A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁRA 2.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára 2001 tavaszán nagyszabású kiállításon tárta a látogatók elé Magyarország fotókrónikáját. A több teremnyi tárlat a szkeptikusan is hatalmas fényképhalmaznak, realistán pedig páratlan nemzeti kincsnek nevezhető fotógyűjteménynek csak a töredékét, a legjavát mutathatta meg. Mégis, lehetőséget adott arra, hogy egy össznépi társasjáték embernagyságú bábuiként lépkedjünk végig az ország százötven évi, fordulatokban cseppet sem szegény történelmén. A kiállításnak természetesen nagy sikere volt, és az azzal azonos című album, a Fénnyel írott történelem példányai is egy-két hónap alatt elfogytak. A Fényképtár munkatársai jelenleg a második kiadást készítik elő. A Fotóművészet a gyűjtemény muzeológusaival készült interjúkban szeretné a Történeti Fényképtárat bemutatni.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, ha hinni lehet, egymillió képet őriz. Összeállhat-e egymillió képből a történelem?

Természetesen nem, mert a történelem, pláne, ha ennyire közeli, csupán száz-százötven évnyi, nemcsak a ceremóniákat, a legfőbb hadurakat, a bölcs vezéreket kellene, hogy jelentse. A történelemben önnek, neked, nekem is helyünk van. Ti vagytok az állam, mi vagyunk a nemzet. Széchenyi és Kossuth, Sobri Jóska és Hekus Dönci, Mari néni és Pista bácsi. S nincs az az automatizált tömegtermelés, ami minden kézbe kamerát adna, és ha lenne is, minden ember mellett, minden pillanatban, mégsem állhat fényképész - arról nem is beszélve, hogy ki fotózná a fényképészt, amikor fotografál?

Illetve persze, hogy összeállhat, egymillió fényképnek a tized-, század-, de ezredrészéből is bőven összeállna, íme, itt e Fénnyel írott történelem, háromszázhetven kép, és mégis, mennyivel több. Az időből, a korból egykor önkényesen kiszakított, einstandolt fotó olyan a kései képnézőnek, mint színészóriásnak a végszó, mint Pavlov kutyájának a csengő.

Láttunk mi már mindent, csak elfelejtjük; illetve sok van, amit nem, másokat viszont úgy kell előhívni.

Itt van mondjuk a telt arcú pártvezér, majdani nemzetvezető a szárnysegédjével és leendő miniszterével, egy októberi vasárnapon; nincs itt a másik kép, Reismann Mariané, mégis látjuk a megbilincselt foglyot is, aki nézi, mert őrei nézettetik vele, a drótkerítésen túli, kora tavaszi romhalmazt.

Székely Aladár szép Adyja mellett, hihető vagy sem, a nagykabátban gubbasztó halálos beteg is ott van, s a portré láttán földereng a bölcs Krúdy, meg a Szép Szó konok szerkesztőjének arca; aztán látni kezdem, ez elég fura, az én magyartanáromat is, egy rossz emlékű témazáró dolgozattal a kezében.

Idézd az ismeretlen fényképész tátrafüredi sétányát 1905-ből, s megmondom, hogy 82-ben vagy 88-ban mentem végig rajta többször. Mutassátok csak a pár napja emigrált Bartókot a New York-i Town Hallban! - hallom egy Jancsó-film barbár főcímzenéjének zaklatott zongorafutamát. Látom a felkötött tabi nyomdászt, száját eltátja, lába megremeg, szemem az ágyékára téved, van-e folt a nadrágján.

Emlékszem mindenre, ami a képeken van, s látom azt is, ami soha nem volt rajtuk.

A kultúra, az emberiség össztudása néhány képen elfér.

Stemlerné Balog Ilona

- Ön 1966 óta dolgozik a Legújabbkori Történeti Múzeumban. Ez volt az első munkahelye?

- Ez az első munkahelyem. Az ELTE történelem - újkori muzeológia szakán végeztem; ez a szak 1963-ban indult, négyen végeztük el mint első fecskék, mi voltunk az első eresztés. A diploma után a Legújabbkori Történeti Múzeum Fényképtárához kerültem, és azóta is, egyfolytában itt dolgozom.

- Ön egy meghirdetett állásra pályázott?

- Nem. Korábban, egyetemistaként ott voltam szakmai gyakorlaton, az első év nyarán a plakátgyűjteményben dolgoztam, a második évben a Fényképtárban. Nekem a plakát is nagyon tetszett, és lett is volna ott állás, később az egyik csoporttársam oda került. Most jól hangzana, ha azt mondanám, hogy „a fénykép már akkor is annyira vonzott...", de ez így nem lenne igaz. A döntésemben benne volt Szakács Margit választása is, inkább ő ragaszkodott hozzám: szorgalmas, megbízható, precíz kislány, akire ha rábíznak valamit, akkor rendesen megcsinálja - valószínűleg ezt láthatta bennem.

- A Fényképtár már akkor is a Várban volt?

- Nem, akkor még a József nádor tér és a Harmincad utca sarkán, a Gerbeaud oldalával szemben, egy kis klasszicista palotában. Volt egy szép sarokszobánk, volt egy másik helyiség a kutatóknak, és volt egy Szakács Margitnak, az osztály vezetőjének; illetve akkoriban még a dokumentációs részlegnek voltunk az egyik csoportja, csak 69-ben lettünk önálló osztály.

Amikor odakerültem, Szikossy Ferenccel és Horn Emillel hárman dolgoztunk muzeológusként, és volt egy fényképészünk is, Tajthy Gyula. Az én feladataim közé tartoztak az effektív technikai munkák, a negatívokat kellett ki-berakosgatni, zacskózni, a pozitív képekkel azonosítani - mindent meg kellett csinálni. Szikossy szokta mesélni, hogy amikor a gyűjteményhez került, Horn Emil kinyitotta az egyik szekrényajtót, ömlött kifelé a rengeteg bezsúfolt negatív, és mondta, hogy ezt kellene rendbe tenni. Szikossy meg úgy, ahogy volt, visszacsukta a szekrényajtót. És amikor én odakerültem a két rendetlen férfi mellé, előttem is kinyitották a szekrényajtót, én meg nekiálltam rendbe rakni az anyagot.

- Őket nem érdekelte a gyűjtemény állapota?

- De, csak mindig voltak egyéb feladatok is. Horn Emil például kitűnő kiállításokat rendezett, nagyon jó ötletei voltak, meggyőződésem, hogy kiállítás-rendezőként nagyon jelentős munkái voltak. Szikossy Ferenc inkább a szervezési feladatokban volt nagyon erős, meg a gyűjtésben; de az, hogy a bejövő anyagot utána rendbe is tegye, leírja, hogy mink van, már másra hárult. Ez ma is így van, van olyan dolog, amihez az egyikünk ért jobban, vannak olyanok, amiket a másik munkatársunk csinál jobban - nem is lehet elvárni, hogy mindenki egyforma legyen.

