B. MÜLLER MAGDA FOTÓKIÁLLÍTÁSA AZ OLOF PALME HÁZBAN

„Valamit" mutatok. Van, aki puszta tárgynak látja.

Másvalaki edény(félé)nek.

S van, aki ráismer: amfora.

Ez a mottóbeli, művészetlélektani forrásból adaptált „valami", azaz a kétfülű, kultúrtörténetünk klasszikus múltját is idéző korsó persze mindhárom dolognak megfelel. Szocializációnk, ismereteink függvénye, hogy mit, mennyit látunk meg „belőlük"; s mely összetevő(k) hatása lesz a domináns. A nézői befogadás sem fotóra, sem amforára, másra sem szűkülhet le. Eme dinamikus folyamat életünk, személyiségünk, Énünk, így szűkebb és tágabb világunk teremtménye - ami, aki teremtőjére hat vissza. Fotó („valami") és néző („valaki") randevúja csakis ennyiben hasonlít vásárra: kettőn áll. Találkozásaik minősége kommunikációjuk tartalmától függ. Az esztétikai tények s fotónézői vélemények skálája voltaképpen végtelen. A látottak érdemi megítélése, érzelmi megélése pedig csupán a „skála" bizonyos szakaszán valósulhat meg.

B. Müller Magdának a „kizökkent időt" a maga módján deklaráló, befogadásra kínáló művei cím nélküliek(1). Ilyen képek sora, fotográfiák sokasága lakta be a mennyezetük magasába, négy teremben emelkedő falakat(2). A címmentes képek aktivizálják a nézőket: fotócímeket, asszociációkat, címvariációkat hívhattak elő belőlük. Eközben újabb belső összefüggések fedezhetők fel. Plasztikusabbá válhat a képi tartalom minősítése, árnyaltabb lesz a fotóélmény. A helyiségek fehér falfelületein elhelyezett fényképek auráját, térbeli „szövegkörnyezetét" hatalmas teremablakok tették atmoszferikusabbá: beengedték a dús lombú fák, a kinti szabad tér zöldjének, kék egének látványát. Nyilván, nem pszichedélikus élményt nyújtottak, viszont különös, vonzó hangulatot teremtettek a látogatóknak, s a látnivalónak. A kiállítás rendezését is a fotográfus jegyzi(3). A száz éven túli belső terek, miliő, fényképek és térdetail-ok egymáshoz való viszonya, megformálása, a képkollekció és térbeliség együtthatását elősegítő, teljes installáció: szerves része volt egy igencsak rendhagyó fotókiállításnak.

Tizenhárom év fényképeiből (1989-2002) választotta ki a szerző a bemutatottakat: dialógusba elegyedett tartalmukkal(4). „Gyűlnek a fotók, és egyszer csak elindít bennem valamit egy bizonyos kép."(5) Aztán már közösen indultak, szelektáltak, haladtak tovább. Mindegyik fotó megtalálta a maga helyét: egy képkollekció részévé vált. Önnön entitásuk megtartásával és a többiekhez képest nyújthattak fotóesztétikai többletet publikumuknak. „Erősíteniük kell egymást a képeknek." Ezt tették - valamennyien. A kiállítást Latinovits Zoltán hangja nyitotta meg, majd Garai László egyetemi tanár bemutatta Bauer György A születő új tiszta pillanata című, esztétikai tárgyú könyvét.

Emlékidéző tárgyakban, eseményekben nemegyszer mély értelmű jelképiség lappang. Az egymás után következő dolgokat az ember öszszefüggő folyamatnak fogja föl: időben zajló történésnek. Tudatos létezésünk óta törekszünk megérteni, „kezelni", olykor meg-megidézni az időt. Máskor, legalább áttételes mivoltában: megállítani. Ez utóbbi próbálkozás legsikeresebbjeit maga a művészet produkálta, teremti építményekkel, szobrokkal, síkbeli ábrázolásokkal, zenével stb. És persze ünnepekkel. Voltaképpen társadalmi létünk: „időutazásunk" állandósult részei a kis (pl. családi) és nagy (pl. nemzeti) ünnepek. Dátumhoz kötött ünneppel idézzük föl, vesszük át a múlt „minősített intervallumát", hogy jelenbeli élménnyel - megemlékezéssel - örökítsük át a jövőnek.

Szükségszerűen foglalkozik az idővel a fotóművész is. Kutatja a lappangó pillanatot, majd annak ún. termékeny formájában megmutatkozó jelképiségét rögzíti. Műfaja saját formanyelvén fogalmazhat meg már tárgyiasított szimbólumokat is. Témákat, feldolgozási és megjelenítési módokat választ. Képének érzékletességével mutat túl azon, amit láttat: fogalmat, eszmeiséget, szemléletet tolmácsol. A Kizökkent idő alkotója bizonyos szobrokra és jelentős ünnepi eseményekre összpontosított. Masszív jelképekkel, kulturális kódokkal dolgozott. Fotói következetesen hivatkozhatnak hát a befogadó intellektuális érzelmeire.

