A MODERNIZMUS GYÖKEREI

Kertész és Brassai. Két név, amit minden fotográfiát szerető francia ismer. Kertész és Brassai előtt. A világ, ahonnan jöttek, a látásmód, amit megtanulhattak: Magyarország a századfordulón. A modern fotográfia születése Magyarországon. Valódi terra incognita - nemcsak a francia közönségnek, de bízvást állíthatjuk, hogy a magyar fotósszakmának is. Mert lehet, hogy azt sokan tudják, mi a modernizmus a fotográfiában, az milyen szerzők, mely munkáiban jelent meg Magyarországon, de hogy miként alakult ki, miből lett és hogyan; nos, ezzel a kérdéssel zavarba hozhatnánk többeket.

Ürügyet kínált ennek tisztázására, a folyamat megmutatására 2001 nyara, amely Franciaországban és Párizsban is a MAGYart jegyében zajlott. Az akkori francia kulturális kínálat egy kicsit a magyar kultúráról szólt, miként korábban a marokkóiról, most meg a csehről. Ennek során, 2001. tavasztól őszig a Magyar Fotográfiai Múzeum négy kiállítást rendezett Párizsban. Ezek egyikén, talán a legfontosabbon, egy elvarázsolt helyszínen a magyar fotográfia ezen ismeretlen területének felfedezésére csábítottuk a franciákat s az idelátogató szakmai közönséget, akik a világ minden tájáról figyelő szemüket még mindig Párizsra vetik.

A kiállításnak helyet adó Musée de la Vie Romantique a Montmartre „elegáns" részén található, ahol 180 éve még nyári lakok, villák, kertek sorakoztak a dombon, többek között Georges Sand villája, a francia romantika egyik kitüntetett helyszíne, ahol Chopin gyakran zongorázott, ahol festők, irodalmárok találkoztak rendszeresen. Nem csoda, hogy a villa, a hozzá tartozó kert, a későbbi tulajdonos, Ari Scheffler festőművész által építtetett két műteremház (amelyek manapság az időszaki kiállításoknak adnak otthont) ezt a különlegesen hangzó nevet viselik: „A romantikus élet múzeuma". Robert Lacombe, a budapesti Francia Intézet vezetője mutatta be jó másfél esztendővel ezelőtt Daniel Marchesseau-t, a múzeum igazgatóját, aki javaslatot kért tőlünk egy addig még sehol nem látott magyar fotókiállításra, amit a kulturális szezon alatt bemutathatna. Catherine de Bourgoing, valamint Anne Cartier-Bresson és Kincses Károly, a kiállítás kurátorai több magyarországi látogatás, a fotómúzeum több ezer fotográfiájának végigböngészése, sokórányi beszélgetés nyomán alakították ki a kiállítás végleges koncepcióját, választották ki a 92 képet, tervezték meg a katalógust.

Miről is szól tehát a Kertész és Brassai előtt A modernizmus gyökerei a magyar fotográfiában című kiállítás? A 19. és 20. század fordulóján a magyar fotóban - miként a világban másutt is - két ellentétes irányú folyamat zajlott. A hivatásos műtermi fényképészet hanyatlott, ugyanakkor erősödni kezdett az addig nem számottevő, létszámában, felkészültségében, hatásában sem túl jelentős műkedvelő fényképészet. (Nem tévesztendő össze az amatőrizmussal!) Nagyjából akkortájt kezdett kialakulni a mai értelemben vett művészfotográfia. Magyarországon a századfordulótól az ezerkilencszázhúszas évek végéig az ún. festői stílus, a piktorializmus volt a hivatalosan is elfogadott, mindenki által gyakorolt művészfényképező irányzat, szemben a kiüresedett, formálissá vált hivatásos portréfotográfiával, s a helyét még nem igazán találó dokumentarista, a lefényképezett témát manipulálatlanul megmutató irányzattal szemben. Legjobb képviselői a kreatívabb, a szakmájuk korlátait át-átlépő mesterek és a felkészült műkedvelők köréből kerültek ki: nekik volt idejük, pénzük s elegendő művészi ambíciójuk az igen bonyolult technikai eljárásokat végigcsinálni. Jobbára ők sem egyedül, hanem csoportokba szerveződve, frissen alakult egyesületek, klubok védőszárnyai alatt dolgoztak.

Az abban az időszakban kialakuló folyamatok vezettek a húszas évek közepére megerősödő, saját nyelvet találó, többfajta stílusban megjelenő modern magyar fotóművészethez. Szinte mindennek abban a periódusban volt a csírája, kezdeménye, amiből idővel kialakulhatott az önálló, a képzőművészetről végleg leszakadó fotográfia. Akarva-akaratlanul ebből tanult, itt fogadta el, vagy tagadta meg az uralkodó esztétikai, művészetelméleti teóriákat Kertész, Brassai, Moholy-Nagy vagy Máté Olga, Pécsi József, Székely Aladár és Balogh Rudolf egyaránt.

Ez a kiállítás az 1900-as évek elejétől eltelt negyedszázadot tekinti át. Első képei még azt a megmerevedett műtermi világot mutatják, amelynek tagadásaként létrejött a piktorialista művészfotó, utolsó képei pedig már a manipulálatlan, csak a látvány erejében bízó modern fotográfiát láttatják.