De a fényképekkel való bánást nekünk is úgy kellett megtanulnunk. Amikor 1966-ban a múzeumba kerültem, de még a hetvenes évekre is ez volt a jellemző, nem igen ismertünk olyan fogódzót, ami alapján tudhattuk volna, hogy mit hogyan kell csinálni. Sokat tanultunk Szakács Margittól, aki valódi múzeumi szemlélettel érkezett a Nemzeti Múzeum Képcsarnokától: őt 1964-ben, az ottani fényképgyűjteménnyel együtt tették át a Gyűjteménybe, profilrendezés címén, egy minisztériumi döntés értelmében. Ehhez tudni kell, hogy 1957-ben, amikor a Legújabbkori Történeti Múzeumot létrehozták, megosztották a gyűjteményi profilt közte és a Nemzeti Múzeum között. A kétféle profilt egy időhatárral próbálták meghatározni, de ez nem volt éles határvonal, először 1867, később 1849 lett a választó vonal. A fényképezés a XIX. század második felétől vált egyre fontosabbá, ezért úgy döntöttek, hogy a fénykép legújabbkori képződmény, és mindenestül átrakták a Legújabbkori Történeti Múzeumba.

- Az 1957 és 66 közötti időt az jellemzi, hogy Szikossy betolja a fiókot?

- Nem, ez így semmiképpen nem igaz! És tényleg nagyon sok anyag került be a Fényképtárba, több forrásból is, ráadásul oda került a Nemzeti Múzeum Képcsarnokának fényképgyűjteménye is, aminek csak egy kis részét tudták feldolgozni, mert rájuk zúdultak a háború után megszűnt intézmények hatalmas, feldolgozatlan anyagai: például a Magyar Film Iroda negatívjai, hatalmas mennyiségben, mindenféle mutató vagy jelzet nélkül. Csak örülhetünk annak, hogy amikor a hatalom „a múltat végképp eltörölni" készült, nem semmisítettek meg mindent, hanem odaadták a múzeumnak. De a múzeumnak nem volt elég embere ahhoz, hogy egy ekkora mennyiséget képes legyen feldolgozni. Ehhez jól kellett ismerni a háború előtti kor történéseit, hírességeit. Egyedül Fejős Imre volt ott, aki 1949-ben került a Képcsarnokba - később az ő utóda lett Szakács Margit -, s akiről azt mondhatjuk, hogy a fotótörténetnek, legalábbis annak, amit a múzeumokban művelnek, az első, kiváló képviselője volt. Fejős Imrének tényleg nagyon sokat köszönhetünk. Egyetlen emberként dolgozott egy olyan gyűjteményben, ahol évente körülbelül háromezer képet vettek nyilvántartásba, és biztosan volt még más dolga is. Egyszerűen nem lehetett lépést tartani egy ekkora anyag feldolgozásával.

Szakács Margittól elsősorban azt a szemléletet tanultuk meg, hogy a fényképet műtárgyként kell értékelnünk, és szép lassan mindannyian beleszerettünk a fényképbe. Ha lehetett, ő mindig megvásárolta a különleges technikával készült régi képeket, olyankor elmondta, hogy ez vagy az miért érdekes, és így rengeteg dolgot megtanultunk tőle. Megtanultuk azoknak a képeknek a megbecsülését is, amelyek nem elsősorban a képi tartalmuk miatt voltak érdekesek. Mi abban az időben „fertőződtünk meg" ezzel a szemlélettel, amikor még meg lehetett vásárolni érdekes vagy fontos dolgokat; amikor még itt-ott, az Ecserin, elvétve a Bizományi Áruházban is, feltűnt egy-egy értékes, régi darab. Amikor elkezdtek ezek a képek a műtárgypiacon - persze akkor még nem lehetett a mai értelemben vett piacról beszélni - feltünedezni, akkor mi egyrészt figyeltünk erre, másrészt meg is tudtuk venni, mert a múzeum vezetése belátta az alapvető érvünket, hogy nincs más, aki ezzel a területtel foglalkozni tudna, hiszen az egész múzeumi területen miénk a legnagyobb történeti fényképanyagot őrző gyűjtemény. Ez a fajta gyűjtési szempont 1964-ig a Nemzeti Múzeumban is jelen volt, Szakács Margit onnan hozta magával a szemléletet.

- Szakács Margit szaktekintélynek számított akkoriban?

- Nem volt kik között szaktekintélynek lennie. Egyedül volt. Őt ez a terület érdekelte, de nem nagyon voltak fotótörténettel foglalkozó muzeológusok. Margit tette a dolgát, megszervezte és működtette a fényképgyűjteményt, összegyűjtötte, megvásárolta a fotótörténeti érdekességeket. Előfordult, hogy a múzeumnak nem volt elég pénze, és akkor ő a saját pénzén vett meg valamilyen ritkaságot, és a múzeumnak ajándékozta. (Ez egyébként ma, velünk is előfordul...)

- A hatvanas években mekkora anyaga volt a Fényképtárnak?

- Itt rögtön el kell mondani, hogy éppen akkor, amikor a Fényképtárhoz kerültem, volt egy névváltozás, és Magyar Munkásmozgalmi Múzeum lettünk. A szocialista táborban a hatvanas évek közepén jöttek létre a hasonló gyűjtemények, többnyire pártintézményként, és mi ebben is eltértünk a többi országtól, mert mi soha nem voltunk pártintézmény, mi mindig a Művelődésügyi Minisztériumhoz tartoztunk. Feladatokat persze kaptunk a pártközponttól, például az ilyen-olyan párttörténeti kiállításokat mindig nekünk kellett megcsinálnunk.

1966. július 1-étől nevezték a múzeumot Munkásmozgalminak. Először arról volt szó, hogy a profilja változatlan marad, de később óhatatlanul új feladatok hárultak ránk, a különböző szakszervezet-történeti, évfordulós kiállítások, amikkel ugyanannyi baj, gond, munka volt, mint egy izgalmas, igazán fontos témájú kiállításnak a megrendezésével; csak éppen nem volt olyan nagy élvezet. És az ember mindig jól akar dolgozni, amikor például 1977-ben meg kellett rendeznem a Vasas Szakszervezet történetét bemutató kiállítást, persze, hogy jól akartam megcsinálni.

