FÉNER TAMÁS A PORTRÉMŰVÉSZETRŐL, ÉS SOK MINDEN MÁSRÓL

- Mostanában annyit hallani a kapcsolatok elszegényedéséről, a barátságok megszakadásáról, az elmagányosodásról. Véletlen vagy sem, de az utóbbi időben több olyan kiállítás nyílt és könyv jelent meg, amelyik éppenséggel az illető fotográfus emberi viszonylatairól, kapcsolatairól szólt. Ön a „barátairól, rokonairól és üzletfeleiről" rendezett tárlatot a Fotográfusok Házában.

- A barátságok sokféle okból szűnhetnek meg: elfoglaltság, család, és még mit tudom én, mi minden miatt. Ahogyan az ember öregszik, nehezebben köt barátságokat, és nem akar nevetségessé válni azzal, hogy a fiatalokra oktrojálja magát. Az én baráti köröm szinte kizárólag nálam idősebb emberekből áll és állt, akik már bezárkóztak; van, aki már meghalt, és olyan is, aki nincsen abban az állapotban, hogy folyamatos kapcsolatot lehessen vele tartani. Idősebb korban az ember már megbecsüli azt, ami van.

Nekem a kapcsolataimban soha nem számított, hogy valaki kollégám-e vagy sem. Az számít, hogy valamiért érdekel-e vagy sem. Szomorú, de olyan kollégám, akivel leülök beszélgetni, akivel kapcsolatban vagyok, talán ha három akad. Ha beleszámítom azokat is, akik már meglehetősen öregek és betegek, akkor talán négy nevet említhetnék. Valahogyan a kapcsolatok mindig másutt adódtak.

A mostani kiállításom képeinek egyik része, a legkorábbiak - ezek 1997-98-ban készültek - úgy keletkeztek, hogy a riporteri munkám kapcsán ismeretségbe kerültem bizonyos emberekkel. Megrendelésre le kellett őket fényképeznem. A kiállításhoz kiválasztott képek azonban nem ezekből a riportfotókból kerültek ki. Nem tartottam volna korrektnek, hogy a megrendelésre készült sorozatokból válasszak egyet-egyet, és abból rendezzek egy tárlatot. Az nem az én világom. Az ötletek egy része - kit is kellene lefényképeznem? - a munkából jött. Másokat máshonnan ismertem, vannak köztük régi jó ismerőseim, barátaim is.

- Ha nem máshová készült sorozatok képeiből válogatta össze az anyagot, akkor, gondolom, volt egy egységes koncepció, ami meghatározta, hogy kit és hogyan örökít meg.

- Ha az ember riportra megy, akkor az újságíróval együtt van ott. Az újságíró beszélteti a riportalanyt, eltereli a figyelmét a fényképezésről. Ha az ember egyedül van, akkor nehéz a dolga: egyszerre kell beszélgetnie az illetővel, és lefényképeznie őt. Az egészen más szituáció. Ez benne az izgalmas. Régen, a hatvanas-hetvenes években nem ilyen fajta portrékat készítettem, hanem „riportosakat". Számomra most éppen az volt a feladat, hogy hogyan tudok kapcsolatot teremteni a modellel. Ebbe aztán minden módszer belefér: a munkába kergetéstől a megríkatásig, a depressziós roskadásig.

- Volt megríkatás is?

- Minden volt. Az egyetemen, ahol tanítok (a vizuális antropológia tantárgy keretében adok elő), a legérdekesebb feladatnak azt tartom, amikor a hallgatókat rávezetem arra, hogyan lehet kapcsolatot teremteni. A fényképezés amúgy is mágikus dolog. Tudniillik a fotografáláskor én az illetőnek a tükörképét vagy az árnyképét egyszerűen elragadom. Ahogyan E. T. A. Hoffmann és Chamiss állítja. Így van vagy nincs: mégis működik.

Amikor lefényképezek valakit, akkor a fényből származó energiacsomag - a fotó - megérinti őt, otthagyja az arcán a lenyomatát, és én ezt a lenyomatot beterelem valamilyen (optokémiai vagy digitális) eljárással a gépembe, fölerősítem, és megőrzöm. Tehát, akit fényképezek, teljes joggal tiltakozik az ellen, hogy én elveszek tőle valamit. Így aztán nekem mint fotográfusnak az a dolgom, hogy ezt az ellenállást áttörjem. Erre aztán mindenféle praktikák vannak.

