BESZÉLGETÉS LUSSA VINCÉVEL

– Mikor és hol született?

– 1924-ben Budapesten. A Tabánban laktunk, a Hadnagy utcában, a Gellérthegy felé eső oldalon. Kilencéves voltam, amikor lebontották a Tabánt. Csupa rossz, lepusztult ház volt a környéken, a mi házunk volt az egyetlen, ami aránylag ép volt. Elköltöztünk az V. kerületbe, a Mária Valéria utcába.

– Mi érdekelte gyermekkorában?

– A zongora. Hatéves korom óta zongoráztam, nagyon tehetséges voltam. A szüleim nem akarták, de én kikönyörögtem, hogy zongoratanárnő legyen mellettem, és tanuljak. Apám állandóan operába járt, otthon fütyülte a melódiákat, amiket ott hallott, és azokat én lejátszottam hallás után. Apám azt gondolta, hogy tehetséges vagyok.

– Az volt?

– Hát persze! Tizenhat éves koromtól zenéltem, dzsesszt játszottam, szólistaként is, zenekarban is, és nagyon jól hangszereltem. Abban az időben mindenkit ismertem. Aztán jött a háború, és lassan minden megváltozott. Egy ideig még játszottam, harminc-harmincöt éves koromig, aztán abbahagytam.

Hat és fél évig jártam a piaristákhoz iskolába, akkor lebuktam a zenélés miatt, mert éjszaka bementem zongorázni a Belvárosi bárba, és a papok nem vették ezt jó néven. Szemben laktak, és sajnos megláttak. Az apám kalapja volt rajtam, úgyhogy csak harmadszori látásra ismertek meg. Eltanácsoltak az iskolából, akkor elmentem a Ferenc József Gimnáziumba, a Várba. Ott érettségiztem. Akkoriban már fényképeztem is, először egy Voigtländer Brillantom volt, azután egy Rolleicordom.

– Amennyire tudom, egyik sem volt olcsó gép.

– Százhúsz pengő volt a Rolleicord. Azt a nagybátyám vette nekem, de tulajdonképpen az apám pénzén, mert állandóan lóversenyezett, sokszor kapott kölcsönöket apámtól, és a fényképezőgépet is valószínűleg abból a pénzből vette. Különben a fia is fényképezett, Luzsa László – a mi eredeti nevünk Luzsa, a nagyszüleim Ruzomberokból, Rózsahegyről jöttek Budapestre –, nagyon tehetséges volt, de elsikkadt, abbahagyta a fényképezést. Egy-két dologra ő tanított meg a sötétkamrában. Utána beajánlott engem a Förster fotólaborba, ami a Károly körút elején volt, egy első emeleti helyiségben, és oda jártam tanulni. Aztán abbahagytam az otthoni laborálást, és kiadtam a munkákat, például a Hatschek és Farkasnál dolgoztattam. Emlékszem, mindig cakkos volt a fotópapír széle, minden képet ilyenre vágtak. Szóltam nekik, hogy az enyéimet egyenesre vágják.

40-ben csináltam az első képeimet, 41-ben vettem részt az első kiállításon. Egyszerűen tehetséget éreztem magamban. A Balatonon nyaraltam, és csináltam egy képet egy horgászról. Lefényképeztem egy tejesüveget, amikor iskolába mentem. Aztán bevittem a képeket a Képes Krónikához. Rengeteget megjelentettek a címlapon, nyolc pengőt fizettek képenként. Az Új Időkhöz is bekopogtam, meg egy csomó laphoz. Mindenáron érvényesülni akartam. Tizenhat éves voltam. Furcsa volt, hogy ilyen fiatal ember bekopog, de nem emlékszem arra, hogy emiatt nehézségeim lettek volna, például elutasítottak volna.

– Voltak fényképező barátai?

