FEMENINOS - PhotoEspagna 2002

Divatba jöttek volna a fotófesztiválok? Európa egyre inkább bővelkedik a fotóhónapokban, fotóhetekben, a sorozattá fűzött fotókiállítások eseményeiben. Párizs mellett Arles, Perpignan, Cahors (később Toulouse), Köln; ha keletre tekintünk, Pozsony, Budapest; s ha most dél felé fordulunk, Madrid, immáron ötödik alkalommal. Különbségeik megérnének egy hosszasabb elemzést, alaposabb tanulmányt is, most azonban szubjektív színezetű tanmese következik a „spanyol példá"-ról.

A PhotoEspagna ebben az évben a Femeninos gyűjtőcímet kapta: kiállításainak túlnyomó többsége a női fotográfiával foglalkozik, a nők helyzetének változásával, a női identitással. A hangsúlyozottan kalauznak szánt, kézhez álló, rengeteg hasznos információt nyújtó (értsük bele az ellenkezőjét is: nem reprezentatív, nem albumszerű, nem procc, tehát a kelet-európaiaknak is megfizethető) katalógus címlapjáról mindjárt felütésnek egy ősöreg, ráncosra aszalódott, fogatlan ázsiai aszszony teljes alakos, szemből ábrázolt aktja (Manabu Yamanaka képe) néz ránk kérdően.

Jöjjön a tanmese első tanulsága: a katalógus címlapját nem tiltották be, nem is vonták vissza, a nagyon is katolikus Spanyolországban egyetlen politikus sem protestált ellene, szóval minden úgy történt, ahogyan az normális.

A fotófesztiválok presztízsének, a konkurens rendezvények között kivívott rangjának egyik fokmérője a „nagy nevek" jelenléte. Ha végignézzük a Femeninos kiállítóit, szép számmal találunk közülük: Elliott Erwitt, Nan Goldin (a fesztivál idei életműdíjasa) Toni Catany, Helmut Newton, August Sander, Federico Patellani, Abbas. Néhány spanyol „háziszent", mint José Ortiz Echagüe vagy Joan Fontcuberta. Jó nevek, s akkor még a csoportos kiállítások illusztris névsorairól nem is beszéltünk.

A PhotoEspagna szemmel láthatóan tudja mindazt, amit egy fotófesztiváltól az egyre igényesebb európai publikum elvárhat: a hivatalos fesztiválprogram mellett (még a helyszínek is úgy lettek kiválasztva, hogy egy nagyobb madridi körsétával körbejárhatóak legyenek, s a sétát a kiadvány hátoldalán közölt térkép is segítette) volt off-fesztivál is, azaz a madridi fotógalériák (idén 32 van belőlük) színes kavalkádja, a modern fotográfia legváltozatosabb stílusaiból, irányzataiból. Kísérő rendezvények, és mindjárt kétfélék. Az egyik célja, hogy a PhotoEspagnát a nem-szakmai közönség előtt népszerűsítse, elkerülve, hogy a fotófesztivál a fotósok belügye, önmutogatása legyen. Egy mediterrán fieszta hangulatát teremtették meg: éjszakai utcai vetítések, tematikusan összeállított, három-négy kiállítást felölelő körutak, szakértő vezetéssel. Photomarathon amatőr fotósoknak, azaz madridi fotóséta tesztállomásokkal, versennyel (fődíj egy riói utazás), a végén valódi Fiestával, azaz bállal. A többi rendezvény főként szakmai közönséget célzott: portfolió bemutató fiatal tehetségeknek (a zsűriben a legnagyobb nevek: Jean Luc Monterosso, Friets Gierstberg, Celina Lunsford, Giovanna Calvenzi stb.), s a legjobb portfolió bemutatója a jövő évi PhotoEspagna kiállítója lesz. Videobemutatók (ezúttal a főtémának megfelelően női művészek installációi a női identitás témájáról), workshopok (például Nan Goldiné, hogy csak egyet említsek), s persze díjak sokasága: díjazzák egy kiemelkedő fotós életművét, az év spanyol fotográfiájának legfontosabb alakját, az év legjobb fiatal fotósát, a legjobb portfolió tulajdonosát, de jut a legjobb fotós kiadványnak és az off-fesztivál legjobb kiállításának is.

Második tanulság: egy fotóhét, fotóhónap nemcsak jó és rossz kiállítások egymás alá írt listája, hanem komplex, összefüggő eseménysorozat a fotóról, a fotóért.

S most essék néhány szó a fesztivál legkülönlegesebb, s egy magyar látogató számára legtanulságosabb vetületéről: beszéljünk a helyszínekről. A hivatalos fesztiválprogram 30 kiállításának kellett méltó helyet találni, s a méltó hely Madridban ritkán jelent klasszikus értelemben vett múzeumot vagy galériát. Rengeteg helyszínt tettek alkalmassá a méregdrágán utaztatott, biztosított, s a műtárgyvédelem valamennyi szabályának megfelelően kiállított képek fogadására. Találkozhattunk a posztmodern kiállításrendezés egyik - egyre népszerűbb - eszközével, a nagy, sok ember látogatta, nyilvános helyszínnel. A spanyol nők életének fél évszázados változását bemutató válogatás Madrid legújabb, óriási területű metróállomására került. Helmut Newton vagy kétszáz, a legkülönbözőbb méretben nagyított, legváltozatosabban installált fotóját a spanyol telefontársaság központi épületének előcsarnokában és lépcsőházában állították ki. De hogyan! A légkondicionált, óriási térben erre az alkalomra épített paravánrendszer, rafinált, de a megengedett határértékeket sohasem túllépő világítás, határozott, de nem tolakodó őrök, a közönségtájékoztatás sok-sok eszköze. A lépcsőház egy másik, a Newton-tárlattól ötletesen elválasztott részén Joan Fontcuberta pszeudoriportja, egy karéliai ortodox kolostor „napi rendszerességű csodatetteit" bemutató kiállítást találtunk, méghozzá mécsesekkel, füstölőkkel, az ortodox szerzetesek tárgyaival, s hiszik, nem hiszik, egy fél kolostorépülettel (a boltívek belső ívére festett Krisztus-freskóval, szökőkúttal) egyetemben.