Van egy ismerősöm, aki jós és mágus. Kértem tőle máguskellékeket, kis viaszfigurákat, zsinórokat, tűket. Mondtam az egyetemen a gyerekeknek: tudjuk mind, hogy ez az egész cibona-babona hülyeség, úgyhogy játsszunk most mágiát valakinek, mondjuk, a szeretőjével. Senki nem vállalkozott rá, pedig tényleg és igazán felvilágosultak vagyunk.

- Ha már előre tudja, hogy kit és hogyan akar lefényképezni, különféle praktikákkal rá akarja venni az illetőt a megfelelő magatartásra, az csak úgy sikerülhet, ha sok mindent már előre tudni lehet róla.

- Azt szoktam mondani, hogy egy szituációban az újságíró lehet akármilyen hülye, legföljebb megkérdezi, hogy miről is van szó. A fotóriporter, ha nem tájékozott, akkor beleesik a tüzes üstbe. Úgy gondolom, a fotóriporternek tájékozottabbnak kellene lennie az újságírónál. Ha elmegyek egy acélöntődébe, és nem vagyok tisztában a munkafolyamat lényegével, akkor nem tudom, hogy mit kell lefényképezni. A portrénál is ez a helyzet. Tudnom kell sok mindent, hogy el tudjam dönteni, melyik az a miliő, ahol le akarom az emberemet fotózni, amelyik a legjellemzőbb rá. Ez nem könnyű, mert ma sok jómódú ember nem szívesen engedi be a fotográfust az otthonába.

- Nincs az a veszély, hogy ha elveti a riportos megoldást, és a prekoncepcióját akarja megvalósítani, akkor elszalaszthat egy fölfedezést?

- Mondhatok erre egy viccet?

- Hogyne.

- Hruscsov és Podgornij sétálnak a Kreml falánál. Azt mondja Podgornij: „Elhunyt ez a derék keletnémet elvtárs. Mennyire rendes elvtárs volt! Nem temethetnénk el ide, a Kreml falába?" „Nem", feleli Hruscsov. „Miért?" „Nem mi végeztük ki."

Szóval, amit nem én találok ki, az nem érdekel. Most arról beszélek, amikor magamnak fényképezek. Ha újságnak készül a kép, az munka. Harminc éve nem fényképezek magamnak olyat, ami nem érdekel. Az egész szakma röhögött ezen.

Kint voltam Berlinben az egyesítéskor, és nem volt nálam fényképezőgép. Csak azért mentem ki, hogy a kiállításom megnyitóján részt vegyek. Nem érdekelt, ami ott folyt. Mit kezdjek vele? Más a helyzet, ha munka van. Akkor azt és annyit fényképezek, amit és amennyit kell.

- Normális dolog az, hogy a munka és a „magamnak fényképezek" feltétlenül külön válik? Annyi fotográfustól hallottam már ezt...

- Ennek két oka van. Én végtelenül sajnálom azt az embert, akinek nincsen hobbija. Nekem a fényképezés a hobbim. Nem keverendő öszsze a két dolog. Van egy gyakorlati oka is: nincsen olyan megbízatás, nem ismerek olyan lapot, amelyik olyan mélységű feldolgozást igényelne, amilyet én szeretek magamnak csinálni. Ha elkészítek egy képanyagot, akkor a szerkesztő belepancsol, a tördelő is belepancsol, én meg bizonygassam az igazamat, megharcoljak velük? Nem harcolok. Csinálom magamnak, ahogyan én akarom.

- Ha ez magának hobbija, szenvedélye, és gyakorlatilag harminc éve csak azt fényképezi, amit igazán fontosnak tart, akkor még inkább érdekes, hogy most miért egy portréanyagon dolgozik.