– Gink Károly volt, aki eleinte a hónom alá nyúlt, és segített. Akkoriban nagyon barátságos volt. Egy vagy két évvel idősebb volt nálam, és ugyanolyan nyüzsgő típus volt, mint én, de nálam sokkal nyüzsgőbb. Mindenáron képeket akart kiállítani, és amikor sikerült neki, akkor én is kedvet kaptam tőle. Leicával fényképezett. A Károly körúton dolgozott egy textil- vagy kötélcégnél, oda jártam be hozzá, és tőle is kaptam tanácsokat. Nagyon hálás vagyok ezért Gink Károlynak. Kublin Tamásra emlékszem, aki ugyancsak tehetséges fotós volt, ő kiment Svájcba. Kankovszky Tamásra emlékszem még, ő szintén idősebb volt nálam egy évvel. 45-ben, a háború után ő is elment Nyugatra. 42-ben, az érettségi után együtt utaztunk Erdélybe, amely akkoriban tért vissza, és újdonság volt nekünk. Kolozsváron kártyán elvesztettem az összes pénzemet. A következő éjjel elmentünk Szovátára, ott lakott az unokanővérem, hozzájuk menekültem, annyira nem volt pénzem. Ott voltam hét napig, közben megtudtam, hogy operai táncosok nyaralnak ott, csináltam is egy interjút Bordy Bellával. Abban az időben már mint újságíró és fotós dolgoztam a Hungária Magazin című lapnak.

– Mikor kezdett írni?

– 40 körül. Nem voltam még húszéves. Elsősorban hiúsági kérdés volt, hogy megjelenjek a lapokban. Arra törekedtem, hogy az írásaimat és a képeimet együtt közöljék. A színházi és filmvilágról próbáltam írni, kijártam a filmgyárba, Tolnay Klárival, Goll Beával csináltam interjút, és fényképeztem is őket. Fiatal sztárjelöltek voltak, a Tolnay huszonnyolc éves volt, nem sokkal előtte ment férjhez, akkoriban született a gyereke. De mindenkit ismertem: Szeleczky Zitát, Muráti Lilit, Simor Erzsit, Fényes Alizt. Nagyon barátságosak voltak velem. Engem szerettek, mert fiatal voltam, és tehetséget láttak bennem. Rengeteg újságírójelölt volt, aki elment lapokhoz, és állást is kapott, protekcióval, de olyan, aki tehetséges is volt, nagyon kevés akadt. Nekem nem ajánlottak föl állást; elfogadták tőlem az írásokat, de sosem kínáltak meg állással. Nem volt protekcióm. A Film, Színház, Irodalomnak például Escher Károly volt a sztárfotósa, őmellette nem rúghattam labdába. Én akkor még nagyon fiatal voltam, nem ugráltam. És kitartóan dolgoztam. De 44-ben minden anyagom elpusztult. Minden a romok alá került. Kilenc negatív megmaradt.

– Kilenc tekercs vagy kilenc kocka?

– Kilenc kocka, amik állandóan nálam voltak. Erre a kilencre vigyáztam, ezek voltak a legféltettebb kincseim: a Horgász, a Tejesüveg, az Andrássy-szobor, az erdélyi képek. A sztárképek közül nem maradt meg egy se, csak a különböző lapokban; nemrég megkaptam belőlük néhány példányt. 41-ben részt vettem egy csoportos fotókiállításon, amit Gink Károly szervezett, és ott egy második díjat nyertem. Az a képem sem maradt meg.

– A legnagyobbakkal volt kapcsolata?

– Volt kapcsolatom, de csak messziről, érintőlegesen. Azután bekerülhettem Angelo Pál meg Várkonyi László műtermébe gyakornoknak. Angelónál fényképésztanuló voltam, de csak fél évig bírtam, mert nem értettem, hogy miért csak önreklámozással foglalkozik, és miért nem tanít minket semmire. Nagyon sok tanuló volt ott, húsz pengőt fizettek havonta. De mindig csak segédmunkákat adott ki nekünk, és nem törekedett arra, hogy tanuljunk tőle. Csak amit itt-ott ellesünk. Sajnos ritkán láttam fényképezni. Pedig engem Angelo hívott magához, de utána nem foglalkozott velem. Ezt én fél év után meguntam, és elmentem Várkonyihoz; ő egészen más volt, mint Angelo. Nagyvonalú ember volt, nem arra törekedett, hogy nagy nevet szerezzen magának, hanem az volt a célja, hogy sok képet csináljon, és nemcsak a sztárokról, hanem mindenkiről, akiről lehet. Üzleteket szereztem neki, én hajtottam föl a klienseket a társasági életből, bálkirálynőket, bálozó kislányokat, akikkel esténként táncoltam.

– Miért kellett a nőknek Várkonyi-fénykép?

