STALTER GYÖRGY

– Mesélnél a gyerekkorodról?

– 1956. január 11-én születtem Budapesten. A XIII. kerületben, a Szent László utcában laktunk, harminc házzal odébb, mint ahol most lakom. Apám szövőmester volt, maszek kisiparosként dolgozott, a rendszer némileg bujtatott ellenségeként kereste a kenyerét. A Dózsa György úti zenei általános iskolába jártam, aztán Esztergomban tanultam a papi középiskolában, a ferenceseknél.

– Volt kedved ott tanulni?

– Nem. De nem ellenkezhettem, a bátyám is ott tanult. Anyám apáca volt, míg fel nem oszlatták a rendházakat, és férjhez nem ment. Szigorúan ragaszkodott a vallásához, vasárnaponként kötelező volt misére járni, nagy traumát okozott a családban, amikor középiskolás koromban kijelentettem, hogy ezentúl nem megyek templomba. Nem voltunk valami jó gyerekek, a szüleink reggel hétre jártak Újpestre a műhelybe, este hétig dolgoztak, és a bátyámmal, aki négy évvel volt idősebb, a magunk urai voltunk, ennek következtében elég hamar szembesültünk az utcával; azt nem mondom, hogy utcagyerekek voltunk, mert otthon elég szigorúan fogtak minket, de a nevelésünkre nem nagyon maradt idő. Csibész gyerekek voltunk, rosszul tanultunk. Volt egy keverék kutyám, nem volt szép, nem volt különleges, de nagyon komolyan vettem, és azt szerettem volna, hogy legyen belőle valaki…

– Ember legyen belőle…

– Ember legyen belőle, szisztematikusan foglalkoztam vele, biztosan neki akartam továbbadni az engem ért sérelmeket. Hallgatott is rám, szerette, ha foglalkoztam vele. Beiratkoztam kutyaiskolába, vasárnaponként reggel ötkor indultam el otthonról, hogy kilencre felérjek a Sas-hegyre. Ez engem is rendszerességre szoktatott, és ki is töltötte az életem nagy részét.

A szüleink azt gondolták, hogy Esztergomban majd rendbe szednek bennünket. Nem volt más választásom, és a neveltetésünk miatt talán eszembe se jutott, hogy tiltakozni lehetne. De utólag én ezt nem is bánom. Persze, hogy nem szerettem ott lenni: kettőtől fél ötig volt kimenőnk, egyébként a rendház kollégiumában éltük az életünket, szigorú, amolyan félkatonai napirend szerint. Folyamatosan fáztam, olyan rideg volt a környezet.

– Onnan egyenes út vezetett a teológiára?

– Én nem a papi osztályba jártam, hanem a reál osztályba; a párhuzamos osztályban latint tanultak, mi németet. Egyébként ott kezdtem el fényképezni. Az iskola előnyére írható, hogy jól működő szakkörei voltak, kellett valamit kezdeni az időnkkel, hogy a bezártság miatt ne unatkozzunk annyira. A bátyám volt az iskola egyik legjobb szertornásza, egyértelmű volt, hogy a kis Stalter is szertornász lesz, de fele akkora tehetségem sem volt hozzá, nem is érdekelt annyira. Más szakkörökbe is beleszagoltam, a fotószakkörbe is. Mesélték, hogy miket csinálnak ott, és én kíváncsi lettem arra, hogy hogyan jön elő a hívóban a kép. Nagyon szerettem volna látni, hogyan jelenik meg abban a löttyben, amibe a fotópapírt rakják. Hogy kerül oda? Látni akartam volna ezt, és odamentem a szakkör vezetőjéhez, Oszkár atyához, aki különben oroszt meg kertészeti gyakorlatot tanított. Azt mondta erre, hogy mit gondolok én, ez egy laboratórium, nem úgy van az, hogy valaki besétál a folyosóról. Be kell lépni a szakkörbe, akkor majd megnézhetem. Nem volt mese, beléptem a fotószakkörbe. És amikor megláttam, ahogy a hívóban kezd előtűnni a kép, tényleg, teljesen elvarázsolt, gyönyörűnek éreztem a látványt. Ma is szépnek tartom. Amikor a latens kép láthatóvá válik, az valami csoda.

– Miket fényképeztél?

