BESZÉLGETÉS TÓTH JÓZSEFFEL LEGÚJABB KÖNYVÉRŐL

- Az élet - és ebben a fényképezés is mint kifejezési forma - attól változatosabb, hogy az ember mindent megél benne. A társaságot, a színházat, a baráti beszélgetéseket, a televíziónézést, mindent. Kevés olyan kollégát ismerek, akivel másról is tudok szót váltani, mint a fényképezésről. Ha egy utazásról jövök haza, akkor nem az élményeimről faggatnak, hanem arról, hogy fényképeztem-e. Én meg azt felelem, hogy nem. Miért kellene nekem Párizsban vagy Szamarkandban fényképeznem? Rengeteg nívós könyv van a piacon, és ha olthatatlan vágyat érzek a látott szépségek személyes birtoklására, vásárolok egy szép albumot. Egyiptom az egyetlen kivétel, hiszen ott nem tudtam ellenállni néhány motívum megörökítésének, de nem útinaplószerűen, hanem csak úgy, hogy egyszer majd jó lesz az a kép valamire. Motívumokat fényképeztem: egy kő, egy szfinx feje, egy piramisrészlet. Itthon is csak ilyesmiket szoktam fényképezni: „egyszer majd jó lesz valamire." Amikor a kezembe került Alberto Siliotti fantasztikus könyve Egyiptomról, még inkább azt gondoltam: ezek után minek fényképezzek? Amit ő csinált, ahhoz ott kellene élni évekig. Meg sem tudnám közelíteni az ő teljesítményét, akkor meg mi a fészkes fenének megcsinálni a kétszáznyolcvanötödik piramisképet?

Negyvenéves pályafutásom alatt reklámfényképészként üzeneteket közvetítettem, legtöbbször direkt, időnként indirekt módon. Ezeknek az üzeneteknek nagy biztonsággal el kellett érniük a megcélzott vásárlót. Ha mosóporról tudósítok, akkor nehogy azt higygyék az emberek, hogy az állatkertbe hívom éppen őket.

- Na, és ha az ember magának ad feladatot, mondjuk, egy könyvet kellene csinálnia a kollégáiról?

- Tudom, hogy szentimentálisnak hat, de ahogyan vénülök, egyre jobban érdekel, hogy mit csinálnak a kollégáim. Az egy szakmán belüli különféle viselkedési formák izgatnak. Különböző emberek, akikben egyvalami azonos, az, hogy fotográfusok. Érdekel, persze, a fotóhoz, a hozzám és a társadalomhoz való viszonyuk. Miután pedig én beszélgetős típus vagyok, afféle amatőr pszichológusként jobban meg akartam ismerni őket, egy kissé belelátva a veséjükbe. A társadalom reprezentatív mintája egy bizonyos körről, ahogyan mondani szokták. Ha ez nem is volt mindig annyira tudatos, mint ahogyan most mondom, az biztos, hogy mindig is az emberek érdekeltek. A portré műfaja is azért kerülhetett elő, hogy valamilyen módon összefoglalhassam a véleményemet a kollégákról. Tizenöt évvel ezelőtt Gera Mihály biztatott engem, hogy csináljak valamit, ami nem szűken az én műfajom. Nekem ez a felkérés csak kapóra jött ahhoz, hogy a kollégákat megpróbáljam úgy megmutatni, ahogyan én látom őket. Elgondolkoztam, hogyan induljak el. Tudatosan végiggondoltam, hogy milyen típusú portrékat ismerek. A legegyszerűbb, amikor bemegy az ember a Fényszövhöz, és lefényképezik klasszikus módon, teljesen személytelenül. Ez egy alaphelyzet. Mindjárt itt az én problémám, mert én nem „tudok" - idézőjelben mondva - olyasvalakiről portrét készíteni, akit valamilyen szinten nem ismerek. Nem lennék jó fényképész a Fényszövnél.

- El is beszélgetné az időt.

- A portréműfajban megnéztem rengeteg képet. Százszámra készülnek az író- és művészportrék az illető lakásában. Amit a fényképészek ott látnak, érdekes tárgyakat, amelyek esetleg attribútumai is az illetőnek, azzal együtt lefényképezik őt. Én meg arra gondoltam, mi van, ha nem is ő rendezte be azt a lakást, ha csak béreli, vagy teljesen a felesége ízlése szerint való. A lakás nagyon intim dolog. Mi van, ha rendet csinál, mielőtt én odamegyek, és akkor már nem igaz az egész? Nálam azért sem jöhetett szóba az otthon, mert én nem ismerem a kollégáim jó részének lakását, nem kötődöm ahhoz a környezethez. Illetve, akikét ismerem, azokhoz nem egyszer mentem el, hanem folyamatosan járok hozzájuk. Borzasztó fontos volt, hogy ha a saját környezetében fotózok le valakit, akkor az tényleg hiteles legyen.

