BESZÉLGETÉS G. FÁBRI ZSUZSÁVAL

A 80-as évek közepén, amikor irodalmat tanítottam egy középiskolában, fakultációs órán gyakran használtunk a továbbtanulni szándékozó diákokkal egy könyvet, a 40 arc - 40 írás címűt. Rendkívül sokat jelentett a gyerekeknek, hogy a műveik alapján ismert költőt, írót, képzőművészt láthatták saját közegükben, otthonukban, kedvenc tárgyaik, könyveik között.

Nem tudtam, hogy jó tizenöt évvel később úgy hozza a sors, hogy megismerhetem azt a fotográfust, aki e nagyszerű enteriőr portrékat készítette.

- Szeretném, ha beszélnél arról, hogy honnan jöttél, mit „mesélnek" a gyökereid, a gyerekkorod, családod!

- Azzal kezdem, hogy fotográfus nem volt a családunkban. Apám banktisztviselő volt, anyám egy praktikus életet élő asszony, aki otthon nevelte két lányát. Érzelemgazdag, harmonikus, védett gyerekkorom volt tízéves koromig. A Felvidéken, Somorján éltünk. 1938-ban Magyarországhoz csatolták Szlovákiát. S mivel édesanyám egy hihetetlen temperamentumú honleány volt, szenvedéllyel szerette az országot; érzelmileg nagyban befolyásolt bennünket. 1943-tól azonban a világ korlátozta a család életét. Nem kerülgetem, nem szégyen, vagy nem az én szégyenem: zsidó vagyok. Édesapámat 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, a nővéremnek a gimnázium harmadik évében kényszerű mezőgazdasági munkára kellett jelentkeznie. Édesanyámmal ketten otthon maradtunk. Az események egymásutánja úgy hozta, hogy mindkettőjüket elvesztettük...

Anyám családjának segítségével felszöktünk Pestre, a háború befejezéséig bujkáltunk. Ez azzal járt, hogy mindaz, ami addig igaz volt az életemben, az hamissá vált; még a nevemet sem mondhattam meg, nem tehettem azt, amit gyermekkoromban természetesnek tartottunk: a tiszta, őszinte, szégyenmentes életünk hazuggá vált. Naponta kellett hazudnom és félnem. Akkor ott én a tizenkét évemmel felnőtté váltam, azt az erős asszonyt, az édesanyámat, én tartottam életben. Úgy éltük az életünket, hogy egy percre sem hagytuk el egymást. Csak így lehetett túlélni. Egy panzióban bujkáltunk. Olyan papírokat kaptunk, amik teljesen valószínűtlenek voltak, nem is tudom, hogy lehetett elhitetni: anyám egy útkaparó felesége nevét kapta meg.

- Az egész habitusa más volt. Kik segítettek nektek ekkor?

- Anyám családja. Nagyapám egy hihetetlenül invenciózus ember volt. Több, mint negyven szabadalom gazdája, sok nyelven beszélt, autót vezetett. Könyvkötőként gépesítette a papírfeldolgozást. A háború előtt a Magyar utcában volt üzlete. Abban az időben az úriasszonyokat élénken érdekelte a könyvkötészet, Károlyi Mihályné is bejárt nagyapámhoz mint „amatőr könyvkötő". Hagyatékát anyám a Kiscelli Múzeumnak adományozta.

Hét gyermeke volt nagyapámnak. Amit lehetett tudni a szakmáról, azt ők mind megtanulták. A fiai örökölték a Compactor nevű cégét, középső fia Olaszországban folytatta a papírgyártó vállalkozást. Sajnos a háború után ők már nem éltek, nem tudtak segíteni.

- Hogyan sikerült a háború utáni talpra állás?

- Két kofferunk volt, innen kellett újraépíteni az életünket. Befogadottak voltunk, mi voltunk a szegény rokonok. Aztán valamit ki kellett találnunk, hogy mi legyen velem. Az öszszes bizonyítványom elveszett, mindenből újra kellett vizsgáznom. Anyám szerette volna, ha kereskedelmi pályára megyek, de az nem volt nekem való. Sikerült kialakítanom egy baráti kört - még ma is létező kapcsolataim vannak abból az időből -, és megtudtam tőlük, hogy létezik olyan iskola, ahol művészetet tanítanak. Nem tudtam én, mi az, de valami ott motoszkált bennem, hogy ez tetszene. A bajom az volt, hogy rajzolni nem tudtam. A körülbelül nyolc szakág közül egyet találtam, aminél a rajzkészség nem volt elsőrendű követelmény: a fotó szakot.