– Eleinte semmit. Elkezdtem laborálni az apám negatívjait. Teljesen szokványos amatőr képeket csinált egy Fed–2-vel a családról, kirándulásokról. Elkértem tőle az összes negatívját, és hónapokon keresztül csak azokat laboráltam. Én meghatározónak tartom, hogy ki hogyan kerül kapcsolatba a fényképezéssel, mik az első élményei, és az is nagyon fontos, hogy pozitív élményeket kapjon. Egyértelműen meg tudom jelölni azokat a pontokat, amiken keresztül egyre fontosabbá vált a fotográfia. Az első az volt, amikor a hívóban megláttam a képet. A második az, amikor apám filmjeit laboráltam. De nem arra törekedtem, hogy szép emlékképeket nagyítsak, és ez teljesen ösztönösen jött, mert előtte soha nem foglalkoztam fotóval. Elkezdtem bogarászni a negatívokban, például a rontott meg bemozdult képeket nagyítgattam, kinagyítottam egy részletet, kifordítottam a nagyítógépet, a falra vetítettem a képet, hogy jó szemcsés legyen. Éreztem, hogy a negatív egy piszkozat, de a kép az én művem, és az, hogy hogyan, milyen szemlélettel nyúlok más filmjéhez, sok mindenről árulkodik. Kicsit olyan volt, mintha kutatnék, nyomoznék, mintha illetéktelenül belekukucskálnék a családom életébe, mintha kihúztam volna egy fiókot, vagy fölmentem volna egy padlásra, amihez közöm van, de nem jártam ott már harminc éve. Ez rettentően szórakoztatott engem, hónapokon keresztül laboráltam.

– És még egyszer sem exponáltál.

– Nem. Egyszer sem gondoltam arra, hogy engem érdekel a fényképezés. Arra viszont gondoltam, és ez megint egy fontos pont volt, hogy amikor kimegyek a városba, rohadtul szoktam unatkozni, pedig érdekelnének az emberek, jó lenne velük beszélgetni. Egyszer láttam egy szódást, szamár húzta a kocsiját, baromi jó karakter volt, érdekelni kezdett a fazon, beszélgetni szerettem volna vele, de nem tudtam odamenni hozzá. Nem azt mondom, hogy visszahúzódó gyerek voltam, de nehezen alakítottam ki kapcsolatokat. A vállamon volt a fényképezőgép, és egy pillanat alatt rájöttem, hogy ez nagyon jó mankó, most simán odamehetek ehhez az emberhez, és azt mondhatom neki, hogy szeretnék róla csinálni egypár fényképet. Rám nézett, és azt mondta, hogy jó, csinálj. Ebből kialakult egy jó kis beszélgetés, tehát amit el akartam érni, hogy beszélgessünk, az a fényképezés segítségével sikerült. Ettől kezdve, mint egy receptet, a fényképezést használtam fel arra, hogy kapcsolatokat teremtsek.

Számomra az elsődleges mindig az, hogy én hétköznapi emberként hogyan élem az életem. Ehhez van hozzárendelve a fényképezés, ami sokszor segít, helyzetbe hoz, ami által kénytelen vagyok provokálni magam körül a világot, kénytelen vagyok megismerni dolgokat, és a „kénytelen” szó természetesen nem kényszert jelent, hanem pozitív jelentése van: ezt szeretem csinálni. Olyan dolgokkal, helyzetekkel kerülök kapcsolatba fotósként, amilyenekkel magánemberként is szívesen találkoznék. Amikor hazautaztam, vagy mentem vissza Esztergomba, az autóbusz átment egy kis falun, Basaharcon, elment a szociális otthon mellett, és mindig néztem a busz ablakából, ahogy az öregek csoszognak a kastély parkjában, télen a hóban. Semmi különös, nekem is volt nagyapám, nagyanyám, volt fogalmam arról, hogy milyen egy öregember, de az, hogy ide össze van zárva ez a sok öreg, és télen, mint a hangyák, bóklásznak a hólepte, fehér tájban, valami miatt nagyon izgatott. Bementem a főnöknőhöz, hogy az Esztergomi Fotókör egyik komoly tagja vagyok, szeretnék fényképeket csinálni. Nagyon fontos, hogy én valami mérhetetlen alázattal közelítettem a fényképezéshez. Tényleg, bölcs voltam abban az időben, mert eszem ágába nem jutott, hogy most de jó képeket fogok csinálni, hogy azért megyek oda, hogy vigyem majd valamire az életben mint fotográfus. Azért mentem oda, mert beszélgetni akartam az öregekkel. Kíváncsi voltam a sorsukra, kíváncsi voltam azokra a helyzetekre, amik ott adódnak, és a fényképezés egy remek apropó volt ehhez. Történetek izgattak, meg az, hogy az egyik öreg leviszi a földre a másikat, verekedtek, mint a gyerekek, de komoly, vérre menő küzdelem volt, olyan drámákat éltem át, amikre ma is emlékszem. Csináltam képeket, de tudtam, hogy nem jók, tudtam, hogy nem tudok fényképezni, mert azt meg kell tanulni, de azt is éreztem, hogy ahhoz nagyon sokat kell, hogy megtudjak a világról, mert még nagyon szűk kis agyam van, burokban élek. Hát akkor mit akarok én fényképezni?