Olyan is van, amikor az embert beszélgetés közben fényképezik, sorozatképek készülnek, aztán a legjobb grimaszt kiemelik a sorozatból, pedig lehet, hogy az az arckifejezés nem is jellemző rá. Én az ilyen esetleges dolgokat nem szeretem. Ronda emberekből gyönyörűt lehet csinálni, és viszont. Akkor mi jöhet még szóba? Természetesen számtalan lehetőség van ezeken kívül.

A könyvemben szereplő nyolcvan ember a magyar fényképezés klasszikus vonalának reprezentatív képviselője. Modelljeimet tehát csak klasszikus módon lehetett megörökíteni. Megpróbáltam ezt a fényképezési hagyományt sűríteni a portrékba. Fontos volt az is, hogy az első pillanatban kialakuljon bennem egy olyan kép, amilyen szituációban szeretném őket ábrázolni. Tudtam, hogy Hemző mentalitására mennyire jellemző, hogy a lépcsőháza tele van a kollégák képeivel. Nála ez döntő. Friedmann Bandi fizimiskája önmagában is nagy élmény, azt példázza, hogy vannak még nálam is szebb férfiak. Mindenkiről van egy nagyon erősen kialakult belső képem. A lefényképezettek között összesen csak két embernél van fényképezőgép. A halálom, ha a fotóst géppel fényképezik. Tévhit, hogy a fényképezőgép teszi a fényképészt fényképésszé. A gondolkodásmódja teszi azzá. Miért van mégis két képen kamera? Gönci nyakában még otthon is ott lógott a gépe. A tartozéka volt, mint az ing vagy a gatya. A másik: Schwanner, aki nekem magát a technikát jelenti. Pedig amikor kijött a könyve, a fotós társadalomnak is meglepetést szerzett sok remek képével. Nekem mégis a technika alapos ismerőjét jelenti, már csak azért is, mert igazából soha életemben igazán nem értettem a fotótechnikát. Előttem Bandi a nagy technikai szimbólum.

- Titkok tudója...

- A könyvemet sokan talán túlzottan didaktikusnak is tartják. Elbeszélő költemények fényképezőgéppel elmesélve.

- Ilyen értelemben telitalálat a cím: Magyar fényképészek arcképcsarnoka. Az arcképcsarnokban elbeszélő költemény stílusában kell az illető karakterét megmutatni.

- Epikusan, klasszikus stílusban megörökített emberek. Tudatosan és következetesen vállaltam ezt, mint a portréábrázolás egyik lehetőségét. Az első harminc arckép, az első könyvem elkészülte után változtathattam volna, de maradtam az eredeti koncepciómnál. Minden képemet el tudom mondani, egyikben sincsen cseppnyi esetlegesség sem. Vegyük Tímár Pétert, őt két oldalról is ismerem. Úgy, mint kollégát, és mint a szomszédom lányának, Tündének a férjét. Tünde számomra elengedhetetlen része Tímár Péternek. Nem tudom őket elképzelni egymás nélkül. Bennem ez a két ember összeépült, a gyerekeikkel együtt. Ez bizonyára nagyon egyszerű megközelítési mód, de hát ez az én könyvem, már bocsánatot kérek. Az én legszubjektívebb véleményem, sokszor nagyon direkt megoldásokkal. Ahogyan a klasszikus magyar fényképezés sem az áttételes gondolkozásról volt híres. Alkalmaztam viszont trükköt Gink esetében, mert ő olyan. Machinálta a képeit. Ezen sem gondolkoztam két percig sem, annyira nyilvánvaló volt nekem. Így aztán ez a portrésorozat módszertanilag nekem ugyanolyan, mint azok a munkák, amelyeket negyven éven keresztül csináltam. Ezekkel a portrékkal valamilyen módon üzennem kellett arról, hogy milyen embereknek tekintem az alanyaimat. Hogyan látom őket. Itt van Lussa Vince, kedves öreg barátom. Soha olyan stílusú képeket nem csináltam, mint amilyen róla készült. Ablakon beáramló fénnyel, nagyon kontrasztosan. Olyan lettem egy pillanatra, mint ő. Igaz, hogy nála sokszor jártam, sokat beszélgettünk. A dolog lényege tehát a személyesség.

- Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Előbb ismerte az illetőt, és utána akarta lefényképezni, vagy volt olyan, akit a fényképezés kedvéért ismert meg?

