjazott 15 percet kap. Mindez nagyon sok lehetőséget kínált számomra, hiszen többnyire olyan emberek ültek a hallgatóság soraiban, akik a fotográfia valamelyik szintjén érdekeltek, például szerkesztők vagy galériatulajdonosok. Az én előadásom címe „Temető a Tisza, amikor kivirágzik” volt, alcíme pedig: „A Kárpát-medence legnagyobb orgiája”. Nagyon büszke voltam arra, hogy 15 percen át, angol nyelven, folyamatosan meg tudtam nevettetni a hallgatóságot. A második nap utolsó blokkjába kerültem, amikor már mindenki végighallgatta a palesztin–izraeli konfliktus, a szeptember 11-ével és az afgán háborúval kapcsolatos beszámolókat. Olyan jól sikerült az előadásom, hogy vissza is tapsoltak.

– A diákjaid mit szóltak a hírhez? Mit tanítasz nekik?

– Növényszervezettant. És ettől a tanévtől kezdve már természetfotózást is, egy speciál-kollégium keretében. A hallgatóim a híradásokból tudták meg, hogy díjazott lettem.

– Hallottad egyébként, hogy Máté Bence a 2002. év ifjú természetfotósa lett Londonban? Ismered őt?

– Hallottam a hírről, óriási eredménynek tartom, de őt személyesen nem, csak a munkáit ismerem.

– Magyarországon szoktál-e természetfotós pályázatokon részt venni, tagja vagy-e valamelyik klubnak?

– Nem szoktam részt venni magyar pályázatokon, s nem vagyok klubtag sem.

– Van természetfotós példaképed?

– Példaképet nem szoktam választani, de vannak olyan emberek, akiket kiemelnék: a magyarok közül Bágyi Ferenc, Forrásy Csaba, Vizúr János és Zsila Sándor; nemzetközi szinten Michael Nicols, Chris Johns (mindketten a National Geographic belső fotósai), Mark Moffet, Tim Lamman, Wendy Shattil; a németek közül Fritz Pölking és Norbert Rosing.

– Mi hogy állunk a nemzetközi viszonylatban?

– Meg kell nézni a nemzetközi elismertségünket. Vannak eredményeink, de az átlagos eredményeink sajnos igen szerények. A magyar természetfotósoknak nincs egyetlen olyan független fóruma, ahol megnyilvánulási lehetőségük lenne. Nem igazán lehet tudni, hogy mire képesek, csak kis, elszigetelt csoportok léteznek. De már vannak előremutató törekvések. Nemzetközi szinten pedig hihetetlenül magas minőségi követelmények vannak. Egy tőlünk nyugatra élő természetfotós két-három megbízás után meg tudna venni egy új felszerelést, itthon pedig mindenki kuporgat egy kis Sigma vagy Tamron objektívre is. Persze mindenki azt hangoztatja, hogy nem a fényképezőgép vagy az objektív a lényeg, s ez így is van, de a természetfotóban mégiscsak szükség van a drága teleobjektívekre. Az értékelésnél pedig csak a kép számít, a végeredmény.

– Kik a legjobb természetfotósok?

– Szerintem egyértelműen a németek, ha egy nemzetet kell kiválasztani. Nagyon jó példa erre, hogy az Amerikai Egyesült Államok szimbólumáról, a fehérfejű rétisasról elkészítendő képriportra egy német fotóst kértek fel, Norbert Rosingot. Az amerikaiak és a britek is nagyon híresek és jók, viszont németeknél a természet fényképezéséhez fontos érzékenység, egyéni látásmód mellett ott van a precizitás is.

Azonban nem nevezheti fotóművésznek magát az, aki csak természetfotózással foglalkozik. Ha összevetjük, hogy mi a fotós és mi a természet szerepe egy jó természetfotó elkészültekor, a természet az igazi alkotó, mi csak iparosok vagyunk. Aki ebben a műfajban dolgozik, annak nagyobb alázattal kellene viselkednie a „témaadóval” szemben. Tudtommal nemzetközi viszonylatban nem tekintik művészeti ágnak a természetfotót. Nem is ismerek egyetlen nemzetközileg elismert természetfotóst, aki magát művésznek nevezteti. Jó példa erre, hogy egyszer New Yorkban próbálkoztam több fotóművészeti galériában, ahol azt mondták, hogy a képeim nagyon jó dokumentarista alkotások, de ők művészeti galéria, s nem tudnak nekem helyet biztosítani.

– Egy jó természetfotós biológus inkább vagy fényképész?

– Mindkét irányból indulhat, de a fényképésznek csak véletlenszerűen lehet egy-két jó képe, ha nem ismeri a természetet. A biológusnak megvan a tudásbeli előnye, de neki meg fényképezni kell megtanulnia. Hátrányos, hogy nincsen természetfotós-képzés Magyarországon, de erre itthon nincs is piac.

– Te hol tanultál meg fényképezni?

– Autodidakta módon. A biológia kedvéért kezdtem el fényképezni, így akartam értékesebb lenni mint biológus.

– Ösztöndíjjal Amerikában is voltál.

– Az egyetem elvégzése után, végzett biológusként kaptam egy ösztöndíjat a pittsburghi Duquesne Egyetemre, egy évre, ahol elsőéves biológusként tanulhattam.

– Ennek volt köze a természetfotóhoz?

– Nem. Néptáncos is vagyok, táncos ösztöndíjjal kerültem ki, mert az egyetemnek van egy kelet-európai tánccsoportja. Kint viszont elnyertem a Canon eszköztámogatását.

– Miért bízott benned a Canon?

– Akkor egyszerűnek tűnt, de most, így visszagondolva, én is meglepőnek találom. De ebben az évben is megkaptam ezt a támogatást a Canon európai képviseletétől.

– Mit várnak cserébe?

– Konkrét elvárás nem fogalmazódott meg, ez reklám a részükről, ha nyersz, a Canon is „nyer”. Például egy új, makrofelvételekhez használatos vaku tesztjét én is elvégeztem, és az én fotóm került be a Canon egyik termékkatalógusába.

– A természetfotóban is kialakulnak speciális szakterületek?

– Mindenképpen; minél magasabb szinten űzi az ember, annál inkább szakosodik valamilyen témára. Például Michael Nicols fő témája a tigris, illetve néhány más nagyemlős. Mark Moffet biológus pedig a hangyákra utazik. Amúgy is hangyás egy kicsit.

– Más hobbid is van a természetfotózáson kívül?

– Én ugyanúgy vagyok biológus, néptáncos, grafikus, kézműves, ahogyan fotós.

– Kézműves?

– Szabás-varrás, hímzés és bőrmunkák. Már több éve készítek egy mellényt kalotaszegi motívumok alapján, de saját kompozícióval és színvilággal.

– Mik a további terveid?

– Meg kell szereznem a doktorit, másodéves PhD hallgató vagyok, témám a kökörcsinfajok rendszertana. Amit pedig igazán szeretnék a tudományos kutatómunka mellett, az a kelet-európai országok, illetve a volt Szovjetunió területén található természeti sztorik feldolgozása. Biológus szakújságíró és egyben természetfotós szeretnék lenni, ami ma még elég elképzelhetetlen Magyarországon.

Baki Péter