- Mióta tudatosan fényképezek, legalábbis a magam számára könnyen áttekinthető és logikus sorozatnak látszik, amit eddig csináltam. Elkezdődött a dolog a színházi, illetve a táncfotókkal. A táncban nekem mindig a meló volt az érdekes. Sokkal többet fényképeztem a próbateremben, mint a tényleges előadáson. Megvizsgáltam, hogyan dolgozik egy táncos, aztán megvizsgáltam, hogyan dolgozik egy munkás. Elkezdtem csinálni a munkás-sorozatokat, a szociofotókat. Mindig konkrét dolgokról. A bányász-sorozatom arról szólt, hogy mennyire fontosak a bányászok az 1960-as évek végén, miközben életkörülményeik nem voltak köszönő viszonyban sem a társadalmi fontosságukkal. Csináltam egy sorozatot a dunai kőolaj-finomító felújításáról, ami arról szólt, hogy a termelési technológia és a munkakultúra menynyire távol van egymástól. A munkakultúra mennyivel alacsonyabb színvonalon áll. Aztán megcsináltam a zsidó sorozatot. Az is egy nagyon konkrét történet. Meg sok más is. Nem arról szólt nekem, hogy ilyen vagy olyan a zsidóság, bár az anyag úgy futotta be a pályáját a világban. Joseph Heller írta valahol: ha akarsz egy tuti könyvet, írjál a zsidókról!

A történet nálam egészen másról szólt. A hetvenes évek végén az a képzetem alakult ki, hogy az akkori közösségek valójában már nem létező közösségek. Kellett keresnem egy olyat, amelyik viszont működött. Mi az, ami az emberek életében tradicionálisan megvan? Az egyház. Ahhoz, hogy meg tudjál csinálni egy ilyen anyagot, belülről meg kell tudnod élni. Nem nagyon hiszek abban, hogy egy zsidó alapos sorozatot tudna csinálni a keresztények közösségéről és viszont. Nem az előítéletek miatt, hanem mert meg kell élnie az élményeket. A szociofotóhoz is be kell költöznöd azokra a napokra a bányába, és meg kell tanulnod az ottani életet. Nem a munka fogásait, hanem az ott létezést.

- Milyen hatása volt a zsidó sorozatnak?

- Nem vártam arra, hogy megváltozzon a társadalom. Egyfajta befogadást vártam. Azt, hogy bizonyos társadalmi csoportokban azt mondják, igen, mi is így látjuk. A legfurább az volt, hogy bizonyos állami elismerések formájában kaptam visszajelzést. Mit nem vettek ezek észre? - kérdeztem magamtól. Pedig kis rúgkapák azért voltak előtte. A cigány anyagomat betiltották Debrecenben, a zsidó anyagot betiltotta Aczél, bár két nap múlva rájött, hogy nem jó megoldást választott, és mégis engedte. Kis mókák azért voltak.

Ezek után jöttek a város-sorozatok.

- Idézőjelben mondva: ebben az időszakban Féner Tamás nagyon „elembertelenedett".

- Nemcsak idézőjelben, hanem a szó eredeti értelmében is. Visszavonultam a társasági léttől. A hétvégét nyáron a tanyámon töltöttem a kutyával. Télen nem lehet végig ott maradni, mert nagyon sokba kerül a fűtés. Télen is kell valamit csinálni. Ha az ember kellően utál otthon lenni, akkor a legjobb elfoglaltság a városfényképezés. Reggel, szombaton és vasárnap hétkor fogod a gépet, és irány a város. Garantáltan nem találkozol senkivel, senki nincs az utcán, senkivel nem kell beszélned. Jobban magadban lehetsz, mintha kivonulnál valamilyen néptelen helyre. Aztán ez a városfényképezési történet is eljutott a végpontjáig, a teljes dekonstrukcióig. A dekonstrukciót is alaposan végiggondoltam, olvasmányaim alapján, képzőművészeti hatásra jutottam a látvány destruálásig.

Meg a várost figyelve. Hihetetlenül megváltozott. Bezárult, csörömpölve, mint egy várkapu, a felvonóhidat felvonták, a lakótornyokban felhúzták a létrát, és mindenki rettegve várja, amitől rettegni kell! A mórt, a szaracént, a kereszteseket, kinek mi jutott.

- Csak zárójelben kérdezem: mit gondol a fotó recepciójáról, a kritikáról?

- Analizáló elmék vannak, akik részérdekeket, részterületeket vizsgálnak. Szintetizáló személyiség nincs. Azt, hogy Szlovákiából vagy Csehországból annyi nagy fotográfust sikerült a nagyvilágban elfogadtatni, nem elsősorban az ottani fotográfusok érdemének tartom, hanem annak tudom be, hogy ott folyamatosan nagyon komoly kritikai-elméleti tevékenység van. Maga megírt egy fotótörténetet, bájos kis könyvecske. Tudok mutatni olyan cseh fotóalbumokat, fotótörténeteket, hogy ha ráejti a lábára, akkor eltöri.