- Ilyen nem volt. Senkinél sem kellett környezettanulmányt végeznem, hogy kitaláljam, milyen képet fogok róla csinálni. Sőt, mindenkinek megmondtam előre, hogy milyen merényletet készítettem ellene. Kedvenc élményem a már elhunyt Kónya Kálmán esete. Nagy műveltségű, tudású, szellemes és egyben kibírhatatlan ember volt. Mondtam neki, hogy te előttem mindig úgy jelensz meg, mint egy kicsit távolságtartó, ugyanakkor nagyon okos pali, nincsenek veled túl nagy barátságban a kollégák sem, olyan vagy, mint a bölcs bagoly. Mi van a bagollyal? Fönn ül a fán. Én is? - kérdezi. Persze, kinéztem a Szabadság-hegyen egy szép tölgyfát neked, föl fogsz mászni rá. Attól fogva mindennap telefonált, hogy mikor megyünk már, és boldogan fölmászott a fára, onnan nézett rám, mint bölcs bagoly. Tudja, mi a fantasztikus? A nyolcvan ember között egy sem volt, aki azt mondta volna az ötletemre, hogy na, azt nem. Egy sem! Olyan sem, akinek a kész kép ne tetszett volna. Elfogadták őket. Ez azt mutatja, hogy eltalálhattam a lényeget. Vagy udvariasak voltak, nem akarták elrontani Füleske játékát.

- Ennek a könyvnek ritka meleg és baráti hangulatú bemutatója volt karácsony előtt. A könyvben is benne van a maga szeretete, amit a többiek iránt érez.

- Tényleg szeretem ezeket az embereket, pedig tisztában vagyok a fogyatékosságaikkal is.

- Azt hiszem, ez is látszik a képeken.

- Viszont elkezdtem látni és díjazni az erényeiket. Én sem tetszem mindenkinek. Nekik meg kellett érezniük, hogy bennem sanda szándék nem volt. Tudták, hogy én szeretetből csinálom, hiszen ezért nem jár sem dicsőség, sem pénz. Ez gesztus egy társaságnak, nem hagyományos értelemben vett portrésorozat. Elfogult szösszenetek a kollégáimról. Némelyik mélyebb, van, amelyik felületesebb. Vegyük Fénert: biztosan mondhatom, teljes összetettségében ismerem. Mennyire tud kisfiú, és mennyire tud gengszter lenni. Engem lenyűgöz a pali hihetetlen műveltsége. Repülős bolond, a képem sem véletlenül készült. ő egy nagy játékos a szó szoros és átvitt értelmében is. Vén ember létére reggel hét órakor csapkod a kezével, mintha repülne. Az őrült fényképész perverz ötletére. Számomra a játékossága jelentette a legtöbbet.

Szubjektív akartam maradni ebben a könyvben. Azt hiszem, sikerült is. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkiről csak a legjobbakat gondolom, hogy megszépítem őket. Jellemző, hogy amikor az első sorozatom elkészült, végignézte Reismann Marian, és azt mondta: maga nagyon ironikus ember. Reismann jól látta, hogy nekem mindenkiről megvan a véleményem, bár megsérteni senkit nem akarok.

Korniss megkérdezte, hogy vele mi a szándékom. Azt feleltem, hogy ő az az ember számomra, akinek nincs is lakása, aki folyton úton van. Nem az a típus, akit ülve le lehet fényképezni. Nem véletlen, hogy a repülőtéren fotografáltam, és párosítottam gyönyörűséges fotójával, ahogyan azok az erdélyi gyerekek a sárban ugrálnak. Micsoda kontraszt! Sokféleképpen el lehet mondani valamit. Egy dolgot nem szeretek: amikor agyon van misztifikálva a lényeg. Én nagyon pontosan szeretném elmondani a véleményemet. Dozvaldról rengeteg poénos képet produkáltam, de a könyvbe nem azokat tettem, hanem azt, amelyik kifejezi Dozvaldot, akinek az intellektusa számomra irigyelt iskolapélda.

A könyv címlapja, az önarckép is azt mutatja, hogy én egy bohóc vagyok. Vállalom. Én nem szeretem a szomorú pofákat. A bohóc, persze, az igazmondást szimbolizálja. A bohócnak nem kell félnie, azt mond, amit gondol.

Ginkről isteni sztorim van. Mesélte nekem, hogy ő Füst Milánnál vagy Szabó Lőrincnél órákig, sőt akár egész nap ott volt. Én nem hiszem, hogy órákig ott kell lennem valakinél, ha tudom, hogy milyen képet akarok róla csinálni. Kitalálom előre. Elmentem hozzá, odaállítottam a falhoz, öt kocka, kész vagyok. Láttam rajta, hogy rosszul van ettől. Micsoda pimasz: idejön, a falhoz állít, és csinál egy igazolványképet. Viszont látnia kellett volna a kész kép fogadtatását. Nem is adta vissza, annyira tetszett neki. Érzékelte, hogy az ő igazi énjét fejeztem ki, pedig az alapkép elkészítése csak három percig tartott, a többit már a laborban tettem hozzá.

