HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ SZÉKESFEHÉRVÁRI KIÁLLÍTÁSÁRÓL

Az általa sokszor idézett, már-már aforisztikus citátum úgy hozzánőtt Hegedűshöz, s legalább annyira sajátja, mint az inkognitót kedvelő, különböző nevek alatt publikáló dán Kierkegaardnak.

Miről is van szó, honnan indít Hegedűs?

A zsibárusoknál kitett tábla - úgymint Mángorlás - félrevezető. Ha megjelennénk, és mángoroltatni akarnánk, becsapva érezhetnénk magunkat, a kitett tábla csak eladásra váró objekt. Alaphelyzet a „megtévesztő" igazságról, és adaptál Hegedűs látásmódjáról, világnézetéről.

Csak a filozófusok „vezethetnek félre" bennünket, vagy maga a jel, esetleg a jel általunk értelmezett jelentéstartalma is? A nyelv, mint kommunikációs eszköz, mennyire fedi le vagy éppen lépi túl a képi jelet, kérdezzük együtt a művésszel.

Hegedűs 2 László a rezonőr józanságával - mérlegelő szerepkörét vállalva - nem tartja tréfának a nyelvi félreértést, sőt a legnagyobb komolysággal veszi górcső alá most is. Sajátjaként éli meg azt a dilemmát, hogy a képi jel és a beszélt nyelv valójában milyen kapcsolatban van egymással, milyen kapcsolatokat feltételez, tesz lehetővé. Szükséges-e a jeleket, jelentéseket állandóan megfeleltetni, vagy egymás reciprokaként feltételezni - Hegedűs erre keresi a választ, immár folyamatosan, évek óta.

A kiállítás - látszatra - mintha almákról, körtékről szólna, hisz első látásra csak ezt érzékeljük, ezzel szembesülünk. A kiállítás címében az összekötő „és" szó, valamint a kipontozott, befejezésre hagyott rész ad feleletet, kvázi valódi választ.

Választ, persze nem abszolút értelemben; a probléma lezárhatóságát lebegtetni; Hegedűs ezzel az egyéni interpretáció lehetőségét biztosítja. Mindenképpen a látvány mögé látás szükségességét szorgalmazva készteti a nézőt szellemi kalandra, továbbhaladásra.

Mégsem nevezhető megtévesztőnek, amikor megnevezi a gyümölcsöket, de képcímeket nem ad munkáinak; hát, valahogy csak nevesíteni kellett e kiállítást, de a három pont mindennél beszédesebb...

Hegedűs nem akar mángoroltatni - hogy visszautaljak az őt évek óta foglalkoztató alaphelyzetre -, s esze ágában sincs pomológusként tetszelegni. Megkockáztatom, hogy nem is a fotográfia érdekli, azt csak eszközként használja egy egészen más dimenziójú problémakör láttatására, értelmezésére. Ez pedig nem más, mint a vizuális jel, jelrendszer, nyelv megjelenítése, valamint az emblematikus kép rétegeinek feltárása, egyidejűsége.

Egy adott forma (legyen az alma vagy körte) kiemelése, preferált szerepeltetése csak mint valamely elvont jelentés megtestesítője, reprezentánsa érdekli. Egy általa diktált metódus nyomán, zárt rendszerben a forma jelként manifesztálódik; a vele végzett műveletek szillogikus sora különböző helyzeteket, viszonyokat eredményez.

Hegedűs szemiotikai vizsgálódása szintagmatikus öszszefüggésbe szerkeszti a látvány elemeit, s érzékelhetően felkínálja a sorozatban való gondolkodást. Ám a számtalan, lehetséges lépés helyett, csak bizonyos kitüntetett etapokat tesz láthatóvá, hoz a néző tudomására, a befogadóval kontaktusba. Hegedűs 2 László elhiteti a nézővel - aki remélhetően már nemcsak almát és körtét lát -, hogy ezek az igen egyszerű formák alkalmasak a világ leképezésére, egyszerre több síkon modellálják annak szerkezetét, viszonyrendszerének minőségét. Az a finom játékosság, irónia, ami ott bujkál direkt vagy kevésbé közvetlen formában a képeken, éppen elégséges ahhoz, hogy a jel „életre keljen". Még akkor is, ha a kiválasztott tárgy képi megjelenése azonnal szellemi szintre is vonatkoztatható, és a konceptuális művészet szimbolikus jelteremtési szándékát idézi fel.

A makacsul ismételt, „alkalmazott" gyümölcsök, mint vizuális jelek, némi tanulmány jelleget is kölcsönöznek a sorozatképeknek.

Ahol a háttér, a fényforrás vagy a formák mennyiségének változtatása nem egyszerűen képi variáció; értelmezhetjük, ízlelhetjük ezt akár nyelvi formációként is. Máskor az idő és tér faktorainak, dimenzióinak változtatásával lep meg bennünket, hoz létre új képi szintagmákat. Gyakran a tárgy elveszti valós környezetét, és a fény-árnyék hatások megváltoztatásával - a gravitációt meghazudtolva - a lebegő forma az állandóságot, magát a létezést sugallja.

