BESZÉLGETÉS DÉRI MIKLÓSSAL

– Hallottad már a pletykát, hogy Déri János tévészemélyiség fia vagy?

– Hallottam. Egyszer a villamoson két hetvenéves nénike erről beszélt, elég vicces volt. Hallottam, hogy a Narancsról beszélgetnek, elkezdtem figyelni, és az egyik néni azt kérdezte a másiktól, hogy hallottad, hogy a Magyar Narancs fotósa Déri János fia? Ez a lap indulásakor történt, jó nyolc-kilenc évvel ezelőtt, amikor eléggé szűk körben voltunk ismertek.

De nem Déri János fia vagyok: édesapám jogász volt, édesanyám adminisztratív munkakörben dolgozott. 1964-ben, Sárváron születtem, kétéves koromban Győrbe költöztünk, ott éltem tizennégy éves koromig, és amikor a szüleim elváltak, édesanyámmal feljöttünk Pestre. Az általános iskola után egy textilipari szakközépben tanultam.

– Miért éppen ott?

– Tévedésből. Mindig érdekelt a vizualitás, gyerekkoromban festő szerettem volna lenni, sokat festettem, rajzszakkörökbe jártam. De elég rosszul tanultam, nem buktam ugyan meg, de határeset voltam, és nagyon úgy nézett ki, hogy egyik gimnáziumba sem fognak felvenni. Nem tudtam arról, hogy léteznek képzőművészeti középiskolák, oda valószínűleg bejutottam volna. Kellett keresni valamilyen iskolát, aminek köze van a vizualitáshoz, valahogy így került szóba a textilipari. Azt hittem, hogy valami divattervezői dolog lesz, különben meg gőzöm nem volt arról, hogy mit akarok csinálni. Egy-két évig dolgoztam a szakmában, de eléggé untam. Kitaláltam, hogy kirakatrendező iskolában fogok tanulni, és az már meghatározó élményem lett. Felszabadult volt a légkör, jó tanárok tanítottak, érdekes dolgok történtek velünk. Festettem, rézkarcoltam, grafikával foglalkoztam. Izgatni kezdett a fényképezés.

– Mi vitt a fényképezés felé?

– A képek, amiket láttam. Vannak olyan fotók, amik egészen fiatal koromban beleégtek az agyamba; olyan képekre gondolok, amiket a hetvenes-nyolcvanas években pillanatfotóknak, később autentikus riportnak neveztek. Én azt tartom jó képnek, aminek története van, vagy olyan kérdéseket vet fel, melyekre nehéz magyarázatot találni. Amikor fényképésztanulók jöttek a Magyar Narancshoz gyakorlatra, mindig azzal kezdtük, hogy azt mondtuk nekik, hozzanak magukkal olyan fényképeket, amiket szeretnek, és beszéljenek róluk. Cartier-Bressonnak van egy képe, a Néva partján egy meztelen férfi nekidől a vár falának, és napozik; ez a kép körülbelül tízéves koromban beleégett az agyamba, és nem tudtam megfejteni, mi van rajta, sokáig nem is tudtam, hogy a férfi napozik, nem értettem, hogy miért meztelen, és a többiek miért vannak kabátban – iszonyúan foglalkoztatott a képen látható történet. Oroszországban végigjártam egy csomó helyet, ahol Cartier-Bresson is fényképezett, és amikor elmentem a leningrádi várfalhoz, és láttam, hogy ugyanott fekszik egy hasonló alakú férfi, és napozik, akkor megértettem, hogy miről szól az a kép.

– Tetszettek azok a fotók, amiket a kirakatrendező iskolai években fényképeztél?