Volt ennek az egésznek előnye is, hiszen a XIX-XX. századi magyar muzeológiából korábban nagyon hiányzott a munkásmozgalom, jobban mondva a magyarországi munkásság történeti anyaga. De egyben ez jelentette a másik nehézséget, mert igaz, hogy fényképgyűjtemény voltunk, de bedobtak bennünket olyan kiállítások rendezésére is, ahol a fényképnek csak mellékszerep jutott. Elvárták tőlünk, hogy azzal foglalkozzunk, ami a múzeum éves tervében szerepel, amit a múzeum feladatává tettek. Azt hiszem, hogy az első történeti fénykép-kiállítást, ahol a fénykép valóban a saját jogán, eredeti szépségében szerepelhetett, 1984-ben rendeztük, amikor régi városképeket állítottunk ki a Budavári palotában. Tehát a múzeum vezetése józan volt és reális, hagytak minket a szakmát is művelni; csak éppen kevés időnk maradt erre, a „muszájból" elvégzett feladatok miatt.

A Legújabbkori Történeti Múzeum gyűjteményében volt egy elég egységes anyag, az egykori Munkásmozgalmi Intézet fényképarchívuma. A Munkásmozgalmi Intézet és a Munkásmozgalmi Múzeum között különbséget kell tenni, ugyanis a Munkásmozgalmi - a későbbi Párttörténeti, a mai Politikatörténeti - Intézetet 1948-ban hozták létre. Az valóban pártintézmény volt. Volt egy múzeumi alosztályuk, ahol fényképeket is gyűjtöttek, és létrehoztak egy archívumot. Alapvető szemléleti különbség volt az Intézet, illetve a Nemzeti Múzeum fényképgyűjteménye között: a Nemzeti Múzeum műtárgynak tekintette a fényképet, még ha nem is olyan értékesnek, mint egy festményt vagy egy grafikát. Az Intézetben viszont egy használható archívumot akartak csinálni, amit a munkásmozgalom történetével foglalkozó kutatók, kiállításrendezők fel tudnak használni, és sokadrendű kérdés volt az, hogy a fényképet ki készítette. Sikerült elérnem, hogy az 1984-ben megjelent A magyar munkásmozgalom képeskönyve az archív felvételek szerzőinek a nevét is feltüntesse. Addig nem nagyon volt jellemző Magyarországon, hogy a történeti kiadványokban feltüntetik a fotósok nevét. Bár később, 1988-ban jelent meg például egy képes kronológia a kommunista párt létrejöttének hetvenedik évfordulójára, és abban sem lehetett feltüntetni a fotográfusok nevét, mert akkor hosszabb lett volna a képaláírás. Ezek a könyvek különben rosszkor jelentek meg - 1984-ben, pláne 1988-ban kit érdekelt már a magyar munkásmozgalom? Pedig A magyar munkásmozgalom története viszonylag jó munkásság- és munkásmozgalom történet volt, és a képek is nagyon jók voltak. A képes kronológiában a képekben el lehetett mondani, amit egyébként nem lehetett volna, jó példa erre a búbánatos parasztok csoportja az MDP III. Kongresszusán.

- Hogyhogy nem semmisítették meg az ilyen képeket?

- Kik? Ez nem így volt, nem ennyire szélsőségesen és mereven kell elképzelni a dolgokat. Ha valami bekerül a múzeumba, akkor az utána ott is van. A Szálasira, a nyilasokra vonatkozó anyag is itt van, és nem semmisítettük meg a Sztálin képeket sem, mert ez mind történeti forrás, és a múzeumnak az a dolga, hogy mindezt megőrizze. Ez, mint alapvető szempont, a Munkásmozgalminak nevezett évtizedeinkben is érvényben maradt, soha, senki nem semmisített meg semmit politikai megfontolásból. Olyan előfordult, hogy zárt anyaggá akartak nyilvánítani valamit, de mi ekkor is mindig ellenálltunk, azt mondtuk, hogy a felhasználás felelőssége nem a miénk, hanem azé a kutatóé, aki eljön hozzánk fényképet válogatni. Az 1956-os képek sem voltak zártak, nem is volt rá szükség; ki jött volna hozzánk akkoriban 56-os képekért?

- Megvehették volna, ha valahol 56-os képet találnak?

- Hogyne, meg is vettük. Ezért is mondhatjuk magunkénak a legnagyobb 56-os anyagot.

Nem akarom magát bántani, de a fiatalabbak nehezen hiszik el, hogy ez nem úgy működött, ahogyan gondolja. Nem maga az első, aki ilyet kérdez tőlem.

- Én abból indulok ki, hogy az ötvenes években egészen biztosan semmisítettek meg képeket.

- De a hatvanas évek közepére, amikor én a Fényképtárhoz kerültem, ezek a módszerek már megszűntek. A múzeumnak megvolt a maga élete, és nem szóltak bele a mindennapjaiba. Tabunak talán Demény Pál számított, de nekünk vele is nagyon jó kapcsolatunk volt, és rengeteg képet gyűjtöttünk az ő segítségével. A másik tabu Nagy Imre volt, de neki is csak az 56-os szerepe, tehát a korábbi szereplése nem.

- Hogyan gyarapították a gyűjteményt?

- Mindig sokat számítottak a személyes kapcsolatok. Azt kell, hogy mondjam, hogy az elsődleges gyűjtőhelyekre a kutatószolgálatunk révén tettünk szert, ez a kutató is tudott valamilyen anyagról, annak is eszébe jutott egy-egy kép kapcsán, hogy itt vagy ott látott valami hasonlót. A másik, hogy már a hatvanas években is vásároltunk kiváló fotográfusoktól, Escher Károlytól, Vadas Ernőtől, Csörgheő Tibortól, meg másoktól képeket, ezek nem voltak nagy tételek, de nagyon szép, válogatott, a magyar fotóművészet szempontjából is értékes anyagok kerültek így a gyűjteménybe. Escher halála után elmentünk az özvegyéhez, és elhoztuk, ami még nála maradt, de a hagyatékból előttünk már többen is válogattak.

Nem gondoltuk, hogy teljes életművének a bemutatása a mi dolgunk lenne. Olyasmit is éreztünk, hogy a fotóművészet nem a mi területünk, ahhoz mi nem értünk, azzal a Fotóművészek Szövetsége foglalkozik. Mi elsősorban a történelemre vonatkozó anyagot, illetve a régi technikákkal készült képeket gyűjtöttük.