– Mert én azt mondtam nekik. Abban az időben a társasági élet egyik központi alakja voltam, rendszeresen közölték is azokat a riportokat, amikben a különböző bálokról számoltam be. Várkonyi sok pénzt keresett ezzel. Én pedig tanulhattam tőle a laborban, tanulhattam a felvételezésnél és az üzletszerzésnél, és időnként fényképezhettem is. A Deák Ferenc utcában volt a m?terme, ha jól emlékszem, az ötödik emeleten. Járt hozzá Gink Károly is, többek között. Festők is laktak a házban, Várkonyi nagy pannókat kapott tőlük háttérnek. Nagyon helyes volt ő is, a felesége is, én mind a kettőt szerettem. 45 után is följártam hozzá, bár akkor már más területen dolgoztam; de följártam hozzá, annyira szerettem. Akkor ő Lenin-, Sztálin-, Rákosi-képeket sokszorosított, én ezzel nem értettem egyet, de ez hozzá tartozott az üzlethez; ez volt a fő tevékenysége. Ennek dacára államosították.

– Az újságírásból élt?

– Nem. Apám 41-ben meghalt, és át kellett vennem a helyét. Egy cseh cég vezérképviselője volt, csiszolókorongokkal foglalkozott. Az érettségi után, 42-től 45-ig jogot tanultam a Pázmány Péter Tudományegyetemen, azután átmentem Egerbe. Ez anyámnak a kívánsága volt, azt szerette volna, hogy úr legyen belőlem. De a háború után nem tudtam befejezni az egyetemet, mert el kellett tartanom magamat és az édesanyámat. Félig-meddig a zenélést is abbahagytam. Jó ideig csiszolókoronggal foglalkoztam, 48-ig, amíg fölszámoltuk az üzletet, nehogy államosítsák. Bejártam az amerikai követségre kőnyomatos sajtóelemzésekért, lapszemlékért, és azokból tájékozódtam, azokból próbáltam meg kitalálni, hogy mi várható. Előrelátó voltam. Eladogattam a berendezéseket, mindent, az utolsó szegig. Háromszázezer forintot adtam oda anyámnak, azzal, hogy éljen belőle, én pedig más pénzkereset után nézek. Mindenki azt mondta, hogy Vas Zoltántól lehet munkát kérni, megkerestem, hogy adjon nekem állást, hülye fejjel azt hittem, hogy majd ad is. Kaptam egy pár sort, hogy nyilvántartásba vettek, aztán többé nem kaptam semmilyen értesítést. 49-ben elmentem a Terményforgalmi Nemzeti Vállalathoz, aztán műszaki szakértő voltam a MŰÁRT-nál, a Finomkerámia Vállalatnál, majd a gördülőcsapágygyárban. Nekem kellett meghatározni a havi csiszolókorong-szükségletet, hogy miből mennyit kell rendelni. És ezt olyan jól csináltam, hogy soha, semmilyen fennakadás nem volt. Pedig lehetett volna, mert sokszor változtatták a technológiát. Később a szerszámgépiparban alkalmaztak.

– Fotósként nem akart volna érvényesülni?

– Örültem, hogy élek. Nagyon nehéz lett volna elhelyezkednem. Például a Magyar Fotónál egészen lentről kellett volna kezdeni, és Sándor Zsuzsa, Langer Klára, Reismann Marian megakadályozták volna a karrieremet. Oda ment a „Füles” is, Németh József is, aki nekem a példaképem volt, de ott csak az számított, hogy a káderpolitika érvényesüljön. 45-ben megpróbáltam a Kisgazdapárton keresztül munkához jutni, indítottak egy lapot, de hát ott Escher Károly volt a riporter, és ő tarolt, semmi esélyem nem volt. Ez természetes, én ezt megértem. A filmgyárba is elmentem, időnként kaptam is munkát, de nagyon ritkán, állást pedig egyáltalán nem, mert arra megvoltak az emberek. De nem éreztem mellőzve magam, mert nekem volt rendes állásom, ami jó keresetet biztosított, például a MŰÁRT-nál, csoportvezetői beosztásban, az első hónapban kilencszáz forintot kerestem, és a második hónapban már ezerkétszázat. A gürdülőcsapágygyárban négyezer forint volt a fizetésem – abban az időben egy főszerkesztőnek vagy igazgatónak volt annyi. Nem kényszerültem arra, hogy a fotókkal kuncsorogjak.