Nálunk olyan ember van, aki a fiatalok egy szűk csoportjával foglalkozik, mással nem. A velem egykorú kritikusoknak is megvoltak a preferált figurái, de olyan szakemberek, mint a cseheknél, akiknek a személyes hitelük elég volt ahhoz, hogy egy Sudeket vagy Saudeket bevezessenek a nagyvilágba, olyan nálunk nincsen. Amikor a cseheket el lehetett csábítani hozzánk, akkor sokkal több magyar fotográfus jelent meg a külföldi kiadványokban is.

Manapság, ami a magyar kortárs fotóból külföldön bevezetettnek számít, az a nagyon kevés magyar galériás munkájának eredménye. Végtelenül tisztelem őket, de hát természetes módon csak a saját művészeikkel foglalkoznak. Nekik nem dolguk, nem feladatuk, nem vállalták és nem is vállalhatják az egész magyar fotográfia képviseletét. Az, aki erre alkalmas lenne, a magyar fotótörténetet reprezentálja. Ez nem baj. Sőt. A baj az, hogy nincsen olyan, aki a kortárs fotográfiát hasonló intenzitással képviselné. Kár, hogy nincsen még egy másik Kincses Karcsi.

- Térjünk vissza az alkotói gondolatok történetéhez! Befejeződött a városfényképezés; hogyan jött utána a portré?

- A lapnak, ahol dolgozom, különféle embereket kellett fényképezni. Sok portré először nagyon esetleges volt. Újra kellett gondolnom még a hatvanas években „kijegecesedett" nézeteimet a portréról. Aztán elkezdtem visszajárni azokhoz, akik valamiért engem érdekelnek.

- Kizárólag a maga érdeklődése kapcsolja össze ezt a meglehetősen heterogén társaságot?

- Igen.

- A sorozatban nemcsak egyértelműen pozitív személyiségek vannak, ugye?

- Nem. Valaki mondta, hogy egy regényt mindenki meg tud írni a saját életéből. Egy regény mindenkiben benne van, és ha elég érdekes az a regény, akkor megpróbálom lefényképezni az illetőt.

- Azt hallottam egy kollégájától, hogy éppen azért volt jó a kiállítása, mert az emberi kapcsolatok furcsán átalakuló világát mutatta meg. A kollegiális, szakmai kötődései hogyan alakultak?

- Régen létezett két, na, mondjuk, három lapkiadó vállalat. Ha bement az ember valamelyikbe, ha felmentünk az MTI-be, akkor óhatatlanul találkoztunk kollégákkal. Most meg szanaszéjjel vagyunk száz helyen. Akkor találkozunk, ha az illető eljön arra az évi egy fotós mikulásra, amit rendezni szoktak. Teljességgel megszűntek a fotós diskurzusok.

Azért erről két dolog is eszembe jut. Az ötvenes évek végén még volt az újságíró szövetségben a fotóriportereknek egy asztaluk, ahol rendszeresen meg lehetett találni az idősebb kollégákat: Vadas Ernőt, Seidnert. Oda lehetett hozzájuk ülni, és dumálni lehetett velük. Egyébként nem reménytelen a dolog, nekem most is van egy asztaltársaságom.

Egy orvos csak úgy fölhívott, és összekürtölt harminc embert, akiket egy dolog köt össze: mind 1938-ban születtek. Van köztük matematikus, orvos, képzőművész, pedagógus. Ebből a harmincból maradt tíz-tizenkettő, akik különböző gyakorisággal, minden hónap elején összegyűlnek egy vacsorára. Valaki fölvet egy problémát, és arról folyik a diskurzus. Volt már, amikor egy fotográfiai metodikai kérdésre a matematikus káoszelméleti magyarázatot adott. Vagy csak fecsegünk: a Kertészeti Egyetem sorsa, a világegyetem tömege, Szíria ókori építészete, efféle marhaságok.

- Ezek szerint mégis voltak asztalok, asztaltársaságok, és ma is vannak. Az elfoglaltság sem mentség mindenre?

- Az a helyzet, hogy speciel a fotóban nincsen olyan integráns személyiség, aki köré a többiek odagyűlnének. Biztosan lenne rá igény, de a személyiségek hiányoznak. Nem tudom, hallott-e a Nadar stúdióról. Nem a nosztalgia beszél belőlem, félreértés ne essék!

- Olvastam róla. Végvári professzor köré szerveződött alkotócsoport volt, ugye?