Azoknak, akik idegenkedve olvassák a beszámolót, s nem igazán tudják elképzelni, hogy egy nagyjából a mi Nemzeti Bank-épületünkhöz hasonlatos, historizáló stílusú pompázatos bankházba ízlésficam nélkül lehet ezt a két kiállítást egymás mellett megrendezni, mondok más példát. Három kiállítás lényegesen puritánabb helyszínt kapott: az egyetemi városban, óriási parkok között emelkedő, a hetvenes években épült irodaház óriási földszinti tereiben állították ki a késő-piktorialista José Ortiz Echagüe gyönyörű, nemeseljárásos aszszonyportréit, a kortárs spanyol fényképezés egyik legfontosabb alkotójának, Albert García-Alix-nak a szenvedélyt, a férfiak nő utáni vágyódásának sokszor brutális, sokszor lírai megörökítéseit, valamint a húszas-harmincas évek női fotográfus-klasszikusainak azokat a fotóit, amelyek a női identitásválsággal, a megkettőződött énnel, a hasadt tudattal foglalkoznak.

A hol szürrealista, hol avantgárd fotók alkotói közül Ilse Bing, Hannah Höch, Kati Horna, Lotte Jacobi, Germaine Krull, Dora Maar, Ergy Landau, Berenice Abbott nevét említem. A helyszín természeti adottságai fantasztikusak. A belső terek a legnagyobb gondossággal megépítve, hogy minden a képek és a látogatók szempontjainak legyen alárendelve. S a megfelelő térben magas színvonalú kiállítások.

Vonjuk le tehát a végső tanulságot: fotófesztivált rendezni kétféleképpen lehet, jól és rosszul.

Hihetjük azt, hogy ha 30 kiállítás helyett 200-at rendezünk, ahogy esik, úgy puffan alapon, ahol épp hely van: a képeket folyosón, tornateremben, ilyen-olyan zugban felszögelve a falra, akkor már mi vagyunk a legjobbak. Bizonyosan jut eszükbe ebbe a kategóriába tartozó fesztivál.

De van másik út is: csak minőséget, csak minőségi helyeken mutatni, természetesen megfelelő propagandával, kiegészítő rendezvényekkel. Megteremtjük a feltételeket. Az alapvetően kiállításidegen helyszíneket először alkalmassá tesszük fotográfiák fogadására: megépítjük a tökéletes világítást, az üvegfelületeket bevonjuk fényvédő fóliával, az installáció ötletességével, színével, méretével, elhelyezésével mintegy hidat teremtünk a helyszín és a fotográfiák között, s csak ez után rendezzük meg a kiállítást.

Joggal mondhatják: ehhez bizony sok, sőt rengeteg pénz kell. Igaz. Az anyagi hátteret a PhotoEspagnához több tucat szponzor segítsége biztosítja. Közöttük több „caja". Ez a tipikusan spanyol intézménytípus bankként működik, de inkább a mi takarékszövetkezeteinkhez hasonlatos pénzintézet, ahol a betétesek egyszersmind részvényesekké is válnak. A jól prosperáló cajákat Franco bukása óta törvény kötelezi arra, hogy profitjuk 30 (azaz harminc) százalékát kulturális célokra fordítsák. Az így létrejövő alapítványok finanszírozzák a spanyol képzőművészeti, fotográfiai kiállítások jelentős hányadát. Ezek az alapítványok hozták létre több spanyol városban az első modern művészeti gyűjteményeket, amelyek a bőkezű vásárlásoknak köszönhetően mára nemzetközi rangúak lettek.

Ezek az alapítványok teszik lehetővé, hogy Spanyolország rákerült az igazán nagy, vándorló tárlatok útvonalát mutató térképre. S hogy végül kicsit hazabeszéljünk, két ilyen típusú takarékszövetkezet hívta meg a Magyar Fotográfiai Múzeum Fotográfusok made in Hungary című kiállítását is, október és jövő március között három helyszínre, Sevillába, Jerezbe és Madridba. Ugye, mondanom sem kell, e három helyszín mindegyike a bank székháza (a sevillai például egy 15. századi törvényszéki épület árkádos teremegyüttese), méghozzá a legkényesebb műtárgyvédelmi szakemberek elvárásait is maximálisan kielégítő feltételeket megteremtve. S ha kiállítás, akkor természetesen a 210 képes válogatás teljességét bemutató, kétnyelvű (spanyol-angol) kötet is készül hozzá - az előkészületeket, s hasonló kiadványaikat látva, remény szerint elsőosztályú kivitelben, a francia, az olasz, a lengyel kiadásokhoz méltóan.

Spanyolország messze van: Európában. Semmi, de semmi okunk, hogy legyintsünk, s ne spóroljuk meg magunknak a tanulságokat: mit tegyünk másként, ha fotóhónapunkat be szeretnénk soroltatni a nagy fesztiválok közé. Néhány ötlete biztosan mindenkinek lesz, tanulni még nekünk sem szégyen.

Kolta Magdolna