Beállított gyümölcs csendéletei a rituális-mágikus művészet egyik sajátos formáját jelenítik meg. Az érzékelhető „idézetek", még pontosabban némi déjá vu-k a barokkba nyúlnak vissza. Mégsem az a fontos, hogy kitől idéz, ki hatott rá, esetleg melyik kép inspirálta. A képei még csak nem is parafrázisok. „Csupán" egyfajta dialógust teremt a hagyománnyal, s csendben polemizál. Hegedűs koherens gondolkodó, aki kortársként vonatkoztatja vissza képeit, s idézi meg az adott kort.

Máskor pedig más alkotók munkáiról készült reprodukciókat alkalmaz saját műve háttereként úgy, hogy ténylegesen kizárja a kontinuitást vagy annak legcsekélyebb lehetőségét is. A más „szövegkörnyezet" finom ütköztetési lehetőség, a „nevemet adom hozzád" talán frivol, de csak az orrhegyet érintő fricska a művésztől.

Hegedűs szívesen beemeli fotográfiáiba saját, kedvenc műtárgyait, reprodukcióit is, és képeinek gyakran visszatérő eleme a galamb motívuma. Saját bevallása szerint a szépség, a nyugalom szinonimája számára, az amúgy - zömében - az enyészetnek indult gyümölcsökkel szemben, állapíthatjuk meg némi malíciával, persze csak a valóság primer szintjén...

A kiállított anyag tekintélyes részében gyakran megjelennek a fekete „pacák", ahogy ő nevezi e foltokat, amelyeket utólag szitáz rá a fotográfiákra.

„Nekem ezekkel a foltokkal nem a sík és a tér gazdagítása volt a célom, hanem a sík és a tér, a figuratív és a nonfiguratív megjelenítése a foltok (óriás pacnik) által. E képek esetében az „alap kép" tulajdonképpen azért készült, hogy a foltok a képbe (virtuális térbe), a képre (mint a tárgy felületére, síkjára) és a kép elé kerülhessenek. Utóbbinál a folt vetett árnyéka talán egyértelműbbé tette volna az abszurd térjátékot. Mindehhez pedig azért választottam a foltot, mivel az számomra egyszerre figuratív és nonfiguratív is. Végső soron az elkészült mű (ez esetben az „alap kép" egy mű tárgy, amit én újra felhasználok. A pacnis képek esetében nem a foltok lesznek a kép kiegészítői, hanem pont fordítva" - vallja a művész.

Véleményem szerint a foltok - a művész szándéka ellenére - mégsem szerves részei a képnek. Lebegésük inkább zavaró manipuláció, felesleges felüljátszás, még akkor is, ha a foltok formája evidensnek hathat az almák kerekdedségére rímelve.

Szólni kell Hegedűs 2 László igen kulturált, finoman modellált színvilágáról is. Képei vagy egy szín gazdag tónusértékeiben tobzódnak, vagy felrúgva minden korábbi tapasztalatot, a komplementer alkalmazása nála puha, lágy kiegészítőként érvényesül. Hagyományos értelemben esztétikusak, igen szépek a munkái, minden máz nélküliek, mellőzve a manírt, s valami tudatosan vállalt anakronizmus is átlengi a képeit.

A konceptuális művészet, a nyelvészet, a film területéről beszüremkedő gondolkodás tudatossága, a tárgyak elhelyezésének mérnöki vagy inkább patikusi pontossága mellett az alkotó érzékeny, taktilisen érzéki megközelítése, rafinált cizellálása megóvja a rideg kiszámíthatóság veszélyétől. A finom nüanszok olykor bagatellnek tűnő variációit egységbe fonja, képei a felvetett probléma körüljárását bizonyítják. A festőiség, festményszerűség nem végcél, képei mégis elsősorban fényképezéssel létrehozott festményekként hatnak, ha a hagyományos gondolkodásnak, besorolásnak még van valami létalapja. Hegedűst nem a két művészeti ágazat fölé- vagy alárendelése foglalkoztatja. Az általa felvetett problémák realizálásához, szuverén alkotóként, mindkét eszköztárát felhasználja. Teljesen azonos értékként kezeli őket, egymást kiegészítve és feltételezve a gondolat megjelenítését szolgálják.

Hegedűs 2 Lászlót, eddigi munkássága alapján, három művészeti szövetség választotta tagjai sorába (megérdemelten).

Mégis, kinek, minek tarthatjuk őt leginkább?

A kérdés igencsak álságos.

Nem a „vagy-vagy" kizárólagos, hanem az „is-is" lehetséges álláspontját kell képviselnünk.

Hegedűs 2 László a gondolkodó alkotók egyike, valódi rezonőr, művész, Magyarországon, a XXI. század elején.

Pilaszanovich Irén