PIERRE & GILLES

Századvégi mese: Az Üveghegyeken túli, a messzi Párizsban nyílt egyszer egy híres egzotikus butik, a Kenzo. Nem anynyira a helynév Óperencián túli hangzása miatt lett hetedhét országban neve a helynek, hanem a kuncsaftok kerítettek feneket neki. Járt oda zenész, csepűrágó, reklámgrafikus, divatcsináló és mindenféle fura alak. A 68 utáni Párizsban bőven szaladt ilyen úton-útfélen, és köztük szép számmal akadt szexuális szokásaiban is „rendhagyó". Azért harminc éve ez még Párizsban sem volt annyira komilfó, mint manapság. Ezért izgalmasnak találta a kultúra „udvara".

Kenzónál mindjárt első este egymásba szerettek hőseink, a két majdani fotós, Gilles és Pierre. Pár nap múlva már közösen béreltek műteremlakást, és együtt kezdtek dolgozni egy híres „mesekönyv"-ön, melynek Façade volt a borítójára írva. Nagyjából azonnal világhírre tettek szert, ahogyan az a boldog mesékben illik. A folyóiratnak ők fényképezték le Andy Warholt, Salvador Dalít, Mick Jaggert, Yves Saint-Laurent-t. Néha elköltöztek, például a Bastille negyedbe - ez akkor lett különösen mesébe illő, amikor megnyílt az új Opera -, máskor meg Indiában próbáltak szerencsét. A hétmérföldes csizmában járó szerencse mindig szembe jött: Amanda Lear lemezborítója például. 1980 táján a rádiók ezt a lemezt koptatták reggeltől estig. A vamp festőnő férfiasan búgó hangja jól beillett a meseillusztrációk közé. 82-ben csinálták híres, akkor talán még hírhedett sorozatukat, „Az utazó gyerekek"-et a Maldív-szigeteken és Srí Lankán. Jetekkel lótottak-futottak, nem kellett félniük, hogy elkopik a lábuk. A keleti mesevilág repülőszőnyeges-rózsakertes burjánzó ornamentikája fontos adalékként épült ezután a páros munkáiba. És a párizsi elit vágyódott a keleti másság iránt. A régi gyarmatbirodalom iránti nosztalgia csak fokozta a lelkesedést, a vándor-mese-életmű fontos állomásai lettek Laosz és Thaiföld. Ettől fogva egymást követték a párizsi kiállításaik a Texbraun Galerie-ben vagy az ARC-ban.

Olyan biztos egzisztenciára tettek szert, hogy családot is alapítottak, örökbefogadtak egy Bibic nevű papagájt, aki ugyancsak gyakran feltűnt a lemezborítókon. Mi sem természetesebb, mint hogy saját maguk is zenés klipek szereplői lettek a Mikado Grouppal. Japánban a Ginza Art Space állította ki a klipek Pierre és Gilles készítette „standfotóit". 1986-ra a Samia Saouma párizsi galériának jutott a mesedramaturgia által diktált kötelező sikerből. Ekkor már egy indiai szépfiúval, Tomah-val dolgoztak együtt, aki azután az állandó stylist szerepét kapta a fabulában. Ide kívánkozik az a párhuzam, amit a „király meztelen" mesehősei jelentenek. Ott a takácsok szőnek, a király pucér, a kölyök kikiabálja, mi az igazság. Itt szinte mindenki pucér, vagy rafináltan alulöltözött, a stylist kikiabálja, mi a trend. Kik azok a „mindenki"? Legtöbbjük egyszerre barát, munkatárs és fotómodell. A mesekönyv képaláírásai gondosan feltüntetik a modellek keresztnevét. Munka és magánélet egybefolyik. A mi anyagunk művész utónév-képalcímei is pontosan (vezeték-) nevesíthetők a mesekönyv életrajzi adatai között.

Az udvar magazinokból, klipekből ki- vagy felragyogó fénye és csillogása bűvkörébe vonta a másfelé szerencsét próbálókat is. A mesékben a hármas útkereszteződésekben szoktak találkozni a más-más erényekben rettenthetetlen fiúk. 90 körül a barátjuk volt Boy George és Nina Hagen. 1993-ban elnyerték Párizs városának fotográfiai Grand Prix-jét. 95-ben Szentpétervárra utaztak, kiállítottak a Gyagilev Modern Művészeti Múzeumban. A világ a lábuk előtt hevert. Egyre növekvő híveik körébe tartozott többek között Madonna, Lolo Ferrari, Catherine Deneuve, Sylvie Vartan, modelljük volt Jean Marais, Juliette Greco, Claudia Schiffer. Mesénkben titok marad, van-e Pierre-éknek magánarca, és ha igen, az milyen. De mindenki érzékeli, hogy ők a médiapiac királyi udvaránál az ügyeletes „meztelenek", a kedvenc udvaroncok és a legjobban mutató udvarhölgyek egyszerre. Mindenesetre egyre sikeresebbek. És ez a napról napra siker a lényeg. Sikamlós témákat tűznek lovagi pajzsukra, ilyen például a Gay & Lesbian című, híres plakát. A pajzs lehet a Stern címlapja vagy a világváros hirdetőoszlopa. Nemhiába, a cégtábla egykor pajzs alakú volt.