Szobrok - terek, fények

Éppen látom szürkület. Kékes-kopár, behavazott talajon szobortalapzatok, sziluett-alakokkal. Országunk közterületein korábban, rendre azok emlékeztettek minket: hirdették a velük is kifejezett ideológiát. Sok helyről érkeztek ide, sokan vannak. Köztük zászlót lobogtató katonafigurák. Öszszecsukló, térdre rogyó proletár, égre emelt bal kezével „kapaszkodik". Egymás felé néző-hajló, nyitott ujjú (óvó?) fémtenyerek közt fémgömb (földgolyó?) „lebeg". Egyéb szobrok is fölsejlenek a Szobor Park távolabbi és közelebbi helyszínén. Némelyikük más-más látószögből sem titkolja előttünk magát. Mozgalmi munkás férfiú harcos alakja roppant zászlótömbbel „rohan" (korábban a budapesti felvonulási téren tartózkodott). E szoboremberek, -formák plasztikai felület-rajzolatát elemésztik a fekete alaptónusok. Van egy méretes, aranymetszésben álló (jobb kezével előremutató) V. I. Lenin-szobor is. Nem látom, csupán tudom: több, s többféle régióból származót is őriznek ott belőle. Közelmúltunk letűnt korszakeszméjének megtestesült jelzői ők. Az egyik árny talán épp Osztyapenko szobormása. Igaz, másé is lehet: elég sötét van. Helyüket fegyelmezetten vigyázzák az estébe hajló napszakban lefotózott szobrok. Immár mementók, egy politikai -izmus muzeális relikviává szolidult szimbólumai. Kissé sarkítva: nem az említett szobrokat fényképezte le a szerző, hanem a Parkban éppen tetten érhető fényviszonyt (természeti esztétikum). E fotogén látványt tette időtlenné, örökítette meg 1998-as felvételein (művészeti esztétikum). Rajtuk staffázzsá váltak mind az emberibb léptékű, mind a gigantikus szobrok. Vizuális kellékeivé lettek egy szinte monokróm színhatású kompozíciósornak. A lenyugvó nap élénk narancsvöröse vékony, vízszintes sávot húz a képek alsó harmadára - ezzel is sötétebb lesz a kertben. Ötvenes éveink „sportországának" ifjúi lendületéből, a Munkára, Harcra Kész! mozgalom fiataljainak lelkesedéséből őriztek meg valamit a Népstadion (ma: Puskás Ferenc Stadion) épületegyüttesének az egyes sportfajtákat és MHK-s jeleneteket megmintázó, helyükön maradt, hagyott szobrai. Ezek nem alakultak át fotómegfelelőik járulékos részeivé, de hangulaterősítő „kulisszákká" sem. Éppen hogy kiemelt tárgyai a kompozícióknak. Igaz, hasonlíthatóak a szoborpark figuráihoz: ugyancsak egy volt társadalmi korszak mementói. Éra-szimbólumok, de másképp. Létükben, képmásaikon is. A fotós a stilizált alakok mozdulatainak dinamizmusát hangsúlyozandó kapta lencsevégre a kiválasztottakat. Hozzájuk igazította az akkor éppen ott, s úgy bearanyozó fényeket, amint az égbolt hátteret is. Szobor-sporttársaikhoz hasonlóan az atlétatrikós, klottnadrágos fiúk - majdnem dacolva a szocreál stílussal - minden képkivágást mozgalmassá tesznek. Még az egyik MHK-s jelenet két alakján is jól érvényesül a fényképi átköltés: puskáik már-már sporteszközzé humanizálódtak. A frissen megnyitott Népstadionban B. Müller Magda gimnazista korában, tornászként szerepelt. Elmondta, hogy egy akkori, azóta is eleven vizuális élményét sikerült évekkel később átmentenie a szoborsportolókat ábrázoló fotókba. 1998-ban, mert éppen akkor bűvölte el őt valami, ami számára egészen különös hatású fény volt: „sárga csodafény bújt elő az irgalmatlanul sötét felhők alól". Ezért rohant át a filmgyárból, fotómasinájával a stadionba. „Minden szobor mögé le kellett hanyatt feküdnöm, hogy beleférjen a látvány a nagylátószögűbe. Jó nagy szobrok azok, és még torzítani is akartam a látványt egy kicsit, meg még az eget is belekomponáltam háttérnek."