– Nem is vágyott arra, hogy fényképészként dolgozzon?

– Vágyakoztam, és közben fényképeztem is, amatőr alapon. Néha riportokat csináltam, néha bementem a filmgyárba. Csináltam ezt-azt, alkalmilag.

– Az ötvenes években megvolt még a régi társasági köre?

– Nyomaiban létezett. 45 és 52 között még én voltam a Bálközi Blokknak a titkára. Mi diszponáltunk a bálok rendezése felett, hogy kik, melyik szállodában kapjanak termet. 45 után egyre inkább burzsoának tekintették a tevékenységünket, 53-ban volt az utolsó együttlétünk. 56-ban a régi ismerőseim közül sokan elmentek.

Én a forradalom után újra elkezdtem fényképezni. 56-ban megalakult a Szövetség, és 57-ben, miután a tagok ötven százaléka elment Nyugatra, volt az első tagfelvétel. A Fotó című lapból tudtam meg, hogy lesz felvételi, jelentkeztem, és örültem, hogy én is bekerültem, némi protekcióval, Németh Józsefnek a segítségével. Akkor már aktokat fényképeztem. Az aktfényképezést annak köszönhetem, hogy szobrászatot tanultam. 53-ban bementem a Képzőművészeti Főiskolára, és megkerestem a rektort, Domanovszky Endrét. A sokszori könyörgésemre beajánlott Pátzay Pálhoz, aki nagy fejcsóválások mellett néha beengedett a szobrászműterembe. Azt hitte, protekciós vagyok, Domanovszky barátja. Amikor nem jött be valamelyik hallgató, akkor leülhettem a helyére, szabad volt tanulni, gyakorolni. Nagy dolog volt ez! Le kellett tagadnom, hogy fotós vagyok, mert Pátzay nem tűrte a fotót, nem fogadta el, hogy a fotó önálló kifejezési eszköz lehet. Nála csak a szobrászat és esetleg talán a festészet számított. De az egész főiskolán nem volt divat a fotó. Jártam a modellszervezésükön, de a modellek nagy ívben elkerültek, ha megtudták, hogy fényképezni akarok, annyira nem tartották semmire. Azt hitték, hogy a fotózás csak ürügy arra, hogy lefektessék őket. Ugyanez egy festő vagy szobrász esetében fel sem merült. Nagy keservesen sikerült egy-két modellt megszerezni. Edittel dolgoztam a legtöbbet, egy vagy két évig csak ő volt a modellem. Soha nem instruáltam, én mindig csak olyanokkal dolgoztam, akiknek volt hozzá érzékük. Felmentünk a Gellérthegyre, különböző helyekre, de főleg a m?terembe jött hozzám.

Fényképeztem, sikereim voltak, tehetséges voltam, nem tehetek róla. Nyugaton az aktot időnként betiltották, máskor meg engedélyezték. A Szövetségben megkaptam a lehetőséget, hogy külföldre is kiküldhessek képeket, Angliában jelentem meg először. De aztán kezdtek mindenfélét belemagyarázni az aktokba, hogy mit jelentenek. A Szövetség eleinte hetven képből tizenegyet engedélyezett kiküldeni, a végén pedig, 1960-ban, egyet sem, egyáltalán semmit. Minden képet velük kellett engedélyeztetni, és az a klikk zsűrizett, ami akkoriban meghatározta a Szövetség ízlését. Vadas Ernő volt az elnök, de Vámos László volt a főtitkár, ő volt a tótumfaktum. 58-ban volt egy kiállítás az Erzsébet téren, a Nemzeti Szalonban, akkor tettem ki A láp virága című képemet, az első fényképet, ami Editről készült. Aznap reggel, amikor a megnyitó volt, rosszat sejtettem, bementem, és üres volt a képem helye. Be volt téve a kép az irodába. Szóltam Vadasnak, hogy micsoda dolog ez, és Vadas azt mondta, hogy bármit hozhatok, csak ne ez legyen kint. Védeni akart. Sok volt az ellenségem, és Vadas Ernő megértette ezt. Őt is bírálták a Szövetségben, nagyon sokszor elege volt belőlük. Ginket is bírálták. Bevittem a Mámor című képet, ami még jobb volt.

– Ön is merésznek látta azt a képet, amit levettek a falról?

– Igen, mert félakt volt.