- Mikor történt mindez?

- 1948-ban. Az Iparművészeti Líceumba iratkoztam be, majd Képző- és Iparművészeti Gimnázium, még később Művészeti Szakközépiskola lett a neve. Korábban Érsekújváron, a Flenger Intézetben apácáknál tanultam, igaz, már csak magántanulóként. Az intézeten belül azonban soha, semmilyen diszkriminációt nem éreztem. Hát, a két iskolatípus között elég nagy különbséget éreztem.

- Milyen volt a gimnázium szerkezete? Hogyan történt az oktatás?

- Az iskola felépítése nem volt hagyományos. Az osztálytermekben két hosszú asztalnál ültünk, az egész elég flexibilis volt, hogy könnyen át lehessen rendezni. Az elméleti órákat együtt hallgattuk a festő-, szobrász-, grafikus-, keramikushallgatókkal, a szakmai óráink külön voltak.

- Egy osztályon belül, szakonként hányan voltatok?

- Öt-hat főből állt a fotó szak. Együtt jártam Gombaszögi Évával, Avar Helénnel, Kresz Irénnel. A negyedik évben Maléter Pálné is nálunk volt magántanuló. Közben néhányan lemorzsolódtak.

Mindennap volt szakmai és elméleti óránk is.

A szakmai képzés laborálásból, felvételezésből és esztétikából állt. A mi évfolyamunkat Pécsi József indította el, nála is felvételiztünk. Ez abból állt, hogy körülbelül fél órán keresztül faggatott egy-egy embert arról, hogy milyen indíttatás hozta ide. Akkor még nem tudtam én, hogy ki az a Pécsi József. De hamarosan rájöttünk, ő a magyar fotóművészet „pápája". Morfológiailag egy elég különös figura volt: nem az adoniszok kategóriájába tartozott, egy fiatal lánynak nagyon meglepő volt egy ilyen sajátos külsejű, mégis nagy tekintélyű férfival szemben ülni. Aztán úgy döntött, hogy felvesz. Az első évben még tanított bennünket: a reklám és tárgyfotózást az ő instrukciói alapján sajátítottuk el. Megtanította a tárgyak tiszteletét. Kitett elénk konyhai edényeket, és azokból kellett csendéletet komponálni. És játszottunk a fénnyel. A gépparkunk század eleji volt, nagy kazettákban, üveg vagy öntött síkfilmekre dolgoztunk. Egy bizonyos kontingenst kaptunk, de hozhattunk saját nyersanyagot is. Ami azóta is élesen megmaradt bennem: Pécsi részéről soha, semmilyen terjengős didaktika nem volt.

- Az elkészült felvételeket elemeztétek-e?

- Igen, mindig. Igényes, kritikus, sajátos szemléletű ember volt.

A másodévben került hozzánk Csörgeő Tibor. Az ő lénye hihetetlenül szeretetreméltó volt, kedves, csupa jóindulattal tele; finoman adta át praktikus ismereteit. Ezek az idők elég nehezek voltak, sokat panaszkodtunk neki, hogy rossz minőségű vagy kevés a nyersanyag. Ilyenkor ő mindig azt mondta: „Aki a macskakövön megtanul járni, az a sima úton repülni fog."

A technikai részt pedig Sevcsik Jenő tanította.

- Rá hogyan emlékszel vissza? A fotóid között találtam róla néhány jóval később készített, rendkívül emberi felvételt.

- Nagyon kedves, apai tanár volt. A humor és a könynyedség nem jellemezte, de hihetetlen jóindulatú, elnéző emberként maradt meg emlékezetemben. A szakmai tudása hatalmas, nagyon precíz volt. ő lett a szakosztályvezetőnk is.

A harmadik, negyedik évben került oda Reismann Marian és Langer Klára, illetve néha egy-egy órára Sándor Zsuzsa. Élménynek számított, hogy női fotográfus tanáraink lettek.

- Reismann Marian egy interjújában nagy szeretettel emlékezik vissza a 40-es évek végén, 50-es évek elején az iskolában eltöltött éveire. Azt mondta, hogy minden diáknak két órára ki kellett mennie a Kálvin térre, majd megmutatni, hogy mi történt ott.