Mindig ennyire tudatos voltam. Nem is tartom magam művésznek. Olyan vagyok, mint a vízvezeték-szerelő. Csöpög a csap, kitalálom, mit kell tenni, megcsinálom, kipróbálom. Kész!

- Bizonyos szempontból Gera Mihály így aztán nem is ért célt magánál. Ugyanazt csinálja a portréköteteivel is, amit addig.

- Nem szeretnék párhuzamot vonni magam és egy olyan zseni, mint Mozart között. Na, de hát nem véletlen, hogy Mozart minden művét fölismerem: egy dolgot talált ki, és azt kolosszálisan variálta. Bármelyik képemet megnézzük, az arról szól, amilyen én vagyok, ahogyan én gondolkodom. A gondolkodásmódomról szólnak. Az én megközelítési módom nem változik meg, legföljebb a téma más.

Mindig is az érdekelt, hogy egy viszonylag kis pályán hogyan lehet mozogni. Egy kötött feladatból mit lehet kihozni? Úgy általában nem szeretek fotózni. Minek?

- Visszatérve a könyvre: nagyon tudatosan, egyféleképpen közelítette meg a portré műfaját, de még kiegészítette más elemekkel is. Gondolok az illető saját képére, amit közölt tőle, a szubjektív írásos megjegyzésekre, sőt a könyvbemutatóra elkészült egy „mellékkönyv" is, Füles mester mosolyalbuma.

- Világéletemben érdekelt, hogyan nézhetett ki a festő, aki a kép mögött rejtőzködik. Úgy gondoltam, az is érdekes lenne, ha megmutatnánk híres, ismert magyar fényképeket, és mellé tennénk a szerzőiket. Annak idején, amikor először beszéltünk Gerával a könyvről, rögtön mondtam, hogy ilyet szeretnék: a kép és az alkotója egymás mellett. Nem sikerült teljesen végigvinni a koncepciómat, mert nem sikerült minden esetben magamnak kiválasztanom azt a képet, amit az illető portréja mellé tettünk. Voltak, akik rám hagyták, voltak, akikkel közösen megbeszéltük, hagytam, hogy tereljenek a dologban, és olyanok is voltak, akik nagyon határozottan azt mondták egyik képükre, hogy ők azt szeretnék. Szeretem és tisztelem annyira őt, hogy elfogadjam, miért éppen azt a képét választja, az is jellemző, hogy ő miért éppen azt szereti. Vannak ebben is érdekes esetek. Reismann esetében nem volt kétséges, hogy zenészképet fogok választani. Nagyon örült neki. Ismertem a Kurtág Györgyöt és Mártát ábrázoló képét, ami nagyon zárt kompozíció. Háttal ülnek, és zongoráznak. A negatívokat megkaptam a legtöbb kollégától, és magam nagyítottam le a felvételeket. Marian negatívjáról kiderült, hogy a felvételen rajta van az egész stúdió a drótokkal, függönyökkel, mindennel. ő levágta ezeket a részleteket, így lett feszes a kompozíció. Hű, mondom, én lenagyítom a teljes kockát is. Visszamentem hozzá, és mondom neki: Marian, merénylet! Mi történt? Megcsináltam kétféleképpen a képet. Az egyik, amit kegyed adott. De szerintem ez a másik, ahol megláthatjuk, Kurtágék milyen miliőben zongoráznak, sokkal érdekesebb. Ránézett ez a hetvenvalahány éves asszony a képre, és azt mondta, milyen igaza van, sokkal jobb így a kép. Tudja mit, folytatta, el is teszem magamnak, majd maga csinál a könyvbe egy másik kópiát. Akkor eszembe jutott sok kolléga, aki ordít, mint a sakál, ha levágnak egy kicsit a képéből. A legfontosabb tanulsága a Mariannal való találkozásnak éppen a nyitottság volt; csodálatos, hogy egy hetven éven fölüli ember ennyire nyitott tudjon maradni. Egyébként több fényképnél beavatkoztam, és az volt a jó, hogy minden fotográfus elfogadta a javaslataimat. Rédner Márta csodálkozott: „ez az én képem?" Annyira szépnek tartotta a kópiát, hogy nem is akarta elhinni, hogy az ő negatívjáról készült. A kiválasztott és általam elkészített képük is közös produkciónak számít, ahogyan maga a fényképezés is az. Ha én portrét készítek magáról, az nemcsak az én produkcióm, hiszen maga is részt vesz benne, és nem is mindegy, hogyan. Ha nem akarja, akkor én nem fogok tudni jó képet csinálni. A könyvem készítése közben viszont olyan fokú együttműködési készséget tapasztaltam, ami bizonyos embereknél, meg kell mondanom, meglepett. Én nem vagyok mindenkivel a legcukibb viszonyban, de van bennem egyfajta nagyon határozott tisztelet és megértés. Azt tapasztaltam, hogy senki nem gátol abban, amit véghez akarok vinni. Az egész akcióm legnagyobb élménye Lajos Gyurival kapcsolatos. Fölhívtam önkéntes száműzetésében Balatongyörökön, és azt érzékeltem, hogy ő egyszerűen nem is akarja elhinni az érdeklődésemet. Lementem hozzá, ott töltöttem két napot. Elmondta, nem hitte volna, hogy én ennyire jó véleménynyel vagyok az ő képeiről. Megköszönte, hogy visszaadtam kissé megkopott önbizalmát. Küldött nekem egy kis dobozban disznóhájat. Azt írta rá, hogy azért küldi, mert amikor ott voltam, annyi hájjal kenegettem őt, hogy egy kicsit viszonozni akarja. Fantasztikus dolog. Ez a legfontosabb része az egész ügynek.