– Gondolt arra, hogy túllépi a határt?

– Nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy egy jó kép. A legjobb képem. Előtte a Mámort még nem éreztem érettnek, még a sötétkamráig sem jutott el. Pedig, hála istennek, sokkal jobb kép volt. Össze se lehetett hasonlítani a kettőt.

58-ban nem érkeztek meg külföldre a képek, amiket ki akartam küldeni. Kiderült, hogy elakadtak a postán. Fölhívott egy tisztviselő, hogy itt van egy csomag, bemegyek-e érte. Különböző megvesztegetések árán újra kiküldték. De megint elakadt, egyre jobban meg kellett vesztegetni a postai alkalmazottakat, nem pénzzel, hanem képekkel. Ők sem tudták, hogy miért akadtak el a csomagok. Ez a 72-es postának a külön részlege volt, sokszor mentem oda, de látszott, hogy nem a tisztviselőkön múlik ez. A posta csak egy szerv volt. A belügy intenciójára történt minden. Aztán 1960-ban lebuktam. Előtte kijött hozzám az erkölcsrendészet, nézték a modellt és nézték az én képeimet. Másnapra behívattak. Visszaadták a lefoglalt képeket, de megfenyegettek, jobb lesz, ha abbahagyom, mert ennek előbb-utóbb politikai tartalma lesz. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy most csak aktokat küldök ki külföldre, de egyszer, ha majd a vevő mást fog kérni, akkor annak is eleget fogok tenni.

– Megijedt a figyelmeztetéstől?

– Nem ijedtem meg, de tudomásul vettem, hogy az akt nem egy támogatott műfaj.

– Volt-e tanúja, hogy figyelmeztették?

– Nem tudom. A főiskolán senki nem tudott róla. Isten őrizz!

– Akkoriban más nem fényképezett aktot?

– Senki se mert, csak én, mert nekem volt egy állásom. Azt hittem, hogy az engem megment.

1961. januárban lecsuktak. Előtte nekem nyíltan megmondták, hogy vigyázzak, le fogok bukni. Mégis váratlanul ért. Kijöttek a belügyesek, a fiókból kivették a képeket, letartóztattak és bevittek a Markó utcába, a Fővárosi Főügyészségre. Nevetve elmondtam mindent a nyomozó ügyésznek, azt hittem, hogy nem komoly az ügy. Három nap múlva kiderült, hogy nagyon is komoly. Elsoroltam mindent, öt oldalon keresztül, az összes bűneimet: rendszeresen küldök képeket külföldre, a Nemzeti Bank engedélyével. Azt mondták, ha csak ennyi, akkor meg fogom úszni. De nem ennyi volt. Akkor még kiengedtek, de harmadnap megkapták az ukázt felülről, hogy ezt az embert le kell buktatni.

61 októberére bírósági tárgyalás kerekedett belőle a Fővárosi Bíróságon. De akkorra már megnyugodtak a kedélyek, és hála istennek, olyan bírót kaptam, aki nem értett velem egyet, de akinek nem lehetett megmondani, hogy mire ítéljen. Volt egy fellebbviteli tárgyalás, ahol nem mentettek föl, de nem is súlyosbították az ítéletet. Pedig a belügy mindent elkövetett. Három hónap felfüggesztettet kaptam, a minimális büntetést. És huszonháromezer forint pénzbüntetést. Örülhettem, hogy megúsztam. Emlékszem, hogy egy csomó fiatalember volt darócban a Legfelsőbb Bíróság előterében, és azokat halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ehhez képest én egy szót se szólhattam, megúsztam három hónappal és pénzbüntetéssel. És a Skira-könyvek elkobzásával. Küldtem képeket külföldre gyűjtőknek is, és amikor megkérdezték, hogy mivel tartoznak, Skira képzőművészeti albumokat kértem cserébe: Modiglianit, Gauguint, Van Goghot; tíz könyvből állt a gyűjtemény. Nagyon értékes volt. Elkobozták, és utána fölajánlották, hogy megvehetem. A képeimet nem adták vissza. Megkaptam a külföldi folyóiratokat, lapokat, mert azokat a vámosok foglalták le. Később viszszakaptam a negatívokat is, de szörnyű, összetaposott állapotban. A gépeimet az Ofotért értékesítette.

