YOUSUF KARSH

Amikor a nemzetközi „Ki kicsodá”-ban megjelent a XX. század száz legmeghatározóbb személyiségének listája, a tisztes névsorban egyetlen fotós neve szerepelt: Yousuf Karsh-é. Mellesleg a száz híresség közül Karsh ötvenegyet le is fényképezett, s végül maga is olyan híres lett, mint a neki modellt álló nevezetes személyiségek.

A 2002-ben, Bostonban, 93 éves korában bekövetkezett halála óta annyi dicshimnuszt zengtek Karsh-ról, hogy az ember hajlamos lenne a valaha élt legnagyobb fotósnak tekinteni. Ezzel Cartier-Bresson, Ansel Adams vagy Robert Capa csodálói valószínűleg nem értenének egyet – de a portréfotózás terén tényleg nem volt hozzá fogható nagyság. Rembrandthoz és Caravaggióhoz hasonlították, s portréit kétségbevonhatatlanul festői kvalitások jellemzik. Karsh a megvilágítás vitathatatlan mestere volt, s monumentális stílusa a festőművészekével vetekszik.

Karsh, mint egy alkimista, nemessé varázsolta a hétköznapit, és képes volt megragadni alanyainak „azt az alapvető vonását, amely naggyá tette őket”. Nem mintha tudta volna, hogyan működik ez a folyamat, s amikor e varázslat titkáról kérdezték, csak annyit mondott: „Nem fogok oknyomozást folytatni”.

Kevés fotográfus dicsekedhet a Karsh-éhoz hasonló, bámulatos életművel.

Yousuf Karsh 1908-ban született a török uralom alatt lévő Örményországban. Családja túlélte az 1915-ös vérengzéseket, és 1922-ben Szíriába menekült. Karsh néhány hónappal később érkezett meg új hazájába, Kanadába. Fotósinas éveit nagybátyja, George Nakash mellett töltötte a québeci Sherbrooke-ban, majd Amerikába, Bostonba költözött, ahol újdonsült tudását örmény fotós társa, John Garo műtermében kamatoztatta. 1930-ban visszatért Kanadába, s nem sokkal később saját műtermet nyitott Ottawában. Mintegy hatvan évig élt a fővárosban, így most már mindörökre „az ottawai Karsh”-ként marad meg az emlékezetünkben.

Yousuf Karsh kezdetben színházi fotózással foglalkozott, s ez a közeg volt az, amely reflektoraival és drámai fényhatásaival segítette abban, hogy kifejlessze páratlan technikáját. Amikor később áttért a portréfényképezésre, tudta, hogyan világítsa alanyait a lehető legelőnyösebben, hogyan emelje ki a modellek arcvonásait, hogyan fokozhatja a fényekkel a drámai hatást, s ekkor alakította ki azt a monumentális stílust, amely a védjegyévé vált.

Emlékezzünk csak a merészen, hátulról megörökített Pablo Casals gordonkaművészre (egyik kedvenc Karsh-portrém!): mintha egy feje feletti kis ablakból esne rá a fénysugár, s ettől a kép gótikus, katedrálisszerű hangulatot áraszt. Vagy gondoljunk a Peter Lorréról 1946-ban készült, elképesztő tanulmányára: egy lámpa fénye jellemzi a színész tekintetének megkapó szomorúságát. Vagy ott van Martha Graham táncosnő fény-árnyékkal játszó portréja: arca egy sötéten tekeredő ruhadarabból villan elő.