A múzeum a munkáséletre vonatkozó dokumentumokat is gyűjtötte, ebbe a privát életen kívül beletartoztak a munkahelyek, gyárak képanyagai is, így jutottunk el például a Láng Gépgyár archívumába, ahonnan nagyon szép negatívanyagot, 13x18-as üveglemezeket hoztunk el. A Láng Gépgyár a század elejétől szisztematikusan dokumentálta a saját működését, a gépeiket, a berendezéseket, és nagyon szép, rendezett archívumuk volt, amit ingyen odaadtak nekünk. Gyűjtöttünk a MÁVAG kolóniában, és egy sor nagyon érdekes helyre jutottunk el, tulajdonképpen mindenhova elmentünk, ahol valami különlegességet találhattunk.

- A két gyűjtemény egyesítése után is a József nádor téren maradtak?

- Egy darabig igen, de ott a Legújabbkori Történeti Múzeumnak nem volt kiállítóhe-lyisége, csak a gyűjtemény, meg az igazgatóság fért el. 1968-ban költöztünk föl a Várba. Először a Szentháromság utcába, a régi budai Városháza épületébe kerültünk, akkor költözött ki onnan a Budapesti Történeti Múzeum. Ott valamivel több volt a helyünk, jobban elfértünk, de messzebb kerültünk mindentől. 1974-ben átköltöztünk a Budavári Palota „A" épületébe, és 1997-ben jöttünk ide, a Nemzeti Múzeumba. Ez volt az első alkalom, hogy beleszólhattunk a helyiségek kialakításába. Korábban, a hetvenes évek elején még hiába is kérték volna a véleményünket, kevés dolgot tudtunk volna javasolni, keveset tudtunk arról, hogy a fényképeknek mi jó és mi nem. Külföldön sem volt még ezzel foglalkozó szakirodalom, ott is csak a hetvenes években kezdtek megjelenni a fényképek helyes tárolásával kapcsolatos kiadványok. Annyi józan paraszti esze már akkor is mindenkinek volt, hogy tudja, a papíranyaggal hogyan kell bánni. Magunktól is okosodtunk, nagy nehezen szereztünk egy párásítót, elzártuk a fűtőtesteket. A nyári meleg ellen nem nagyon tudtunk mit csinálni, de legalább télen nem fűtöttünk a fényképeknek.

Korábban kérdezte, hogy mekkora anyagunk volt: Szakács Margit a Nemzeti Múzeum Képcsarnokából negyven-negyvenötezer képet és negatívot hozott, amiből tízezer volt leltározott. A Legújabbkorinak is körülbelül ekkora, negyven-ötvenezer darabos anyaga volt, ebben eredeti negatívok ugyanúgy voltak, mint dokumentumokról készült másolatok, Révai Dezső üveglemezei ugyanúgy, mint a Vörös Újság példányairól készült reprónegatívok.

Emellett a Legújabbkori Történeti Múzeum is kapott a megszűnt lapok archívumaiból. Ez annyira esetleges volt, nem is tudok benne logikát fölfedezni, nem értem, hogy egy részét miért a Nemzeti Múzeumnak adták, és a másik részét miért a Legújabbkorinak. Talán a Pesti Hírlaptól maradt meg a legtöbb ilyen anyagunk.

- A Tolnai Világlapja archívuma megvan?

- Abból nagyon kevés kép került hozzánk, és az valószínűleg már nem is fog előkerülni.

- És a Béke és Szabadságé?

- Nem, és fogalmam sincs, hogy miért nem. Ugyanígy hiányzik a kisgazda Kis Újság. Logikus lett volna, hogy a Népszava archívuma a Munkásmozgalmi Múzeumhoz kerüljön, de egyszerűen nincs meg belőle semmi, eltűnt. Próbáltam ennek utánajárni, valószínűleg a képanyagot ugyanúgy zúzdába küldték, mint a Szociáldemokrata Párt más anyagait. Ez megint csak a múlt eltörléséhez tartozott. Úgy néz ki, hogy inkább a kevésbé politizáló lapok képanyaga maradt meg, és ez érthető is, ha valaki ismeri a háború utáni korszakot.

Az is lehet, hogy egyszerűen nem volt olyan ember, aki a lap megszűnése után fontosnak tartotta volna, hogy szóljon valamelyik gyűjteménynek. Legtöbbször az volt ennek a módja, hogy a feleslegessé vált archívumot elvitték egy raktárba, ott aztán megrohadt, és amikor már csak penészes papírcsomó, a negatívok esetében szeméthalmaz volt, akkor kidobták az egészet. Nem kell minden esetben szándékosságot feltételezni. A köztudatban máig sincs benne, hogy egy ilyen fotóarchívum is érték lehetne, még a múzeumok szemléletén is akad változtatni való.

A József nádor téren a Fényképtár összes leltározott, majdnem húszezer negatívja elfért egy nagy páncélszekrényben, ami a lép-csőházban állt, ott elég hideg volt, meg is értem, hogy Szikossy meg Horn Emil nem nagyon szerette a negatívokat rakosgatni. A negatívnak viszont jót tett a hideg.

- Mi a különbség aközött, hogy egy anyag leltározott vagy feldolgozott?

- A leltározást múzeumi előírások szabályozzák, az egy magasabb szinten meghatározott anyag, azzal darabra el kell számolni. A feldolgozottságnak különböző szintjei lehetnek. Például Ács Irén nekünk adta a hetvenezer darabos, főleg eredeti negatívokból álló életművét. Ezt nem úgy dolgoztuk fel, mint ahogyan a hagyományos múzeumi anyagokat szoktuk; nincs leltárba véve, mégis a legmagasabb szinten feldolgozottnak számít azáltal, hogy Ács Irén segítségével, a mi szempontjainknak megfelelően, a lehető legtöbb fontos dolgot leírtuk a fényképekről.

Amikor egy képet feldolgozunk, igyekszünk megtudni, hogy ki a szerző, milyen esemény látható a képen. Nagyon fontos, hogy a fényképet megpróbáljuk fotótechnika-történeti szempontból is meghatározni. Szintén fontos a készítés ideje, amit, ha a pontos dátumot nem ismerjük, gyakran meg lehet határozni a viseletből, egy-egy épület állapotából is. Az évek során olyan tudásra tettünk szert, ami nem is annyira a történelem fontos eseményeire vonatkozik, hanem a mindennapok ismeretére. Olyan fajta tudásra, ami semmit nem ér, ha kimegyek ebből az épületből, mert csak itt, csak erre a munkára használható. Nagy szerencse, ha sok ilyen tudás összeadódik, mint nálunk is, ahol kinek-kinek megvannak a maga speciális bogarai.

- Már a hatvanas években is ilyen feldolgozásra törekedtek?

