HELMUT NEWTON KÉPEI

A salzburgi Rupertinum és a budapesti Ludwig Múzeum közötti kapcsolatnak köszönhetően érkezett áprilisban Budapestre a divatfényképezés egyik nagy „öregjének", reformátorának, újítójának, forradalmárának Sex and Landscapes („Szex és tájképek") című kiállítása. A kiállítással együtt megérkezett maga az alkotó (vagy nevezzük inkább elkövetőnek?) is, a 82 éves, berlini születésű Helmut Newton, akit nem véletlenül tartanak a műfaj egyik legkiemelkedőbb alakjának. Ez, olyan elődök és kortársak között, mint Munkácsi Márton, Richard Avedon, Carl Lagerfeld vagy Peter Lindberg, mindenképpen az egyik legnagyobb elismerés.

Nagy izgalommal készülünk a találkozásra. Hiába a sok írás, elemzések, tanulmányok, mégis más tőle, a leghitelesebb személytől válaszokat kapni akár az olyan kérdésekre is, amelyek csak áttételesen vonatkoznak a képeire, egész eddigi alkotói tevékenységére. Nem is csalódunk, hisz eljött, megjelent, és meg is szólal. De nem tudunk közel férkőzni hozzá: sem fizikailag, egy beszélgetés erejéig, sem szellemileg, a kérdéseken keresztül. Elzárkózik minden őszinte megnyilatkozás elől. Játszik velünk, és mi próbálunk részt venni ebben a játékban, hátha mégis sikerül kierőszakolni tőle némi használható informá-ciót.

Bár az elhangzott válaszok akusztikailag felfoghatók, az információ mégis csekély. A kérdésekre csaknem mindig ugyanúgy és ugyanaz a válasz érkezik. Beszél a lányokról, akik persze mindig szépek és kedvesek, de a legfontosabb, hogy neki tetszenek. Mesél a helyszínekről, amelyek gyakran esetlegesek, majd a szcenárióról, amely állítása szerint mindig egy futó pillanat, egy halvány érzet sugallata. De a legfontosabb információ, hogy a legfontosabb ő maga, mindig és minden körülmények között. A modellek és a helyszín kiválasztásától kezdve a beállításokon keresztül, a képen testet öltő látványig bezárólag. Minden csakis róla szól és nem másról. Bár bizonyos esetekben felfedezhető valami narratíva, történetiség a képeken, mondja, annak, ha nem is a véletlen műve, különösebb jelentősége nincsen. Számunkra a tanulság: az információ nem abból szűrhető ki, amit elmond, hanem abból, amit elhallgat. Csak a szája sarkában elhúzódó, ráncokban feloldódó vonásai, az ott bujkáló pajkos mosoly árulja el azt, amit nem közöl: amit - nem mellesleg - sosem volt hajlandó elmondani.

Newton már jó előre elvette a kedvét mindenkinek attól, hogy kérdéseket tegyen fel neki, vagy netán - botor módon, fogadatlan prókátorként - a munkáiról bármit leírjon. Ide vonatkozó megnyilvánulásai bizony kijózanítóan hatnak: „A fotográfiával kapcsolatban két csúnya szót ismerek: művészet és jó ízlés." Nem kevésbé szigorú és ugyanakkor baljóslatú az a megállapítása, hogy „tetszik nekem, amit írnak rólam és a fényképeimről, ami jó dolog, de persze az mind nem úgy van." Feltehetőleg akkor is ravaszul mosolygott a szeme, amikor ezt közölte az őt kérdezővel.

Ilyen előzmények után Newtonról írni egyenlő egy szakmai harakirivel. Vagy talán mégsem? Az nem lehet, hogy nem találni rajta egyetlen fogást sem, amivel meg lehetne szorongatni, csapdába csalni és a saját szófukarságával legyőzni!