– Érezted, hogy ehhez az első lépéshez szükség volt a kiszakítottságodra, az otthontól való távolságra?

– Egyrészt könnyebb volt idegeneket megszólítani, mint olyanokat, akikkel naponta találkozom. Másrészt szükség volt arra, hogy a saját problémáim miatt olyan lelkiállapotba kerüljek, ami kicsit koravénné vagy elmélyültebbé tett. Kiszolgáltatottnak, védtelennek éreztem magam, úgy éltünk, mint a katonák, nyolcvanan aludtunk a hálóteremben, a csapból csak hideg víz jött. Ez az állapot párosult a szociális érzékenységgel, ami már akkor is totálisan megvolt bennem. Gyerekként is be tudtam fogadni a drámát, a szenvedést. Van, aki inkább a boldogságot hajlamos észrevenni, én inkább a világ sötétebb részére voltam érzékeny. Nem feltétlenül úgy, hogy depresszióssá tegyen, egyszerűen abban tudok jobban tájékozódni.

– A saját felvételeiddel is eljátszadoztál a laborban?

– Azokkal is. Például elég hamar csináltam montázsokat. Volt egy alulról fényképezett ugró alak, ami mögött nem látszott semmi, csak az ég. Lefényképeztem a kezemet, és a két kockát összemontíroztam, mintha a Jóisten megfogná ezt az ugró alakot, Oszkár atya ott ájuldozott tőle. Nyilván volt valami készségem a fényképezéshez, mert addig semmilyen szakirodalmat nem olvastam.

Elmentem Esztergom mellé egy nagy cigánytelepre. Fényképezőgép nélkül is nehéz elvegyülni egy idegen gádzsónak a romák között, fényképezőgéppel még nehezebb, de csináltam néhány képet, mielőtt elhajtottak. Lenagyítottam a képeket, és amikor visszamentem velük, már mindenki le akarta fényképeztetni magát. Rendszeresen visszajártam oda, elfogadtak, közben úgy éreztem magam, mintha külföldön lennék, annyira más volt a keresztényi normákhoz meg a zártsághoz képest. Akkor már születtek olyan fotóim, amiket ma is jóknak látok, sőt, az Amaro Drom című lapba, amit a feleségemmel, Horváth M. Judittal közösen csináltunk, bekerültek akkori képek. A Jutkával való találkozás nagyon fontos az életemben. Szép történet a kettőnké. Mellettem tanult fényképezni, és nagyon jóleső érzés, hogy a Más Világ című, a cigánytelepekkel foglalkozó albumunkat együtt hozhattuk létre.

– Vittél magaddal valakit a telepre?

– Nem. Talán tízen-tizenöten jártak a fotószakkörbe, de senkivel nem kerültem ennyire közeli kapcsolatba. Magányos dolognak éreztem a fényképezést, ha más is eljött volna, valószínűleg zavarban lettem volna, bohóckodtunk volna, én meg nem azért jártam oda.

Az iskola könyvtárában mindent elolvastam, amit a fotóval kapcsolatban találtam, és tényleg megtanultam fényképezni. Beküldtem a képeimet a pécsi középiskolai fotópályázatra, egyszer harmadik, egyszer első díjat nyertem. Negyedikben saját kulcsot kaptam a fotólaboratóriumhoz, ami elképesztő ajándéknak számított, soha, senki mással nem fordult még elő. Éjszaka, villanyoltás után mentem laborálni, aztán délelőtt az órákon kipihentem magam. Minden negyedévben kaptunk bizonyítványt, volt olyan év, amikor hetvenkét bukás jutott a harminc gyerekre. Ez azért érdekes, mert aki kettőnél több tárgyból bukott, azt az összes szakkörből kivágták. Én egyszer háromból vagy négyből buktam, de Oszkár atya azt mondta, akárhányból bukom, a fotószakkörből nem fog kitenni. Ez nagyon nagy dicséret volt. Úgy érettségiztem le, hogy a bizottságnak bemutattak, az iskola legjobb fotográfusa, nézegették a képanyagomat, és szerencsére nem nagyon figyeltek arra, mit mondok.

– Mit csináltál az érettségi után?

