EURÓPAI KALANDOZÁSOK, 3. RÉSZ – photokina 2002

Három hónap telt csak el a bensbergi sajtótájékoztató óta, és a nemzetközi szaksajtó képviselői (sarkukban a nézők seregével) ismét Kölnbe tartanak, a legnagyobb fotótechnikai seregszemlére. Minden változás ellenére a KölnMesse által a legmagasabb szinten megrendezett nemzetközi kiállítás őrzi meghatározó pozícióját, ezen egészen egyszerűen jelen kell lenni.

Két nappal a photokina kezdete előtt Köln élte a maga életét, a nagy rendezvényre egyelőre csak a szállodák körüli nyüzsgés utalt. A megnyitó napjának reggelén viszont mintegy varázsütésre megjelentek a kiállításhoz kapcsolódó különböző plakátok – ilyen egy professzionális reklámkampány!

A technikai bemutatókat övező keretprogram és a 16. Internationale Photoszene fotókiállítás-dömpingje a teljesség igényével fizikailag nehezen követhetővé vált. A Kölnbe utazó szakemberek a költségek miatt egyre kevesebb időt tudtak a helyszínen tölteni, úgy tűnik, a „begyűjtött” információs anyagok otthoni kiértékelése vált a tájékozódás bevett formájává.

A Photoszene ezúttal „csak” 94 bemutatóból állt, a városban megrendezett kiállítások mellett a vásár területén létrehozott Vizuális Galériát is beleértve. Jegyezzük gyorsan fel: ez utóbbi koncepciója az Amszterdamban élő, és nálunk sem ismeretlen műgyűjtő-szakértőtől, Manfred Heitingtől származik.

A photokina egy kitűnő szólistákból álló zenekarhoz hasonlítható, amit ráadásul nem egy karmester irányít. A vásáron bemutatott termékek, a keretprogram beszélgetései, konferenciái, kiállításai mégis egybecsengenek valahol, egy kis túlzó általánosítással megfogalmazhatóak a legfontosabb tapasztalatok. Ezúttal nem volt olyan közös(en kialakított) nevező, mint amilyen például néhány éve az APS gép volt. Ennek ellenére lehetetlen nem észrevenni, hogy a jelenlegi fő problémakör a papírkép (idegen szóval print) készítés.

Egy amerikai szaklap hátsó borítóján láttam egy hirdetést, a filozofikusan gyakorlatias kérdésfelvetés így hangzik: „az USA-ban tizenkilencmillió digitális fényképezőgépet adtak el. De ki fogja a képnagyítás munkáját elvégezni?” Ez most tehát a szakma Achilles-sarka, de egyben reménybeli nagy üzlete, egy piaci szegmens, amelybe be lehet nyomulni.

A fényképezőgépeket előállítók és a kereskedők eddig ugyanis nyakra-főre gyártották az elektronikus fényképezőgépeket – a photokinán leggyakrabban elhangzott szó az volt: digitális –, a fotósok pedig másról sem beszéltek, mint arról: hány millió pixel? Ezután a képfelbontás pixel-számmisztikájának már csak a csúcsok körül lesz jelentősége. Ezek a csúcsok korábban elképzelhetetlen magasságokba törtek, emellett a teljes, 24x36 mm-es képfelületet kihasználó méretű géptípusok egész sora kerül majd a boltokba az uniós keresetekhez képest megfizethetőnek tűnő áron.

Új leosztásnak vagyunk tanúi, sőt mint felhasználók, óhatatlanul a haszonélvezői vagy szenvedő részesei. Az a közhely, hogy a dicsőségért mindennap újra és újra meg kell küzdeni, a fotóiparban a legvéresebb valósággá vált. A régi termékpaletták, technológiák (nem szakmai, hanem közgazdasági értelemben) anakronisztikusakká váltak, az évszázados hagyományok, kötődések értéke sok helyen elolvad, szemtelen újoncok ugrálják körül a tisztelni való nagy öregeket, és megint csak nem a szakma, hanem a közgazdászok fogják eldönteni, mennyi régi érték fér el az új (és nyilván nem kevéssé értékes) dolgok mellett. Az idei photokina egyik látványos változása a Polaroid és az Ilford standméretének csökkenése volt, de ki tudja, hogy ez az ő lépéshátrányukat vagy lépéselőnyüket jelenti-e…