Kinek az alkotóműhelyében zökkent ki az idő? Erről itt kell szót ejtenem. Egyszóval: hogyan is került fotókamera B. Müller asztalára? Felvételei a hetvenes évektől új színként tűntek föl a filmgyári fényképezés produkciós palettáján. 1969-től a MAFILM standfotósaként dolgozott(6). Már akkor is az a vélekedés zavarta, ami ma is él: általában azt gondolják, a felvevőgép közelében álló „standfotósnak pusztán a filmet kell pontosan követnie." Pedig immanens különbség van a filmező és a fotózó stábtagok feladatai között. „A film mozog, amit én csinálok az meg nem. Egészen más a kettő. Én látom, hogy mi van a képen." A standfotóst sosem becsülték úgy, ahogy azt a hivatása alapján megérdemelné. Munkáját többnyire még a művészethez közel állónak sem tartják. Rosszallta, s folyvást kifejezte ezt B. Müller Magda: ezért is fogadták el őt nagyon nehezen a filmesek. Mindaddig, míg a Filmgyári Capriccio című könyvét(7) nem publikálta. „Azzal futottam be a szakmában, utána már nem szekíroztak, hogy hova álljak." Végre egy olyan közösségbe került, amire régóta vágyott: csapatba. Igazi munkatársak közé(8). Az azonos című - csaknem négyszáz, köztük 50x60 cm-es, meg méteres képekből álló - fotókiállítása osztatlan sikert aratott a filmgyárban. „Óriási volt. Mindenki eljött." Üröm az örömben: a fotóművészet területén a Capriccióval sem igazán sikerült bizonyítania(9). Gondolom, nem azért, mert nem iskolában tanulta a fényképezést: „nekem kimaradt a Práter utca, meg minden, amit a fotósok szoktak egyébként tanulni."

Tizenkilenc éves korában a Budapest Fotóklubban került kapcsolatba a fényképezéssel, meghallgatta az ottani előadásokat(10). „Miután az elméletbe is belekóstoltam, a fotótechnika már csak olyan vonatkozásban érdekelt, hogy kipróbálgattam, amikről olvastam." Azóta is vallja: „Roppant hasznos iskola, ha az ember először elméletet tanul, és utána önti bele a technikai készségét." 1957-től 1967-ig az MTA Fizikai Kutató Intézetében dolgozott, s akkoriban már viszonylag rendszeresen fényképezett (pl. öregasszonyokat keresztekkel). „Mindig sorozatokat készítettem."

Döntően a Műhely '67 elnevezésű csoport áttörésnek számító fotókiállítása (Debrecen, 1967) határozta meg fotográfusi pályáját. Képsorokban való gondolkodás- és látásmódja eredendően filmszakma előtti, ennyiben tehát fotóinak semmi köze sincs (nem volt, nem lett) a mozgóképszalag megannyi képéhez, filmképek sorához. Egy fényképpel, lehetett az bármilyen kiváló, sosem volt elégedett az alkotó. „Azonnal képsorokat kezdtem el csinálni. Nekem egy kép egyáltalán nem jelent semmit." Kivéve egyetlen esetet: „Egy olyan képem van, amelyik nem sorozat, életem első tekercs filmjén."(11) 1989-ben bízták meg a fotóművészt a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány (MFFA) kezelésével, munkálatainak vezetésével(12). „Akkor hagytam abba a standfotózást, amikor már nem volt csapat." Érthető, hiszen mindig így gondolta: „Közösségben akarok dolgozni, olyanokkal, akiket szeretek."(13) (V.ö.: az általa szerkesztett, Volt egy csapat... Kell egy csapat... című fényképes albummal, MFFA, Bp., 2002).

Történelem és ünnepek

Kiégett harckocsira emlékeztető, üreges-rozsdás vastest. Budapest, Hősök tere, gyászban. A Műcsarnok oszlopait, timpanonját fekete kárpit borítja be, lépcsősorát emberek lepik el. A teret is, rengetegen vannak. Virágkoszorúk, csokrok. Az oszlopok között öt koporsó. Díszőrség. Újratemetésükre váró halottak: középen a mártír miniszterelnök, Nagy Imre. A kandeláberek tüze nagy lánggal lobog. Nem égő viasz- és nemzetiszínű gyertyák mindenfelé. Ereklye a békebeli időkből: kifakult, foszladozó magyar zászló, szent koronás címerét az ellenfény áttetszően légiesíti. Fekete zászlók hiányzó közepének piros-fehér-zöld kontúrja. Önkényuralmi címerétől megszabadult, közepén kivágott nemzeti zászlók. Velük, köztük, csendes tömeg és a millenniumi emlékmű félkörében álló szobrok: királyaink. Honfoglaló hét vezérünk egyik lovának fejét celofánba csomagolt, fehér kálák díszítik. Az objektív nagy látószöge frappáns képkivágásokban, néha majdnem teljességében mutatja az eseményt. Keresztet formázó alakzatban, hét képpel is láttatja a szerző a köztéri ravatalt. 1989. június 14-ét mutat a naptár. A tömegben a megemlékezők közt kalauzoló, gyújtótávolságát változtató, figyelmes teleobjektív válogat: jellemző helyzeteket talál, azokat rögzíti.