Bár őt magát nem, képeit annál inkább vallatóra lehet fogni. Amiről hallgat, az leolvasható a felvételekről. Itt tetten érhető technikai virtuozitása és a ragaszkodás bizonyos princípiumokhoz. Legtöbb képe nem hagy kétséget afelől, hogy mi történik éppen, vagy mi előzte meg, illetve mi követi a felvétel pillanatát az alkotó képzeletében. Mindez együtt egy olyan miliőt körvonalaz, amely csak keveseknek adatott meg, hogy élvezhessék, viszont sokaknak, hogy fantáziálhassanak róla, akár ezeknek a felvételeknek az örvén is.

Newton pályafutása során szinte kizárólag fekete-fehér nyersanyagra készítette felvételeit. Csupán a kilencvenes években kapott rá arra, hogy színes filmre is fényképezzen. Ezen a téren semmiféle különbséget nem tett a megbízásból készített munkák és a saját indíttatásból fotózott anyagok között. A fekete-fehér technikához való ragaszkodásnak vélhetően csak egyik oka volt, amit maga is bevall, hogy színvak. A fekete-fehér képről mint a valóságszelet egyfajta redukciójáról már sokan írtak, de ez a közhely Newtonnál is megállja a helyét. De lehet ennek egyéb funkciója is. A rendőrségi helyszínelők fényképei - legalábbis a mozifilmekben - mindig fekete-fehérek. Newton számos felvétele sok vonásában emlékeztet ezekre a felvételekre, még akkor is, ha nem elkövetett bűncselekmények bizonyítékai kerültek rögzítésre. Ettől eltekintve mindkét típusú felvétel alkalmas arra, hogy a voyeur kíváncsiságát felcsigázza, érdeklődését kielégítse. Ez a titkolt vágy (beteges hajlam?) szinte mindenkiben megbúvik, csupán az elfojtás mértéke különböző.

A felvételek témái - ne feledjük, elsősorban női divatmagazinok megbízásából, illetve saját célra készült képekről van szó - jól beleillenek ebbe a koncepcióba, még akkor is, ha egyesek (például Newton) szerint ez az eredeti szándék megerőszakolását jelentené. Szinte kivétel nélkül nőket láthatunk a különféle pózokban, amelyek lehetnek megalázók, felmagasztosítók, talányosak, erotikusak, vulgárisak, alpáriak vagy akár pornografikusak is, nézőpont kérdése. Egyik-másik kép emlékeztet a szado-mazo szubkultúra sajátos szokásaira, némelyek több rokonságot mutatnak a keményebb pornómagazinok világával, mások pedig leginkább a lesifotóst juttathatják eszünkbe, amint épp élete képét csinálja meg valamely unatkozó világfi házi orgiáján. Ezek a motívumok sok esetben harcos állásfoglalásra késztették a különféle nőmozgalmak képviselőit, akik Newtont egyszerűen hímsovinisztának, nőgyűlölőnek kiáltották ki. Tagadhatatlan: a nő szinte kivétel nélkül domináns egyedként jelenik meg. A férfiak - Newton bevallása szerint azért annyira alulreprezentáltak, mert nem érdeklik őt - az esetek többségében csak mellékszereplőként tűnnek fel, vagy ha kimondottan arra szól a megbízás, hogy férfiakról készítsen divatfotókat. Kivételt jelentenek a portrék, amelyeken felkérésre vagy saját kedvtelésére híres férfiakat örökített meg. Férfiaktot sosem fényképezett, ha saját magát nem számítjuk ide (a saját teste vélhetően más megítélés alá esik a maga számára).

Newton fotográfiáját mind témaválasztásában, mind megjelenítésében elsősorban annak szokatlansága miatt már a kezdetekben provokatívnak, erőszakosnak tartották. Ezzel a véleménnyel annyiban érthetünk egyet, hogy ezek a felvételek valamilyen formában mindenkit állásfoglalásra kényszerítenek az ábrázolt eseménnyel, alakokkal kapcsolatban. Tudatos értékválasztás azonban már nem olvasható ki belőlük. Ebből a szempontból a néző teljesen magára marad, magának kell eldöntenie, hogy a látvány által sugallt morális attitűd számára elfogadható avagy elutasítandó.