A keretprogramban történelmi jelentőségű pódiumbeszélgetésre került sor. Az Agfa, a Kodak, a Fuji, a Seiko Epson és az IBM magas beosztású vezetői fejtették ki elképzeléseiket a jövő teendőiről. Az eseményeket követő szakemberek ezek egy részét újra hallhatták, hiszen a világcégek a későbbiekben külön-külön is beszámoltak terveikről. A Fuji tájékoztatóján Hirofumi Yanagida elnök úgy összegezte a beszélgetés lényegét, hogy „a kép omniprezentációjára” van szükség, azaz mindig, mindenütt lehessen képeket készíteni, kinyomtatni, továbbítani és archiválni.

Ez a célkitűzés teljesen érthető annak az adatnak a tükrében, amely szerint a Japánban elknipszelt digitális (amatőr) felvételeknek csak a 9 %-áról készül papírkép. A hagyományos fényképészeti nyersanyagok őrzik tehát vezető helyüket, miközben a printertechnológiában is egyre nagyobb szerepet kap a közbenső elektronikus képfeldolgozás. Így lassan kikerülhetetlen lesz a „digitális”, hiszen a filmre fényképezett felvételek egy része is szkennelve-levilágítva, vagy más hibrid eljárással kerül majd papírra.

A számítógépes képfeldolgozó (és módosító) programok, szkennerek, nyomtatók, festékek, a felhasználható papírtípusok egyértelműen reflektorfénybe kerültek, szakmai fontosságuk számottevően növekedett.

A fényképezőgép-konstruktőrök jelentősége egyáltalán nem csökken, hiszen a Kodak felmérése szerint a felvételek tekintélyes része még mindig nem elég jó minőségű. Ez állandó feladatot ró a tervezőkre, hiszen az amatőrnek nem lehet a képébe vágni, hogy dilettáns, inkább milliárdokért bonyolult fénymérő és élességállító rendszereket kell kifejleszteni. A printerek is egyre „intelligensebbek” lesznek, hiszen a főtémát, illetve a fontos részek, valamint a hátterek, staffázsok megvilágítás-különbségeit ki kell egyenlíteniük.

*

A jelen tendenciáinak bemutatásánál, sőt a feladatok meghatározásánál egyszerűen képtelenség figyelmen kívül hagyni a technikatörténeti előzményeket! Ennek igen beszédes példáját láthatták a nemzetközi sajtó egymást szinte agyontaposva tolongó képviselői azon a bemutatón, amit még a vásár megnyitása előtti napon rendeztek. Az Olympus Optical Co. és az Eastman Kodak Company szakemberei javaslatot tettek a piac szereplőinek, hogy csatlakozzanak az általuk kifejlesztett 4/3-os rendszerhez. A fejlesztés alapja a 4/3 inch méretű képszenzor, de a felvetés lényegesebb elemei inkább a jövőben kialakítandó tükörreflexes, digitális fényképezőgépek fontos összetevőinek szabványosítására vonatkoznak. A békesség kedvéért nem fűznék kommentárt ahhoz, hogy majd’ öt évtizedes fejlesztési korszak után a nemzetközi fotóipari konszernek már nem egymás, illetve saját korábbi termékeik ellen kívánják az objektívfoglalat, a gépvázvastagság méreteit kialakítani, meghatározni. A felhasználók számára a javaslatok megvalósítása (egyfajta szuper kompatibilitás lehetősége) számos előnnyel kecsegtet, ezen túlmenően a világcégek máris további, már a konstrukciós időszakban tervezhető minőség- és árjavító lépést ígérnek.