Kvázi-részesei lehetünk egy történelmi napnak. Visszahozhatatlan pillanatokat őriztek meg a dokumentum súlyú, riportosan mozgalmas, egyben esztétikailag megemelt: a fotók összességével általánosító és hitelesítő kompozíciók. Fiatalember, országunk szent koronás címerével díszített pólóban (arca nem látszik). Nyitott napernyő, nemzetiszínű szegéllyel. Járda szélen ülő, piros ruhás, gyászkarszalagos nő, ölében fotókamera. Az öt mártír fekete-fehér arcképe egy újság címlapján, rajta vágott virág: vörös rózsa nyugszik. Másik újság, olvasója kezében: Nagy Imre hátrakulcsolt karja, összekötözött csuklók. A képeikkel „egymásra néző" falfelületek, s az egymás közelében lévő fotók - köztük Petőfi- és Kossuth-szobor - kontextusukkal fokozhatják, növelhették jelentésük intenzitását. Zavarba ejtő képzeteket kelthet nézőjében egy „vendégkép": anyókás néni, rozzant babakocsiba gyömöszölt cókmókját tolja. Újabb kompozíciók, emitt egy négyosztatú kép, balra fent és jobbra lent kőnyomat-hatású, fekete-fehér Nagy Imre-portré, sokkoló vörös vérfolton (Magyarország „térképe"), átlóban fekete vasszegek keresztje. Amott a rendszerváltó idő egyik választási plakátja: óvó felnőtt tenyerei fölött kisgyerek. E szürke-piros fotó a szoborparki, földgolyós (?) fémtenyérre rímel. Másutt további fényképek: nemzetiszínű és fekete szárú kokárdák, gombos- és biztosítótűvel. Nem „hiányoztak" a csecsebecsék sem(14), Nagy Imre-kisplasztika, kicsi fehér gipszfej sok példányban. 301-es számmal domborított emlékérmék, egy szál vörös szegfű társaságában.

Tömeg rálátásból: az emberek arca felismerhetetlen. Kis totál: oldalra fordított fejek, 33 tányérsapkás, fehér kesztyűs katonák, díszlépésben. Igen erős teleobjektív tömöríti e teret: közelebbről látunk fegyelmezett arcokat. Három vörös bársony párnán egy-egy aranyló kitüntetés, magas rangú tisztek viszik ünnepélyesen. Emelvényen ravatal, a koporsó körül gyászolók sokasága. Elég rossz felbontású, fentiekhez hasonló - középszürke-kékeszöld - televíziós kép ez is. A díszőrség egyik tagja mögül a koporsó felirata olvasható: Kádár János 1912-1989. Ezt a történelmi eseményt - többszörözött esztétikai viszszatükrözés révén - fotómédium vette át egy másik médiumtól. 1989. július 17-e van. A fényképezőgéppel követett tévétudósítás először a Művészet Malomban, a Nagy Imre-ravatal fotóival együtt szerepelt (ld. jegyzet!). Akkor még nem kereszt alakban voltak bemutatva. Ez a Kizökkent időben történt meg velük. Egyazon felvételek (hét mű) eme „átkeresztelés" után, más fotográfiák környezetében mentek át némi jelentés-módosuláson. A „Kádár-kereszt" jobb és bal oldalán három-három azonos (itt elszínezett) felvétel: „golyó" a már idézett fémtenyerek közt.

A kereszt legfelső képét egy elektronikus tv-áttűnés pillanatában rögzítette a fotós. Homlokát ráncoló, megrendült idős asszony arca: Kádár Jánosné. Portréjára a koporsó egy része és sok gyászoló kopírozódott rá. Többértelmű átmenet örökült meg vizuálisan és jelképesen. E fotón látható áttűnés fejezi ki: valaki és valami eltűnt. Társadalmi rezsimet írt át az idő. Sírba szállt egy ember, s vele egy politikai rendszer. Most is „fogta" és érzékeltette a szerző: közérdeklődés felkeltésére alkalmas fotóesztétikumot csakis jelentős konfliktusokból, ütköztetett történésekből lehet teremteni. Nyilván ezért is mutatkozhatott együtt hazai históriánk két jelentős eseménye és történelmi alakja. Az egymástól - erkölcsi megítélésükben - alapvetően eltérő emberek „végjátékát" egy térben, egy időben felidéző fényképek jól megfértek egymás virtuális társaságában. Bronzarcok, portrék: fotók szobrokról. Időálló ötvözetek álló idejű képmásai. Szinte tapinthatóan térbeliek, diszkréten fényesek. Nyugalmat árasztó arcvonásuk, fenséges tekintetük viharos időket idéz az eleink tiszteletére, honfoglalásunk ünneplésére épített emlékparkban. E fejek imaginárius királyképeket testesítenek meg. A más-más nézőpontból (szemből, alulról, profilból stb.) láttatott arcok eredeti fémszínét a kompozíció zöld árnyalatai, ha lehet, még plasztikusabbá teszik. Egyikük szimbolikus madárral, másikuk kereszttel, a következő másként viseli díszes koronáját. Nincs címük ezeknek a fotóknak sem. Tehát nem árul(hat)ják el a szoborrá időtlenített emberek „modelljének" nevét sem. Történelmünk általuk is formált, adott időszakában jutottak szóhoz: a mi királyaink voltak. Jóllehet éppen úgy kerültek a falra, mint a kiállításnak az „időt kizökkentő", többi alkotása: paszpartura emlékeztető, csomagolópapír barna kartonlapokon. 2001-ben rögzültek fotóemulzión, Csongrád megyében, a Tisza közelében: Ópusztaszeren.