Karsh esetenként kellékeket is használt a megfelelő, vagyis utánozhatatlanul egyedi és felejthetetlen hatás kedvéért: George Bernard Shaw portréjához láncon függő szemüveget, Andy Warholéhoz ecsetet; a költőkéhez könyvet, a művészekéhez festményeket és szobrokat. És cigarettafüstöt minden mennyiségben: ma már nem túl korrekt ilyet mondani, de szexivé tette a dohányzást (lásd Humphrey Bogart, Joan Crawford, Noel Coward és sok más híresség portréját). S ne feledjük az oly sokszor hangsúlyos kezeket, Kennedyét, Einsteinét, Muhammad Aliét…

S nehogy valaki azt higgye, hogy Karsh csak műtermi fotókat készített – korai munkái arról tanúskodnak, hogy a riportfotóban is tökéletesen otthon volt. Elsősorban korai reklámfotóira, az 1950-es években gyári munkásokról készült portfoliójára, illetve a Maclean’s magazinban megjelent, kanadai témájú fotóesszéire gondolok. Kedvenc képeim közé tartozik a „Calgaryi tülekedés”, mely porfelhőben ábrázolja egy rodeó lovasait és lovait, vagy a döbbenetes erejű „Hordár a Union állomáson” című fotó, a sejtelmesen, oldalról megvilágított, hatalmas oszlopsorral. És szót kell ejtenünk Karsh kivételes humorérzékéről is, ami például a római Szent Péter téren, a robogóján egy fiút szállító papról készített, szellemes fotóján is tetten érhető.

Képszerkesztőként ilyen fényképek alakították ízlésemet és hozzáállásomat.

Yousuf Karsh 1924-ben Kanadában kezdte inaséveit, s mire 1992-ben bezárta híres ottawai stúdióját, mintegy 17 ezer portrét készített, köztük a kor számos neves figurájáét. Pápák, császárok, királyok és királynék; művészek színészek, énekesek és írók; Nobel-díjas tudósok, államférfiak, filozófusok és katonák lettek „karsh-olva” az utókor számára. Évtizedeket átívelő munkásságát példázza, hogy tizenegy amerikai elnököt fotózott Franklin D. Roosevelttől utolsó jeles modelljéig, Bill Clintonig. Jómagam próbáltam meggyőzni a mestert, hogy térjen vissza a nyugdíjaséletből, és a jelenleg hivatalban lévő George W. Bush portréjával egészítse ki az elnökök történelmi tablóját. A francia Paris Match magazin, amely mindig Karsh munkásságának nagy csodálói közé tartozott, még azt is felajánlotta, hogy Bush elnököt Bostonba utaztatja, ahol Karsh a nyugdíjaséveit töltötte. Úgy gondolták, hogy a mester a háttérből instruálhatná modelljét sőt, akár távirányítással kattinthatná el fényképezőgépét. Bár Karsh számíthatott volna asszisztensére, Jerry Fielderre, aki megbízhatóan megoldotta volna a védjegyének számító világítást, udvariasan elhárította a felajánlott lehetőséget. Ha már nem csinálhatott végig mindent a legapróbb részletig, s nem vehette igénybe régről ismert laboránsa szolgáltatásait (aki az általam valaha látott leginkább lélegzet-elállító kópiákat készítette), Karsh-ot nem érdekelte a dolog. Egyszerűen túl alapos volt.

Yousuf Karsh volt az első fotóművész, aki csatlakozott a magyar származású Tom (László) Blau által 1947-ben alapított, londoni székhelyű Camera Press fotóügynökséghez. Tom Blaut először a Sir Winston Churchillről készült, újszerű portré ragadta meg. A híres modell fényképezésének története legendássá vált. A brit miniszterelnök 1941 decemberében Ottawába látogatott, hogy megszerezze Kanada támogatását a németek ellen vívott háborúhoz. Az ifjú Karsh, akit akkoriban még egyáltalán nem ismertek az ország határain túl, néhány percet kapott, hogy lefotózza Britannia kiválóságát. Churchill türelmét igencsak próbára tette, hogy az ismeretlen fotós lélegzetelállító, mégis elegáns vakmerőséggel kivette a miniszterelnök szájából a védjegynek számító szivart, és egy hamutartóba tette. Karsh az ezt követő pillanatot örökítette meg (mindössze két képkocka készült), s az elkészült portré tökéletesen visszaadta Churchill „bulldog” természetét. A kép, amely a nyomasztó megpróbáltatásokkal dacosan szembenéző brit ellenállás szimbólumává vált, minden idők egyik legnagyobb példányszámban megjelent fotója lett.