– Elégedett voltam velük, de nem gondoltam azt, hogy elértem, amit a fotózástól vártam. A megismerés és a megértés vágya hajtott. Úgy éreztem, hogy ha fényképezek, akkor megtalálom, amit keresek. Megértem a Cartier-Bresson-kép titkát, hogy ennél a példánál maradjunk. Azt gondoltam, hogy ha megtanulok fotózni, és elérem az ő tudását, akkor megértem a képeit. Tudtam éles képet exponálni, rajta voltak azok az emberek, akiket akartam, a barátaimnak is tetszettek a képek, sikerélményeim voltak. A nyolcvanas évek közepén rengeteg alternatív zenekar volt Pesten, minden koncerten ott voltam, egy csomó bulit, éjszakázásokat végigfényképeztem. A Dixiről több tíz tekercs filmet elfényképeztem. A Mozgó Világban lejött egy sorozatom a Vágtázó Halottkémekről, amit nagy sikernek éreztem. Kellett ennél több? Nagyon nagy baj, hogy ebből az anyagból szinte semmi nem maradt meg, a költözésekkor elvesztek a negatívok. Nem gondoltam arra, hogy tíz-húsz év múlva mekkora kincs lenne – csak a jelen volt fontos. Az is lehet, hogy maga a fényképezés volt a fontos, hogy ott legyen a nyakamban egy gép. Nem gondoltam arra, hogy megörökítem a korszakot vagy a zenét, csak arra törekedtem, hogy jól komponált képeim legyenek. Azt szerettem a fényképezésben, hogy gyorsan készen van, elmegyek valahová, lefényképezem, előhívom, lenagyítom, egy-két óra alatt meg is van, le lehet zárni, jöhet a következő. A festés sokkal hosszabb folyamat, sokkal elmélyültebb munkát kíván, amihez én valószínűleg túl kapkodós vagyok, talán emiatt távolodtam a grafikától és a festészettől a fotó felé.

– Mi történt veled a kirakatrendező elvégzése után?

– Grafikusként meg dekoratőrként melózgattam, fotóztam is, itt-ott megjelentek a képeim. Akkoriban indult az Iparművészeti Főiskolán a vizuális kommunikáció szak, és azt mondta egy barátom, milyen jó lenne az nekem, ott tovább tudnék a fotóval foglalkozni, próbáljam meg. Megpróbáltam, és felvettek.

– Arra gondoltál, hogy a fényképezésből fogsz megélni?

– A Főiskolán mindenki azt gondolta, hogy övé a világ. A fotó nem volt önálló szak, a grafika volt a fő szakom. Miközben tanultunk, a grafikusi munkákból jól meg lehetett élni, ma is sokkal jobban fizetik, mint a fotózást. Arra gondoltam, hogy nekem is ebből kell megélnem, és mellette majd fényképezek is. A hallgatóknak két nagy csoportja volt, az egyik az experimentális fotó iránt érdeklődött, a másik pedig a riport-életképet kedvelte; olyanokra nem nagyon emlékszem, akik reklámot akartak fényképezni. Viszont kiderült, hogy abból lehet a legjobban megélni, így a főiskola után a legtöbben mégis inkább a reklámfotót választották.

A Főiskola vége felé már elég erősen orientálódtam a riport- vagy zsánerfotózás felé. Éreztem, hogy egyre jobban megy nekem ez a fajta fényképezés, egyre gyakrabban sikerült olyan képeket készítenem, amilyeneket mindig szerettem volna; persze, iszonyú sok munkával. Azt tartottam magamról, hogy egy kevésbé tehetséges ember vagyok, akinek sokat kell dolgoznia ahhoz, hogy elérjen egy szintet, és szorgalmasan hajtottam. A Főiskolán nagyon jó tanáraim voltak, sínre tették a dolgaimat, megtanítottak képet értelmezni, és képben gondolkodni. Kopek Gábor inkább az experimentális fotót kedvelte, de szerette, amit én csináltam, vagy talán azt szerette, hogy én mennyire szeretem, ami iránt érdeklődöm. Pedig nagyon kemény volt, gyakran jöttem ki úgy konzultációról, hogy szarul éreztem magam; de azóta is rendszeresen eszembe jut, mennyi mindent tanultam tőle.

És amikor éreztem, hogy már vannak jó képeim, kiderült, hogy erre a fajta fényképezésre senkinek nincs szüksége. Úgy jöttem ki a főiskoláról, mint egy szűz gyerek, nem ismertem a szakmát, nem tudtam, mire van szükség, úgyhogy el kellett kezdenem megismerni a sajtót. Egyik tanárom tanácsára megkerestem Urbán Tamást az Ifjúsági Magazinnál, elmentem hozzá a képeimmel, és tényleg, egyből adott tíz tekercs filmet, hozzak egy képriportot a gördeszkázó gyerekekről. Két éjszaka nem aludtam, gondolkoztam, hogy kezdjek hozzá, odamentem hozzájuk, beszélgettem velük, ahogy ezt az iskolában tanítják. Tamás nagyon sokat segített, mindent megbeszéltünk, kielemeztünk, a laborban 18x24-es kópiákat nagyítottunk, és ha valamelyik nem tetszett, hosszabb vagy rövidebb idővel exponáltuk, a végén együtt választottuk ki a legjobb képeket. Nem sok anyagot vittem nekik, de jó időszak volt. Aztán befuccsoltak azok a lapok, amelyek megengedhették maguknak, hogy a különböző témákat külsősöknek adják. Meg akkor egy kicsit már szégyellte az ember, hogy az Ifjúsági Magazinnak dolgozik.