- Igen, és a múzeumi leltárkönyvek vezetése erre kötelezett is minket. Egyébként érdekes, hogy a leltárkönyvek rovatainak a változásai tükrözik a muzeológussal szembeni elvárásokat, azt, hogy mit kell tudnia a muzeológusnak. A fényképnek központilag előírt, igazi, jó leltárkönyve úgy, ahogyan más múzeumi szakterületeknek megvan, még ma sincs, de a Minisztérium már nagyon-nagyon dolgozik rajta. Nekünk már régóta saját leltárkönyvünk van, többször közölték velünk, hogy ez ellentétes a múzeumi nyilvántartási szabályzattal. Tetézi a bűnünket, hogy átadtunk üres leltárkönyveket a vidéki kollégáknak, vagy ők csináltattak maguknak a mi leltárkönyveink mintájára.

- Lehet, hogy aztán ők is továbbadják, úgyhogy terjed, mint egy vírus.

- Reméljük. El is mondtam 1993-ban, a tatai muzeológusi konferencián az előadásomban, hogy mik azok a rovatok, amiknek muszáj a leltárkönyvben szerepelnie ahhoz, hogy egy fényképet meghatározottnak tekinthessünk.

- Elvileg tönkremehetett-e fénykép azután, hogy Önökhöz került?

- Azt kell mondanom, hogy igen, de nem azért, mert a múzeumban rossz helyen volt, hanem mert nem sikerült megállítani a romlási folyamatot. Főleg a sajtófotókkal vannak ilyen problémáink, a gyors hívási folyamat, a túl rövid mosási idő miatt.

- Foglalkoztak-e annak idején a fotók konzerválásával?

- A múzeum restaurátorai a nagyon alapvető dolgokat mindig megcsinálták, annyit, amennyit a papíranyaghoz értettek. Az igazi restaurálási munka csak jóval később, a nyolcvanas években alakult ki, a Fényképtárnak volt elsőként az országban saját, főállású fotórestaurátora, Ormos József, akit mi taníttattunk ki. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepe táján kezdte el Kincses Károly és Flesch Bálint ezeket a tanfolyamokat megszervezni.

- Évente hány darabbal gyarapszik a múzeum?

- Évi több ezerrel. Volt olyan év, amikor ötszázezer kép és negatív jött be a Lapkiadó Vállalattól. Ez megint véletlen dolog volt, Ács Irén szólt, hogy felszámolják a Lapkiadó raktárát, olcsón lehet fémszekrényeket venni. Jalsovszky Katival elmentünk az Izabella utcai raktárba, és láttuk, hogy a szekrények tele vannak negatívokkal. Kérdeztük, hogy ezekkel mi lesz, mondták, hogy majd átrakják papírzsá-kokba, és elviszik valahová. Érdekes, hogy ezek a képek és negatívok akkor már nem nagyon kellettek senkinek, de a felelősséget, hogy odaadják nekünk, senki nem akarta vállalni. Végül mégis megkaptuk, és egy ötszázezres tétel bezúdult a múzeumba.

Hatalmas mennyiségű sajtóanyag van nálunk, borzasztó nagy munka ezeknek a feldolgozása. Százezer kockányi a Szabad Nép (1949-ig Magyar Nap, 56 után Népszabadság) riporterei által 1962 novemberéig készült anyag, ezt még Berecz János adta át a múzeumnak, Keleti Éva közbenjárására. Ezzel az őrült mennyiséggel, amiben csak negatívok vannak és egy beírókönyv, tehát a legfontosabb adatokat ismerjük, évekig dolgozott egy nyugdíjas kolléganőnk. Nyolcezer kockáról másolat is készült, beszereztünk egy Fotovix berendezést, amivel monitoron nézhető a kép, csak az baj, hogy kevés a számítógépünk, és a Fotovixszel összekapcsolt gépen folyik a fényképek adatainak számítógépbe vitele és a szkennelés is, ezért nem tudjuk jól kihasználni. Nincs pénzünk, ezért mindenféle trükkökkel próbálunk újabb számítógépeket szerezni.

- Más intézményekkel milyen volt a kapcsolatuk?

- Más intézmény nem nagyon gyűjtött fényképet. A Szövetséggel kifejezetten jó kapcsolatunk volt, cserélgettünk is, azaz inkább ők adták nekünk oda azokat a képeket, amiket nem éreztek odavalónak. Nekik mások voltak a szempontjaik, például a Balogh Rudolf-hagyatékból kiválogatták azt, ami őket érdekelte, és a többit nekünk adták.

Jó kapcsolatunk van a vidéki múzeumokkal is. Nem emlékszem olyan esetre, hogy rivalizáltunk volna. Ha előbb szereztünk tudomást valamiről, ami más múzeum gyűjtőkörébe is beleesett, akkor mi vettük meg. De nincsenek előjogaink. Aki jobban megnyeri az eladó vagy a leszármazott bizalmát, az tudja a képet megszerezni. Az erőszakosság, a rámenősség nem a mi stílusunk.

- Negatívokat vagy nagyításokat kaptak szívesebben?

- Nagyon érdekes, hogy hogyan változott a szemléletünk és a tudásunk ebben a tekintetben is. Eleinte azt gondoltuk, hogy a negatívok a leginkább eredeti darabok. Ma a műtárgypiacon a vintage kópiának van a legnagyobb értéke, a felvétellel közel azonos időben készült másolatnak, amit a szerző valamilyen módon szignált, vagyis a magáénak elismert. Ráadásul az ilyen fénykép mutatós is, szép, amit ki lehet állítani. Viszont nekünk, akiknek a fényképek dokumentum értéke rendkívül fontos, az eredeti negatív is nagyon értékes. Attól függ, hogy honnan nézzük: egyrészt gyönyörűek Escher Károly eredeti nagyításai, ma már nem is lehetne ezt a minőséget előállítani, ma már nincsenek forgalomban ilyen fotópapírok; másrészt az eredeti Escher-negatívok legalább ennyire fontosak. Ebből is látszik, hogy mind a kettőt egyszerre szeretjük begyűjteni, bár erre természetesen ritkán adódik lehetőség.

- Szakács Margit meddig dolgozott a Fényképtárban?

- 1983-ban lettem az utóda az osztály vezetésében. Már korábban is a helyettese voltam, azt hiszem, ő végig azt gondolta, hogy majd én fogom folytatni a munkáját. Én nem nagyon akartam főnök lenni. A mi generációnk kicsit retardált társaság. Amikor negyvenévesek lettünk, az előttünk járók még az erejük teljében voltak, és mi tudomásul vettük, hogy jobban értenek a dolgokhoz. Nem voltam boldog, hogy nekem osztály-vezetőnek kell lennem. Pedig akkor már negyvenegy éves voltam. Egyébként ez abban az időben merész fiatalításnak számított. Pár évvel később, a nyolcvanas évek második felében főigazgató-helyettest akartak belőlem csinálni, többször is fölkínálták a vezetői állást, de mindig kétségbeesve tiltakoztam ez ellen: én csak ezt akarom csinálni, ez az én szemétdombom, ehhez értek.