Chochol Karcsi hozott nekem egy olyan kis porcelánfigurát, amin egy nyúl fényképez. Füles egy nagy fényképezőgéppel. Az egész dologban mindennél többet jelentenek nekem ezek a szentimentálisnak mondható hordalékok. A fényképezés csak egy lehetőség az életben egyfajta kreativitás gyakorlására. De az, hogy havonta háromszor-négyszer komolyzenei koncertekre megyek, vagy az, hogy egy baráti társasággal minden hétfőn este két-három órát beszélgetünk, legalább annyira fontos, mint a fotó. Az is, hogy járjuk Magyarországot legalább húsz éve szisztematikusan, faluról falura. Nem azért, hogy fényképezzek, hanem, hogy beszélgessek, mondjuk, a kisbíróval. Ma is van olyan falu, ahol még kidobolják a híreket. Ezek a dolgok éltetnek, meg persze a fényképezés is. Szeretem, de nem kizárólagosan. Ebből is látszik, hogy én nem vagyok egy par excellence művész. Az egész fényképezés csak egy alibi, hogy kiélhessem az asszociációs képességeimet. Kiélem én úgy is, hogy barátoknak csinálok hülyeségeket, óriási energiákat belefektetve. Abban sincsen dicsőség, se semmi, csak az öröm, amit szerzek vele. Szoktam is mondani, hogy az én fő szerepem az, hogy jó közérzetet próbálok csinálni magam körül. Ennek egyik eleme a fényképezés.

- A Füles mester mosolyalbuma is hozzájárult a jó közérzethez.

- Amikor kezdtem csinálni a portrék második részét, az újabb ötven kolléga portréját, hiányérzetem lett. Úgy éreztem, hogy még valamit ki kellene találni. Úgy éreztem, hogy az igazi énem, aminek alapja a humor, az bizonyos esetekben kiderül a portrékból is, de gyakran nem érzékelhető. Az volt a dolog előzménye, hogy évekkel ezelőtt az egyik egyetemi tanárnő barátnőmnek csináltam már egy ilyen „gyerekkori" képet. Amikor az első kollégával megbeszéltem, hogy mit is akarok, a végén megkérdeztem tőle, van-e egy gyerekkori képe. Minek? Majd meglátod. Aztán mindenkitől kértem, és akkor már tudtam, hogy mit akarok csinálni. Nekik nem mondtam meg, gondoltam, majd a végén. Azután, ha nem tetszik nekik, kidobjuk. Képzelje el, Benkőtől kaptam azt a gyerekkori képet macival, a fotózás előtt megjegyeztem milliméterre, hogyan áll a feje a gyerekkori fotón, és csináltam egy ugyanolyan beállítást róla. Amikor megvolt a rendes kép is, meg a gyerekfotó is, akkor elmentem mindenkihez, és megmutattam nekik. Kiválasztottam az első tíz embert, akikről úgy gondoltam, hogy esetleg nem fogadják el a humoros képet. A legnagyobb megdöbbenésemre teljesen másképpen reagáltak rá, mint ahogyan vártam. Talán kettő akadt, aki kicsit prűdebb volt, de amikor látták, hogy mások mennyire kedvezően fogadták, ők is beleegyeztek. őrült humorom ebben a játékos sorozatban jól megmutatkozott. Bizonyos portrékról egyébként is úgy éreztem, hogy kicsit túl komolyra sikerültek. A második sorozatnál eleinte arra gondoltam, hogy egy picit ironikusabbra kellene csinálni, mint az elsőt, de ez a fotós társadalom annyira érzékeny, hogy nem vállaltam, inkább az első stílusát folytattam, és kiegészítettem ezzel a kis könyvvel. Nem mindenki viseli el az iróniát. Ráadásul azok az emberek, akiket fényképeztem, zömmel már nem annyira fiatalok, talán fokozottan érzékenyek.