– Azért, mert KISZ-lap?

– Mert nem a Rolling Stone. Viszont az jó érzés volt, hogy azzal tudtam foglalkozni, amit szeretek. Valaki beajánlott az Európai Utashoz, ahol státusba kerültem, minden rám volt bízva, a saját ízlésem szerint kezdtem el kialakítani a képi részt, és elég jó anyagok jöttek le.

– Az utcai fotózás, a kapcsolatteremtés hogyan ment neked?

– Nehezen. Most is nehéz, nagyon utálom a fényképezésnek ezt a részét. Egyre nehezebb az utcán fotózni, az emberek egyre jobban félnek a fényképezőgéptől. Amikor a főiskolára jártam, csak a laktanyák környékén és a pályaudvarokon nem lehetett fényképezni, ma viszont egy bevásárlóközpontba sokkal nehezebb bejutni fényképezőgéppel, mint egy laktanyába. Nehezen megy. Külföldön könnyebb fényképezni. A külfölditől nem félnek annyira, egy idegen turistának segíteni kell, könnyebben megnyílsz előtte, nem kell attól tartanod, hogy a jövő héten is találkozol vele.

– Fontos még, hogy beszélgess az alannyal fotózás előtt?

– Nem, nincs rá szükségem. Nem akarok vele kapcsolatot építeni, nem feltétlenül akarom meghallgatni a problémáit, azok úgyis rajta lesznek a képen. Vannak helyzetek, amikor olyan a dolgok állása, a szálak úgy futnak össze, hogy kép születhet belőle. És vannak szituációk, amikor az erős karakterről sem lehet jó képet fotografálni. Nem az az érdekes, hogy milyen a képen szereplő ember, nem őrá, az ő sorsára vagy kíváncsi, nem az ő története a fontos, hanem a képen látható történet.

– Hogyan kerültél a Magyar Narancshoz?

– Az Európai Utast két évig csináltam. Ismertem a Narancsot, akkoriban kéthetente jelent meg. Szerettem a lapot, de meg se fordult a fejemben, hogy bekopogjak hozzájuk a portfóliómmal. Egyszer-kétszer felhívtak, hogy kellene kép. Amikor hetilappá alakultak, megkeresett Vágvölgyi B. András főszerkesztő, hogy látta a leningrádi kiállításomat a Tölgyfa Galériában, és valami hasonló képi világot szeretnének Ők is. Találjam ki az egészet és irányítsam, tulajdonképpen rám bízták a Narancs vizuális kialakítását. Pohárnok Gergővel régóta jóban voltunk, és azt kértem, hogy együtt kezdhessünk hozzá. Ők csak egyetlen embert akartak felvenni, de beleegyeztek, és azt mondták, hogy jól van, beszéljem meg Gergővel. Gergő éppen Görögországban nyaralt, nem tudtam felhívni, úgyhogy két hétig izgultam, mert nem tudtam, hogy elvállalná-e egyáltalán. Mindenesetre elterveztem magamban, hogy együtt fogjuk megcsinálni a Narancs képi részét.

– Mi volt a koncepció: adott cikkeket kell illusztrálnod, vagy fotózz, amit akarsz?

– Talán a kettő együtt. Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a fotós mint entitás dolgozzon az újságíró mellett. Ez beleillett abba a képbe, hogy akkoriban nagyon erős volt a vélemény-újságírás. Hát akkor legyen vélemény-fotóriport is!

Gergő hazajött, tetszett neki az ötlet, és elkezdtük a Narancs fotó részét szerkeszteni. Az volt az elképzelésem, hogy az akkori legjobb fotósoknak, akiknek karakteres képi stílusuk volt, Bozsó Andrástól Halas Istvánon, Szilágyi Lenkén át Zátonyi Tiborig, adunk megbízást. A Narancs újságírói elég szabadon dolgozhattak, és ugyanilyen tág kereteket akartam a fotósoknak biztosítani. Az alkalmazott fotográfiában ugyan vannak bizonyos megkötések, de úgy gondoltam, hogy a fotósnak önállóan kell megfogalmaznia a véleményét, és ha a véleménye inkább vizuális, a személyiségről, a térről vagy a formáról szól, az az ő dolga. Rájöttünk, hogy ez óriási csapda, mert a szabadság mellett az alkalmazott fotó minimális követelményeinek mindenképpen meg kell felelni, és voltak, akik nem bírták ezt a kettősséget megoldani, annak ellenére, hogy nagyon jó fotósok.

