GAÁL ZOLTÁN: FELEBARÁTAIM

Gaál Zoltán fotóesszéje első megközelítésben nem hagy kérdéseket. A Felebarátaim című albumban itt és ma élő embereket örökített meg, férfiakat és nőket; van köztük idős és fiatal, megsaccolhatóan rokon és barát és könyvkiadó és ismerős maszszőr és művésztárs. Portrék, tisztességes, felvállalt, kevéssé beállított, puritán ábrázolások. Mint egy névsor, csupa egyforma betűvel. Ráadásul a nyíltság kétoldalú: szemben a kamera, mögötte a fotós személye, amire az alany egyértelmű, határozottan a lencsébe néző tekintettel válaszol. Kérdés és felelet. Ki vagy? Én vagyok. A képszövegek is kétséget kizáróan fogalmaznak: név, életkor, foglalkozás, kettős portréknál a viszonyok pontos jelölése. Mindenki mindenkivel szembenéz. Porcelánboltos, masszőr, újságos és nyugdíjas, testőr és lakatos önmagát állítja ki.

Ezen a ponton azonban fölmerül a képnézőben a gyanú. Vajon hihet-e ennek a totális nyíltságnak, azt látja-e, amit a fotós mutat? Vagyis ott tartunk, ahol a fotóesztétika alapkérdése: mennyire objektív a valóságnak a fényérzékeny papíron felfogott képe? Mit mutatnak ezek az emberek, amikor a fotóművész szakmájuk és életkoruk megjelölésével beállítja őket a két adat szerinti legjellemzőbb környezetbe?

A sorozat keletkezésének története nem ad egyértelmű választ a kérdésre. Gaál Zoltán egy Japánban bemutatandó kiállításra készített száz portrét, amelyeken keresztül Magyarország mai arca mutatkozott volna be egy jónevű japán kiállítóteremben. A tárlat végül elmaradt, az anyagból viszont szép kiállítású, keményfedeles könyv lett, s Magyarország arca így, ebben szemlélhető. Gaál dokumentarista fotós. Műtermi portréfényképészként kezdte, majd a 80-as években fotóriporter lett, hetilapoknak, igényes magazinoknak dolgozott. 1986-tól három évig Japánban élt, egy ösztöndíjnak köszönhetően, jeles mesterektől tanulta a szakmát. Elsajátította a dokumentumfotó minden műfaji és emberi szabályát, egész életvitelét ahhoz szabta. Oszakában megismerkedett a világ élvonalbeli dokumentumfotósainak életművével, megtanulta, hogy a dokumentumfotós sohasem pihen, hiszen bármelyik pillanatban szembetalálkozhat „a témával". A szakma életformaként való megélése Gaál számára konkrét emberi példákat mutatott fel, s ő tanult ezekből. Munkáját csakis teljes átgondolással, egy jól kialakított feltételrendszer következetes betartásával végzi. Rendet teremtett a maga számára olyan műfajokban, amelyeknek nincs egyértelműen elfogadott kánonjuk; tartalom és eszköz, téma és technika között olyan fokú harmóniát valósít meg, ami példa nélküli a magyar fotográfiában. Minden munkatípushoz, szinte minden sorozathoz, témához más és más gépet, más filmet, eltérő tárgyi és alkotói eszközöket használ. Nem csupán a felvétel körülményeihez igazítja azokat, de a kép céljához, az alkotói szándékhoz is. Noha dokumentarista módon közelít témájához, a fotózás aktusának körülményeit precízen kidolgozza, kerüli a spontaneitást. Korábbi képein a mozgás és a kimerevített pillanat furcsa feszültségben él együtt, egyik sem akar úrrá lenni a másikon, miközben együtt és külön is a kép témáját szolgálják. Gaál fotóin az idő múlása szakaszos, töredezett, a ritmus lassul és elmosódik, statikus pillanatképek láncolatát érezzük minden beállításon. Ez a sokszorozódás, ez a lelassult mozgás (az eljárás mozgófilmen a kockázásnak felel meg) kiemeli a kép tartalmát a jelenből, és átlendíti egy másik idődimenzióba. Vagy egészen eltörli az időt?