- És olyan nem volt, hogy ne történt volna valami. Megtanultuk, hogy történés mindig van. Meg kell látni. Hatalmas élmény volt ez a felfedezés a négy fal közötti tanulás után. Meg kellett tanulnunk az adott fényt használni. Sokkal komplexebb tudást igényelt ez, mint a műtermi lehetőség. Talán még megtalálom azokat a képeket, amiket egymásról készítettünk fotózás közben. Térdelve, hasalva, guggolva fényképeztünk. Aztán elemeztük a lenagyított felvételeket. Technikai, esztétikai és tartalmi értékelést kaptunk és adtunk a képekről. Az elrontottakról is.

Azt is megtanultuk így, hogy amit látunk, az nem mind lefotózandó. Langer Klárának is volt műterme, ha jól emlékszem, a Teréz körúton, néhányszor ott is megfordultunk. Sokkal modernebb felszerelése volt, mint amit mi addig ismertünk. Ott tanultunk reklámfotózást, gyakran Sándor Zsuzsával is. Kozmetikai szereket kellett reklámozni, s modellnek mi magunk álltunk be. Egyszer egy szempillafesték reklámnál rám jutott a modell szerep. Akkor jöttem rá, hogy mennyire hasznos megismerni ezt a munkát a másik oldalról is. Úgy kellett viselkednem, mint amit fotósként én is elvárnék. Így hát később jobban tudtam, hogy mit kérhetek a modelljeimtől.

- Hogyan történt az évenkénti minősítés?

- Minden évben készítettünk vizsgamunkát, ezt értékelték, aztán negyedik végén szakvizsgát tettünk. Ez jogosított föl bennünket az önálló munkavégzésre. Nyáron viszont szakmai gyakorlaton kellett résztvenni. Én a Magyar Fotóhoz kerültem, Gink Károly mellé, tulajdonképpen samesznek. (Ismeretségünk, barátságunk később is megmaradt.)

Sokat tanultam ott, de a riporterkedés nem nekem való. Az intimebb közegben tudok csak úgy feloldódni, hogy tartalmas képet készítsek.

A gimnázium után nehéz volt elhelyezkedni. Z. Gács György, az igazgató sokat segített abban, hogy állást találjak. Először az Út- és Vasútépítő Vállalathoz kerültem műszaki fotósnak. Az épülő hidakat, a metróépítkezést kellett fényképeznem. Majd „racionalizálás" miatt leépítettek. Néhány hónapot a Várkonyi Stúdióban is dolgoztam. Rendkívül céltudatos munka folyt. Csak laborálhattam, a felvételezésben nem vehettem részt, a selejt elképzelhetetlen volt. Minőségi termékek kerültek ki a Stúdióból, de számomra kissé lélektelen munkát jelentett.

Aztán a Bányászati Villamossági Vállalatnál helyezkedtem el. Életemben először és utoljára kaptam lehetőséget arra, hogy kialakíthattam magamnak egy olyan fotólabort, amilyet akartam. Teljesen önállóan dolgoztam. Feladatom volt a különböző tervfázisok dokumentálása, a gyártott termékek tárgyfelvételei és a reklámfotók készítése. A vállalati ünnepségeken riporterkedtem is. Ez a munka sem tartott sokáig: jött 1956.

A Bem rakpart 26.-ban laktam édesanyámmal. Október 25-én munkából hazamenet az egyik munkatársammal, barátunkkal belekeveredtünk a tömegbe, és mi is átmentünk a Kossuth-hídon a Parlamenthez. Sodort magával az előző napok összes izgalma, például a Petőfi Körben elhangzott beszélgetések feszültsége, lelkesedése.

1960 májusában megszűnt a BÁNYAVILL Vállalat. Férjhez mentem Gönczi Béla grafikushoz (már a Képzőművészeti Gimnáziumban ismertük egymást). 1962-ben megszületett a fiunk, Gergő. A feleség és az anyaság lett a fő státusom.

Azért a személyzeti szobát átalakítottuk fotólaborrá, és olykor az apósom, Gönczi Tibor grafikusművész munkáihoz szükséges reprókat készítettem. 1970 körül, amikor a fiam már önállóbb lett, gyakrabban vettem kezembe a fényképezőgépet.