– Arra gondoltam, hogy nekem az életet kell tapasztalnom, hogy majd fényképezni tudjak. Elmentem figuránsnak, bejártam az országot, munkaidő után mindig ott volt a kocsma, ahol lehetett beszélgetni, és fényképeztem. Betegszállító voltam. Közben bejártam a Budapesti Fotóklubba, ahol találkoztam hasonszőrű fiatalokkal, Jokesz Antallal, Kerekes Gáborral, Flesch Bálinttal, Szerencsés Jánossal, Benkő Imrével. Nézegettük az albumokat, azokból is próbáltunk tanulni. Én elég szisztematikusan próbáltam tájékozódni, vittem haza a klasszikusok albumait, szerettem Atget-t; Lartigue-ot is imádtam, jó kedvre derültem a képeitől, azóta is ritka az olyan életmű, ami jókedvűvé tesz; egészen más miatt, de Diana Arbus is egészen korán és komolyan hatni kezdett rám.

Egy évvel a megalakulása után felvételiztem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, fel is vettek. A stúdiót azzal a céllal hozták létre, hogy a nem létező fotófőiskolát helyettesítse. Hetente kétszer találkoztunk, és ha felszínesen vagy hiányosan is, de tényleg rendszeres képzés folyt. Demokratikusan működő szervezet volt, a tagság szavazott arról, hogy kit vesznek fel, és a programot is a tagság állította össze. Olyan előadók jöttek hozzánk, mint Hegyi Loránd, Beke László, Féjja Sándor, Albertini Béla, mindenki ott volt, aki akkoriban a fotóról gondolkodott. Huszonöt főben limitálták a létszámot, a szövetség harmincöt évnél fiatalabb tagjai automatikusan bekerültek, egyébként képanyagokkal kellett pályázni. Én csupa önarcképet adtam be, akkoriban a kísérletező fotográfia foglalkoztatott, egy-két évig saját magamat fényképeztem. A Mozgó Világban kétszer is megjelent az önfényképezés anyagom. Kilenc évet húztam le a stúdióban, egy idő után bekerültem a vezetőségbe, titkár voltam. Ezzel párhuzamosan a Fiatal Művészek Klubjába jártunk, ahol jókat lehetett beszélgetni, kiállításokat rendezhettünk, nekem is többször volt ott egyéni kiállításom.

– Ekkor még mindig betegszállítóként dolgoztál?

– Igen, az Orvostovábbképző Intézetben. A betegszállítók álltak a hierarchia legalján, mi hordtuk a konyháról a moslékot, éjszaka a folyosót is nekünk kellett fölmosni, és ha exitált valaki, mi vittük le a proszektúrára. Lehet, hogy már akkor se voltam normális, de engem érdekelt, hogyan hal meg egy ember, és ott kénytelen voltam látni, láttam is. A kiszolgáltatottság érdekelt. Nem fényképeztem én, viszont rengeteg elképesztő vagy felemelő dolgot éltem át. Azért is mentem oda dolgozni, hogy ezeket az élményeket keressem.

Jelentkeztem a Práter utcai szakiskolába, de nem volt hely, és azt mondta az igazgató, hogy ha találok magamnak egy maszek fényképészt, ahol dolgozhatok, akkor felvesznek. Találtam egy fantasztikus műtermet a XIII. kerületben, a Dózsa mozival szemben, egy koszhadt, szakadt helyen. A tulajdonos, Papp Laci bácsi valamikor ügyvéd volt, az ötvenes években félretették, és amikor a felesége, aki fényképész volt, meghalt, özvegyi jogon folytatta az ipart, és ott dolgozott a lánya is. A műtermet az tette fantasztikussá, hogy minden nagyon öreg volt, régi, teljesen lerobbant felszereléssel. Több műtermet is megnéztem, de nem tetszett egyik se, ez meg elvarázsolt, időutazás volt már belépni is, vissza, a századfordulós fotótechnikába. Az egész műteremnek nagyon jó hangulata volt, Laci bácsi az olajkályhán főzte az almakompótot, saját magával sakkozott, én meg fényképeztem, aki bejött. Fa géppel csináltuk az igazolványképeket, ma is megvan nekem; bele volt applikálva a rollfilm kazetta, és zsinórral exponáltunk: zár kinyit, egy, kettő, zár becsukódik; egy másodperceket exponáltunk, és nem nagyon mozdult be, általában éles lett a kép.