A Felebarátaim portréiból (ezek mindegyike 1997-98 során készült) már teljességgel hiányzik az idő fogalma. A száz képből talán kettőn véljük felfedezni egy mozdulat nyomait, bizonytalanul hullámzó vonalak a kéz nyomán, merőben ellentmondva a kép egészéből áradó bizonyosságnak. A fotók túlnyomó többségén mozdulatlan, frontálisan lefényképezett, stabil elrendezésű tárgyak között álló vagy ülő (inkább álló) személyt látunk, legtöbbjük az egyik könyökére támaszkodik - kissé zavart, közhelyes, egyéniségre alig utaló testtartásban. A képek alatt ott szerepel az alanyok életkora, agyunkban ott zakatol a ma és a tegnap, látjuk, hogy Magyarország ma valóban kifejeződik ebben a száz emberi alakban - mégis kivonul innen az időbeliség. Nem konkrét alakokat látunk, hanem egy kép-egész apró részleteit. Az emberek, a szakmákhoz, tárgyakhoz, nevekhez kötött portréalanyok együtt inkább a németalföldi mesterek portréit idézik, mintsem egy jelen kínálatot.

Itt térünk vissza a fölvezetőben megfogalmazott gyanúnkhoz. Ezen a ponton a színes papírkép (eredetiben 30x40 cm-es fotó) szinte a klasszikus kötöttségeknek megfelelő, erőteljes szimbolikát alkalmazó tabló lesz. Nem objektív körkép, hanem a fotóművész által kijelölt feltételrendszerben koherens módon működő, önálló mű. Olyan alkotás, amelynek elemei - emberek, helyek és tárgyak - egybefüggően és érthető vizuális nyelven kommunikálva egy kor értékeit fogalmazzák meg. Névtelen tucat-emberek arca, életkörülményei, tekintete képviseli az itt és most szellemiségét. A van Eyck-féle festészetben a dús háttér, a szimbólumokként megjelenő berendezési tárgyak és háziállatok, a filozofikus értelmű tükrök, ajtók, ételek, fények alkalmazása ezeken a fotókon ugyan konkrét, önmagukat jelentő képelemek - mégis olyan intenzitással hatnak vissza a portré alanyára, hogy elveszítik helyiértéküket, és általános jelentést kapnak. A nyugdíjas nagy termetű kutyusa, a zeneakadémiai növendék természetellenesen hóna alá szorított hegedűje, a cipőtisztító archaikus vonásai, fekete ingujja és csokornyakkendője, a mindenre elszánt manager micimackós nyakkendőmintái több ikonológiai tanulmányt is megérnének. A fotós a környezet és a személy viszonyára összpontosít, ebből bontja ki a sorozat lényegét. Azáltal, hogy a beállítás centrumát vakuval fölerősíti, a képszélek kissé elsötétülnek, feloldódnak, míg az alany jelenléte kiemelődik. Háttér és előtér viszonya plasztikus, megfogalmazható, mozgalmas szellemi játékot visz a szándékoltan statikus kompozícióba. Így éri el Gaál, hogy nem a kép mozog, hanem a képolvasó gondolata. Ez a nagy japán mesterek titka: a tanítványok kérdését úgy megválaszolni, hogy finom rávezetéssel, szellemi fény segítségével maga a kérdező jusson el a megfejtéshez.

Ez az eszköztár, ez a téma iránti érzékenység, a képen belüli viszonyok tökéletes átgondolása az oka, hogy Gaál Zoltán képeit nem tudjuk szociofotóként értelmezni. Nem egy társadalom állapotát kínálják, akkor sem, ha a portréalanyok foglalkozása válik a kompozíció szervező elvévé. Teljes nevükön szerepelnek, ami a bemutatkozás gesztusára utal. Azonosítható, hitelesen és bizonyítottan létező személyek hordják ide életük kellékeivel a 20. század végi Magyarországot. Reprezentatív minta, fogalmaznának a szociológusok. Teljességre törekvő kép-egész, mondhatjuk mi. Rétegenként újat és újat feltáró, izgalmas terep, egy társadalom láthatatlan arcának napvilágra kerülése.