A mohácsi csatamező ma történelmi emlékhely. Nevezetes vidékének régmúltjáról napszítta - köztük sziluettes rajzolatú - sötétbarna kopjafák mesélnek. Üdezöld gyepen, kékesfehér égbolt háttér előtt: vesztes csatánk megannyi felkiáltójele. Fában megformált fejek, markáns arcok, időtlen tekintetek: magyar és török harcosok mintegy a múltat hozzák 2002-es mánkba. Tárgy- és tájfotó hangulat elegyedik a szerkesztésükben hasonló, kompozíciós finomságaikban viszont egymástól különböző fotókon. Tizenkét visszafogott színvilágú alkotás. A fotográfus a némán is beszédes táj emlékőrző oszlopai közül hadilovak fejfaragványát, s keményfába mintázott „lóarcokat" is magával hozott, négyszázhetvenhat évvel a mohácsi vész után.

Tíz éven át fényképezte a Magyar Nemzeti Múzeumot, az ottani március 15-i ünnepségeket. Miért? „Ez foglalkoztatott egyfolytában. Ez volt a mániám, nem rendelte meg senki." Fotókiállítására az utóbbi öt év felvételeiből válogatott. A rendszerváltás óta folyamatosan örökít meg egyéb, számára érdekes jelenségeket, eseményeket is. „Nem tudom, hogy politizálásnak nevezhetem ezt, vagy minek, de nagyon érdekel a közélet." Egyetlen kompozíciójával sem magyarkodik. A trikolórunkhoz való viszonyunkat(15) mindig téma- és tartalomfüggően érzékelteti, differenciáltan ábrázolva azt: hol tárgyilagos, máskor devalváló vagy ellenkezőleg, érzelmileg-eszmeileg emelkedett mivoltát fejezi ki. A Nemzeti Múzeum homlokzatán Széchenyi-idézet: „Múlton nyugszik a jelen, s ezen a jövendő." Az épület oszlopain jeles, forradalmi évszám - 1848. Mögötte monokróm metszet-másolat óriási fehér kárpiton: fellelkesült korabeli tömeg a Múzeum lépcsőin. Nemzeti ünnepünk, március 15-e fotói kereszt alakban is falra kerültek (tizenkét mű). Esztétikai tartalmuk vizuális összefüggéseivel is megszólíthatták nézőiket.

Felnőttek, gyerekek, sok ember. Több képen madártávlatból látjuk őket, különféle irányokból néz körül a gép. Zászlók sokasága. Az egyiken a történelmi Magyarország, határain belül a nemzeti színek. Egy másikon rendszerváltásunk veretes dátuma: 1989. Több magyar lobogón pártok címerei, logói vallanak a vele felvonuló ünneplők politikai hovatartozásáról.

B. Müller, szemléletének megfelelően, akkor fényképez(ett), amikor fontos mozzanatra bukkan(t). „A fotográfiában az itt és a most a fontos, hiába csinálom én meg utólag, az más, mint amilyet akkor gondoltam és csináltam volna." Találó zsánerfotó: hippis öltözékű, hosszú, hófehér hajú, fehér szakállú idős férfi tartja büszkén Kossuth-címeres, babérkoszorús zászlaját. Derekán mobiltelefon, bal kezében fényképezőgép. A sokaságból újabb, hosszú nagykabátos résztvevőt emel ki az objektív. A ránk mosolygó, gyöngyös-bokrétás fotóalany virágos nadrágban van, fekete kalapján „magyaros" árvalányhaj; oldalán népi hímzésű tarisznya, jobb vállán a szent koronás magyar zászló. Deréktól fölfelé, térdtől lefelé nem látható ember: két kezével vöröses színű fémbotjára támaszkodik; ha nehezen is: de eljött, jelen van.