Az általánosan csökkenő piaci forgalom és a gazdasági, világpolitikai gondok ellenére a fényképészeti cikkek halmazába tartozó termékek, szolgáltatások forgalma az utóbbi időben világviszonylatban 9%-kal növekedett. Profit van tehát a műfajban, így kikerülhetetlenül áramlik belé a tőke, fordulnak felé vadonatúj, vagy e területen korábban nem tevékenykedő cégek. Ugyanakkor a szakma változik, korábban fontos területek – mint például a sötétkamrával (!) kapcsolatos ténykedések – szorultak vissza jelentősen.

Egyértelműen csökkent a kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépek jelentősége az amatőr felhasználók körében, némi túlzással azt is állíthatnánk, hogy az 1960-as évek közepén, végén ezeket a kamerákat szinte ráerőltették a jobb sorsa érdemes műkedvelőkre. A dolog most úgy üt vissza, hogy a puritánabb felépítésű fényképezőgépek forgalma szinte befolyásolhatatlan módon megnőtt. (Lásd: nehézségek a képkidolgozás körül, a primitív felvételezési technika miatt!) Az ezüstalapú fényképezést, csak az eladási mennyiséget figyelembe véve – számomra érthetetlen és hihetetlen módon –, az eldobható fényképezőgépek uralják. Európában állítólag Franciaországban adják el a legtöbbet, a németek kevesebbet fogyasztanak belőle. Néhány éve egy svájci szakíró felvetette, hogy ezeket a termékeket sorolják (vissza?) a film kategóriájába, de felvetése pusztába kiáltott szó maradt.

*

Kezdjük tehát a photokina újdonságainak ismertetését az új filmtípusokkal.

A KODAK a hivatásos felhasználóknak szánt Portra 400 UC színes negatívjait és az Ektachrome E 100 G, illetve E 100 GX jelű színes fordítós filmjeit egyaránt gyártja és forgalmazza kisfilm (135), illetve tekercsfilm (120, 220) formájában, síkfilmként azonban például az E 100 GX nem elérhető. Nem véletlen, hogy a Kodak Elite Chrome 100-as színes fordítós, illetve a Royal Supra 200-as, 400-as és 800-as színes negatívok sajtó-fotóin csak kisfilmes dobozok láthatók.

Az AGFA az Agfacolor Optima Prestige 200-as színes negatívfilmje használóinak az eddigieknél pontosabb színvisszaadást ígér. Az új Agfacolor Ultra 100-as színes negatívról azt állítják, hogy jelenleg ez adja a legintenzívebb színeket. Mind a standon tartott folyamatos élő bemutatókon, mind a tájékoztatókon ezt hangsúlyozták a gyár szakemberei. Boldogan állították, hogy a ködben készült fotók is olyanok, mintha sütött volna a nap. (Utazási felvételek készítőinek előnyös tulajdonság.)

Impozáns a KONICA Centuria Super színes negatív család, amely öt tagból áll (ISO 100, 200, 400, 800 és 1600), így bármilyen fényviszonyra, felvételi helyzetre kiválasztható egy-egy filmtípus. A minőségi jellemzőkön túl valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az European Imaging and Sound Association-től (EISA) a Konica Centuria Super nyerte el az év filmje Európában díjat/címet.

A Konica Film-iN Super Wide vezet át a filmtől a fényképezőgépekig. A 17 mm-es (!) objektívvel felszerelt, „eldobható” fényképezőgép előoldalán lévő tükrözőfelület – a gyártó szerint – „igen előnyös önarcképek fényképezésénél”. (A végén még kiderül, hogy a 17 mm-es objektív is előnyös hozzá?)