- Két-három évig összejártunk, még fotótáborba is együtt mentünk. Találkoztunk, beszélgettünk. Az kellett hozzá, hogy Végvári, komoly szakmai presztízzsel, az életéből sok időt és energiát szánjon rá. Integráló személyiség volt. Ma olyanok vannak, akik részérdekeket képviselnek, persze, ez érthető.

- Bizonyára nem véletlen, hogy Végvári Lajos sem fotós volt, hanem elméleti szakember. Úgy látszik, az integráló, a teljes szakmát átfogó elméleti szakemberek hiánya több mindent is megokol ebben a mai fotográfiai életben.

- Semmilyen szövetség vagy szervezet nem pótolhatja ezt. Sem a Fotóriporterek Társasága, sem a Fotóművészek Szövetsége. Nem is az a dolguk.

- Kanyarodjunk még viszsza egy pillanatra a fiatalokhoz! Azt mondta, nem ismeri őket, pedig évek óta különféle helyeken tanítja az ifjúságot.

- A fiatal kollégákat. A hallgatóimmal sokat vagyok együtt. Minden divatos kocsmát ismerek általuk. Most bölcsészeket tanítok a vizuális antropológia tárgy keretében. Belőlük nem lesz fotográfus. Csodaszámba megy, hogy akad köztük két-három ember, aki mégis felbukkan a szakmában. Az egyetemen nem is szakirányú dolgokkal pepecselek. Az elején van egy kis „szakmázás", de többnyire „bölcsészkedés", amit csinálunk. Kulturális-vizuális antropológia. Mi mindent lehet egy fotóról leolvasni! Nemcsak magáról a fényképről, de már a hátlapjáról is, a verzókról is sok minden megtudható. Ezzel el lehet bűvölni az embereket. Egyszer Krétán egy kocsmában, ahol fotók voltak a falon, mondtam a kocsmárosnőnek, milyen dicsőség, ha az embernek olyan dicső családja van, mint neki. Az öltözékből, a képek elhelyezkedéséből, díszítéséből, a mellé tett szentképből ki lehetett kotyvasztani, hogy a nagyapja a török ellen harcolt. A végén kaptam ajándékba egy üveg pálinkát is, hogy enynyit tudok az ő nagyszerű, híres-fényes családjáról.

- A tanítás arra jó, hogy az ember maga megtanuljon pontosan sok mindent.

- Mindig újra kell gondolnom mindent. Kétszer ugyanazt, ugyanúgy, ugyanazzal az illusztrációval nem mondom el, mert magam is halálra unom.

Már régen nem vennék fotóalbumot, ha nem kellene a gyerekeknek megmutatnom bennük ezt-azt. Minek nekem egy új Dorothea Lange-könyv? Tudom, hogy melyik öt-hat képe a legjobb. Mégis megveszem, mert lehet benne olyan fontos momentum, amit a tanításnál föl tudok használni. Nagyon sokat tanulok ebből.

- Tehát a barátai vagy épp példaképei között kevés a szakmabeli.

- Egy fotográfus, akárhogyan nézzük is a dolgot, csak a képzőművészethez tud fordulni példáért vagy modellért. Ahhoz a művészethez, aminek több ezer éves hagyományai és tapasztalatai vannak. A fotográfiai gondolkodás annyira kevéssé rögzült, hogy az ember nagyon sok mindent csak a képzőművészettől kölcsönözhet. Például a problémaközpontú gondolkodást Schaár Erzsébettől tanultam. Amikor a szobrairól beszéltek, és azt mondták, hogy a szomorúsága, a magánya átlengi a műveit, ő arról beszélt: itt egy sík, amit így megszakítok egy másik síkkal, itt egy tér, beleteszek egy tükröt, ezzel megkettőzöm a látványt, mi fog kisülni belőle. Amúgy mellesleg ő tartott fenn olyan szalont, amiről ma csak álmodni lehet.

- Mennyire fontos a fotográfia manuális része?