- Gondolom, a képekhez írt szövegek is egészen személyes vélemények.

- Azokat is nagyon fontosnak tartom. Csak olyanokról tudok írni, akiket jól ismerek. Ezeket viszont senki sem látta előzetesen, csak a könyvben, mégsem reklamált senki. Hemző Karcsi aranyos volt, fölhívott: Te, én nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a képekre, de legjobban a szövegek érdekelnek. Amikor az első könyvem megjelent, fölhívott Rédei Feri, hogy éjjel kétszer elolvasta a szövegeimet, és utána úgy érezte, hogy addig nem ismert engem kellőképpen, mert ezek szerinte irodalmi szintű, tök pontos jellemzések, humorban pácolva, tele szeretettel.

- Vegyük például a Horlingról készült, megrendítően szép és meghökkentő portrét.

- Talán a legösszetettebb viszonyom volt vele. Ahogy írom is a szövegben, az élete végéig volt velem valamiféle meghatározatlan rivalizálása. A világ leghiúbb embere volt. Többek között ezért is van meztelenül. Én állandóan cukkoltam, amit nagyon nehezen viselt. Aztán, amikor utólag visszagondoltam bizonyos tulajdonságaira, akkor sokban a magam hülyeségeire ismertem. El kellett ismernem, hogy én ugyanolyan negatívumokkal rendelkezem bizonyos hiúsági kérdésekben - na, nem a szépségemet illetően -, mint ő. Abban, ahogyan bizonyos saját képeimet megítélem, hogy összegyűjtöm azokat. Képzelje, hogy a fotósok nagy részének nincsenek otthon saját képeik. Saját maga számára nem teszi el, amit csinált. Aztán, ahogyan Horling dolgozott, bezárkózott, átszellemült... Én, ugye, látszólag laza srác vagyok, de amikor csinálok valamit, akkor be vagyok gerjedve. Miközben őt fényképeztem, megdöbbentett a felfedezett párhuzamosság. Nem volt vitás számomra, hogy őt a maga meztelen valóságában kell megörökítenem. Nagy pozőr volt, nagyon értékes tulajdonságokkal - szakmaszeretet, körültekintés, előkészítés, olvasottság, műveltség -, ezek nekem valójában imponáltak. Ha magamnak is hazudok, akkor a fene egye meg, legalább befelé ismerjem el, hogy ugyanolyan hiú vagyok bizonyos vonatkozásokban, mint amivel őt zrikáltam. ő sem tiltakozott az ötlet ellen egy percig sem. Eljött hozzám, a műteremben csináltuk a képet. Csak annyit mondott: nehogy a hasam látszódjon! Behúzta. Isteni volt. Jót röhögtünk rajta. Robi emblematikus figurája volt az MTI-nek és a magyar reklám- és illusztrációs fényképezésnek. Amikor ismerősöknek elmondtam, hogyan akarom őt lefényképezni, mind azt mondták, hogy nem fog odaállni. Látja, megtette, és nagyon tetszett neki az elkészült kép.

Az én könyvem tudatos munka eredménye; hogy milyen mélységek lehetnek benne, az más. Egyik kép ilyen, a másik olyan. Éppen a már emlegetett Rédei álmélkodott a Kunkovács-képen. Ahogy Kunkovács guggol a libák előtt, és mérgelődik, nagyon tetszett neki. ő számomra ennek az országnak az egyik legmeghatározóbb fotográfusa. Komplett őrült, de lenyűgöz a bulldog természete. Hihetetlen őserő van benne. Gyönyörűen csinálja meg a munkáit, mindig be van gerjedve. Hallgatom és hallgatom, és egyszerűen nem tudok rá haragudni. Látszólag pontosan az ellentétem, de nagyon szeretem ezt az embert. Azt a következetességet, hogy azok miatt az ősi kőszobrok miatt képes volt száz kilométereket gyalogolni. Én az ilyen palikat hihetetlenül meg tudom becsülni. Közben mindig fortyog, hogy a magyar fotográfia mennyire nincsen megbecsülve.