Margit máig bejár hozzánk dolgozni. Nagyon jó a személyes kapcsolatunk is, a kertjében rendszeresen, minden évben megünnepeljük a névnapját. Jalsovszky Katival is több évtizede dolgozunk együtt, mi már nem is tudunk összeveszni. Szerencsére úgy alakult, hogy nálunk mindenki szereti azt, amivel foglalkozik. A „közösség" ma nem annyira népszerű szó, de nálunk közösségformáló erő az, hogy azonosak a céljaink, az értékrendünk, legalábbis ami a munkát illeti. Emellett személyes szimpátiák is kialakultak, itt dolgozunk egy teremben, egymás hegyén-hátán, mások talán beleőrülnének ebbe.

- Ma kik a munkatársai?

- Jalsovszky Kati után a következő nagy nyereségünk L. Baji Etelka volt, ő 1981-ben került hozzánk. Két év múlva érkezett Tomsics Emőke, aki Margit tanítványaként már tudatosan készült a Fényképtárba, neki már volt fogalma arról, hogy mire vállalkozik. Jóval később, a kilencvenes évek elején jött Kiscsatári Mariann. Mindegyikük más szemléletű ember, Mariann a kortárs fényképanyagot kezeli, Etelka szakterülete a korai technikákhoz kötődik, Emőkét pedig a századforduló korszaka foglalkoztatja. Cs. Lengyel Beatrix 1995-ben, a Történelmi Képcsarnoktól jött a Fényképtárhoz. 1971-ben a Képcsarnok újra elkezdte a fényképek gyűjtését, és Lengyel Bea ezt az anyagot kezelte. Bognár Katát, aki nemrégiben került hozzánk, már én tanítottam.

- Hol tanított?

- Az ELTE-n, az új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon. Ez a szak még jó pár évig működött az után, hogy mi végeztünk, azután szép csöndben kimúlt. Valamikor a nyolcvanas évek elején Glatz Ferenc élesztette újra, és a szaknak múzeumi anyagismeret címszó alatt volt egy fotográfiával foglalkozó kurzusa is. Ezt akkor Szakács Margit tanította. Közben a Központi Múzeumi Igazgatóságnak volt egy múzeumi szakmunkás-képzése, ahol restaurátorokat, gyűjteménykezelőket képeztek, nekik is kellett tanítani a fényképezéssel kapcsolatos, legfontosabb ismereteket, azt már én kezdtem el tanítani. Margit valamikor a nyolcvanas évek közepe táján átadta nekem a muzeológia szakosokat. 1998 februárjától pedig az ELTE-n tanítom A fénykép mint történeti forrás elnevezésű stúdiumot, ami a Történelem Segédtudományai Tanszék kebelében, kifejezetten a történelem szakosok számára nyújt speciális ismereteket. Van egy olyan megállapodásom a Tanszékkel, hogy ha túl sok hallgató jelentkezik, akkor a magasabb évfolyamosokat részesítem előnyben. Az idén a harmadévesek közül sem fért be mindenki, annyi az érdeklődő. Szinte előjegyzés van a következő félévre.

- Van-e Önnek kedvenc korszaka vagy fényképésze?

- Több is. Szeretem tanítani a korai időszak fotográfiáját, a dagerrotípia, talbotípia, a nedves lemez korát. Szeretem, ahogy rácsodálkoznak a hallgatók arra, amit nem tudnak máshol megtanulni, de látni sem. Azt is érzékelem, hogy ez iránt nagy az érdeklődés. Szeretem a századfordulót, a sajtófotó kezdeteit, a korai riportereket, köztük is az egyik kedvencemet, Müllner Jánost, aki, szegény, mindig háttérbe szorul - mármint az életművét bemutató album megírását mindig eltolja valami aktualitás.

Müllnernek sok képe van nálunk. 1948-ban vásárolta meg a Képcsarnok valakitől - akiről nem sokat lehet tudni, valószínűleg nem családtag volt, inkább egy gyűjtő lehetett - Müllner János és Jelfy Gyula anyagának egy részét. 1987-ben Magyarországon járt Colin Ford, a brit National Museum of Photography, Film and Television akkori vezetője, Korniss Péter kalauzolta mindenfelé, és elhozta őt a mi múzeumunkba is. Colin Ford az élet mindennapi pillanatait megörökítő képeket keresett. Megmutattam neki ezt-azt, és lassan kiderült, hogy leginkább Müllner képei érdeklik. Szintén nálunk szeretett bele az Érdekes Újság Háborús Albumába, a lap első világháborús harctéri pályázatának anyagába, az ő válogatásából 1987-ben nyílt is egy kiállítás Bradfordban.

Addig is tudtam, hogy Müllner jó fotós, de az én szememet is Colin Ford nyitotta ki; úgyhogy az a Műcsarnokban 1989-ben megrendezett kiállítás abszolút az ő érdeme volt: Müllner Jánost Magyarországon Colin Ford fedezte fel, és azt is látta, hogy Magyarországon abban az időben világszínvonalú sajtófotó és képes sajtó volt.

Jalsovszky Katalin

- Fiatal korában került-e kapcsolatba a fényképezéssel?

- Nem, én az ötvenes években nőttem fel, és akkor, legalább is az én környezetemben elég kevés embernek volt fényképezőgépe. A családunk elég rossz körülmények között élt, rokonaink nagy részét kitelepítették, és apám, aki gépészmérnök volt, nagyon keveset keresett. Egész gyerekkoromban egyetlen amatőr fénykép készült rólam, s a Mosoly Albumához sem vittek el fényképeztetni.

- Kevesebben fényképeztek akkor, mint a két háború között?

- Egzakt választ erre senki nem tudna adni, de a gyűjteményünkben igen sok privát fényképet találunk a harmincas évekből, az ötvenes évekből viszont alig akad. Ennek igen egyszerű oka lehet: a privátfényképezés a polgári életformához kötődött, a polgári osztály viszont az ötvenes évekre szinte eltűnt. Oka volt ennek persze az általános nyomor is: kevesen engedhettek meg maguknak költségesebb hobbit.

