MISKOLCZY EMESE KÉPEI

Önportrékat fényképezek, melyeket rejtett önarcképeknek nevezek. Az anyag első darabjait még iparművészeti egyetemistaként, negyedéves koromban csináltam. Miltényi Tibor adta a feladatot, hogy készítsünk önarcképeket. A középiskolában, amikor elkezdtem fényképezni, születtek már önportréim, persze azok kicsit más szemléletűek voltak, sok volt köztük a szereplősebb kép.

- A Török Pál utcai „kisképzőben" tanultál?

- Nem. Én debreceni vagyok, és a nyíregyházi művészeti szakközépiskolában érettségiztem. Boros György volt a tanárom, vele elég közeli kapcsolatban voltunk, s vagyunk azóta is, sokat segített nekem. Az iskola is nagyon jó volt. Akkor még eszembe sem jutott, hogy Pestre jöjjek, még nem hiányzott ez a fajta pörgés.

Amikor Miltényitől megkaptuk a feladatot, a körülöttem lévő emberekkel kezdtem el magam fényképezni, azokkal, akik a legközelebb álltak hozzám. Közben annyira megszerettem ezt a területet, hogy a dilomamunkám alapját is ezek a képeim adták.

- Miltényi Tibor adott valamilyen szempontot a feladathoz?

- Őszintén szólva, már nem emlékszem rá.

- Zavarnának a megadott szempontok, vagy elvárnád, mert valamilyen irányba terel?

- Attól függ, hogy ki adja a feladatot. Már nagyon régen fordult elő velem, hogy feladatot kaptam. Azt hiszem, hogy Miltényi adott szempontokat, de azt is elfogadta, ha valaki egészen mást csinált. Ha látta, hogy úgy is jó lesz, akkor nem szólt bele.

- Nehéz lehet újat kitalálni az önarcképen belül.

- Nem is az, hogy újat kitalálni; jót csinálni nehéz. Az önarcképkészítés minden esetben valamiféle szerep vállalására késztet. Alapvető konfliktushelyzet, hogy a kamera mindkét oldalán ugyanaz az ember áll. Ezt a szituációt a tükörbe nézéshez hasonlíthatjuk. Minden alkalommal újból és újból fel kell fedeznünk különállóságunkat, a létezésünk egyediségét. A felfedezés egyszerre megdöbbentő és számomra mindig ijesztő is. Felfoghatatlan idegennek lenni, tudathasadásos élmény azonosulni, tárgyként illeszkedni a valóságba.

Ezeknek az önarcképeknek egy része inkább életképszerű fotó, és vannak köztük olyanok, amik táj- vagy városképek, csendéletek, mások portréi vagy csoportképek: sokfélék. Egyébként úgy látom, hogy a portré mindennek az alapja. A lényeg megragadása, a kontaktusteremtés, a másik emberre való ráérzés miatt ez az egyik legnehezebb feladat. A portrénál kiderül minden.

- Szereted az arcodat?

- Nem tudom, hogy ez összefügg-e az önarcképpel...

- Szerintem igen.

- Én nem gondolkoztam még azon, hogy a két dolog között van-e összefüggés. Inkább az jut az arcomról eszembe, hogy jó vele játszani, sok mindent el lehet vele mondani. Van kifejezőereje. Ugyanígy van a ruhának vagy a környezetnek is. A képeim helyszínei sem feltétlenül amiatt érdekelnek, hogy szeretem-e őket, hanem hogy mondanak-e valamit. Lehet idegen is, ha valami miatt úgy érzem, hogy közöm van hozzá.

Van például egy képregényem - az is Miltényi-feladat volt, egy García Márquez-novella részletét kellett megoldani -, aminek minden szereplője én vagyok. Sok ilyen munkám van - szerintem ez alkati kérdés lehet.

- Mit mutat meg belőled az a kép, amin csak a kioldózsinórt tartó kezed látszik?

- Azon a képen a kezemen kívül azért a tájat is lehet látni, meg a legjobb barátaimat is. Meg egy jellegzetes életérzést is. A kezem csak azt tanúsítja, annak ad nyomatékot, hogy „én is itt vagyok". A fotó valamiféle tanúságtétel: jelen voltam, ezt láttam ott, akkor, abban a pillanatban.

- Megtervezed a képeidet, vagy spontánok is lehetnek?