Többek között épp a fent említett téma- és helyzetválasztás okán tartották és tartják Newtont az egyik legnagyobb újítónak a divatfényképezésben. Egyelőre eldöntetlen, hogy ez mennyire tükrözi a fotográfus zsenialitását, illetve mennyire következik a popkultúra kötetlenebb és szabadabb életfelfogásából, valamint a szexipar nyomtatott és elektronikus megnyilvánulásainak egyre szemérmetlenebb vizuális megjelenéséből; de minden bizonnyal nem elválaszthatók egymástól. A képek minden esetlegességük, mesterkéltségük, merevségük ellenére is sugallják a mozgást. Ez persze nem feltétlenül jelent lendületet, dinamizmust, esetenként sokkal inkább valami fáradt enerváltságot, még akkor is, ha amúgy a női alak erőt és szilajságot sugároz magából. Éppen emiatt a felvételeken nyoma sincs annak az életérzésnek, amit a hírhedt glamour szó hivatott kifejezni. Ezek a jelenetek, beállítások legkevésbé ezt a hagyományos értelemben vett bájt és szépséget adják vissza. Inkább jut eszünkbe az erőszak, agreszszivitás, keménység és függőség. Ezek a fogalmak valóban annak az elitnek az életét jellemzik, és Newton képei annak a perverzióba hajló, az élvezeteket a legkülönfélébb módon hajszoló életvitelét imitálja, amely elit látványosan és hangosan kívánja kiélvezni a vagyon, a gazdagság nyújtotta lehetőségeket és gyönyöröket.

Helmut Newtonnak az elmúlt évtizedben készített tájképei a divatfotóihoz képest kissé unalmasnak hatnak, mi több, teljességgel nélkülöznek bármiféle formai és/vagy tartalmi újítást. Ha létezne ez a megjelölés a fotográfia különféle zsánereire, akkor az „akadémikus" jelző fejezné ki leginkább e nagyméretű tablóképeknek a lényegét. Formai konzervativizmusuk ellenére mégis arra indítanak, hogy alaposan szemlélődjünk, ne ítéljünk elhamarkodottan, és vegyük magunknak a fáradságot arra, hogy megmerítkezzünk a látványban. Ezek a felvételek mindent megörököltek a divatfotóit jellemző technikai tökéletességre és a minél naturalisztikusabb látvány visszaadására való törekvésből. Bár a kompozícióban nem lelni kivetnivalót, mégsem érződik rajta semmiféle mesterkéltség vagy a látvány megerőszakolása. Newton az akt- és divatfotóival kapcsolatban tesz említést arról, hogy soha nem nyúl semmihez a helyszínen, nem takarít, nem avatkozik be, legfeljebb a látvány érdekében igazít egy kicsit. A fénykezelés (ragaszkodik a természetes világításhoz vagy annak illúziójához), a komponálási készség, a lényeg kiemelése, a tömörítés, egyes tárgyak használata, amellyel a látványt erősíti, vagy a primer jelentést alapvetően kiforgatja, módosítja: mind olyan karakterjegyek, amelyeket tökélyre fejlesztett. Ezzel kapcsolatban néhány kritikus megemlíti „zseniális" térszervezési megoldását, azt, ahogy a teret belehelyezi egy másik térbe, illetve nyitva hagyja azt, ahol az „esemény zajlik". Véleményünk szerint inkább arról van szó, hogy teret hagy a tekintet kalandozásának, és inkább a narratíva szempontjából érdekes az, hogy bizonyos terekbe betekintést nyerhetünk: akár másik helyiség vagy a külvilág, akár a televízió képernyője révén tárul fel a térnek egy másik dimenziója - bár ez utóbbi mindenképp másik idősíkot is jelenthet, ha akar. (Ha Newtonhoz ragaszkodunk, akkor a tv-nek csupán annyi jelentősége van, hogy minden amerikai háztartásban van belőle, tehát a lét és a látvány elképzelhetetlen enélkül a berendezés nélkül).