1956 után azonban, az életszínvonal emelkedésével ugrásszerűen megnőtt a fényképezők száma. Ekkor kezdett el édesapám is fotózni, igen jó portrékat készített. A VEGYTERV-ben dolgozott tervezőmérnökként, főként a családot és saját kollégáit fényképezte. Előszeretettel fényképezett csinos, fiatal nőket, ebben esztétikai örömét lelte. A lakásában kis műtermet rendezett be. Kollégái szívesebben mentek hozzá fényképet csináltatni, mint a Főfotóhoz, vagy egy kisiparoshoz, hiszen ő jobban ismerte őket, sok időt és figyelmet szentelt a felvételek elkészítésére. Fekete-fehér képeiből jól lehetne rekonstruálni az 1960-as, 70-es évek divatját: sok modellje fél ruhatárát magával vitte a fényképezkedéshez: a bikinitől az abroncsos szoknyáig és a kiskosztümig. Eleinte csupán kedvtelésből fotózott, de azután ahogy bővült a „vevőkör", ez a tevékenysége jövedelem-kiegészítésül is szolgált.

- Ön az érettségi után rögtön az egyetemre ment?

- Helyhiány miatt előfelvettként kerültem az ELTE magyar-történelem szakára. Ez azt jelentette, hogy az egyetem előtt egy évig dolgoztam egy irodában. Az egyetemen kiderült, hogy a magyar-történelem szakos tanárokkal Budapesten Dunát lehet rekeszteni, ezért harmadévben elhagytam a magyar szakot, helyette az újkori történeti muzeológiát vettem fel. Negyed- és ötödéves koromban az egykori Legújabbkori Történeti Múzeumba kerültem gyakorlatra, dolgoztam a zászlógyűjteményben, majd Szakács Margit és Stemler Ica mellett a Fényképgyűjteményben. Megtetszett a múzeumi munka, és különösen az intézményben uralkodó légkör. Kis egyetemista lányként áhítattal bámultam a múzeumban dolgozó „felnőtteket", és igen megtisztelőnek éreztem, hogy velünk, gyakornokokkal egyenrangú félként bántak. Ezért az egyetem elvégzése után ide szerettem volna kerülni. Más választásom nem is igen lehetett, Budapesten egy frissen végzett humán diplomás számára ekkor kevés álláslehetőség adódott. Nagy szerencsém volt, hogy végül is az egyetem támogatásával valóban sikerült a múzeumban elhelyezkednem, és azóta is, tehát 1968 óta megszakítás nélkül itt dolgozom.

- Szakács Margittal milyen viszonya volt?

- Margit nagyon jó vezető volt, igazságos, higgadt, megfontolt, s nem utolsó sorban kellemes, kitűnő ember. Vele szinte mindnyájunknak baráti a kapcsolata. Lassan huszonöt éves hagyomány, hogy minden évben az ő lőrinci kertjében ünnepeljük a Margit-napot.

- Ön szerint Szakács Margit szaktekintély volt?

- Előttünk mindenképpen, de azt hiszem, hogy a házon kívül nem sokan ismerték. Az egész szakma gyerekcipőben járt még, csak mostanában nőtte ki magát. Margit nagyon hozzáértő ember volt, aki tudta, mit akar. Amikor felmerült, hogy lassan nyugdíjba vonul, oktatni kezdett minket. Hetente tartott órákat, s elmondta azokat a fontos szakmai tapasztalatait, amelyeket írásban sehol nem olvashattunk. Később Stemler Ica ezt a fotótörténeti vonalat vitte tovább; nekem másként alakult a tevékenységem, a szoros értelemben vett gyűjteményi munkán kívül inkább a fényképek publikálásával foglalkozom. Az utóbbi évtizedben Tomsics Emőkével közösen több szép történeti fényképalbumot állítottunk össze, de kisebb munkákat is szívesen csinálunk közösen. Például John Lukács Budapest 1900 című, nagy sikerű könyvéhez, Hanák Péter Kert és Műhely című tanulmánykötetéhez mi készítettük a képmellékletet. Állandó munkatársként mi állítjuk öszsze a Gerő András által szerkesztett Budapesti Negyed című tudományos folyóirat illusztrációját.

1992 óta a Rubicon című történelmi folyóirat egyik képszerkesztőjeként is dolgozom. Kedvvel végzem ezt a munkát, mivel a lap főszerkesztője, Rácz Árpád nagyon nagyra értékeli a fényképeket, és igen jó szeme van a válogatáshoz.

- Eleinte mivel foglalkozott a Fényképtárban?

- Kezdőként természetesen minden felmerülő aprómunkával, de rögtön kaptam gyűjteményt is. A Fényképtár hatalmas anyaga ugyanis gyűjteményrészekre tagolódik: van portré-, csoportkép-, városkép- viselet és eseménytörténeti gyűjtemény. Ez utóbbi - amely számszerűleg a legnagyobb - tematikai és kronológiai egységekre oszlik. A gyűjteményrészeket egy-egy muzeológus önállóan kezeli. Fényképtári pályafutásomat a magyar eseménytörténeti gyűjtemény 1945 utáni időszakával kezdtem, majd több, mint tíz éven át kezeltem a nemzetközi gyűjteményt, és néhány évig a Horthy-korszak anyagával is foglalkoztam. Később ismét oda kerültem, ahonnan elindultam: az 1945 és 1956 közötti gyűjteményrész kezelője vagyok.

A nemzetközi gyűjtemény zömét a két világháború közötti nagy külföldi sajtóügynökségek, a Keystone, az Associated Press, a Wide World Photo, az Atlantic eredeti felvételei teszik ki, ezek a képek a Képes Pesti Hírlap, a Pesti Napló és Az Est megmaradt sajtóarchívumából származnak. Fantasztikus képanyagunk van az egyes országokról, de például a második világháborúról, az 1938-as kínai-japán háborúról, a spanyol polgárháborúról vagy a Népszövetségről. Ez a gyűjtemény egyedülálló érték, az egykori kelet-berlini Museum für Deutsche Geschichte munkatársai is tőlünk gyűjtöttek képeket a hitleri Németországról.

Az 1970-es években a kedvenc témám a spanyol polgárháború volt. Elkezdtem módszeresen látogatni a nemzetközi brigádok egykori magyar önkénteseit, s tőlük a rengeteg fotón kívül nagyon sok iratot, tárgyat és egyéb emléket is gyűjtöttem. A „spanyolosok" nem díszveteránok voltak, hanem többségükben igazán bátor emberek, akik ideáljaikért képesek voltak vásárra vinni a bőrüket. Az 1945-ben hazatértek közül pedig többen megjárták a Rákosi-korszak börtöneit is. Ezért általában nagyon is kritikusan szemlélték a „létező" szocializmust, így számomra a velük való foglalkozás egyben kitűnő politikai iskola volt. A magyar vonatkozású spanyol polgárháborús fényképekről két katalógust is készítettem. Nem mondhatnám, hogy ez a munka az érintetteken és néhány szaktörténészen kívül bárki mást is érdekelt volna, de nem érzem feleslegesnek.

- Révai Dezsőre hogyan emlékszik?