– 1961-ben huszonháromezer forint, az ezerötszáz-kétezer forintos átlagfizetésekhez képest, nagyon sok volt.

– Egyévi kereset volt. Nekem elkoboztak mindenemet, az összes pénzemet, nem tudtam volna kifizetni. Akkor írtam egy levelet az amerikai barátomnak, hogy jöjjön értem és mentsen meg, el is jött, és hozott ezer dollárt, az pont elég volt a pénzbüntetés kifizetésére.

– Mi történt a munkahelyével?

– Semmi következménnyel nem járt. Két hónapig ültem vizsgálati fogságban, és a munkahelyemen meg se kérdezték, hogy mi történt. Persze tudták, azt is tudták, hogy fényképezek, mert szövetségi tag voltam, Képzőművészeti Alap-tag voltam, és a munkahelyen azt be kellett jelenteni. Két hónapig nem mentem be dolgozni, de nem kérdezgettek, hogy miért. Úgy látszik, szükség volt rám.

– Segítettek-e az ismerősei?

– Senki nem segített. Gink sem, pedig fiatalkorunktól barátok voltunk. Gondolom, túl sok rosszat hallottak rólam: aktot fényképezek, és az veszélyes, tiltott, támadható dolog. Nekem ez nagy csalódás volt.

– Megmondta neki?

– Nem. Néha elmentem a kiállításaira, de erről nem beszéltünk. Később ő is fényképezett aktot, amikor már szabad volt. De abban az időben, amikor engem támadtak, nem. Németh József volt az egyetlen, aki foglalkozott még aktfényképezéssel, ő is csak néha, ritkán. Viszont neki nem volt akkora szava a Szövetségben, és nem is bonyolódott volna bele egy ilyen ügybe. A Szövetség, a Vámos László-féle társaság letiltott, minden lehetőséget elvett tőlem. Írtam egy csomó levelet, hogy vizsgálják felül a döntést, de nem kaptam választ. Megvetették azt az embert, aki akttal foglalkozott. Azután változott a helyzet, Vámost kirúgták, akkor jött a Méth Sándorné, és ő más volt.

– Pedig őt is a párt helyezte oda.

– Istenem, hát kommunista volt, de nem annyira vonalas. Nagyon rendes volt. Volt egy kiállítás, ahol öt képem szerepelt, és ezt csak neki köszönhetem. Jelzésértékű volt. Utána Zinner Erzsébet lett a főtitkár, és ő még rendesebb volt. Katona István Kádár embere volt, de ő sem volt merev vonalas. Amikor 83-ban megkaptam a Balázs Béla-díjat, Aczél György odajött hozzám, és bocsánatot kért a megpróbáltatásért, amin keresztülmentem.

– Valamilyen kárpótlás, jóvátétel is fölmerült?

– Nem merült fel, mindenesetre megkaptam a díjat, és azt nagy kitüntetésnek éreztem. Abban benne volt a rehabilitálásom. A Szövetségben három bizottságnak voltam a vezetője. Kell ennél nagyobb kárpótlás?

– Gondolom, az ítélethirdetés után jó ideig nem fényképezett aktot.

– De, azonnal fényképezni kezdtem. Csak azért is! Ezzel magamat és a családomat is veszélybe sodortam, de akkorra már annyi pofon ért, hogy nem érdekelt semmi. Fényképezni kezdtem. Akkor nekem már nevem volt, híres ember lettem az ügyön keresztül, és egy csomó ember segített, nem szövetségi tagok, hanem kívülállók. Megtudták, hogy mi történt velem, és segítettek. Egyik modell jött a másik után. Nagyon boldog és hálás vagyok ezért.

– Hol lehetett aktot fényképezni?

– A Mátyás-hegyen, az újlaki templom fölött. Gyalog kellett fölmenni. Nagyon keveset kaptak, húsz forintot óránként. És mégis vállalták. Ezek a nők hősök voltak. Sokukkal baráti kapcsolatban voltam; egyáltalán, ha valaki levetkőzik egy másik ember előtt, az egy baráti viszony.

– Kellett vigyázni arra, hogy ne legyenek tanúk?

– Igen. Néha jöttek környékbeli lakók, akkor épült a Mátyáshegyi út, és az új lakók szóltak nekem, letámadtak. Azt gondolták, hogy valami történik. Utána nem is mentünk oda, a lakásomon berendeztem egy kis műtermet, volt egy vaku, voltak reflektorok, volt egy két méter harmincas hátterem, pont elég volt.