Korábban sem használt, most sem dolgozik motoros kamerával a fotós. Azt mondja, tornász-beidegződései miatt tudja, hogy mikor kell exponálnia. Képei láttán ez aligha kétséges. „A holtpontot kell kiismerni ugyanis. Ha a kézenállásnál nem kapom el a holtpontot, akkor fejre esem... A rendkívül fontos pillanatot kell tudni."

Vákuumban repülni?

Az Olof Palme Ház egyik termében - ugyancsak a képek kölcsönhatásának figyelembevételével - állt össze egy József Attila-vers címét viselő kollekció: Nem én kiáltok. B. Müller Magda gyermekkorában a Gát utcát keresztező Thaly Kálmán utcában lakott. „Mindig ott rohantam el a házuk előtt, gyakran be is mentem, mert nagyon szerettem József Attila költészetét." Egy ihletett művész nem csupán belső késztetéseinek átélésére, s azok kifejezésére fogékony, hanem tevékenységéhez hozzátartozik, hogy ellenőrzi motivációit, megrostálja műveit. „Régen ugyan készítettem ott képeket, ahol születtem, de nem voltam megelégedve és félretettem." Néhányuk a hatvanas évek második felére datálható. Hosszú évek múltán megint arra járt, s később is felkereste ismert helyszíneit: fotografált. E képeknek legutóbbi „megrostálási" dátuma: 1993. „A korábbi anyagom önmagában véve semmit nem mondott, csak félretettem, mint egy dokumentumot. Csakis a kettő együtt kezdett el élni."

Az „élő" képek annyiban egyívásúak, amennyiben a városrész szegényességét, roskatag épületeit, megkopott utcai és tűzfalait, elesett embereit komponálta képpé. Hasonlóan, mint a korhadó kapukat, szűk ablakokat, deformálódott ablakkereteket. Mindenütt a nyomor levegője.

Emitt ridegségével távoltartó, amott megindítóan elszomorító helyszínek, alakok. Egy lehangoló múlt nyomasztó kis világa együtt van önmaga jövőképével; a mával. Mintha arrafelé azóta is minden, s valamennyi ott lakó helyben járna. Hozzá kell tennem: e fényképek nem szociológiai minták, nem feladatuk az adott régió embereinek, tárgyainak reprezentatív megjelenítése. Az alkotó azt a világot így személyesítette meg. A nyomott atmoszférát acélszürke árnyalatok sötét monotóniája is hangsúlyozza. Színes fotó is bekerült közéjük. Árválkodna, ha művészi ellenpontozásával nem erősítené föl a lát(tat)ottakat, ha nem „kiáltana" legalább oly hangosan, mint a többi mállott téglájú, vakolatát hullató tűzfal.

Az ember ősálmainak egyike a repülés. A szárnyalás maga a szabadság, némileg a végtelen megkísértése is. A szárnyas madár- és angyalszobrok szimbólumok. Erejük nem kevesebb, mint az ember-szobroké, nem is több. ősálom vonzatuk miatt viszont tartalmilag másak. E tulajdonságuk fényképi megfelelőikben is jelen van. Angyal, madár, kisebb-nagyobb magasságokban repül. Ez rálátást kínál. Van-e, lehet-e rálátásuk holt szobroknak? Művészi áttételezéssel, befogadói ráhangolódással, jelképvoltuk „dekódolásával" feltétlenül. A rálátásban stilizálási lehetőség, általánosítási erő rejtezik. Nemes vadmadarak, békés angyalok szobrai is gazdagítják hát a fotós oeuvre-jét. E szobrok legtöbbjének teste sötét, másoké sziluett. A szárnymozdulatok többnyire metaforikusan is merevek; máskor eleven mozdulatfázisra emlékeztetnek. Karmaival kardot markoló óriás Turul, nyitott csőre nyelvét is láttatja. Fején aranyló korona, mögötte vihart sejtető, sötét égbolt. Vadság, védekező nekirugaszkodás? Más fotókon is szárnyak, mitikus, kultikus, jelképhordó madarak. Égbe magasodó márványoszlopon büszke sas tárja szét hatalmas, fénylő bronz szárnyait. Most szállt le, vagy elrepülni készül? Gépállások és szemszögek - fokozva, módosítva a szobrászi invenciót - mintha eleven mozgás holtpontját kapták volna el. Egy szárnyas síremlék-angyal, kezében virágcsokorral, áll örökkévalóságában. Több képkivágásban, teljesen és részben mutatja meg szárnyait. Az egyik szobornak látszó madár nem az, tollai árulják el, fémtest híján mindaddig élt, amíg mozdulatlanságra nem kárhoztatta az őt konzerváló mester.

B. Müller Magda a repülés közvetett és maradandó, fotókban objektivált élményével szintén középiskolásként találkozott: „Olyat én még életemben nem éreztem, és soha nem is fogok; állok a Stadion közepén ötszáz lánnyal, és repül az a hatalmas, fantasztikus galambsereg." A szárnyas lények halála a vákuum. Légüres társadalmi, művészeti (fotóművészeti), közéleti, kapcsolati térben - gondolom - igazi angyal sem tud repülni.