Normális ember, ha kinyitotta az ajtót, benézett, és rögtön be is csukta, elment a November 7. térre a Fényszövhöz. Hozzánk olyan emberek jártak, akik kicsit flúgosak voltak és izgalmasak. Akárcsak Esztergomban, itt is nagyon fontos élményeim voltak, érdekes alakokkal találkoztam, akiknek, miután megcsináltam az igazolványképet, sokkal könynyebb volt azt mondani, hogy hadd csináljak még egy portrét, saját magamnak. Bejött egy pasas, hozta az élő kakasát, azzal együtt kellett lefényképezni. De olyan is volt, ami már akkor is zavart, most is zavar, hogy nem tudtam lefényképezni, amit akartam. Pedig baromi jó volt a történet: bejött egy pasi, hogy lefényképeznénk-e őt, a feleségét meg a gyereküket. Mondtuk, hát persze, jöjjenek. Jó, akkor majd bejön pénteken; milyen időpontban jöhet? Jöjjenek ötre. És tényleg megcsináljuk? Megcsináljuk. Eltelt két nap, megint bejött a pasi, és megkérdezte ugyanezt, hogy biztosan jöhetnek-e, és akkor tényleg megcsináljuk-e a képet. Mondtuk a Laci bácsival, hogy persze, hát ezért vagyunk itt, ez a munkánk, jöjjenek nyugodtan. Eljöttek pénteken, egy átlagos házaspár, teljesen hétköznapi emberek, semmi karakter, semmi érdekeset nem találnál a kinézetükben. És hoztak magukkal egy játékbabát, akit élőként kezeltek. Mintha élne, és az lenne a gyerekük. Beszélgettek vele. Laci bácsi nagyon érzékeny ember volt; én csak néztem, hogy mi van, de nem volt az nevetséges, egy pillanatig se gondoltam cikinek, inkább megrettentem a szituációtól; Laci bácsi rögtön feltalálta magát, és rögtön ő is élőként kezelte a babát. Aztán én is. Megcsináltuk a családi képet meg a szokásos gyerekfotó-sorozatot, „akkor most öltöztessük át a gyereket!”, és nem mosolyogtunk össze mögöttük, egyáltalán nem játszottuk túl, Laci bácsi is nagyon finoman kezelte a szituációt, nem gügyögött, amikor a babához beszélt. Totál természetesen zajlott le a fényképezkedés. Ugyanakkor mindenki tudta, mennyire abszurd az egész, mennyire kemény dráma.

De a fényképen semmi nem látszott ebből. Két ember ül, és fog egy babát. Arra gondoltam, hogy jézusmária, miket éltem át, és mennyire nem tudtam ezt a képen visszaadni. Talán nem is lehetett volna, unalmas volt a látvány, unalmasan nézett ki a házaspár. Azóta is sok olyan dolog történt velem, amiről nincs fénykép, amit nem tudtam megörökíteni.

– Meddig dolgoztál ott?

– Két évig. Akkoriban már gyakran gondoltam arra, hogy jó lenne a fényképezésből megélni. A stúdiónak Urbán Tamás volt a titkára, ő vezette az Ifjúsági Magazin fotórovatát, és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem fotóriporterként dolgozni. Esztergom óta egyáltalán nem csináltam riportot, kísérletező fotográfiával foglalkoztam, de mondtam, hogy volna kedvem hozzá. Csináltam a képriportokat, elég könnyen ment. De csak külsősként dolgozhattam, nem volt náluk státus, előbb gyakornoknak kellett volna lenni, de Urbánon kívül Hegoczky Ferenc is ott dolgozott, és ketten elegen voltak arra a munkára. Ágoston István, a Magyar Ifjúság rovatvezetője szólt, hogy náluk lesz egy gyakornoki állás. Akkorra már fölvettek a Fotóművészek Szövetségébe meg a Művészeti Alapba, baromi fiatalon, huszonhárom éves voltam, éppen a MÚOSZ iskolába jártam. Már volt feleségem is, folyamatosan kértem, hogy vegyenek föl gyakornoki státusba, de a sajtóban elég ritkán tudtak szóhoz jutni azok, akik kívülről próbáltak bekerülni laphoz, engem sem akartak fölvenni. Három vagy négy évig oda is csak külsőztem, képenként száz forintért.

– Pedig meg lehettek elégedve a munkáddal, ha mindig kaptál feladatot.

– Sokkal több képem jelent meg, mint a belsősöknek, Harmathy Jánosnak vagy Bata Lászlónak, nyilván nekik is jól jött, hogy van egy külsős, akit meg is tudnak fizetni. Ahová nem volt kedvük elmenni, oda én mentem el. Ontottam magamból a képriportokat, tök mindegy, hogy mit kellett fotózni, Ablakok, Disznóölés, plusz még a címlapok, hátsó borítók; nagyon termelékeny voltam. Ágoston felismerte ezt, mindig kaptam feladatot, részt vettem a rovatértekezleteken, és szerencsére a honoráriumom is belefért a keretükbe. Később státusba kerültem, sőt a lap életének utolsó szakaszában én voltam a rovatvezető.