Amikor Tom Blau először írt a fényképésznek, felajánlva, hogy képviseli munkáit a világban, még csak annyit tudott róla, hogy Y. Karsh-nak hívják. Azt sem tudta biztosan, hogy a szárnyait bontogató fotóművész férfi-e vagy nő. Így hát úgy döntött, tévesen, hogy az „Y” nyilván valamilyen női név, talán Yvonne rövidítése lehet. Levelét tehát „Kedves Miss Karsh!” megszólítással kezdte. Kapcsolatuk szerencsére túlélte a bakit, s a két férfi között őszinte barátság alakult ki. Mindketten menekültek voltak: Karsh a törökországi örményellenes pogromok elől, Tom Blau pedig Hitler Németországából menekült el. Még hasonlítottak is egymásra; ezt az időnként hátborzongató hasonlóságot csak fokozta a mindkettőjüket jellemző régimódi, kifinomult előzékenység. Barátságuk egészen Tom Blau 1984-ben bekövetkezett haláláig tartott, azonban Karsh azután is, élete végéig hű maradt a Camera Press ügynökséghez.

Amikor 1969-ben, meglehetősen zöldfülű újságíróként, beléptem a Camera Presshez, az ügynökség már kiemelkedő fotósgárdával rendelkezett, köztük olyan nagy nevekkel, mint Snowdon, Lichfield, Baron, Norman Parkinson és Cecil Beaton. Kétségkívül Karsh volt köztük a rangidős. Sosem fogom elfelejteni azt az izgatott zsongást, amellyel egy-egy Ottawából küldött fényképsorozatát fogadták az irodában. Olyan volt, mint a karácsonyi ajándékbontás. A fotók gondosan dobozba és selyempapírba csomagolva érkeztek. Tom Blau mindig félbehagyta, amivel éppen foglalatoskodott, fejébe nyomta jellegzetes, barna puhakalapját és körbejárta a Fleet Street-beli kiadókat. Nemcsak Londonban, de a világ minden táján nagy versengés folyt azért, hogy ki publikálhatja Karsh legújabb portréját.

Nem csoda, hiszen vagy Hruscsov elnököt ábrázolta bundában, vagy a mogorva Fidel Castrót, vagy Picassót egy ívelt, érzéki cseréppel, vagy az érzéki Brigitte Bardot-t, meg Sophia Lorent, széles karimájú kalapban.

És soha nem egy tucatfotót láttunk e korszakalkotó figurákról, hanem „a” portrét, azt a képmást, amely titokzatosan meghatározta, s rendre túlélte őket. Ha az ember felidézi Hemingway, Churchill vagy Humphrey Bogart képét, óhatatlanul egy-egy Karsh-portré jelenik meg lelki szemei előtt.

Amikor képet kerestetek a Camera Press archívumában a huszadik század egyik-másik jeles személyiségéről, igen gyakran kapom meg Karsh valamelyik fotóját, ami kiemelkedik a többi közül; változatlanul az ő képe az irányadó, az övé adja vissza legjobban az egyéniségek lényegét. Nincs is ennél nagyobb elismerés.

Yousuf Karsh-nak számos utánzója akadt. Hányszor hallottam ambiciózus portréfotósok szájából a büszke kijelentést: „én a Karsh-módszerrel tanultam”. Vagy: „tudja, én a Karsh-iskolának a követője vagyok”.

Nem tudom, hány diákja végzett volna kitűnő minősítéssel, ha tényleg létezett volna valaha is ilyen intézmény. Az eredmények kétségkívül vegyesek voltak. Egyeseknek talán sikerült megragadniuk e monumentális stílust, talán még a világítással is egészen elfogadhatóan kísérleteztek, de többnyire hiányzott belőlük az a belső tűz, az a hamisítatlan emberség és az az esetenkénti sebezhetőség, amely egy valódi Karsh-képen azonnal megfogja a nézőt.