- Furcsa keverékei a kettőnek. Mindig olyan helyszíneket és szituációkat keresek, amelyek azon túl, hogy nagyon beszédesnek tűnnek, mindig egy újfajta megjelenésre késztetnek, mindig egy újabb identifikációba helyeznek. Mindannyian ugyanazzal a játékkal játszunk: identifikáljuk magunkat.

A helyszíneket előre ki szoktam nézni, el is tervezek képeket, de végül nem pontosan olyanok lesznek, hiszen mindig számít a pillanat, meg az éppen aktuális állapot. A technika is sok mindent meghatároz. Nem kisfilmes géppel dolgozom, emiatt nem tehetem meg, hogy egy-egy képre tíz kockát is ellövök. Elég ritka, hogy két képnél több szülessen egy beállításból. Amiatt sem lehet teljesen spontán, mert egyrészt nem hordom éjjel-nappal magammal a gépemet, másrészt középformátumú kamerával dolgozni jóval lassúbb. Például a Dávid, csók és a Nyugati pályaudvar című képet, amit műszaki kamerával fényképeztem a perspektívakorrekció miatt, körülbelül fél percig exponáltam. Jönnek-mennek a villamosok, mozgás van, eleve úgy is volt kitalálva, hogy exponálás közben érkezzen egy villamos, föl-le szálljanak az utasok.

- Miért exponálsz hosszú időket? Hogy összemosd a fölösleges alakokat?

- Játszásiból. Egyszer majd szeretnék egy igazán hosszú expozíciós, közeli portrét csinálni valakiről, már fejtámaszt is gyártottam hozzá. Nagyon izgat a kérdés, hogy egyetlen expozíciós időbe belesűrítsek sok gondolatot, sok érzést, hatást. Ez a régi fotókon is benne van, emiatt érzed azt, hogy több van a képen annál, mint ami látszik. Fél perc vagy húsz perc alatt már elég sok minden átfut egy ember agyán, és ez szerintem meg is látszana az ilyen képeken.

- És ki segít exponálni, amikor távol kerülsz a géptől?

- Sarkantyu Illés. Ő rengeteget segít nekem. Komoly része van a munkában. Sok képem készült kilencméteres távkioldóval, és volt olyan is, hogy idegeneket, arrafelé sétáló nénit, bácsit kértem meg, hogy exponáljon.

- Miért nem fejezted be a sorozatot a diplomamunka elkészülte után?

- A diploma tizenöt képből állt, és éreztem, hogy tizenöt képpel nem érhet véget a munkám. Ez egy napló. Ezek a képek állomások, élettörténetek, ettől válik az egész önarcképpé. Amikor hatvanéves leszek, csinálok majd belőlük egy százhúsz képes válogatást. Dokumentálom az életemet, rögzítem, amik megtörténnek. Előfordul, hogy másfelé kanyarodik a figyelmem, most is más jellegű dolgokat kezdtünk fotózni Illéssel, de ez a napló nem olyan műfaj, hogy abba lehetne hagyni. Időnként visszatérek hozzá.

- Mert olyan helyen jársz, hogy föl kell jegyezned, vagy inkább jön egy időszak?

- Jön egy időszak. De olyan események is bármikor jöhetnek, amiket muszáj rögzíteni, ilyen volt például a Tölgyfa galéria lebontása.

Készült egy könyv, a Városháza Kiadó gondozásában, Csak képek címmel, egy negyven képből álló válogatás. Ez is megkövetelte, hogy újra az önarcképekkel foglalkozzam.

- Hogyan kerültél a könyvsorozatba?

- Diploma után pályáztam a Magyar Fotográfusok Háza Siemens-díjára. Úgy tudom, a kurátorok sokat vitáztak azon, hogy a díjat Illés kapja-e meg vagy én. Illés kapta meg. Lehetséges, hogy egy kicsit fájdalomdíjként jött Gera Mihály felkérése a könyvre. Ő írta a szöveget, és vele konzultáltam, milyen képeket tegyünk be. Csak néhány képen vacilláltunk, és kettő volt olyan, ami az ő kedvéért került a könyvbe. Valamennyi kompromisszum mégiscsak volt, mert a kiadó néhány korábbi fényképet kivett a kész anyagból, ezeket egy hét alatt kellett újakkal pótolni, így kerültek elő olyanok, amiket eredetileg nem válogattam volna be, amikről kicsit már meg is feledkeztem.