A művészeti gimnáziumnak 1978-ban volt a 200. évfordulója. Arra gondoltam, hogy egy méltó albummal kellene megemlékezni az alkalomról. Z. Gách, Somogyi József, M. Kiss Pál, Vajda György erősen támogatták a tervet. Ekkor kezdtem el teljes enteriőrökkel együtt fotózni az embereket. Nem lett belőle kiadvány. De az elhatározást nem adtam fel: ismert embereket kezdtem fotografálni. Gink Karcsi biztatott. Sikerült vennem egy Pentacon-six 2 gépet objektívekkel. Akkor már olyan jó negatívok voltak, hogy öröm volt laborálni. Körvonalazódott a koncepció is, hogy ismert személyiségekhez szeretnék közelebb kerülni, szavak helyett fényképezőgéppel beszélni róluk. Legtöbbször ismeretlenül hívtam fel őket, többé-kevésbé felkészülve a pályájukról. Egyetlen visszautasítást leszámítva, mindenki készséges volt.

Mindig az volt az elképzelésem, hogy egy kiadványt állítsak össze ezekből a képekből. Sokan kérdezték, miért nem csinálok kiállítást, de a fő célom a publikálás volt. A Képzőművészeti Kiadó Vállalatnál jelentkeztem egy demo-anyaggal, nagyon tetszett a szerkesztőknek, de sajnos anyagilag nem tudták támogatni. Aztán először mégis kiállítás lett az elkészült fényképekből.

- Olvastam Kass János meleghangú, szép megnyitó szövegét.

- Igen, ő is mindig biztatott. 1980-ban a XI. ker. Művelődési Házban volt az első kiállításom, majd a Fészek Klubban. Ott látta meg a fényképeket Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója. A rendelkezésre álló helyet úgy bővítettük, hogy a 30x40-es nagyításokat föntről belógattuk, így két oldalon jelenhettek meg a képek. Egy-egy alkotóról három-négy fotó szólt.

Egy hét múlva fölhívott Illés Endre, és azt mondta, ha nincs ellenemre, egy szerződést ajánlana. Az ő ötlete volt, hogy 40 arc - 40 írás legyen a könyv címe. A kézírásokat néha nehezebb volt összegyűjteni, mint a képeket elkészíteni. Barcsay Jenőtől már sokszor kértem az írást, de mindig elfelejtette. Egyszer nálunk volt, leültettem az íróasztalhoz, és éppen egy filctoll akadt a kezébe, azzal írta meg hirtelen a gondolatait.

- Ki segített a kötet öszszeállításában, a szereplők válogatásában?

- A kiadó. Ha önállóbb lehettem volna, nem biztos, hogy így válogattam volna össze a könyv anyagát. Nem feltétlenül a bekerült szereplőkkel van gondom - bár jó néhányan azért maradtak ki, mert nem volt túl jó kapcsolatuk a Szépirodalmival -, hanem a sorozat kiválasztott képeivel, az egymásutánisággal.

Illés Endre egy udvarias úriember, de az elhatározásaiból nem engedett. Próbáltam irányítani... de ez már diszkréció kérdése, nem akarom elmesélni.

- Miért kellett négy évet várni a kiállítástól a megjelenésig?

- Nehéz volt összehozni. A kiadónak biztosan voltak anyagi gondjai is. Sajnos voltak, akik már nem éltek, mire a könyv megjelent. Pilinszky János például már nem láthatta.

- Mi volt a munkamódszered? Hogyan történt egy-egy találkozó?

- Telefonálással kezdődött. Volt, akivel több, mint egy órát beszélgettünk. Aztán kértem tőlük egy olyan időpontot, amikor rám tudnak szánni egy-két órát. A nagy felszerelés (lámpák, állványok stb.) miatt a férjem kísért el. Ez jó volt, mert oldottabb, családias beszélgetés alakult ki közöttünk. Legtöbbször a ő feleségük is részt vett a társalgásban. Barátibb lett a légkör, nem feltétlenül a fotózásra figyeltek. Én viszont sokkal jobban tudtam koncentrálni a gesztusokra, mosolyokra, fényekre. Béla volt nekem az „Itt repül a kismadár!". Soha nem használtam vakut, mindig én állítottam be a világítást. Nem azokat a pillanatokat akartam ellesni, amik bárkinek is a „fonákját" mutatja meg. Alkalmanként két-három tekercs 6x6-os (12 felvételes) negatívot használtam el. Előfordult, Pilinszkynél például, hogy már elpakoltam a felszerelésem, csak egy kis derítő lámpa égett a Hajós utcai, sötét lakásban, és megláttam egy mozdulatát. Így készítettem el a kéztartós és a cigarettás képet.