– Utólag milyennek látod a Magyar Ifjúságot?

– Nagyon érdekes lap volt. Az első néhány oldal a KISZ KB-val foglalkozott, száraz, politikai tájékoztatóként, amit csak az olvasott el, akinek muszáj volt. Én is KISZ-tag voltam, Magyarországon mindenki az volt; a pártnak nem voltam tagja, be akartak léptetni, de mondtam, hogy a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának a titkára vagyok, és a kettő nem egyeztethető össze, mert akkor kötne a pártfegyelem, és nem tudnánk megcsinálni a stúdió kiállításait. Ugyanis előfordult, hogy a kiállítás előtt megjelent Aczél György, és mutatott a képekre, „Ezt vegyék le, ezt is vegyék le!”

A lap többi része nem volt rossz, tehetséges újságírók írták a cikkeket: a külpolitikai rovatnál Völgyi Vera, a kultúrrovatnál Szále László, a sportnál Gyárfás Tamás, Bocsák Miklós; ott volt Megyesi Gusztáv, Kovács Zoltán, akivel tök jó riportokat csináltunk. Aztán ott dolgozott Gazsó Ferenc, Seszták Ágnes, Kocsis L. Mihály, Pálffy G. István; a rendszerváltás után furcsán szétröppent az újságírói gárda, az egyik fele erre ment, a másik fele arra, lettek, amik lettek. De akkor nem volt politikai megosztottság. Jó időszak volt, a fotó rovatban is jól megvoltunk egymással Horváth Péterrel és Kaiser Ottóval. Amikor a Magyar Ifjúság megszűnt, a Képes 7-hez kerültünk mind a hárman.

– Hogyan érintett a két lap megszűnése?

– A Magyar Ifjúságé még nem érintett annyira rosszul, mert benne volt a levegőben, lehetett sejteni, hogy a KISZ lapjaként meg fogják szüntetni. Másrészt, megalakult a Képes 7. Az volt benne a fantasztikus, hogy a képet egyenrangúnak tekintették a szöveggel. Féner Tamás képszerkesztőként főszerkesztő-helyettesi beosztásban dolgozott, a fotóriportot értékként kezelték, megjelenhettek hat-nyolc oldalas képriportok. A fotós stáb komolyan vette a riporteri szakmát, és Fénert még azért is dicsérni kell, hogy odavette Kerekes Gábort, aki új színt hozott a riporteri szakmába.

A Képes 7 megszűnése már sokkal nagyobb érvágás volt. Nem volt hasonló jellegű lap, talán egy volt, a Képes Európa, de az engem már nem nagyon érdekelt. Elmehettem volna napilaphoz, az MTI-hez, de azt sem akartam. Azóta vagyok szabadúszó. Gondoltam, majd csak lesz valami, de azóta sem született olyan lap, ahová szívesen dolgoztam volna. Azért ez döbbenetes: a Képes 7 óta nem tudok olyan újságot mondani, amiben a képanyag fontos lenne. A fotóriport szempontjából különösen felszínessé, felületessé vált a sajtó. Nem kíváncsiak a jó újságírókra, a jó fotóriporterekre, nincsenek igényes újságok, ki sincs próbálva, hogy lenne-e rá igény, mert az sokba kerül, meg kell fizetni a tehetséges újságírót, a jó fotóriportert. Sokkal egyszerűbb és olcsóbb hülyének nézni az olvasót, és átvenni valami nagy példányszámban eladható, bugyuta mutációt, összelopkodni a képeket.

– Ma a képeidből élsz vagy a fotóoktatásból?

– Is-is. Reklámot ritkán, eléggé esetlegesen fotózom. Különböző lapoknak külsőztem. Közülük a Népszabadság Magazinnál kezelik a legigényesebben a képanyagokat, de állítólag ezt a lapot is most alakítják át. Az elmúlt négy-öt évben én is szolgáltató jellegű szarokat csináltam, rengeteg illusztrációt fényképeztem különböző női magazinoknak, de nem a saját nevemen, mert annyira elválik egymástól a pénzkereset, meg az, ahogyan a fényképezésről gondolkodom, hogy a képeimet ASA néven írom alá. Ma föl sem merül, ami azelőtt gyakran előfordult, hogy riporterként érdekelni kezdhet az, amit le kell fényképeznem; hogy úgy érezzem, van értelme annak, hogy fotózom valamit. A női magazinok témáit fotózni ugyanolyan szolgáltatás, mintha cipőket fényképeznék sorban, egymás után; egyébként kell hozzá érteni, mert olyan pontosan be van lőve a hülyeségi fok, hogy ha jobbat csinálsz az elvártnál, az ugyanolyan baj, mintha rosszabb képet vinnél.

