NORMANTAS, PAULIUS, TIBET

A litván Krisztus és Tibet istenei akarhatták és engedték, hogy 1989 óta immáron hatodszor fényképezhessek a történeti Tibetben, az indiai Kis-Tibetben (Ladakh-Zanskar) és Nepál Musztáng és Dolpo tartományaiban tett utazásaim alkalmával; azokon a helyeken, ahol Buddha született (Lumbini, Nepál) és megvilágosodott (Buddh Gaya, India), valamint Dharamsala városában, Észak-Indiában, ahol Tibet királya, a XIV. Dalai Láma él száműzetésben több, mint százezer honfitársával.

Nagy nehézségek árán jutottam el Nyugat-Tibetbe, és kezdhettem el fényképezni. Ott, ahol a végtelen magas Szent Kailash-hegy lábánál együtt lehettem Tibet zarándokaival, testvéreimmel, akik állhatatos lélekkel imádkozva, fáradhatatlan testben élve róják útjukat, ősi kultúrájuk sziklákkal sűrűn szórt ösvényein haladva. Bár országuk megszállás alatt áll, őrzik rendkívüli lelkük csodálatos erejét, és büszkék maradtak. Fáradtságos vándorlásaim alatt közel éreztem magam az anyjuk vagy néha nagyapjuk hátához vastag pántokkal rögzített két-három éves kicsinyekhez, akikkel Isten, a szabadság és igazság szeretete forrasztott egybe. Ez a szeretet, mely a szolgasorsban és elnyomásban élő emberek iránt nyilvánul meg, úgy áradt szét közöttünk, mint valami nyelv, amelyen megszólítottuk egymást a magas hegyi ösvényeken, felhők között haladó nehéz, mégis oly súlytalan utunkon. Az úton, ahol úgy tűnt, mintha Isten kezei oly közel lennének hozzánk!

Egy alkalommal, amikor a sziklák, kövek között letelepedtünk, hogy elfogyasszuk a híres tibeti campát (malomkő alatt finomra őrölt árpalisztet), láttam - és ez nem álom volt -, amint a gyermekek egy kicsi zsákból kezükkel lisztet mernek ki, és azt rögtön szájacskáikba teszik. (Talán, mert a tea, amivel a lisztet megnedvesíthették volna, már elfogyott.) Nem a szél, hanem a jóságos démonok láthatatlan ereje sodorhatta a hófehér lisztet az ősi templom tetőszegélyén fészkelő madárfiókák csőrébe, és éhes tibeti gyermekeim szájába. Ezek a jóságos és buzgó démonok hintették a lisztport a durvaszövésű, agyonfoltozott zsákból. A tápláló vacsora után felkeltünk, és folytattuk utunkat a lábaink alatt fonalként gombolyodó ösvényen egészen sötétedésig, amikor egy templom falának tövében a kemény földön alvóhelyet kerestünk.

Nem egyszer fordultam meg Tibetben, ahol több hónapig tartó vándorlásaimon kanyargó utakon haladtam egyik kolostortól a másikig, nevezetes templomokat érintettem, olyanokat, amelyek egyidősek a Brahmaputra folyóval. Útjaimon egyik-másik faluból néha két, egymás mellett hallgatagon álló jurtához érkeztem, amelyeket fekete vagy barna ponyvával takartak le és rögzítettek a földhöz a kis folyócska jobb partján (ez fontos szabály az ási Tibetben). A nagy távolság miatt, amely az óriás hegy mély redőjű láncait és a kis folyócskák partjait egymástól elválasztotta, neveztem el a nomádokat a barna hegy ráncainak eleven emlékéből életre fogant népnek.

A tibeti fennsík hegyi redőinek népe! Még mindig hallom mennyei beszédeteket, a naplemente után bőgő jakok és a hosszú szőrű kecskék bégető, sovány hangját. S mivel már jártam arra, nem nehéz újra felidézni a nők, gyermekek és öregek csoportját, akik azért jöttek, hogy a néhány nappal korábban elhaladt nyáj után a megszáradt állati trágya maradékot kosarakba gyűjtsék. Ez a trágya a tűz és a meleg egyetlen forrása a hegyekben; meg elvétve száraz fűcsomó, faág vagy valami cserje szára, ami olyan ritka errefelé.

Ha Buddha erejével rendelkeznék, és a világ e pontján magasan a föld fölé emelkedhetnék, Tibet csodálatos testére tekintenék, az életnek e szokatlan ráncaival redőzött, gyönyörű testére, melybe minden nap belehasít a Vörös Kína hadi gépe.

Paulius Normantas

A szöveg a Budos vaikai/Buddha's Children („Buddha gyermekei", Vaga Publishers, Vilnius, 1999.) című könyvben olvasható