- Furcsa, hogy amíg Barcelona vagy Strasbourg helyet kap a naplódban, az életed korai időszaka, Debrecen vagy Nyíregyháza nemigen.

- Debrecenből nagyon korán elkerültem, ahhoz pedig még túl fiatal vagyok, hogy már most elkezdjek nosztalgiázni az ifjúságon. Benne élek a jelenben. Egyszer majd Debrecen és Nyíregyháza is biztosan benne lesz a naplómban. Csakhogy ezekbe a városokba bármikor elmehetek, Barcelonába, Strasbourgba pedig ki tudja, mikor jutok el legközelebb. Nem olyan bonyolult ez a kérdés.

- Strasbourgba hogyan kerültél?

- Egy nemzetközi ösztöndíjnak, az Erasmusnak köszönhetően. Ebből a szempontból nagyon jól áll az Iparművészeti Egyetem, mert sokan jutnak ki ezzel az ösztöndíjjal, az egész országban nálunk a legnagyobb a jövés-menés. Az tehát nem volt annyira rendkívüli dolog, hogy sikerült kijutnom.

Strasbourgban nem volt fotó szak, az ottani vizuális kommunikáció tanszéken, az École Superieur des Arts Décoratifs-on voltam cserediák. Én viszont a fotón kívül mással sem akartam foglalkozni. Mivel eléggé szabadon voltam eresztve, nem is vettem komolyan a tanulást. Grafikai feladatokat nem akartam csinálni, elméleti tárgyakat meg itthon is tudok hallgatni. A szemesztert inkább utazgatással töltöttem, hogy minél többet lássak. És fényképeztem. Nagyon termékeny időszak volt, nem bántott senki, nem voltak muszáj dolgok, nem kellett senki olyannal találkozni, akivel nem akartam. Most megint tervezem, hogy elutazok, a budapesti Francia Intézetnél nyertem egy posztgraduális ösztöndíjat.

- Miért van minden képen nyár vagy ősz? Pedig télen lehetne igazán hosszú időket exponálni.

- Én is megfigyeltem magamon, hogy az összes képet ilyenkor csinálom. Ilyenkor szebbek a fények. Már a középiskolában és az egyetemen is, az első félévem sosem sikerült úgy, mint a második. A tél nem annyira aktív időszakom, korán sötétedik, hideg is van, én pedig alvós vagyok, pihenős. Nekem nem szép a tél, főleg nem úgy, hogy városban élek. Esős képeim már inkább vannak, de azok is eléggé véletlenszerűek.

- Rosszkedvűen nem is csinálsz önarcképet?

- Dehogynem. Olyanok, mint a támpontok, a turistajelzés vagy egy bot, amit leszúrsz, hogy majd visszatalálj, és akkor később vissza lehet kanyarodni, újra lehet gondolni, túl lehet lenni rajta. Például az ágyon fekvő, amin sokan férfiasnak látnak, egy tipikusan depreszsziós kép, akkoriban nagyon rosszul voltam. Van sírós önarcképem is.

- Olykor mintha feladatul adnád a nézőnek, hogy megtaláljon téged.

- Ez nincs is eltitkolva. Néhol több alakról is azt lehet hinni, hogy én vagyok, vagy az én beépített emberem, de szerintem ettől jó a kép. A fotóimon, mint ábrázolt személy, általában kikerülök a figyelem középpontjából. Ennek ellenére minden fotón megtalálható vagyok. Ez egy játék, ami a néző figyelmének a vezetésére irányul, s a befogadót koncentrálásra készteti. Hozzá kell tennem, hogy ezek a képek kiállítási méretben érvényesülnek igazán. De ha végiglapozod az albumot, akkor is szép lassan rájössz, hogy keresned kell valamit.

- Mi van, ha nem találnak meg?

- Nem feltétlenül zavar, ha nem jönnek rá, hol vagyok. Remélem, hogy nemcsak attól jók a képek, hogy megtalálnak rajtuk vagy nem. És nem is mindig arról van szó, hogy meg kell engem találni a képen. Ez így túl egyszerű lenne. Olyan kép is van, amin nem is szerepelek - attól az még önarckép.