– Sikerült-e a lapnak fontos tényezővé válnia a sajtón belül?

– Persze, voltak ilyen időszakok. De ez állandóan változott, nem mindig volt az olvasóknak egyformán fontos, hogy mi a Narancs véleménye egy-egy kérdésről. Ez persze nem kizárólag a laptól függhet, hanem a politikai vagy a szellemi élet aktuális helyzetétől is.

– A Narancs kisebbség pártisága, az alternatív kultúra iránti toleranciája valami megállapodás következménye volt?

– Úgy kell elképzelni az akkori szerkesztőséget, mint egy baráti társaságot, aminek a tagjai a fontos kérdésekről hasonlóan vélekednek. De engem nem azért hívtak oda, mert liberális vagy baloldali gondolkodású embernek gondoltak, hanem azért, mert szerették a fotóimat.

– A Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmben te játszod a főszerepet, Miklóst, a Magyar Narancs fotósát...

– Egy albérletben laktam Reich Péterrel, a rendezővel, együtt zenéltünk, együtt buliztunk, együtt csajoztunk. Több forgatókönyvön gondolkoztunk, kitaláltunk valamit, elvetettük. Korábban Péter más filmjeiben vagy tévéműsorában is közreműködtem, volt amelyikben szereplőként, volt amelyikben grafikusként.

– És olyan voltál, mint amilyen a filmben vagy?

– Most már úgy látom, hogy olyan voltam. Akkor másmilyennek láttam magam, nem szerettem, hogy sok személyes dolog is bekerült a forgatókönyvbe. De a filmnek nagyon jó fogadtatása volt.

– Pohárnok Gergőből filmoperatőr lett. Téged is érdekelt a filmezés?

– Együtt felvételiztünk az operatőr szakra. Tudtuk, hogy mindenki ismer minket, a tanárok is, a diákok is, a Narancsból, meg a kiállításokról. A felvételizők között mi voltunk az ászok. Azt is tudtuk, hogy csak az egyikünket fogják felvenni, a másiknak el kell véreznie. Gergő azóta már el is végezte a főiskolát, egymás után forgat, nagyon jól megy neki.

– Otthagytad volna a fotót a film kedvéért?

– Nem tudom. Engem a filmben is ugyanaz érdekelt, ami a fotóban. Nem arra vágytam, hogy játékfilmeket fényképezzek, sokkal inkább a riportok, dokumentumfilmek vonzottak. Forgattam is néhány riportfilmet. Ugyanúgy komponáltam, ugyanúgy megkerestem az izgalmas beállításokat, mintha fotóznék, de éreztem, hogy a kamera mozgása egy plusz lehetőség az állóképhez képest, olyan képalkotó elem, ami nagyon izgatott. Attól is féltem, hogy elkönyveltek engem riportfotósnak, és azt gondolják, hogy már nem is tudok ebből kilépni, épp ezért nagyon sok mozgással forgattam a felvételi filmet, a mozgásoknak nagyon sok jelentésük volt.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha nem a Narancsnál lennék, de nem volt olyan lap, amiben szívesebben láttam volna viszont a képeimet. A Népszabadságnál, a HVG-nél sok jó fotós dolgozik, a sajtófotó kiállításokon ők tarolnak. Az utóbbi időben az MTI is nagyon feljött. Nagyon jó fotósok dolgoznak most náluk, és vannak más helyek is, ahol jól lehet dolgozni. Nekem viszont fontos az adjusztálás, az installálás is, hogy milyen környezetben látom viszont a munkáimat, és a Narancsnál többnyire ezt is közösen tudtuk kialakítani.

– Januárban, tízévnyi munkaviszony után mégis eljöttél.

– A jelenlegi főszerkesztő többször felülbírálta a szakmai döntéseimet, és már régóta éreztette, hogy nem szívesen dolgozik velem, de amikor közölte, hogy elküld, mégis meglepődtem. Igaz, az elmúlt két évben már nem éreztem jól magam, folyamatos küzdelmeim voltak. Az utóbbi időben igyekeztem nem konfrontálódni, bár tudtam, hogy a gondok megoldását nem lehet halogatni. Most megnyugodtam, jól érzem magam, az is izgat, hogy mi jön, izgalmat érzek és felszabadultságot.

– Sokat dolgozol egy-egy témán?