Vagy Benkő Imre, akinek több tízezer képe van Ózdról, már a könyve is megjelent, de még mindig lejár fényképezni. Olyan belső fűtöttség van benne, ami bennem nincs meg. Bámulom őt. Milyen jó, hogy ilyen emberek is vannak, mert amit ők csinálnak, arra én nem volnék képes. Vagy Urbán Tamás: micsoda képeket készített a börtönök világáról! Fantasztikus teljesítmények. Ez a könyv tisztelgés is előttük. Ahogyan a kiállítás-megnyitóban is mondtam: hála istennek, hogy helyettem is megcsinálták azokat a képeket. Ha Kunkovács panaszkodik, mondom is neki: megértelek. Rettenetes. Bejártad a fél világot, csináltál, nem tudom hány könyvet, kiállításod nyílik minden héten, kettő Magyarországon és három külföldön. Ez elviselhetetlen, ez szörnyű. És akkor nagyot röhögünk. A Cartier-Bresson kiállításon ki van írva, hogy a fotózás egy életforma. Nekik tényleg az. Nekem nem. Nekem a fényképezés a foglalkozásom. Az életem egyik fontos szelete.

- Magának a szenvedélyesség imponál. Amiatt még súlyos hibákat is elnéz az embereknek.

- Persze. Mondok egy másik példát: az örökké zsörtölődő Mezei Béla az Operaházban. Na, de hát, hogy ő ötven éve mindent lefényképezett, ami ott történt. Fölbecsülhetetlen archívuma van. Most is minden nap dolgozik. Mindent lefényképez, mindent archivál. Folyton művészetről beszélünk - pedig ha annak idején a jó öreg Klösz György nem fényképez le mindent nagyon alaposan, akkor ma mi a csudát mutogatnánk? Honnan tudnánk, hogyan nézett ki Budapest? Rengeteg dokumentáció fölértékelődik, gyakran nagyobb szükség is van rájuk, mint bizonyos jól elkapott esetlegességekre. Az én könyvem is nagyon racionális, miközben teljesen szubjektív. Azt mondhatnám, olyan, mint egy katalógus. Meglátja valaki benne Korniss Pétert száz év múlva, milyen szimpatikus pasi, és milyen remek kép ezekről a növendék „varjakról". Nézzük meg, ki is ez a Korniss Péter.

- Vajon száz év múlva hogyan fogják értelmezni ezeket a képeket? Milyen, ma nem is képzelt jelentésekkel fogják őket felruházni?

- Hát igen. Most olvastam egy Giorgione-tanulmányt. Fogalmuk sincsen a művészettörténészeknek, hogy pontosan mit is akart mondani. Boschról sem tudjuk. Nem is érdekes. Hívja fel a figyelmet, aztán kutassanak utána, hogy ki is volt az a Holics Gyula. Meg fognak döbbenni, mert nem is ismerik a munkásságát. Nekem is leesett az állam, amikor nála jártam. Ez is érdekes, sokan azt állították, hogy be sem fog engedni a lakásába. Hihetetlen, milyen boldog volt, amikor megkerestem őt. Valamiért engem szeretett.

Az az egész fényképezés csak egy alibi az emberekkel való együttléthez. Ennyi az egész, nem több. Mindig a jó öreg Arany János szavai jutnak az eszembe, amikor Gyulai elkezdte elemezni egyik versét, ő meg azt mondta, hallgatva a fontoskodást: „gondolta a fene". A mai világban túl sok már a magyarázat. Egyszerűen csak hatnia kellene a képnek. Vagy hat, vagy nem. Kész. Az egyik nő tetszik, a másik nem. Így van a képekkel is.

Az is érdekes, hogy ezeknek az embereknek a zömével nem is nagyon szoktam a fényképezésről beszélgetni. Inkább minden másról. Amikor Révnél megláttam a fantasztikus Fényes Adolf-gyűjteményét, másról nem is esett szó egész este. A végén meg is jegyezte, hogy az első vagyok a fényképészek közül, aki ezeket észrevette.

Bizonyára az sem véletlen, hogy szűk baráti körömben nincsen kolléga. Sosem volt. A beszélgetéseink sem erről szólnak. Talán éppen attól vannak ötleteim, hogy minden másról cserélek eszmét a barátaimmal, csak nem a szűken vett szakmáról.

- Érdekes, az előbb emlegetett Cartier-Bresson is azt nyilatkozta egyszer, hogy ők Capával sohasem beszélgettek a fényképezésről, csak az életről.

- Bementem harminc-negyven éve a Budapesti Fotóklubba. Egy kerek asztalon objektívek voltak kitéve. Ott nézegették, csodálták őket. Odamentem, kicsit nézegettem, és megkérdeztem, hogy hol vannak a képek, amiket ezekkel csináltak. Képek?, csodálkoztak a többiek, az nem érdekes. A fotó a fotóért - ez a szemlélet tőlem nagyon távol áll.