Emlékszem egy, a maga nemében kiváló fotósra, aki kicsit elidőzött a műteremben, s nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy a mester egy spárgával tesz-vesz. Karsh számára, aki milliméter pontossággal, akkurátusan dolgozott, e spárga volt a legkézenfekvőbb eszköz arra, hogy megmérje az objektív lencséje és az alany közötti távolságot anélkül, hogy mérőszalagot kellene használnia. Kezdő fotósunk azonban teljesen félreértette a spárga funkcióját, s azt szűrte le belőle, hogy ez valamiféle sajátos karsh-i technika, amivel megnyugtatja, fesztelenné teszi modelljeit; miért is ne, mások meg azt kérik alanyaiktól, hogy némi fejszámolást végezzenek, vagy képzeljék lelki szemeik elé valamely megnyugtató helyüket, vagy beszéljenek kedvenc kutyájukról, macskájukról.

Tehát fotósunk rejtélyesen tekergette a zsinórt a műterem körül, modelljei legnagyobb megrökönyödésére, egészen addig, míg fel nem világosították. Bizonyára jó néhány meglepődött arcot fényképezett ebben a korszakában, amelyet én csak „zavart korszakának” szoktam nevezni.

Az évek során sok neves fotós érkezett a Camera Presshez, köztük olyan fiatal újítók, mint Rankin és Perou; s változtak a stílusok. A műveivel annyi évtizedet átölelő Karsh csillaga óhatatlanul hol felfelé ívelt, hol háttérbe szorult, aztán ismét felszökött. A divatos magazinok új hatásokra törekedtek, a fogyatékosságokat s olyan portrékat kultiválva, amelyek provokáltak és felizgatták a kedélyeket. Karsh azonban nem ment el az ügynökségtől, minden kulturális változás ellenére végig ott dolgozott. Még utolsó éveiben is újra felfedezték, mint a huszadik század egyik nagyszerű művészét. Berlinben és Japánban nagyszabású retrospektív kiállításokat rendeztek műveiből; komoly tudományos tanulmányok és könyvek készültek róla; fényképeinek eladási száma az egekbe szökött.

Azonban én nemcsak a jó és nagyszerű művész krónikásaként emlékszem rá. Ahogy az évek során megismertem, a megilletődött csodálat alábbhagyott, s képessé váltam arra, hogy ikon voltát lefejtve felfedezzem benne a kedves és előzékeny barátot, aki odafigyel másokra. Páratlanul udvarias volt, született gentleman; „amikor Kanadába érkeztem, másom sem volt, mint a jó modorom”, fogalmazta meg egyszer. Alacsony termetű, de rendkívül elegáns férfi volt, mindig kifogástalanul öltözött. Különösen irigyeltem mérték után szabott, egyedi, különleges nyakú ingeit.

Utoljára tavaly találkoztam vele Bostonban, fáradhatatlanul gondoskodó feleségével, Estrellitával az oldalán. Derűsnek és elégedettnek látszott, olyan embernek, akinek kivételes élet adatott, a világ befolyásos és korszakalkotó egyéniségeinek a társaságában forgolódhatott, s közben lehetősége nyílt arra, hogy véleményt mondhasson minderről. Emlékszem, turmixszal kínált, ami voltaképpen valamilyen táplálék-kiegészítő keverék volt. Gondolom, úgy ítélte meg, hogy kicsit fel kell hizlalnia. A humorérzéke a régi volt.

Soha nem ért az a megtiszteltetés, hogy Yousuf Karsh megörökítsen. De harminc évig élvezhettem a barátságát, és olyan csodálatos képekkel foglalkozhattam, amilyenekhez foghatót talán soha többé nem láthatok.

Roger Eldridge