EURÓPAI KALANDOZÁSOK 1. RÉSZ

Oskar Barnack, a Leica tervezője 1936. január 16-án hunyt el. Késői utódai 2002-ben, az évfordulón méltó emléket állítottak elődjüknek: az Egyesült Államok-beli fotótechnikai világkiállításon a közönség elé tárták a legújabb, időautomata zárszerkezetű Leica M modellt. Éppen hetven évvel ezelőtt jelentett világszenzációt a Lipcsei Vásárra megjelent Leica-II, amelyben Barnack egyesítette a távmérést és az élességállítást. Ezután haláláig dolgozott a cserélhető keresővel és más újdonságokkal felszerelt Leica IV-en, amely prototípusban maradt ugyan, de az M-modellek alapjául szolgált.

A wetzlari gyár 1954-ben, fél évtizedes előkészítő munka után mutatta be a bajonettes objektívcsatlakozással, bevetített képhatárolós keresővel felszerelt M 3-ast. (Ezt 1957-ben követte a Leica M 2.) A dilemma azóta folyamatos: mely objektívek képhatároló-kereteit vetítsék a keresőbe, a nagyobb látószögűekét, vagy inkább a hosszabb gyújtótávolságúakét?

1967-ben az M 4 kamerával kialakult a távmérős Leica véglegesnek vélt formája, a ferde filmvisszacsévélő gomb, a keresőben pedig a 35-135-ös, 50-es, valamint 90 mm-es képhatárolás. Ezt a bevált géptípust a NASA és az amerikai hadsereg is használta.

1971-ben és 1973-ban két olyan, beépített fénymérős, távmérős Leica került forgalomba, amely - ideiglenesen - szakított a bevált gépformával és -mérettel. A Leica M 5 nagyobbra, a CL kisebbre sikeredett az M 4-nél. A Leica CL-t a Minoltával kooperációban alakították ki tervezői. Az 1980-as photokinán a japán cég bemutatta a Minolta

CLE-t, mely időautomatikás zárszerkezettel működött. A szkeptikusoknak lett igazuk, a következő évtől megvásárolható fényképezőgép újdonsága nem jelent meg Leicás névfelirattal.

1976-ban a Leica M 4.2-vel a wetzlariak visszatértek az évtizeddel az előtt bevált, M 4 formájához és a fénymérő nélküli (!), mechanikus profi géphez. Pontosan négy év múlva pedig az M 4P keresőjében megjelent a 28-as, illetve a 75 mm-es gyújtótávolságú képhatároló keret. További négy évet vártak az érdeklődők, de valószínűleg nem bánták meg: 1984-ben került forgalomba az objektíven keresztüli fénymérést megvalósító Leica M 6 első változata, amelyet olyan sok követett, hogy azokról Filippo Giunta, olasz szakíró telefonkönyv vastagságú albumot publikált. Itt és most csak az M 6J-t említem meg, korántsem véletlenül. 1994-ben Solmsban az M-modell negyvenéves jubileumára elkészítették az M 3 és az M 6 „vegyítéséből" létrejött változatot. Két év múlva ismét jubileum lesz, szerintem újabb izgalmas elegy várható...

A Leica rajongói, a vásárlók türelmesen vártak. 1998-ban a gyár bemutatta az M 6 TTL-t, aminek 2,5 milliméterrel magasabb lett a gépváza. Azok, akik a pentaprizmás, Visoflex III-as tükörreflexházukat ehhez a változathoz már nem tudták használni, most, 2002-ben értették meg azt, hogy a váz méretének növelése elengedhetetlenül szükséges volt a belső tartalom jelentős megújításához is.

Az M 7 elektronikusan vezérelt, időautomata expozíciót lehetővé tevő redőnyzára számos olyan kérdést vet fel, amelyekkel más gyártók, illetve gyártmányok használói korábban már szembesültek. Lehet, hogy a hosszú évtizedek alatt, a minimális változtatásokhoz szokott Leica-fanatikusok számára e helyzetek egy része több, mint szokatlan lesz. Ha viszont az előnyös oldalát nézzük: a Leica M 7-hez (egy bajonett-átmeneti gyűrű közbeiktatásával) a Leica II hetven évvel ezelőtt gyártott objektívjeit is úgy lehet használni, hogy mind a távmérő, mind az automatikus fénymérés működik!

Ezzel a Leica M 7 kamera egy felülmúlhatatlan rekordot állított fel.

Fejér Zoltán