A fényképezőgépek fejlődési üteme – s emiatt a piaci verseny is – a papírképkészítéshez képest talán némiképpen csökkent, ezért a photokinán ezúttal ezen a területen szinte demokratikus „egyenlőség” alakult ki. Olyan gyártók, illetve szervezetek (például a németországi Nikon-gyűjtők klubja) is bérelhettek egy-egy kisebb standot, amelyek korábban azt képtelenek lettek volna megfizetni. A világ legkisebb fényképezőgép-gyártójától a legnagyobbakig tehát – elméletileg – mindenki bemutathatta újdonságait. Az előbbi címmel Shin Yasuhara büszkélkedik. Tokiói „gyárát” személyesen vezeti – egyetlen beosztottját is magával hozta Kölnbe –, és egyúttal ő a standon bemutatott kisfilmes, távmérős fényképezőgép és normál objektív formatervezője is. A lelkes japán fiatalember jószerével édesapja vagy nagyapja kezében láthatott olyan fényképezőgépet (Aires–III–c, 1954 vagy Yashica YF, 1959), amilyet most kis – állítása szerint ezres, szerintem inkább százas – szériában készít.

Családi cég az Alpa márkanevet néhány éve megvásárolt svájci Capaul & Weber is. Az Alpa–12 SST nevű fényképezőgépükhöz ezentúl digitális hátfalat is forgalmaznak. A saját kreációjú, 44x66 mm-es filmméretű mellé most egy 36x72 mm-es képméretű kazettát hoznak forgalomba.

A kézi munkával, kis sorozatban előállítható és mechanikus működésű fényképezőgépek nem tűnnek el a piacról, csak előállítóik változnak, vagy lépnek újra a piacra. Mindkettőre több példát is lehetett Kölnben látni.

A XIX. században bevált módszerekkel dolgozik Ausztriában a Lotus View Camera cég. Favázas, bőrharmonikás kihuzatú, alapdeszkás fényképezőgépeiket 4x5–8x10 inches képmérettel készítik. Eddigi távol-keleti konkurenseikhez most a Shanghai Shenhao Professional Camera Co. is csatlakozott. A kínai gyártó négyféle kivitelben állít elő favázas gépeket, 4x5-től 10x12 inch képméretig. Utóbbihoz műtermi állványt is kínálnak. A nemzetközi hátfal és a Linhof-kompatibilis objektívtartó lap magától értetődően természetes alkotóeleme a Shenhao kameráknak.

Moszkvából érkezett Kölnbe a Krasznogorszk Horizon–205 pc nevű, tekintélyes méretű és súlyú tekercsfilmes panoráma-fényképezőgép. A 2870 gramm tömegű kamera 55x110 mm-es képméretű, látószöge 120 fok. Egy 120-as filmtekercsre mindössze hat felvételt készíthetünk, az objektív a középvonaltól le- és fölfelé is 8-8 milliméterrel eltolható, így a gép megdöntését és a perspektivikus torzulásokat bizonyos helyzetekben elkerülhetjük.

A Kiev–19–M nevű orosz kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépet az amerikai székhelyű Kievcamera cég is bemutatta egy standon. Mihail Fourman Atlantában működő vállalkozása egészen meglepő feliratokkal kiegészített, régebben gyártott „szovjet” fényképezőgépeket is kínált.

Ma már a nagyobb, ismertebb cégek sem idegenkednek a vevők részéről megnyilvánuló, néha különlegesnek tűnő igényeknek megfelelő fényképezőgépek gyártásától. A Rollei Fototechnic GmbH sajtótájékoztatóján elmondták, hogy gyártói kapacitásaik kihasználására, együttműködő partnereik segítségével és korábbi tervezéseik felelevenítésével, két újdonságot kívánnak a jövő évtől forgalmazni. A nagylátószögű objektívvel felszerelt, kétfényaknás, tükörreflexes Rolleiwide 1961–1967 között, mintegy négyezer példányban készült Braunschweigben. A cég képviselői elmondták, minimum ennyit rövid időn belül el tudnának adni délkelet-ázsiai gyűjtőknek-érdeklődőknek (?), ezért úgy döntöttek, hogy a 4/55 mm-es objektívvel felszerelt fényképezőgépet újragyártják. (Az árról nem esett szó.)