– Sokat fényképezek, sok kockát ellövök, és erre biztatom a többi fotóst is. Van, amikor hiányzik a meglévő három kocka mellől a negyedik vagy az ötödik. Jobban megérti az ember a szituációt. Az egyik pillanat nem olyan, mint a másik. Az is előfordult, hogy öt év múlva valamiért elővettem a filmet, és rájöttem, hogy a többi képet is szeretem, mert eltelt valamennyi idő, én is változtam, és az aktualitás mellett még rengeteg más szempont is van. A digitális fényképezéssel is az a bajom, hogy ki kell dobálnom azokat a képeket, amelyek abban a percben nem tetszenek vagy nem érzek fontosnak, de lehet, hogy később szívesen elővenném, mert én magam is változom.

– Nem is használsz digitális kamerát?

– De. Muszáj gyorsan dolgozni, és olcsóbb is, nem kell filmet venni, laborálni. Most olyan a munkám, hogy iszonyú menynyiségű képet kell nagyon gyorsan leadni, ez a hagyományos kamerával lehetetlen volna.

– Hogyan lettél a Miniszterelnöki Hivatal fotósa?

– Fél évvel ezelőtt felhívott az Iparművészeti Főiskola egyik tanára, hogy megkeresték őket, fotóst keresnek erre a munkára, ajánljanak valakit. Megadhatják-e a telefonszámomat? Találkoztam azzal, aki koordinálja a sajtósok munkáját, beszélgettünk, mit gondolok erről a munkáról, mi érdekel benne, meg technikai dolgokról kérdezett, aztán beadtam egy pályázatot. Egyelőre nagyon izgat, és szellemileg annyira tréningben tart ez a munka, hogy teljesen ki is elégít.

– Nem félsz, hogy beszűkülsz?

– Arra gondolsz, hogy ismétlődnek a feladatok, és unalmassá válik? Egyrészt soha nem fényképezed ugyanazt, mindig más helyzetbe kerülsz, másrészt mindig, mindent lehet jobban csinálni. Szeretem a politikai fotót, Jevgenyij Halgyelj, Erich Salomon képeit. Ezt lehet nagyon magas színvonalon művelni. A „kézfogásnak” itt is meg kell lennie, de nem azon van a hangsúly, attól ez sokkal kötetlenebb és izgalmasabb feladat. Az sem mellékes, hogy nem az asztalfióknak fényképezek, a képeket folyamatosan felhasználják a sajtóanyagban, a kiadványokon, a kormányzati portálon. Az események eszméletlenül pörgősek, millió dologra kell figyelni, közben észrevétlennek kell lenni, érezni kell, hogy mikor alkalmas a helyzet a fényképezésre, mikor nem. Számtalan elvárás van a saját elvárásaimon kívül, és azoknak is szeretnék megfelelni.

– Külföldön nem próbáltál dolgozni?

– Próbáltam, de nagyon sokan vannak. Elmentem egy-két külföldi ügynökséghez, nagyon kedvesek voltak, azt mondták, hogy tetszenek a képeim, állítsam ki őket. Azok az anyagok, amikkel házaltam, tulajdonképpen nem sajtófotók voltak. Elég speciális eset vagyok, a riporterek azt gondolják, hogy művész vagyok, a művészek azt, hogy riporter – valahol a kettő között vagyok. Egyik csoportnak, fotóklubnak sem voltam vagy vagyok a tagja, szakmai megerősítésre nincs szükségem. Ha valakinek bízom a véleményében – lehet fotós is, mint Benkő Imre vagy Bozsó András, de nem feltétlenül kell annak lennie –, azzal szívesen beszélgetek a fotóról. Pályázatokra, kiállításokra is ritkán küldök anyagot. Jobban is szeretem az újságot vagy az albumot, mint a kiállítást. Mostanában két anyagon gondolkodom, az egyik a magyarországi kínai populáció, ezt eddig senki nem dolgozta fel, pedig a riportfotózáshoz ideális terep lenne ez a zárt közösség. A másik téma Oroszország. A főiskola alatt voltam először kint, aztán többször is visszamentem, nagyon megszerettem Leningrádot. Nem is tudom, mi fogott meg annyira; reggel elindultam a szállásról, és amerre vitt a lábam, vagy amerre történt valami, arra mentem. Kilométereket gyalogoltam, valahol kajáltam, végigjártam mindent, és közben fényképeztem. Akkor még lehetett az utcán fényképezni, az emberek egy része levegőnek nézett, a másik része barátságos volt, ott soha nem voltak rossz tapasztalataim.