ROBERT CAPA

Minden szerelemben elhangzik a szó, hogy „szeretlek", s minden háborúról elmondható, hogy „embertelen". De minden egyes szerelemnek és minden egyes háborúnak megvannak a maga sajátosságai, amelyektől más lesz, mint a többi. A hírvivők egyik feladata, hogy erre rávezessék a kívülállókat, a hátországban lévőket. Azonban nem mindegy, hogy kinek a szemén keresztül látni az eseményeket. A rossz optika csak a tőmondatra fog fényt vetni, míg a jó a tőmondatok örök érvényű egyetemes igazságai és a sajátosságok felől is meg tud győzni bennünket. Nem a körkép épületének középpontjából szemléljük majd a mellettünk rohanó világot, hanem ott leszünk a szereplők között. Orrunkban érezzük a levegő illatait, látjuk a legapróbb szemrebbenéseit is társainknak; az öröm, a boldogság, az élvezet hangjai ugyanúgy átjárnak, mint a szenvedésé és a meghalásé. Leginkább a tapasztalás a meggyőző. S egy jó optika a tapasztalás lehetőségét nyújtja.

Robert Capa, az 1913-ban, Budapesten született Friedmann Endre, akár jó író is lehetett volna. De Capa a mondandója közvetítéséhez igazi objektívet keresett, és világhírű fényképésszé vált: minden idők legnagyobb haditudósítójává. A mindig mindent elferdítő, máshogy mesélő, tódító, lódító Capa egy olyan műfajjal szerzett magának dobogós helyet, amely nem engedi a lódítást. A fényképezés a legobjektívebb művészet. A fényképezés a tőmondatok művészete. De csak addig, amíg nem kerül olyan művész kezébe a kamera, mint amilyen Robert Capa. Aki még az objektivitás kötelékein belül is képes a szubjektivitásra. Ha ehhez el kell rugaszkodnia a valóságtól, hát nosza! ő ebből nem csinál lelkiismereti gondot. Mert nem az a fontos, hogy egy kurvát fényképezzen le, ha egy kurvát akar megjeleníteni. Modellnek jó a szerelme is. A lényeg, hogy a néző tudja és érezze, hogy a fotón egy kurvát lát. Támadták is sokan Capát, és a mai napig folyik a vita, hogy A milicista halála című, híres fotója (1936) vajon nem beállított kép-e. Miután egyetlen másik fényképe sem bizonyítja, hogy a fronton beállított volna jeleneteket, vagy hogy a katonák szívesen eljátszották volna a fotó kedvéért saját halálukat, talán nem kell sokat foglalkozni ezzel a kérdéssel. A kép teljesítette a küldetését. Mint a többi. Mert nem az a fontos, hogy megtörtént-e, és hogy éppen ott és úgy történt-e az esemény, hanem az, hogy megtörténhetett úgy, ott és akkor. Érthető, ha Capának nem az számít, hogy Teruelben vagy Cerro Murianóban kapta-e lencsevégre a katonát, ha a célja az, hogy a katona látványa fölkeltse a nézőben az együttérzés, a szánalom, a háborúellenesség érzetét.

Nemes célok a fentiek. De vajon nem vethető-e a szemére minden haditudósítónak, hogy többet jelent számára a cél elérése, mint az, hogy segítsen a rászorulóknak? Ebből a szemszögből vajon mennyire láthatók nemesnek az előbbi célok? Capának ahelyett, hogy lefényképezte a lelőtt, haldokló pilótát, nem inkább segítenie kellett volna a sérült testet cipelni? A fényképezés helyett nem a milicista után kellett volna inkább ugrania?

Nem voltunk ott, hogy bármit is Capa fejére olvashatnánk. Mire kimondjuk, hogy „miért nem segít a pilótának?", lehet, hogy Capa már rég a testet cipeli. Látjuk, ahogy a milicista három társával rohan át a lövészárkon, majd lebukik, újra föl - és már csattan is a golyó. A fotós automatikusan exponál. Talán nem is realizálja az adott pillanatban, hogy mi történik. Ez a kocka ugyanolyan számára, mint az előzők.

De utána? Utána mi történik? Azt nem látjuk, nem halljuk a sokat eláruló hangokat. És nem látjuk a következő filmkockákon az esemény pontos folytatását. Nem éppen azt bizonyítja ez, hogy a fotós nem a fényképezéssel volt elfoglalva?