A másik újdonság, a Rollei–35–RF nevű kisfilmes, távmérős fényképezőgép külső kialakítása több, mint ismerősnek tűnhet a néző számára. Nem véletlenül. A japán Cosina cég által gyártott, de Voigtländer Bessa R–2 néven árusított gépváz egyfajta változatát forgalmazzák a braunschweigiek, mégpedig azért, mert így az objektíveket ők gyárthatják. A Bessa R–2-től eltérően a Rollei–35–RF keresőjébe három különböző objektív képhatároló keretét lehet bevetíteni. Ezeket korábbi Rollei kamerákhoz fejlesztették ki a Zeissnél. (A 40 és 50 mm-est két különböző, régebben forgalmazott kisfilmes géphez tervezték meg, a 80 mm-es portréobjektív eredetileg a 6x6-os kameráik normál objektívje volt.) A Rollei–35 –RF 40 mm-es objektívje élességállító-karjának formája lényegében megegyezik az M Leicákhoz az 1950-es évek végén gyártott 35 mm-es Summaronokon alkalmazottéval. Ezek után az sem meglepő, hogy akárcsak a Bessa R–2, a Rollei újdonsága is Leica M bajonettes objektívcsatlakozású. A nosztalgikus tervezők az 1950-es évek elején használatos, a gépváz aljára szerelhető Leicavit-gyorstovábbítót is „felújították”, tartozékként.

A Leica-múlt rendkívül érdekes változatban bukkant fel a Minox GmbH standján. A cég egymás után jelentette meg a Classic Camera sorozatának mini-modelljeit. A különféle, 1:3-ra kicsinyített Leicák után megjelent a Rolleiflex, a Contax és a Hasselblad SWC is. Ezeket – bár úgynevezett Minox-filmre készítettek volna felvételeket – inkább csak a gyűjtők vitrinjeiben láthattuk viszont. A Minox GmbH újdonsága, a legendás Leica M–3-as digitális miniváltozata azonban szellemesen egyesíti a divatirányzatokat, azaz a nosztalgiát a jelen elektronikus lehetőségeivel. A 95 gramm tömegű, mindöszsze 65x48x44 mm-es fényképezőgépbe 1,3 megapixeles CMOS szenzort építettek, memóriakártyájára 99 felvétel készíthető.

Solmsból megérkezett a „válasz” az év elején felmerült kérdésre: azért mutatták be a Leica M–7-et a PMA-n, mert így az új Leica R–9-re a photokinán – legalábbis „házon belül” – nagyobb hangsúly eshetett. A kisfilmes, tükörreflexes újdonság 100 grammal könnyebb az elődjénél, a Leica R–8-nál, a filmszámláló és a gép hátoldalán található kijelző pedig áttekinthetőbb kezelést tesz lehetővé. A fénymérés tizedblendényi pontossággal szabályozza az expozíciót, amely most már a vakus felvételeknél is a legrövidebb, 1/8000 mp-es lehet. A géphez huszonnyolc különböző objektívet forgalmaznak, 15 mm és 800 mm gyújtótávolság között.

További, izgalmas újdonságok legnagyobbrészt a digitális fronton találhatók; például azok a kamerák, melyek már a teljes, kisfilmes képformátum kihasználását is lehetővé teszik. A Kodak bemutatta a 13,98 megapixeles CMOS-szenzorral felszerelt Kodak Professional DCS Pro–14–n jelű fényképezőgépét, melyhez Nikon autófókuszos objektívek csatlakoztathatók. Előzetes árközlés szerint a gép ára hatezer Euro lesz.

A Canon EOS–1–D szintén a teljes, kisfilmes formátumot kínálja a digitális technikát kedvelő profiknak. A 11,1 megapixeles felbontáson túlmenően az újdonság másodpercenként három felvétel, vagy tíz képes sorozatfelvétel készítését is lehetővé teszi. A gyártó így elsősorban a divat- vagy zsánerképek készítőit célozza meg termékével, amelyet még 2002 telén szeretne forgalomba hozni, az uniós képhonoráriumokhoz viszonyítva kedvező, tízezer Euro alatti áron.