- Sok érdekes emberi kapcsolatod alakulhatott ki. Van valahol nyoma ezeknek a történeteknek?

- Sokszor leírtam itthon a találkozásaimat. Megvannak a jegyzeteim. Mostanában rendezem formába ezt a saját használatú „családtörténetet". Talán az unokámnak tanulságos lehet majd.

- Az album megjelenése után mi változott meg körülötted? Milyen lett a kapcsolatod a szakmával?

- Semmilyen. Gink Károly és Kass János nagyon biztatott, hogy jelentkezzek a Fotóművészek Szövetségébe. Beadtam a könyvet is a felvételi kérelemhez. Csak az eredményről értesültem, nemleges elbírálást kaptam. Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy az éves pályázatokra, fotószalonokra én sosem küldtem képet. Ez a fotóamatőrök körében a harmincas évek óta hagyományosan így ment. És persze nem voltam ismert sem. A korom sem felelt már meg a „fejlődőképességnek". Hát, így nem lettem a Szövetségnek a tagja.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a Magyar Tudományos Akadémiával, Szentágothai professzor úrral?

- Ahogy szoktam: felhívtam telefonon. Korábban az volt a tervem, hogy a neves orvosokat - akiknek a nevét ismerik, de nem párosul hozzájuk arc - megörökítem. Mint ahogy régen az adott kor tudósait mindig megjelenítették rajzon, festményen, később fotókon. Éreztem ennek a hosszú távú hiányát. De az Orvostörténeti Múzeum nem tartott erre igényt. Ami ebből a munkából elkészült, az mind csak magamnak maradt meg. Csak vitte a fotó, nem hozta a pénzt. Férjem grafikái „mecénálták" a fényképeimet.

Visszatérve az Akadémiához: Rózsa Györgynek, az MTA Könyvtár igazgatójának és az Akadémia elnökének az elgondolása megegyezett a terveimmel, s egymásra találtunk. 1982 és 1994 között körülbelül kétszáz akadémiai tagot fotóztam, őket is a saját lakásukon. A felvételek a negatívokkal együtt nagyrészt a Kézirattárba kerültek. Szentágothai professzor úr rendkívül fontosnak tartotta ezt a munkát.

- Mi sem bizonyítja jobban a jelentőségét, mint hogy a közeljövőben fog megjelenni az akadémikusok lexikona, sok-sok, általad készített fényképpel.

- Erről nem is tudok, de örömmel hallom!

Még egy nagy vágyam, álmom volt: a XX. század végén még élő, de már csak éppen, hogy élő mesterségek és művelőik megörökítése. El is kezdtem a munkát, de se támogatást, se szponzort nem tudtam szerezni (ebben soha nem volt tehetségem), anyagilag pedig egyre megterhelőbb volt a munka kivitelezése, így abbamaradt. Alkalmanként katalógusokba készítettem tárgy- és reklámfotókat. Ezek a termékfotók sajnos jövedelmezőbbek voltak, mint az igényesebb, mélyebb alkotások.

- Miket fotózol azóta, hogy 1994-ben abbahagytad a magyar tudományos élet nagyjairól készített portrékat?

- Szinte semmit. Én nem szeretem ámítani magam, úgy érzem - s nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, nincs igény arra, amit én képviseltem a szakmában. Nem beszélve arról, hogy a kedves, bensőséges találkozások felhígultak, felgyorsultak. A nyugodt, csöndes, egymásra figyelő beszélgetésekre már nincs idő. Engem valóban érdekel az ember, megismerni valakit, az szórakoztat. Amikor már úgy éreztem, hogy nem tud szórakoztatni, befejeztem.

- Az 1997-es Petőfi Irodalmi Múzeum-beli kiállításod bevezető tablóján a Tibeti Aranyszabályok könyvéből idézel. Engedd meg, hogy ezzel a néhány sorral mondjak köszönetet a beszélgetésért!

„Tanuld meg, hogy az okok világából

a legcsekélyebb igyekezet sem tűnhet el,

legyen az jó, vagy rosszirányú.

Nyomtalanul még az elszálló füst sem veszhet el."