A háború borzalma a borzalmak ismeretén keresztül jobban érthető. Capa igazán ismerte ezeket a borzalmakat. S ha megnézzük a fotóit, ha hiszünk a visszaemlékezéseknek, Capát - és általában a haditudósítókat - más szemmel is láthatjuk. Miért néznek szívesen a sérült katonák, mindenüket elveszítő menekültek Capa objektívjébe? Miért a mosoly egy-egy szenvedő arcon? A fényképezés pillanata vajon csak a fotós számára fontos? Ez kizárt. A modell érezheti, hogy abban a percben a fényképészben társra talált. A fényképész egy pillanatra támasza lesz, törődik vele; ha semmi mással, legalább azzal, hogy egy kicsit eltereli a figyelmét. S Capa már nyúlt is a zsebébe: az anekdoták szerint mindig hordott magánál valamit, cigarettát, cukorkát, amit oda tudott nyújtani modelljének. S leült a córdobai, madridi katonákkal sakkozni. Mert mindegy, hogy hol voltak, mely városért harcoltak, Capa számára az ember és az ügy volt a fontos. Fényképezte fájdalmaikat, de fényképezte örömüket is. A pillanatokat, amikor láthatóvá vált a régi arcuk.

Capa nem hihetett abban, hogy az ő fényképei befolyásolhatják a háborúk alakulását, egyik háborúét sem, amit fényképezett, de hihette, hogy a képeivel felrázhatja, megindíthatja azokat, akik esetleg befolyásolhatják a dolgok alakulását.

Az elmondottak alapján úgy tűnhet, mintha Capa az az ember lett volna, aki missziós küldetést teljesített. Mindazokkal a tulajdonságokkal megáldva, amelyek egy ilyen küldetés velejárói. Capa motivációi azonban ennél bonyolultabbak. Háborúról háborúra ment, mert egyedül ott találta meg a helyét. Ez rángatta ki az életfásultságából, ez adott neki célt és társakat. Robert Capa, bár csak 40 éves múlt, amikor 1954-ben Indokínában aknára lépve szörnyethalt, már régóta halott volt. Nap mint nap találkoznia kellett a véggel, az elpusztulással, mert ez tartotta életben.

Capa 23 éves volt, amikor meghalt: a halál Gerda Taron keresztül ragadta magához. Gerda Taro valós személy volt, mégis, szinte szimbólum. Viszonyuk az életet jelentette és a szabadság, a kötelékek, a kötődések harcáról is szólt. Másként, és mégis ugyanarról, mint amit Capa a szülői házból már jól ismert.

Robert Capa egy pesti zsidó családba született, ahol a három fiú közül ő volt anyja legkedvesebb gyermeke. A belvárosi divatszalonból élő családban a mama, az igen erős akaratú, határozott Berkovits Julianna irányított. Ahogyan mondani szokás, ő hordta a kalapot. A papa, Friedmann Dezső a középső gyermek életére inkább csak tulajdonságai átöröklése nyomán tett hatást. A mama befolyása volt az erősebb. Szeretet, gondoskodás, féltés; ez számos esetben korlátozó kötelék.

Capa az az ember volt, aki a szabadságot szerette. Azt elképzelni sem tudta volna, hogy olyan kötelékek is létezhetnek, amelyekben a szeretet, a gondoskodás és a féltés korlátozások nélkül van jelen. Mindaddig nem is ismerte ezt a fajta kötődést, amíg össze nem hozta a sors Gerda Pohoryllesszel. A Párizsba emigrált német lány nem tartozott a befolyásolható, irányítható nők közé. Olyan volt, mint a férfi, akinek élete legnagyobb szerelme lett. Két ilyen „nehéz" ember találkozása magában kellett volna, hogy rejtse a konfliktusokat, a rengeteg korlátozást. De nem ez történt. Két olyan ember találkozott, akik kiegészítették egymást. Egyazon test két arca voltak. Kezdve azzal, ahogyan kitalálták magukat. A siker illúzióját. Gerda házalni kezdett a híres amerikai fotós, André Capa felvételeivel, aki olyanynyira híres volt, hogy fényképeit csak háromszoros áron lehetett megszerezni. S eladta szerelme, Robert fényképeit Capa képekként a legjobb lapoknak. Megteremtették Robert Capát. De megszületett Gerda Taro is. Könnyen megjegyezhető neveket választottak, üzleti szempontból fontos volt az amerikai és japán hangzás, és fölmérték annak a hasznát is, hogy mit hozhat az összetéveszthetőség a hírességekkel (Frank Capra, Robert Taylor, Greta Garbo a filmvilágból). S együtt fordultak a spanyol polgárháború köztársaságot védői felé. Gerda nem állított akadályokat. Nem visszatartani akarta Capát, hanem biztatta, sőt ő maga is vele ment. Kapcsolatuk hol szorosabb, hol lazább volt, néha visszaállt a szerelemből a régi barátság állapotába, de ez mit sem változtatott azon, hogy összetartoztak.