A technikai újdonságok ismertetésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az el nem hanyagolható szempontot, miszerint a gyártók – egyes jól körülhatárolható, kivételes esetektől eltekintve – termékeiket forgalomba kívánják hozni, és ebből hasznot remélnek. A Fuji sajtótájékoztatóján a német képviselet vezetője elmondta, hogy a Nexia Q–1-es kamerájuk elsősorban látványos formája miatt sikeres, a géptípusból egymillió darabot adtak el, így nem meglepő, ha az újabb változatok színére vagy felületére divattervezőktől kérnek tanácsot.

Úgy tűnik, a Nikon az említett gyártói magatartások között haladva próbálja igényesen kiszolgálni a termékei használóinak széles körét. Így alakították ki – nem kizárólag a hivatásos fényképészek kegyeit keresve – a Nikon Coolpix–4300-as digitális fényképezőgépüket. Az ergonomikus tervezésű digitális gépvázban 3x-os optikai zoomobjektívet találunk, ehhez 4 megapixeles felbontás társul.

A Nikon természetesen továbbra is forgalmazza, és nyilván a jövőben is fejleszti korábbi kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépeihez a különböző objektíveket, s ezek választékát más gyártók is bővítik.

A Nikonnak egyre markánsabb gyűjtői indíttatású múltja van. Ezt nemcsak Peter Braczko szakíró már említett német gyűjtői klubjának photokinán való jelenléte bizonyítja.

A tehetősebb gyűjtők a Christie’s londoni árverésein eddig is egymásra licitálhattak egy-egy ritkább példányért, például a ma már legendává lett 1994. június 9-i aukción. Most egy újabb gyűjtői szenzáció készül: lapzártánkkal egy időben, november 15-én, Bécsben rendezi meg a Westlicht első aukcióját a tulajdonos, Peter Coeln megbízásából az Auktionhaus Wien. A 384. tétel egy félformátumú, motoros, fekete Nikon S–3–M, eredeti dobozban; az ötvenezer Eurós kikiáltási ár a régi fényképezőgépeket már a műtárgy kategóriába sorolja.

A Tamron aszférikus lencsetagokat is tartalmazó autófókuszos, 3,5–6,3-as fényerejű 28– 300-as zoom objektívje az EISA díját nyerte el kategóriájában.

A nagyobb képformátumokat előnyben részesítő hivatásosak kegyeit keresők most az automatikus élességállítás kényelmét kínálják. A Rollei a 6008–AF fényképezőgépet és egy maszszív 300 mm-es teleobjektívet mutatott be nemzetközi sajtótájékoztató keretében. Szinte valamennyi, a gépet kezébe vevő újságírónak az volt az első megjegyzése: „statív!”

Természetesen a tartozékok terén is rendkívül sok új vagy már bevált terméket kínáltak a gyártók, forgalmazók. Sajnos a beszámoló terjedelmi korlátai miatt ezúttal sem ismertethetjük a világítási és laborálási eszközöket, illetve az ezek helyébe lépő nyomtatókat, melyekkel pedig, az EPSON révén, ezúttal a szó szoros értelmében lépten-nyomon találkozhattak a photokina látogatói.

Az állványipart képviselő Velbon Tripod Co. Ltd. bemutatóján jó néhány praktikusan felhasználható kiegészítőt láthattunk. A 45 éves múltra viszszatekintő japán cég azonban nemcsak szellemesen megkonstruált apró segédeszközöket gyárt, hanem a carbonszálas Sherpa Pro sorozatot is folyamatosan fejleszti. A könynyű, de ugyanakkor 5,2 kilogrammig terhelhető állványokra – például a Carmagne–530 Sherpa Pro–5300-as modellre – bizony szüksége van egy-egy profi kamera használójának.