- Sokat lehet a technikával is játszani. A technika engem soha nem vonzott különösebben. Srác koromban a közös laborban kitették a fotósok az asztalra a különféle objektíveket, gépeket. Csavargattam, nyúztam azokat, amíg rám nem szóltak, hogy a kezemben legyen reflex-szerűen a használatuk. Azt szoktam tanácsolni a fiataloknak, hogy csattogtassák az üres fényképezőgépüket. Játsszanak vele. A fényképezés kétségkívül valamiféle érzéki élmény is, de nekem soha nem okozott különösebb élvezetet a „hűvös vasát" kézbe venni. Irigylem a képzőművész barátaimat. Magukra csukják az ajtót, fölteszik a vásznat az állványra, és ami az eszükbe jut, azt kezdik megcsinálni. Nekem le kell fényképeznem egy lakásbelsőt. Heteket várhatok arra, hogy végre süssön a nap. Sokszor már a hócipőm tele van a várakozással.

- Lehet, hogy teljes melléfogás, amit mondok, de a fotóban mégis éppen az esetlegességek miatt, a véletlenek miatt nagyobb a játék, a kísérlet lehetősége.

- Igen. Éppen ezért kell a digitális fényképezés elterjedésével a viszonyunkat a fényképezéshez teljesen újragondolni. És vélek jövőt látni az analóg fényképezésnek is.

- Ahhoz, hogy igazán jó képet lehessen csinálni, teljesen uralni kell a helyzetet?

- Van már akkora rutinom, hogy szinte bármiről tudok fényképet készíteni, ha kell. De ez teljesen más dolog, mint amikor mondandóm van valamiről. A személyes képcsináló történetemben haladok valamerre. Építek egy történetet. Addig csinálom, amíg érdekel. Ha valami vagy valaki egyszer csak nem érdekel, akkor oda többet nem megyek, azzal többet nem foglalkozom. Sokan megkérdezték, hogy miért nem folytatom a zsidó sorozatot. Minek? Amit el akartam mondani, azt elmondtam. Már nem érdekel. Ki lehetne cifrázni, de azt csinálja meg más.

A szociofotóval is ez a helyzet. Sőt, a szociofotót, vagy amit annak vélünk, teljesen újra kell gondolni. Az egész valahogy erkölcstelen dolog. Mindenki belemászik a cigányok és a hajléktalanok életébe, de még egyetlen értékelhető sorozatot sem láttam a mi új oroszainkról. A mi gazdagjainkról. Különben is. Az egész szociózásban az volt a legfontosabb, hogy megélhettem, ha csak napokra, hetekre is, száz más életet. Ezeket az életeket a két végponton meg nem tudom, nem bírom és nem akarom megélni.

- Nyilván a gazdagokat sokkal nehezebb megközelíteni.

- Na, ja. Szóval a városképeket is abbahagytam, mert eljutottam valameddig, és úgy éreztem, elég. Ugorjunk!

- Az „emberek-sorozat" is készen van?

- Nem. Az a Mai Manó-beli kiállítás éppen jókor jött. Bizonyos dolgokat le lehetett zárni, és rájöttem, hogy konzekvensebben kell. Tovább dolgozom rajta most is.

- Hogyan fogadták a modellek a róluk készült képeket?

- Ki így, ki úgy. Nagyon kevés ember képes arra, hogy elfogadja: van egy másfajta olvasata is a személyiségének. Van egy képzőművész haverom, akit lefényképeztem, és ő tiltakozott az ellen, hogy olyan szomorú volna, mint amilyennek látszik. Pedig dehogynem az. Legalábbis az én olvasatomban. Kiadom a jelszót: paranoiások, depressziósok, sorakozó!

- Nem is csoda, hogy a modell tiltakozik. A fénykép portré lehetetlen műfaj. Egyszerre az a konkrét ember, és egyszerre a fényképész maga. Külön lehet választani, hogy mennyire depressziós a modell, a világ és a fényképész?

- Van egy nagyon kedves fényképész ismerősöm: a Rátonyi Magda. Kedves töltött galamb-asszonyság, sok mosollyal. Akit ő lefényképez, az mind mosolyog is. Akármilyen morcosan mennek be hozzá az üzletébe, ő addig sugározza rájuk a báját, a mosolyát, amíg el nem kezdenek maguk is mosolyogni. Gondolja végig a fotográfia történetét. A portréfotóban a legizgalmasabb mindig a fotográfus személyiségének kisugárzása volt. Számomra az egyik legérdekesebb személyiség Julia Margaret Cameron volt. Amikor fényképezni kezdett, már elég öreg nő volt, nagyon rosszul csinálta, minden képe életlen volt. Kitalálta azt a hülyeséget, hogy egy fekete szobába beültette a modelljeit, ahol csak fönt volt egy lyuk, onnan a súrlófény be tudott hatolni. Plasztikus lett a megvilágítás, viszont egészen közeliket csinált, így a fényerő végtelenül lecsökkent. A szerencsétlen embereknek percekig kellett mozdulatlan ülniük, de még annyi segítséget sem adott nekik, hogy egy fejtámlával megtámogassa őket. Micsoda szuggesztív egyéniségnek kellett ahhoz lennie, hogy mindezek ellenére rá tudta venni a kor nagyjait, hogy lefényképeztessék magukat vele. Beüljenek a kínzókamrájába, emberi arcot vágjanak, és öt percig próbáljanak mozdulatlanok lenni. Ez a titka a dolognak.