Ezek a képek önmagukban is érdekesek, figyelemre méltóak, de a válogatás azt is figyelembe vette, hogy a korszak egészét, a változások irányát, tendenciáit is megmutassa. Elsősorban azért, hogy a modern fényképezés kialakulását, gyökereit kutatók, a nagyon ismertté lett magyar fotográfusok indulását vizsgálók számára segítséget nyújtson, de azért is, hogy felhívja a figyelmet a magyar fényképezés egy alig ismert, még nem teljesen felkutatott korszakára, amelynek órája még az európai időt mutatta.

A kiállítás története egyszersmind kisebbfajta hétköznapi csodák története is volt. Ha létezne ilyen fogalom a fotótörténészi, -muzeológusi munkában, akkor az „örömzenélés" szinonimáját írnám ide (kép-session). Kezdődött azzal a rendkívül jó hangulatú, a fotográfia szeretete vezérelte, egymás szempontjaira nyitott együttgondolkodással, amivel a francia és magyar szervezők kidolgozták a kiállítás tervét. Folytatódott azzal az ajánlattal, amihez hasonlót magyar fotográfiai gyűjtemény még nem kapott. Anne Cartier-Bresson azon kívül, hogy a francia fotótörténet egyik „húzóneve", fontos és elismert alakja, egyszersmind a modern fotórestaurálás szentélyként tisztelt műhelyének, a Maison Européenne de la Photographie épületében működő Atelier de Restauration et de Conservation des Photographies de la Ville de Paris (ARCP) vezetője is. Ebben a minőségében pedig nem kevesebbet ajánlott fel, mint hogy a kiállításra kerülő 92 képen a műhely restaurátorai elvégzik a szükséges konzerválási, tisztítási, javítási munkákat, s a - természetesen tökéletesen fotóbarát anyagokkal történő - installálás is az ő feladatuk lesz. Látva elvégzett munkájukat, s ismerve a magyar fotógyűjtemények rendelkezésére álló lehetőségeket, ez az ajánlat bízvást sorolható a csoda kategóriájába. A kiállítás megnyitása után megkérdeztük Anne-tól, mennyi időt, munkát fordítottak erre a 92 magyar képre. Két restaurátor teljes munkaidejét három hónapon keresztül - hangzott a válasz, s mi, bár megkérdeztük, mennyi a restaurátori óradíj Párizsban (egyébként 1200 frank), végül nem mertük forintra átszámolni az elvégzett munka ellenértékét. De bízvást állítható, hogy nagyobb összeg, mint amennyit az összes magyar fotót őrző közgyűjtemény valamennyi fotókonzerválási, restaurálási munkájára egy év alatt fordít, illetve fordíthat.

A csodák sorozata ezzel nem ért véget, hiszen a kiállítást - amint az Európa nyugati felén elfogadott - könyv méretű katalógus is kísérte. Az Edition Adam Biro franciául és angolul jelentette meg a 92 képet, a hozzájuk írott rövid esszéket, valamint a kiállítás három kurátorának tanulmányát.

Ilyen munícióval indítva - remek és a legmagasabb szinten installált fotók, elsőrendűen kinyomtatott katalógus, varázslatos helyszín (ahol még a kiállítóterem falait is frissen, s természetszerűleg a paszpartuk és keretek színéhez igazítva tapétázták), értő és érző kiállításrendezés - nem csoda, hogy a hírek és a francia sajtó tanúsága szerint a MAGYart egyik legsikeresebb kiállítása lett a Photographies hongroises des romantismes aux avant-gardes, amit 2001. július 23. és október 28. között több mint tízezer, fotóra különösen érzékeny francia és külföldi nézett meg, s negyvennél több cikk, közlemény jelent meg róla. Október végén a kiállítást annak rendje és módja szerint lebontották, és a Hungart hazaszállította, olyan körültekintéssel és gondossággal, amilyen az ilyen műtárgyaknak kijár.

A mese ezen a ponton véget érni látszott, de ekkor egy újabb, ezúttal már magyar illetőségű csoda is bekövetkezett, méghozzá egy osztrák cég magyar leányvállalatának, illetve annak művészetpártoló igazgatójának köszönhetően. Arra ugyanis vajmi kevés esély látszott, hogy a Párizsban megjelentetett katalógus magyarul is hozzáférhetővé váljék. Nem is lett volna, ha nem lép színre az ELSINCO Kft., s nem finanszírozza teljes egészében magyarul és angolul Kertész és Brassai előtt. A modernizmus gyökerei a magyar fotográfiában / Before Kertész and Brassa?. The Antecedents of Modernism in Hungarian Photography címen megjelentetett kötet előállítását.

Hogy miért adott Tóth András igazgató és Franz Lewitsch, az osztrák tulajdonos az év végi közgyűlésükön megjelent dolgozóknak, ügyfeleknek, szimpatizánsoknak a remek koncerten, a finom csokoládén, és a Gundelben rendezett traktán kívül még egy ilyen nívós albumot is? Én sejtem, de kérdezzék meg inkább tőlük. Vagy jobbat mondok: ha módjukban áll, próbálkozzanak meg hasonlóval Önök is, s akkor érthető lesz magyarázkodás nélkül is. Ez az egyszeri csoda pedig esetleg elfogadott, bevált mecénási tetté válik, amire a magyar fotográfiának, tágabban a magyar kultúra egészének bizony igen nagy szüksége lenne.

Kolta Magdolna