A MAGUNK GAZDAGSÁGA: MUNKÁCSI MÁRTON

Amikor megkérdeztem a barátomat, eljönne-e velem megnézni a Néprajzi Múzeumban a Munkácsi-kiállítást, fel sem merült bennem, hogy ő Munkácsy Mihályra gondolhat. Munkácsy is fényképezett, így az ő fotókiállítására is mehetnénk.

Munkácsi Márton nevét a laikusok körében kevesebben ismerik. A fotótörténetben járatosabbak tudják, hogy ő a nagy magyar fotósgeneráció, a világhírre jutottak egyike; André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László és Robert Capa mellett talán a legismertebb. Amerika, Harper's Bazaar, sajtó- és divatfotó - teszik hozzá a nevéhez. Egyesek ezt még kiegészítik azzal, hogy ő testesíti meg a modern kor fotóriporterének figuráját, aki mindenhol jelen van, és akinél mindig ott van a gép. A filmtörténetben otthonosan mozgók talán képesek felidézni egy-egy fotóját Fred Astaire-ről, Marlene Dietrichről, esetleg animációs filmjeit, de igazán ők sem ismerik Munkácsi munkásságát. A fotós gazdag hagyatékának egy része ugyanis elveszett, vagy valahol ismeretlen helyen lappang Amerikában. A régi képeslapokat pedig ma már kevesen forgatják.

Munkácsi-retrospektív kiállítást rendezni a hagyaték nélkül lehetetlen. Még olyan válogatást sem, mint amilyet korábban Brassai vagy Robert Capa fényképeiből láthattunk. Munkácsi fotóiból csak úgy lehetne tematikus kiállítást rendezni, ha a képesújságokat állítanák ki, a megfelelő oldalaknál kinyitva. Ilyen szisztematikus kutatást azonban még senki sem végzett, enélkül pedig teljességre törekedni lehetetlen. Az egyetlen kínálkozó lehetőség, összegyűjteni a gyűjteményekben lévő fényképeket. Bár egy ilyen kiállítás nem képes keresztmetszetet mutatni, arra elég, hogy betekintést engedjen Munkácsi művészetébe.

A Néprajzi Múzeum ilyen emlékkiállítás rendezésére vállalkozott. Az anyagot a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára nyújtotta a rendelkezésükre. Kevés kép, főleg a korai időszakban, még Magyarországon készült fotók voltak láthatók a múzeum falain, a tárlókban egy-egy Pesti Napló és fotósévkönyv reprodukciójával kiegészítve. A Munkácsi-anyaggal egy időben bemutatott Robert Capa- és Henri Cartier-Bresson-kiállítás által megfertőzött, nagy elvárásokkal érkező néző elsőre elszomorodott a tárlat szegényességén, de Katharine, Marion és Margaret Hepburn portréját látva, meg az olyan képeket, mint az Eső Szicíliában vagy a Sajtpiac Hollandiában, elmúlhatott a szomorúsága. Nézhettük ezt a kiállítást úgy is, hogy a gazdagságát lássuk. A magunk gazdagságát. Hiszen ezek a képek magyarországi közgyűjteményekben vannak. Hol van nekünk ennyi André Kertészünk, Brassaink és Robert Capánk? (André Kertész még csak-csak, Brassai már csak elvétve; és hol vannak Robert Capa magyarországi képei?)

Az 1896-ban született Munkácsi Márton, aki gyermekkorát Dicsőszentmártonban töltötte, 1928-ban hagyta el az országot. Itthon már jónevű fotóriporter volt, a képes magazinok tele voltak a fényképeivel. Berlinben is szívesen fogadták. Az Ullstein Kiadó vezető fotóriportere lett, de szívesen vette fényképeit a Berliner Illustrírte Zeitung, a Die Dame, az Uhu, a Die Woche is, és olyan fotós évkönyvek, mint a Das Deutsche Lichtbilden vagy a Modern Photography. 1934-ben ment el a fasizálódó Németországból, és települt át az Egyesült Államokba. A Hearst konszern lapja, a Harper's Bazaar szerződtette. Az ezerkilencszáznegyvenes évek elején ő volt a világ legjobban fizetett fotóriportere. Elsősorban a szabadban készített, mozgalmas, életteli divatfotóival szerzett magának nevet, de a hírességekről készített portréi és az eleven, ötletes, merész, képileg is nívós sajtófotói is öregbítették hírnevét. Egyik leghíresebb képsorozatát a Zeppelin világ körüli útján rögzítette.

A kiállításon azonban nem a korabeli hírességekről vagy eseményekről készített fotók a legérdekesebbek. Leni Riefenstahl 1931-ben minden bizonnyal sokak számára ismert személy volt, de ma már csak annyit látunk, hogy egy csinos nő, aki arra képes, hogy fürdőruhában síeljen. Ha a fotó a mozdulat tetten érésével, a fény-árnyék kezeléssel, a kompozícióval nem lenne képes megfogni, bizony elsétálnánk a nő mellett. Leni Riefenstahlt eltemette az idő. Bársony Rózsit, Jane Harlow-t is. De Frida Kahlo és Diego Rivera portréját nem tudjuk úgy nézni, mint két idegenét: ők a 20. század fontos képzőművészei, akiket nem eltemet, hanem éltet az idő.

A kiállításon több olyan fénykép látható, amelyik pontosan beilleszthető a 20-as, 30-as évek fotóművészetébe. A felülről fényképezett Utcakép, a Felvonuló fiúk vagy a Gyerekek egy nyári táborban André Kertész és Moholy-Nagy képeinek a rokonai. A Babakocsi a háztetőn Henri Cartier-Bresson tolókocsis kisfiúját juttathatja eszünkbe. A Róbert bácsi ebédet oszt Kálmán Katát, Seiden Gusztávot vagy a többi szociofotóst is idézheti, mégis, többet mond annál, hogy szociofotó. A fotó nem a dokumentálásban nyeri el a lényegét. Munkácsi egy fogalmat örökített meg: Róbert bácsi az ingyenkonyha, a szegények, a nincstelenek, a hajléktalanok élelmezője. És milyen is lehetett Róbert bácsi a maga testi valójában? Íme! Munkácsi Márton lencsevégre kapta.

A tiszazugi gyilkosságokhoz kapcsolódó fotók más okból tarthatnak érdeklődésre számot. Csak a történészek tudják, mi is történt pontosan. Mi a képeken szegény, falusi öregasszonyokat látunk. Fekete ruhákat, ráncos kezeket, fásult arcokat. Tudjuk, hogy Munkácsi képei aktuális tartalmú riportfelvételekként készültek. Tudjuk; azt pedig érezzük, hogy ezek a képek nem a konkrét eseményről szólnak, hanem a korról, a lehetőségekről és a sorsról.

Elfordulunk a képektől, mert ki akar a mai világban feszültségkeltő képek előtt időzni? De utánunk jönnek a kérdéseikkel. Munkácsi fotói kirángatják a nézőt közönyösségéből, felcsigázzák érdeklődését. Még napok múlva is azon veszi észre magát, hogy a bűn és a bűnhődés örök kérdésein vívódik.

Majoros Valéria Vanília