– Kerekes Gáborral együtt évek óta vezetitek az ASA Fotóstúdió tanfolyamait. Kik tanulnak nálatok?

– Nagyon vegyes a társaság. Sokuknak van tisztességes foglalkozása, állatorvos, kutatómérnök, autószerelő, volt már itt mindenféle foglalkozású ember. Valamiért érdekli őket a vizualitás, a fényképezés, és hiányzik az életükből egy ilyenfajta kreatív elfoglaltság. Egy matematikus elég jól megfogalmazta ezt: azt mondta, érzi, hogy az agyának az egyik fele a számokba fojtva éli az életét, és a másik fele, ami a vizualitásért felel, kezd elsorvadni, benövi a fű; jó lenne megöntözgetni. Egyáltalán nem tartom bajnak, hogy ilyen embereket kell oktatni, sőt nagyon komoly és szép feladat. Remélem, meg is kapják tőlünk azt, amire vágynak. A társaság másik része hivatásból vagy pénzkereseti szándékkal akar kapcsolatba kerülni a fényképezéssel. Nagyon jó érzés, hogy a legkülönbözőbb helyeken találkozom olyanokkal, akik nálunk tanultak. Nagyon szeretjük ezt a munkát, komolyan is vesszük. Művészet és mesterség, mi tényleg mindig megmutatjuk a fotózás mesterségrészét is. Hasznosabbnak és tisztességesebbnek is tartom azt, hogy ezzel foglalkozom, mintha a reklámban, a gagyi sajtóban vagy a fotószolgáltatás más alsó szintjein dolgoznék. Frissen tart. Szerencsére vannak olyan hiteles előadóink, akik szívesen és jól is beszélnek az általuk ismert területről. Csak néhány példát mondok, Haris László a műszaki fényképezésről, a fotótechnikáról ad elő, Baricz Kati a divatfotóról, Benkő Imre a riportról.

– A most bemutatott portréid nem nagyon különböznek a korábbi emberábrázolásaidtól.

– Tényleg nem biztos, hogy annyira távol volnának azoktól, amiket például a roma albumba fényképeztem. Az, hogy portrénak vagy riportnak nevezem-e őket, nem fontos. Elég sok olyan képem van, ami mellé vígan odatehetem őket.

– Nagyobb különbség, hogy a mostani modelleket nem a környezetükben, hanem a műtermedben fényképezted.

– Van Richard Avedonnak egy szövege. Azt egy pillanatig sem gondolom, hogy bármilyen tekintetben összevethetném magamat vele, de amit a portréfényképezésről gondol, a magaménak érzem. Azt mondja, a fénykép révén belekerülsz szituációkba, és az a fontos, hogy elsősorban neked maradjon ebből valami emléked, lenyomatod. Én soha nem modelleknek tekintem azokat, akiket fényképezek, hanem a történeteiket élem át, amiknek nemcsak a képi lenyomatát, hanem a szöveggel megfogalmazható részét is magammal viszem. Furcsa helyzet ez, éled az életed, kíváncsi vagy az emberekre, de ez nem valami felületes kíváncsiság; örülsz a találkozásnak, a beszélgetésnek, annak is örülsz, hogy csinálsz egy fényképet, ami a másik emberen keresztül, a másik ember által bekeretezi a gondolkodásodat, az életed egy részét. És a másik ember, a „modell” hihetetlenül jót tesz veled azzal, ráadásul önzetlenül, hogy belemegy ebbe a szituációba.

– Avedon szerint: „Röpke, szoros, meghitt viszony alakul ki közöttünk.”

– Én is így érzem, akkor is, ha nem én megyek az ő területükre, hanem ők jönnek az én műtermembe. Ennek az egésznek van egy találkozás jellege, szinte aktusszerű folyamata, van felfutó szakasza, csúcspontja és elfáradt, lecsengő szakasza: megismerkedem az utcán valakivel, aki feljön a műterembe, közben beszélgetünk. Azoknál a képeknél, amiket jóknak tartok, megtörtént az „aktus”, izgalmas volt fényképezni, éreztem közben, hogy megáll az idő, a másik ember kitárulkozik, valamilyen szinten átadja magát, ez egy furcsa akció kettőnk között, nagyon mély és szép pillanatok. És utána, levezetésképpen, kicsit még tovább beszélgetek vele. Olyan is volt, hogy nem jöttünk fel, elmismásoltam, hogy akkor mégse, mert nem elég, ha érdekes a karakter, de a beszélgetés nem izgalmas, nem mély. Vagy feljöttünk, fényképeztem is, de tudtam, hogy nem lesz jó a kép.