Gerda életét veszítette. Capát vitte tovább a sorsa a kis bőrönddel, amelyben ott voltak a Gerdáról és Gerdával készített fényképek, amelyeket mindig mutogatnia kellett, hogy megismerjék a „feleségét". Ahogyan tette ezt később a lány emlékére kiadott könyvükkel.

Capa huszonhárom éves volt, de talaját örökre elveszítette. Azt tanította meg neki az élet, hogy semmihez sem szabad kötődnie. Ha nincs semmid és senkid, nem veszíthetsz, és nem érhet fájdalom. Hiába keresett néha-néha jó pénzt a fényképeivel, a pénzt kiszórta a markából. Nem tudott anyagi javakat felhalmozni, semmije sem volt. Szállodai szobákban élt. Bár akadtak nők az életében, kötődni, Gerda után, soha többé nem volt képes. Az elkövetkező tizenhét évben csak a pillanatoknak élt. Élte a maga pillanatait, és fényképezte a másokét. S ritkán volt képes feszültségmentes pillanatokat fényképezni. Inkább a szenvedést és a fájdalmat, de tetten érte a magányt, a fásultságot, az unalmat, a céltalanságot, a kiszolgáltatottságot, a minden anyagi javát elveszítő ember talaj nélküliségét is. Képein a veszteség, a romba dőlt házak, romos lakások láthatók. S láthatók e házak és lakások volt tulajdonosai, akik épp menekülnek, menekülttáborba érkeznek, a megmaradt motyóikba bújva megpihennek az útszéleken, mossák ruháikat a patakban, nézik a fölöttük elhúzó bombázókat, menedéket keresve futnak az utakon. Egy-egy nyugodtabb percben újságot olvasnak, elszívnak egy cigarettát, akár épp halott barátjuk teste mellett, levelet írnak szeretteiknek, csajkáikba mérik a gőzölgő levest. Capa gyakran fényképezte az elszakadó kötelékeket. A búcsúzó párokat, az anyákat gyerekeikkel, akiket elveszíthetnek, a családtagok nélkül maradókat. S fényképezte a családi kötelékeket helyettesítő bajtársiasságot. Megörökítette a sebesülteken segítőket. Mintha magát is fényképezte volna minden egyes katona alakjában.

Capa munkássága, elsősorban öccsének, Cornell Capának a tevékenysége által, mára többé-kevésbé földolgozott. Számos könyv jelent meg róla, és a munkái kiállításokról is jól ismertek. Elsősorban természetesen a hadiképek, azok közül is leginkább a spanyol polgárháborúban készültek; de gyakran reprodukálják a Picassóról, a Hemigwayről vagy az Ingrid Bergmanról készült képeit is. Capát sokan úgy őrizték meg emlékezetükben, hogy jó társasági ember, jó szerető és jó barát. Több magyar is így emlékezhetett kedves egyéniségére.

Capa magyar kapcsolatairól keveset tudunk. Hogy mikor és mennyi időre látogatott haza, az megállapítható a dokumentumokból. Az itthon készített fényképei azonban ismeretlenek. A magyarokkal való találkozásait - legalábbis részben - szintén homály fedi. Besnyő Éva, Pécsi József, Kassák Lajos, Weiss Imre (Csiki), Kepes György, Simon Guttmann, Ladislaus Glück (Tölgy László), André Kertész, Stefán Lóránt - milyen impozáns a névsor! De hányan lehetnek még, akik felől érdemes lenne kutakodni? Capa ismerte Henry Millert. Vajon mennyire ismerhette Miller jó barátját, Brassa?t? Vagy Kertész, Miller és Brassa? barátját, Tihanyi Lajost, akit akár a szomszédjának is nevezhetett, hiszen míg ő a rue Froidevaux 37-ben bérelt stúdiót, a süketnéma festő a rue Froidevaux 59. alatti műteremlakásban lakott?

Robert Capa-tárlat már többször is volt Budapesten. Legutóbb 1989-ben mutattak be egy nagyobb válogatást, és a kiállítást a szintén fotós öcs, Cornell Capa, a New York-i International Center of Photography igazgatója is megtisztelte a jelenlétével. Az idei Tavaszi Fesztivál keretében a „Szemtől szembe - Képek a spanyol polgárháborúból" című kiállítás május 20-ig volt látható a Magyar Nemzeti Galéria földszinti termeiben. A kiállítás Spanyolországból érkezett hazánkba, a Museo Nacional Centro de Arte Reina Sofía gyűjteményéből. Ezen a kiállításon teljes a körkép, a spanyol polgárháború Capa által fényképezett valamennyi helyszíne látható. A képanyag azonban nem a dokumentálás miatt jelentős. Fontossága abban rejlik, hogy olyan filozófiai és általános emberi kérdéseket vet fel, amelyre kevés fotókiállítás képes.

Majoros Valéria Vanília