Egyszer a debreceni nyári egyetemen tartottam egy előadást. Előttem beszélt a zseniális zenetudós, Földes Imre, és meghallgatta az én mondandómat is. Utána azzal jött hozzám, ha nem tudta volna, hogy fényképekről beszélek, akkor azt hitte volna, hogy zenei elemzést tartok. Nekem a zene és a képzőművészet roppant módon fontosak. Gyakran az ötleteim a reklámfotóban is festészeti indíttatásúak. Bizonyos képek, festmények nagyon hatottak rám. Hosszú ideig a reklámfotóim olyan síkszerűek, perspektíva nélküliek voltak, mint az egyiptomi falképek. Mindig mondták is nekem, hogy azok nem fotók. Na, és? Reklámok. Autógumi reklám: két autógumi fehér alapon, fölötte egy kormány, afölött meg egy cilinder. Kérdezi egykori főnököm, Botta Ferenc, az MTI Foto szerkesztőségének vezetője, miért nincs a képen a gumiknak árnyékuk, mert, ahol fény van, ott árnyék is van. Itt nincs, mondtam, az egyiptomi falképeken sincs. Nekem nem hiányzott. Ebből is látszik: a szó hagyományos értelmében nem vagyok fényképész. Kompozíciókat készítek, ezek fényképészeti úton jönnek létre.

Belőlem nem lehetne riporter, mert állandóan azt figyelném, hol kellene kivágni a fát, arrébb tenni a villanyoszlopot. A portréim is statikusak, jelszerűek, ahogyan a reklámképeim. A reklámjaim piktogramok, és a portrék is afféle jelszerű kompozíciók. Az embereket belekényszerítettem egyféle szituációba, nem engedtem őket szabadon mozogni. Lehet, hogy így elsikkadnak fontos dolgok. Mindig nagyon határozott elképzeléseim vannak, és voltak. Nem hiszek az esetlegességben. Ez az én keresztem.

Szarka Klára

Jegyzetek (kiegészítések a képaláírásokhoz):

[1] Hemző Károly (1928): Orvosi eset. Otthonában kollégák képei veszik körül. Sürgősen kivizsgálandó! Van olyan fényképész, akinek nemcsak a saját képe tetszik? Rémes!

[2] Friedmann Endre (1934): Van egy világhírű névrokona, aki elment magyarországról. Ő maradt. Szerencsénkre

[3] Gönci Sándor (1907-1994): Oldalára volt nőve a fényképező-masina. Amikor meghalt, elvitte magával. Sose lehet tudni, hátha történik valami

[4] Schwanner Endre (1928): Úgy nyúl a fényképezőgéphez, mint egy kívánatos nőhöz. Gyanítom, egész háreme lehet

[5] Tímár Péter (1948): Építész, fényképész, iskolaigazgató, fiúgyermek-specialista, szóval polihisztor

[6] Gink Károly (1922-2002): Mindig tartotta a három lépés távolságot. Amikor ránézett a róla készült fényképre, hirtelen megkínált teával. Azt hiszem, akkor egy lépéssel közelebb jött

[7] Kónya Kálmán (1923-1997): A fényképészek nem tartoznak éppen a társadalom legműveltebb rétegéhez. Kálmán! Lehet, hogy Te nem is vagy szakmabeli?

[8] Féner Tamás (1938): Gyanítom, kevés kollégát tudtam volna rávenni erre a Gellért-hegyi próbarepülésre. Ő persze tudja, csak az tud repülni, akinek fantáziája van

[9] Dozvald János (1939): Belvárosi entellektüel. A fényképészek között ritka példány

[10] Lajos György (1934): Nagyképűek, keressétek Lajos Gyurit Balatongyörökön! Tanulhattok tőle szerénységet és mellé egy kis emberséget. És még jófajta bort is kaphattok, ha jól viselkedtek

[11] Chochol Károly (1935): Olyan, mint egy találós kérdés! Kicsi, precíz és humora van

[12] Rédei Ferenc és felesége, Judit (1944): Világ csodái. Sziámi ikrek, akiket nem kellett szétválasztani. Sőt, össze kellett őket varrni

[13] Horling Róbert (1931-1992): Egész életemben szekíroztam. Nehezen viselte. Meg kellett halnia, hogy rájöjjek, mennyi közös tulajdonságunk volt. Miért ilyen hülye az ember?

[14] Kunkovács László (1942): Ömlik belőle a panasz és a zsenialitás

[15] Benkő Imre (1943): Témáit körbefonja, mint egy óriáskígyó az áldozatát. De! Ahelyett, hogy megölné, életre kelti azokat