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyen túl Newton minden makacs unszolás ellenére sem óhajt továbblépni, sem erre bármiféle magyarázatot adni. A térszervezésnél megemlített történet - tekinthetjük annak a „mesének", ami közvetve kiolvasható a képen található tárgyakból, alakokból, a látvány szerves részét jelentő helyiség(ek) adottságaiból - az a motívum, amelynek létezését a fotográfus mindig is makacsul tagadta, mondván, hogy nincs itt semmi rejtély, csupán a nő egy esetleges térbe helyezve a pillanatnyi, ötlet szülte helyzetben. Mégis: minden kép - és ez alól talán csak egyes divatfotók tekinthetők kivételnek - egy történést jelenít meg. Nem magának az eseménynek a folyamatát, ami fényképről lévén szó lehetetlenség, de egyértelmű utalásokat hordoz arra vonatkozóan, hogy mik lehettek az előzmények; ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy spekulatíve megállapítsuk, mi lehet a történet folytatása, azaz gondoljuk tovább azt, ami a pillanatban megragadt. Dráma, komédia? Hétköznapi történések mindenféle magasztosság nélkül. Profán játék, amit az „élet" produkál? Apró történetek rólunk, a nőkről és a hozzájuk - anyánkhoz, nővérünkhöz, nőnkhöz, nejünkhöz, szeretőnkhöz, lányunkhoz - fűződő viszonyunkról, amiről nem akarunk, nem tudunk beszélni, mesélni, csak érezzük, sejtjük.

És a nők mit kezdhetnek ezekkel a „történetekkel"? Beleképzelhetik magukat. Felfedezhetnek magukból valamit, amit esetleg nem tudtak, mert sosem mondták nekik, vagy amit féltek megvallani magukról és a férfiakhoz fűződő viszonyukról. Anyák, lányok, feleségek, barátnők, szeretők, nők.

Newton ugyan azt mondja, hogy itt minden csak róla szól, nem arról, hogy ki hogyan képzel el bármit, és az egyetlen szervező erő, rendező elv a saját egója, a saját szexuális érdeklődésének kielégítése ilyenformán. Milyenek is tehát ezek a nők? Mindenekelőtt szépek, vagy inkább szexuálisan vonzók, erősek fizikailag és szellemileg egyaránt, vagy mindez együtt? Egy biztos: nem gyengék, nem alárendeltek, nem meghunyászkodók, sorsukba beletörődők, hanem inkább uralkodók, mint a méhkirálynő. Lehetnek ugyan olyan pillanatok, amikor a férfi azt érezheti, hogy ő az, aki megmondja, mi történjék, legyen szó az ebédről vagy a nemi aktusról, de mindez csak önámítás, hisz akit az ösztön (például a párzás ösztöne) hajt, az nem lehet ura érzelmeinek és gondolatainak.

Úgy véljük, hogy ez az, amiről Newton munkássága szól. Ez az a motívum, ami miatt tevékenysége felülemelkedik a puszta divatfotózáson, aktképeken és egyéb fotográfiai zsánereken és ami miatt művészetnek tekinthető, sőt tekintendő. Ebben az értelmezésben nyer igazán fontos szerepet a tájfényképezése is, valamint az a párosítás, amit a Rupertinum kurátora bátorkodott megvalósítani. Hisz a tájban való feloldódás az a helyzet, amelyben már nem dominál a nőhöz való viszony. Ez az a közeg, amelyben a gondolkodás megszabadul a kényszeres befolyásolástól, és tisztán, szabadon fordulhat más perspektívák felé. Itt még csak utalás szintjén sem jelenhet meg a maszkulinitás, az abból fakadó erő, ami hivatott a fölérendeltséget igazolni, és elkendőzni a szexuális addikciót, dependenciát. Szárnyalhat a nő és a szexus képzetétől megszabadult férfiúi szellem, akár a vadászgépek a tenger felett, és elemelkedhet a valóság szintjétől, felülről szemlélve a világot, mint az összes többi képen. Ehhez azonban az kell, hogy a férfi betöltse nyolcvanadik évét.