1996-ban volt az első gyűjteményes kiállításuk a párizsi Maison Européenne de la Photographie falai között. A kiállítások mentén persze utcai plakátok segítségével is terjed az üzenet. 97-től szerződnek azzal a Galerie Jérôme de Noirmont-nal, amely a mostani bécsi tárlatnak, katalógusnak is gazdája. A „Vedd el a szívem" című kiállítás kulcsképén Aiden Shaw modell csupasz büsztjét látjuk: meztelen felsőtestéhez „mintha" saját kitépett, vértől csatakos szívét szorítaná. Mindezt fekete-vörös ovál, gyöngyhímzett, rokokó ízű keretben. D'Artagnan vagy Cyrano fogta így a kalapját, amikor letérdelt szíve hölgye előtt. És persze Walt Disney Miki egere, amikor szerelmes, ugyanígy.

Ezekben az években a kiállítás-lovagi tornák győzelmi szalagjaira felkerült Valencia, Milano és Turku neve is. 2000-2001-ben felértek az égig érő hegy csúcsaira: New York, Avignon, San Francisco és Bologna; ez utóbbi akkoriban Európa kulturális fővárosa volt. Mind egy-egy botrányos, de a PR által magabiztos varázstrükkökkel sikeresre „megcsinált" t*rlatot jelöl. Eddig a sztori. Boldogan élnek...

A képekben egyedi, kézzel festett részletek tökéletesítik a mese stylingját. Rafinált felhőcskék, rózsalugasok, víz- és tűzformák, tündérszárnyak, felcsillanó ördögmaszkok. Egy a hét törpe közül, de a legnagyobb nemiszervű, és más, nem mindig Grimm-, inkább antik mitológiai - mesék. Az egész imázs kicsit emlékeztet Greenawayre, de pátosz helyett a képek szellemét önironikus pimaszság, a magas kultúrát pukkasztó giccs határozza meg. A fotók kézi, retuspisztolyos festése (ez, mint neve is jelzi, abszolút belefér a fotótörténet tradicionális eszköztárába), manipulálása a plasztikus hatás érzékcsalódásához vezet. Végül a dagályos keretek és a kép alig szétválaszthatóak - hatás: á la Giacomo Balla. De míg a klasszikus avantgárdban ez a blaszfémia a „régi rend ellen" működött, itt a „természet ellen" lehetne a szlogen. És itt magyarázkodnom kell. Mostanában amerikai mintára elterjedt a correct fogalma. Nem a homoszexualitás valamiféle inkorrekt megbélyegzése mentén számolok be Pierre és Gilles bécsi kiállításáról. A Kunsthaus hasonló témájú tárlatai közül kiemelkedőnek tartottam például a Mapplethorpét. Csak ott az élet biológiai lényegét - a képek többségénél - filozofikus mélységgel közelítette meg az alkotó a maga rendhagyó szellemű fotós művével. Itt pedig inkább a pillanat felszínének érzéki gyönyöre látható - a maga manieristának nevezhető módján. Véleményem szerint egyik ember a másik magánéletét nem ítélheti meg, nincs köze ahhoz. Csakhogy itt a művészeti tevékenység és a magánélet egybeesik, ha tetszik, ha nem - az exhibicionista cél: inkább az „tessen!" -, foglalkoztatja a nézőt. Az elemzéshez nem szokott, egyszerű magazin- és klipnéző „meseolvasó" (milliók) számára úgy tűnhet, hogy van egy szebb, magasabb szférája a földi létnek, olyasféle, mint amit a gyerek számára a mesék Tündérországa jelent. Valóban, ez lenne az?

Az utóbbi évtizedekben megfigyelhető volt az alkalmazott és az autonóm művészetek közötti határ elmosódása. Ez a folyamat jelentős mértékben a különféle fotóműfajok mentén indult meg. Most a művészet más-más területén számos jelét tapasztalni annak, hogy ellentétes tendenciák is működnek. Pierre és Gilles, de szélesebb horizonton, a marketingstratégiák által befolyásolt médiafotó fajsúlyát látva úgy tűnik, valamilyen kitüntetett pontra ért a képalkotó művészetek „fejlődése". A fotó mintha ismét lakmuszpapírként jelezné a változásokat.

A Pierre és Gilles-művek fotóalapja, a ráfestés, a maszkok, a sminkek, a manikűr, a kellékek, a ruhák és a díszletek mind abszolút profik. Stylistok és öltöztetők hada lehet a háttérben. Színpadi varázs és hadsereg ide, hadsereg oda, az én szívem mégis a tudatosan viszonyítási és ellenpontként megfotózott gyönyörű nőnemű fotómodellé: Leticia Castáé, akit Pierre-ék kissé csúfondárosan: egy sufniban gubbasztva, ódivatúan vacak száradó női fehérneműk között, petrezselymet árulva, szexuálisan frusztrált, szegény kis Hamupipőkének láttatnak. Én, most fogom fel, félreérthetetlenül a vesztessel szimpatizálok: defenzívába kerültem. A kép melodrámájának címe „A szép szomorú mosónő" lehetne. Az igazi címnél fontosabb, hogy precízen mellékelték a fodrász- és a manikűrösfirmák címét. Így van benne üzlet.