A Hasselblad ezúttal nem csak jól bevált modelljeit vonultatta fel, hanem egy teljesen új tervezésű, autófókuszos fényképezőgépet is a közönség elé tárt. A H–1-es rendszerrel a svéd gyártó a 4,5x6-os képméret területén kívánja az eddigieknél jobban megvetni lábát. A photokinán bemutatott modell a terveik szerint már 2002 végén kapható lesz. A modul rendszerű fényképezőgéphez a Hasselbladtól megszokott módon különböző, központi záras objektívek, illetve tetszés szerint digitális hátfal vagy 120-as, illetve 220-as tekercsfilmet befogadó magazin csatlakoztatható.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a svájci Sinar AG. sajtótájékoztatója iránt megnyilvánuló nagy érdeklődés még a cég képviselőit is meglepte. A Feuerthalenből érkező sinarosok a Kodakkal közösen végzett, igen érdekes fejlesztőmunkáról számoltak be. Bemutatták a szakfényképészeknek szánt, kisméretű Sinar p–3-at, illetve a 11 millió pixel felbontású Sinarback–43-as digitális hátlapot.

Mindenki Hans-Carl Koch beszámolójának arra a részére volt kíváncsi, ami az új Sinar m-re vonatkozott. Ez ugyanis egy modul rendszerű, digitális középformátumú és univerzális fényképezőgép. A svájci precizitással megtervezett rendszer egy hangsúlyozottan működőképes prototípusban testesült meg. A cég képviselői a 2003-as év elejére ígérik a sorozatgyártást. A Sinar m tükörreflexes gépvázához – a zárszerkezet 32–1/4000 mp-es expozíciót tesz lehetővé – tetszés szerinti objektív-előlap csatlakoztatható. (Kisfilmes, középformátumú vagy akár nagyformátumú Sinaron is!) A zárszerkezet nagysága (4,5x6 cm) miatt a gép a p–3-as rendszerrel is házasítható.

Az igazi döbbenet azonban nem ez, hanem a Sinarback–54: a Kodakkal közösen kifejlesztett hátlap átlépte a húszmilliós határt, egészen pontosan 22 195 200 pixel felbontású! Ez az eszköz integráns része az m-rendszernek, ami korábban elképzelhetetlenül jó minőséget nyújt olyan extrém helyzetekben is, mint amilyen például a víz alatti fényképezés. A hagyományos felvételezési területek művelői pedig egy, a svájci bicskák élességét felülmúló eszközt kaphatnak kezükbe.

*

Az idősíkok kissé keveredtek a photokina napjai alatt. Amíg az Eastman Kodak elnökhelyettese, Martin Coyne ezúttal 3-5 évre tekintett előre előadásában, addig a cégalapító George Eastman nevét viselő rochesteri múzeumból érkező Grant B. Romer a fotóműtárgyak restaurálásáról tartott előadást az Agfa Photo-Histroramaban.

A Knaur Verlag megjelentette Hans-Michel Koetzle ötszáz fotós életrajzát tartalmazó lexikonát. A tekintélyes méretű, igényes kiállítású mű tizenhét magyar (származású) fotós biográfiáját is tartalmazza.

A Ludwig Múzeum és az Agfa Photo-Historama Werner Nekes gyűjteményét mutatta be. A kiállítás megnyitója, véletlen és frappáns záróakkordként, kölni kirándulásom utolsó napjára esett.

A látásmódok változását és az ehhez kapcsolódó eszközök, nyomtatványok, képek elmúlt ötszáz évét bemutató monstre tárlat rövid idő alatt megtekinthetetlen, az azon való végigfutás viszont szinte sokkoló hatású. Van, akit a laterna magicák vonzanak, mások a tárlatot lezáró 1950-es évek végi kép-wurlitzer előtt bossanováznak, a Kessler nővérek fülbemászó muzsikájára.

*

A Ludwig Múzeumból kilépve varázslatos estével fogad a kölni belváros. A mesterien megvilágított Dóm felett az ég sosem látott módon sötétszürke. Visszaadhatatlan látvány. Elindulok csomagolni, másnap indul a vonatom. Miközben lassú léptekkel átszelem a teret, arra gondolok, hogy ki tudja, mit hoz a múlt, mi történt a jelenben és milyen volt a jövő...