– De a pózaik, a mozdulataik a tieid. Te mozgatod őket.

– Részben. Ez közös munka.

– Avedon azt írja, „Úgy jönnek hozzám fényképet csináltatni, ahogy az orvoshoz vagy a jósnőhöz mennek, ha meg akarják tudni, hányadán állnak. Ezért hát függnek tőlem.”

– Ezt a függő viszonyt én nem éreztem annyira. Avedonhoz elsősorban hírességek járnak, őt megkeresik az emberek. Nálam másról van szó, én keresem azokat, akikben megtalálom azt a helyzetet, történetet, ami érdekel. Szívesen el is mondják. Még a kutyával is így volt, egy kutya is lehet együttműködő vagy elutasító. Egy harci kutyát beletenni egy rozzant szekrénybe, hogy ott is maradjon, és ezt ő is akarja, és utána még úgy is nézzem rám, ahogy nézett – ez az a varázs, ami nem áll elő, csak áldott, termékeny pillanatokban.

– Miért hangsúlyozod ennyire az árnyékokat?

– Imádom a némafilmeket, elképesztő a gesztusrendszer, amit az operatőrnek le kellett filmezni, hogy a történet, az érzelmek szavak nélkül is kiderüljenek. Valami eszelősen világítottak, hogy a hangulatokat, a karaktereket hangsúlyozzák, hogy feszültséget keltsenek. Kifejezetten elvarázsol az, hogy egy filmes jellegű, klaszszikus világítást alkalmazok. A képméretet 50x60-ra tervezem, ezért alacsony érzékenységű filmre, középformátumú géppel fotózom, hogy a nagy méretre nagyítva is részletgazdag képet kapjak. Hasonló rendszerrel világítok, mint Yousuf Karsh, mint a filmesek, ötszázas, ezres, kétezres spot-, derítő- és tapétázó- lámpákkal. Még egy dolog van ebben az erős világításban, amire akkor jöttem rá, amikor magamat fényképeztem, és leültem egy ilyen filmes lámpával szemben: valami elképesztő érzés, nem látsz semmit. Azok az emberek, akiket fotóztam, ugyanígy nem láttak engem, a műtermet sem látták, annyira elvakították őket a spotlámpák. Arra az időre, amíg rájuk lövök három-négy tekercs rollfilmet, kiszakadnak az őket körülvevő dimenzióból. Beszélgetsz velük, kontaktusotok van a fotózás előtt, alatt és utána is, de ezek a kontaktusok nagyon másmilyenek, ha közben nem látni semmit. Biztos, hogy el is bizonytalanítja őket a fényözön, kicsit kiszolgáltatottakká válnak. De én ezt nem használom ki, nem élek vissza a helyzettel; inkább el akarom őket emelni, kicsit ők is színészekké válnak, de ez nagyon komoly dolog, nemcsak arról van szó, hogy pózolnak, egyáltalán nem. Olyanná válik az arckifejezésük, vagy úgy csillan a szemükben a fény, hogy létrejön a termékeny és kitüntetett pillanat. A három tekercs filmen csak két-három ilyen kockát lehet találni.

– Hány képből áll az anyag?

– Nagyjából ezt a 6 képpárt tartom jónak. Valamivel több, mint egy éve csinálom, és még évekig folytatni akarom. Ez az anyag régóta érett bennem. A képpárban való gondolkodás is régóta érdekelt, mert mindig sorozatokat csináltam, és két kép is felfogható egy anyagnak. Úgy képzelem, hogy ha egyszer kiállítás lesz belőle, lesz hatvan vagy nyolcvan kép, ami összefogható, lesz eleje és vége, és lesz közöttük egy ív.

Erre a munkára rá kell hangolódni, kell két-három nap, amikor nem foglalkozom semmivel, teszek-veszek, szöszmötölök, mert az ismerkedéshez, a beszélgetéshez is olyan hangulatba kell kerülnöm. A beszélgetésre pedig mindenképpen szükség van, egyrészt nekem is jót tesz, másrészt el kell nekik mondanom, hogy mit akarok, meg kell velük értetnem, hogy mi a célom a képpel, és hagyni kell, hogy eldönthessék, vállalják-e a fotózást. Aránylag ritkán ér kudarc.