– Mikor kezdett enyhülni a tiltás?

– A hetvenes években, amikor a pártvonal visszaesett a Szövetségben. Szabadon küldhettem külföldre képeket, sőt később már én voltam a zsűri, az utolsó tíz évben csak zsűriztem. Odahagytam a biztos műszaki állásaimat a bizonytalan fotó kedvéért, az akkor induló hirdetési kampány javára. Dolgoztam a Fabulonnak, a KHV-nak, az Artexnek, a MAGÉV-nak, a Chemolimpexnek, különböző cipőgyáraknak.

– Az aktfényképezők tudtak egymásról?

– Nem. Inkább külföldi kapcsolataim voltak: Dániában, Svédországban, Németországban, Franciaországban, Angliában. 56 után nagyon sokat leveleztem a külföldiekkel, rengeteg disszidens volt, akiknek egy része segített nekem abban, hogy kivittek képeket, vagy elmentek reklamálni, ha valamelyik lap nem fizetett. Az aktfényképezés leginkább a skandináv országokban volt befutott, ahol az akt nem került tilalmi listára. A hetvenes években a Fotó című lapban is megjelentek a képeim. Előbb önkritikát gyakoroltam, megírtam, hogy nagyon sajnálom, hogy ilyen sok képem szerepelt külföldön, és most már szebbeket fogok fényképezni. A Filmvilágban, a Film Színház Muzsikában, az Ország-Világban jelentem meg leggyakrabban. Csodálatos élmény volt, amikor Ingmar Bergmant fényképeztem (Persona, 1965), Liv Ullmann-nal, a Csend után. Szerettem azt a filmet, és értettem is. Sok éven keresztül én fényképeztem a Füles címlapját. Minden héten több képet kellett leadni, Ruszkay György grafikus válogatott belőlük. Ami maradt, visszaadta, de azokat többé már nem adhattam be. Rengeteget fényképeztem, fiatal színésznőket, táncosnőket, társasági nőket.

– Ezek a munkák jól fizettek?

– Semmi sem fizetett jól, csak a reklámfotó, az utolsó tíz évben, körülbelül a hetvenes évek közepétől, amikor hirtelen fölugrott az árfolyamom. Addig ezer-ezerötszáz forint volt egy képem, attól kezdve hatezer-négyszáz forint: háromezer-kétszáz plusz háromezer-kétszáz, mert a negatívokat is átadtam. A Corvinának, a Képzőművészeti Kiadónak, is gyakran dolgoztam, és legalább húsz lemezborítót fényképeztem a Hanglemezgyártó Vállalatnak.

Illik megemlékezni az önálló kiállításaimról, főként a Fényes Adolf teremben megrendezettről, amit több, mint tízezren láttak és a Pesti Vigadó-beliről, ahová több, mint huszonötezren látogattak el.

Sokat tanítottam, jártam különböző egyesületekbe előadásokat tartani, például a Műszaki Egyetemre, a Vegyipari Egyetemre, és sok más helyre, amiket a TIT szervezett. Nagy sikereim voltak, zsúfolásig megteltek a termek. Magammal vittem háromszáz képet, és elmondtam, hogy hogyan készültek. Aztán meguntam. Iparszerűvé vált minden. Sokan eljöttek, mert érdekelte őket a fotó, de megriadtak a rengeteg akttól. Csak egy-két embert találtam, akit érdemes volt tanítani.

– Fényképez még?

– Nem. Elfáradtam és tíz éve elhatároztam, hogy abbahagyom. Rájöttem, hogy önmagamat ismétlem. Nem lehet megengedni azt, hogy az ember évek alatt fölépítsen valamit, és utána mindent elrontson egy rossz képpel. A fejlődés mindennek az alfája és az omegája. Ha az ember beszünteti a fejlődését, akkor stagnálás következik be. Ahhoz, hogy erre rájöjjön valaki, rengeteget kell a képeit nézni. Én megpróbáltam újra kiállítani a régi fotóimat, és látszott a méla undor a kiállító társak arcán. Nem kell már ez. Túl sokáig voltam menő fej. Eljárt fölöttem az idő, mások a szabályok. És én túlságosan erős vagyok ahhoz, hogy ezt ne láttam volna be.