- Ha jól értettem az előbb, akkor a maga portréi nem valamiféle alázatos megközelítések, hanem a saját autonóm személyiség olvasatai.

- Így van. Egy csöppet sem vagyok alázatos. Kis túlzással szólva, munka közben egyáltalán nem érdekel, hogy ő milyen. Az érdekel, hogy én milyennek látom őt. Hova tudom, úgymond, elvinni. Csak azokkal foglalkozom, akiket el lehet vinni valahová; akiket nem, azokat nem fényképezem. Ehhez tudnom kell velük kommunikálni. Néha nagyon nehéz. Van egy öreg barátom, hallókészüléket visel. Mondok neki valamit, visszakiabál: most nem hallom, most fütyül. Most, jó, jaj, megint fütyül. Így elég nehéz áttörni az akadályokat.

- Hiába szomorú a világ, hiába a „depressziósok, sorakozó!" jelszó, úgy látom, a fotográfus számára az egész munka mégis élvezet. Jutalom.

- És még más hobbim is van. Szerencsétlen, akinek nincs. Ha az egyikben csalatkozik, nincs egérút, menekülő ösvény.

- Térjünk vissza még egy kicsit a magyar fotográfiai közéletre, ami maga szerint egyszerűen nincsen is. Milyen állapotban van a fotográfia?

- A magyar fotográfiai kultúra értékesebb, mint amilyen az itthoni vagy külföldi ismertsége. Ami hiányzik belőle témaként, motiváló életként, kapcsolatteremtésként, az a nagy utazás. A másik, amiről már részben szóltunk, a visszhangtalanság. Sajnos, ez nemcsak a fotográfia gondja. A legpopulárisabb média, a televízió teljesen kivonult mindannak a népszerűsítéséből, ami szegletesebb Anettka keblénél.

- A rendszeres és elfogulatlan reflexió hiánya miatt nemcsak elsikkadhatnak értékek, hanem esetleg felértékelődhetnek olyan teljesítmények, amelyekben nincsen igazi kvalitás.

- Ráadásul vannak megoldatlan alapkérdések. Amatőrizmus és profizmus kérdése a fotóban, de másutt is: bonyolult probléma. Kassák Lajos amatőr volt képzőművészként, Bortnyik meg profi. Az egyik csak zseni, a másik géniusz. Bár ez lenne a gondunk. Mindenesetre Kassákot nagy nehezen vette fel a Képző- és Iparművészek Szövetsége. Tudom, ennek „politikai" okai voltak. De azért a „virtigli" szakma se ugrott ki az ablakon. Irigység, tehetség, jogos szakmavédelem - az ógörög istenek sem igazodnak el.

De nemcsak szerkezeti kérdéseket: mindent újra kellene gondolni a fotográfiában. Szembenézni a fotótörténet kánonjaival: miért is retrográd a magyaros stílus? Milyen szociális indíttatású is a klasszikus szociofotó? Komparatíve összenézte-e valaki a hazai „szocialista realizmus" képeit, mondjuk, az NDK, Bulgária hasonló alkotásaival? Miért csúszott a paradigmaváltás a magyar fotóban a hatvanas évek közepéig stb. Mit, milyen igényt, csoportot képeznek le a szervezetek, tehát hogyan lehetne összepászítani őket? A koncept néhány fotós aktuális látogatása volt a piktorializmus történelmi csataterén - mint ahogy a képzőművészek fotografikus konceptje is az anyag irányába vetett fitty -, de a digitális képgenerálás merőben új helyzetet állított elő. Nem a képrögzítés: a képgenerálás. Nagyon átgondolandó probléma. Szociológiailag is új helyzet állt elő.

A sajtó több fiatalt fogyaszt, mint a szexipar. Huzatos lett a pálya.