A különös felfogású, sokban talányos madár- és angyal fotók között nem volt jelen a Phoenix(16). Az önmagát elégető, s újjáteremtő örökmadár érintőleg fotóművészetünket is szimbolizálhatja. Hozzátéve, hogy modern, kizökkent időnk gyorsan pergő történéseinek visszaszámlálási ideje az origónál összehasonlíthatatlanul gyorsabb. Tudniillik részben úgymond elégtek, másrészt folyvást újjászülettek: hamuként viszont, itthon soha sem léteztek értékadó fotográfiák.

Az alkotó fotóin - műfaji ismérv - minden élő és élettelen dolog csakis jelen időben látható. Egy-egy múltbéli, akkori jelen hagyott maradandó „nyomot" az emulzión: leképeződött(17). Mindegyik fényképén megállt az idő. Következésképpen annak „kizökkent" fajtáin is. Információtartalmuk mégsem lett holt élménnyé. Adott korból, időkből átmentett, múltban fotografált képek újjáélesztésükre - publikumra várnak. Egy érzékenyen, igényesen válogatott szerzői kollekció többet s kifejezőbben mutathat meg magából, mint az egyedi fényképek. B. Müller alkotásai jól példázzák ezt. Látott művei a néző befogadási folyamatában a jelen friss tartalmaival, egyben - a képzetek bevetítése, aszszociációk révén - bizonyos időjegyekkel is gazdagodtak. Bennünk, nézőkben a fotómédium köti össze múltunkat a mával. Így állandóan megújulhatnak a ma, a tegnap, a tegnapelőtt készült felvételek. A fotó sajátságos időbelisége ez. Hatása szinte dramaturgikus (időben zajló történésre emlékeztet). Elősegíti a fényképek reanimálását. Időbeliségében nézve B. Müller Magda összes képének múltja („előttje") és jelene („későbbje") van. A fotónéző szempontjából ennek a fénykép „jövője" felel meg, vagyis az a „később", ami képélményének „jelene".

A „kizökkent idő" minden egyes műve tehát a maga „jövőjének", „későbbjének" és „jelenének" egyidejűségében él - azaz pillanatában és folyamatában. A fényképnek, a „megállt idő"-nek ez a fajta időbelisége a közönséggel való kontaktus során valósul(hat) meg. Bennünk indul el ismét a „megáll(ítot)t idő". Ez voltaképpen a nézői személyiség, szűkebben az Én „hozzáadó" pszichikus működése. Mindenekelőtt eme tulajdonsága teszi maradandóvá, időállóvá az arra érdemes (dokumentáris és/vagy művészi, s egyéb értéket hordozó) fotográfiákat(18).

Vázolnom illik még két „ráadás-élményemet". Az egyik: fehér lepellel teljesen letakart sublótféle, s félig eltakart, türkiz színű, szecessziós keretű falitükör. Belenéztem. Átmenetileg időben folyó, dramatikus mozgó képpé váltam. Élő képpé a hátam mögött lévő, viszszatükröződő „élettelen" (álló idejű) fotók között. A másik: barna színű barokk vitrin. Polcán egyetlen, levelezőlap méretű, recés szélű emlékkép: kedves arcú, szép tekintetű 4-5 éves kislány, angyalkajelmezben, szárnyakkal, csillagos homlokpánttal. E nagy formátumú kiállítás szerzőjének az arca - anno. A fotóművész mai, saját kezű aláírásával.

Az Olof Palme Házból távozó látogató bizonyára sokféle érzést élt át, képtartalmakat vitt magával. Mondhatni: a fényképekben tárgyiasult „kizökkent idő" úgy követ(het)te őt, mint afféle árnyék. A látottak fotóesztétikai tartalmának érzelmi elfogadásával ez valamelyest már a saját árnyékává vál(hato)t. Hogyan is léphetné azt át?

De hát miért is kellene átlépnie?

Féjja Sándor

Jegyzetek:

(1) Talán mottóbeli „valamink" miatt, hiszen az amforára sem írták rá, hogy az, mi...

(2) Az 1896-os millenniumi ünnepségen - az első honi filmvetítésekkel együtt - bemutatkozó, architekturális értékeit ma is érvényesítő kerti épület korabeli neve: Zsolnay Pavillon.

(3a). „A második Műhely-kiállítás tanított meg arra, hogyan kell tagolni a teret. Meg arra, hogyan kell úgy elválasztani a témákat, hogy közben azért az egész ne szakadjon szét." E régi-új Műhely c. kiállítást férjével, Bauer György (1939-1998) esztétával együtt rendezte Debrecenben, 1987-ben.

(3b). A (stand)fotós látta az avignoni gótikus templomban kiállított, közel 300 Picasso-képet: ennek arculatélménye is arra késztette, hogy nagy tereket keressen bemutatásra szánt fotóinak. A Kizökkent időnek amolyan közvetlen előtanulmánya pedig a szerző „Ég a malom!" c. szentendrei fotókiállítása lehetett (250 mű). Megnyitóján a Hold együttes körbetáncolta a képek közegét: a teret. A Művészet Malomban látható alkotások hatását pluszjelentéssel színezte az időrágta „lisztgyár" terméskövekből, s téglákból épített, ódon falainak lepusztult textúrája.

(4) A tizenhárom esztendő e kiállítás „Nem én kiáltok" c. képanyagának kivételével értendő.

(5) A fotográfustól idézett mondatokat a Képre jár az agyam c. interjúból vettem át. In.: Fotográfia nőnemben (Szarka Klára, Balassi Kiadó - Magyar Fotóművészek Szövetsége, Bp., 2002. 140-189. o.).

(6) A Színház- és Filmművészeti Főiskolán javasolták neki: standfotósnak jelentkezzék a MAFILM-nél. Az amatőrt rögtön föl is vették a hivatásosok közé. Fényképész szakvizsgáját a filmgyárban tette le.

(7) A Filmgyári Capriccio Mándy Iván írói előszavával jelent meg, egy időben a filmgyári fotókiállítás megnyitásával (1985). Ezt a képanyagot bemutatták a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Bp., 1986), a Magyar Intézetben (Prága, 1994), és a mozi születésének 100 éves évfordulóján is - Párizsban (1996).

(8) A Capriccio előtt (pl. Latinovits Zoltán-emlékkiállítás, Fészek Galéria, 1976) és után (pl. „Ég a malom!", 2000) is rendszeresen állította ki műveit. A Relációk c. kollekciót (melyről részletesebben Szarka Klára interjúkötetében szól) a Váci görög templom kiállítótermére, 1979-ben tervezte. Bemutatta: Móra Ferenc Múzeum (Szeged, 1981; Fészek Művészklub, Bp., 1982), Szentendre (1984), Nyíregyháza (1986). „Nem én kiáltok" (Tatabánya, 1993; Zsámbék, l996).

(9) Azzal együtt, hogy 1977-ben felvették a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, s tagja lett a Művészeti Alapnak is.

(10) Ott volt az első fotókiállítása: Város peremén (MADOME, 1964).

(11) A fotósorozat esztétikai kérdései iránt közelebbről érdeklődő polémiára érdemes fejtegetést olvashat: A fotográfia műfajai IV.: Néhány gondolat a képsorokról. Tér és idő a képsorban. In.: A születő új tiszta pillanata (Artphoto-Press Kiadó, Bp., 2002. 112-120. o.).

(12) Számítógépbe táplálták a gazdag képanyagot (1945-től mintegy 900 magyar játékfilm stand- és werkfotói), majd internetre tették, egyharmadát digitalizálták (Photo CD); a fotónegatívokat is hosszú időre konzerválták, mentik át. A fotóművész, férjével együtt tette az MFFA-t kiemelten közhasznú szervezetté: a mozgóképi szakma produkciós fotográfiákkal dokumentált közgyűjteménye. E kortársi és archív állomány tényereje és esztétikai tartalma egyaránt magyar kulturális érték.

(13) Huszonöt év alatt hatvan magyar nagyjátékfilm forgatócsoportjában fényképezett: számos filmalkotót és színművészt örökített meg film- és fotótörténeti értékű színes és fekete-fehér fényképeken.

(14) A volt szovjet érát idézők: a rendszer emblematikus vonásait az idővel együtt mutató karórák halmaza; egy groteszk hatású ruha, telis-tele jelvénnyel: inkább azokon volt a katonazubbony, mintsem fordítva; Gorbacsov arcú matrjoska baba; Lenin-fej iratnehezék; ömlesztett csillagok stb. B. Müller tárgyfotói a dokumentum és a jelképiség mezsgyéjén balanszíroznak.

(15) A Kizökkent idő meghívóján egy kiállított fotó látható: megkopott, foltos, „lelakott" székek. Egy piros, egy fehér, egy zöld. Mindhárom szék lehet jelkép: hellyel kínál...

(16) Az ókori mitológiából tudjuk: minden félezredik évben hamvad el, s születik újjá, animálódik a halhatatlanság egyetemes madárképe.

(17) Fényképezéskor Nikon FM 2 gépet, Kodak és Fuji (400 ASA) színes negatív filmet használ. Kodak laborálási technológiával dolgozza ki, Kodak Royal papírra nagyítja, ill. nagyíttatja felvételeit. Állandó munkatársa - az MFFA munkálataiban is részt vevő - Barabás Emma, a Magyar Nemzeti Filmarchívum laboránsa.