- Kemény, szigorú, fiatalkori politikai ideáihoz mereven ragaszkodó ember volt. Ezzel együtt kedveltük egymást, s nem kerültem olyan helyzetbe, hogy politikai vitákba kellett volna bocsátkoznom vele. Másrészt nem is ez volt a dolgom, hanem a fényképeiről kellett mindent megtudnom. A frontokon keveset fényképezett, képeinek többsége a kiképzőtáborokban, pihenőkben, kórházakban, a hátországban, majd franciaországi internálótáborokban készült.

- Dokumentálható-e teljes egészében a spanyol polgárháború?

- Mivel nem csak köztársasági, hanem a francóista oldalról is vannak fényképeink, a háborút két nézetből mindenesetre be lehet mutatni. De azt kétlem, hogy a teljes valóság feltárható lenne valaha is, hiszen a mélyben titkos háború is zajlott, amelyet a szovjet elhárítás és a Komintern vívott, saját embereik ellen is. Gerő Ernő szerepe is sötét, a Komintern képviselőjeként állítólag igen sok embert végeztetett ki Spanyolországban.

- Mit kell csinálnia egy gyűjteménykezelőnek a gyűjteményével?

- A gyűjteménnyel körülbelül a következőket kell tenni: gyarapítani, tudományosan feldolgozni, leltározni, raktározni, az állagvédelmet biztosítani, kutatási segédleteket összeállítani, kiállítást rendezni, a kutatókat kiszolgálni. Ezek a feladatok egyenrangúak, de talán az egyik legérdekesebb és legfontosabb feladat a fényképek meghatározása, feldolgozása. A gyűjteménybe kerülő fényképeken nem mindig szerepel minden lényeges adat, pedig egy fénykép csak akkor szolgálhat igazán történeti dokumentumként, ha pontosan felderítünk minden információt, amit a kép hordoz, vagy ami a képpel kapcsolatos. A dokumentum-fénykép - ellentétben a művészi fotográfiával - nem beszél önmagáért, hanem meg kell, és meg is lehet szólaltatni. Ehhez ismerni kell a korszak történelmét, olvasni kell a szakirodalmat. Sok fogódzót adnak a képes újságok, napilapok, memoárok, a nehezebb esetekben a kortársak visszaemlékezése segít. Egy példát szeretnék erre felhozni: a Fénnyel írott történelem című könyvünkben közöltünk egy első pillantásra talán kevéssé érdekes képet, egy paraszti udvaron többen ládákat, batyukat rakodnak egy szekérre, néhányan pedig álldogálva nézik őket. Ha azonban tudjuk, hogy a felvétel 1946. márciusában készült, és egy békásmegyeri sváb család kitelepítését ábrázolja, már másként tekintünk rá. Ennél részletesebb információkat csak úgy kaptam a képről, hogy hosszas utánjárással sikerült megtalálnom Békásmegyeren azt a már nyolcvan fölött járó idős sváb embert, aki a képen háttal állva - fiatal gyerekként - éppen egy batyut segít feltenni a szekérre. ő elmesélte, hogy a felvétel március 5-én készült, egy rokona, Balázs Ferenc gazdálkodó Kőbánya utca 80. szám alatti portáján, aki feleségével és négy gyerekével kényszerült elhagyni az otthonát. A gazda a kép jobb szélén áll, és betegen támaszkodik a falhoz, előtte a felesége, mögöttük, kalapban, a kitelepítést ellenőrző hivatalnok. A szekérre csak meghatározott mennyiségű ingóság, ágynemű, élelmiszer kerülhetett fel, hiszen a kitelepítettek hátrahagyott javait elkobozták. A kitelepítetteket szállító marhavagonok a régi békásmegyeri HÉV-állomásról indultak, s hat nap múlva érkeztek meg a végsőkig kimerült, hazájukból elűzött emberekkel Baden-Württenbergbe. Ha mindezt tudjuk a felvételről, csak akkor érezhetjük át a jelenet drámaiságát.

A muzeológusi feladatok közül az egyik leglátványosabb a kiállítások rendezése. A munkába lépésemtől kezdve sok kiállítás létrehozásában vettem részt, később jó néhányat rendeztem önállóan is. Ezek között persze akadt elég aktuálpolitikai „nemszeretem" feladat, de jó néhányat nagy ambícióval csináltam, és ma is vállalnám.

Részt vettem az állandó munkásmozgalom-történeti kiállítás munkálataiban is. Ez a kiállítás a szovjet, a bolgár, a szlovák, vagy az NDK-beli kollégáknak sok szempontból nem tetszett. Revizionistának tartottak minket, mivel bemutattuk a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalmat is, amelyek, ugye, nem voltak elég „forradalmiak". Csodálkoztak azon, hogy a tablókon együtt szerepelt Rákosi Mátyás, Rajk László és Nagy Imre. A Szovjetunióban az volt a divat, hogy a koncepciós perek áldozatainak a képeit egyszerűen eltüntették, kiretusálták a történelemből. Az orwelli víziót valósították meg: akiket megöltek, azok a kiállításokon sem létezhetettek.

A Kun Béla-centenárium 1986-ra esett, amikor már kezdett eresztékeiben recsegni-ropogni a szovjet rendszer. Kivittem egy centenáriumi kiállítást a moszkvai Lenin Múzeumba, és azon természetesen ott volt Kun Béla utolsó fényképe is, oda is írtuk a kép alá, hogy őt letartóztatták, ismeretlen körülmények között meghalt, azután rehabilitálták. A múzeum igazgatónője úgy üvöltött velem, hogy rezegtek az ablakok: hogy képzeljük azt, hogy mi ezt leírjuk, a szovjet népnek ezt nem kell megmutatni! A magyar követségről odajött egy fiatalember, próbáltam neki megmagyarázni, hogy ha ezt a tablót levesszük, akkor nem derül ki, hogyan halt meg Kun Béla. Legyintett, ugyan, nem számít. Ahogy a szocialista táboron belül Magyarország lehetett a legvidámabb barakk, úgy a magyar múzeumok is kiríttak a szocialista országok gyűjteményei közül.

1984-ben került sor a Fényképtár első önálló kiállítására. 1987-ben A fotográfia első száz éve Magyarországon címmel rendezhettünk igazán reprezentatív kiállítást a múzeum aulájában. Itt aztán igyekeztünk gyűjteményünk minden kincsét a világ elé tárni. Sokak számára okozott meglepetést, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum milyen fotótörténeti értékeket őriz. 1988-ban ősfényképek címmel rendeztem Szakács Margittal együtt egy szép dagerrotípia kiállítást. A közönségnek a legjobban az a kis intim sarok tetszett, ahol a falba épített sztereónézőkön keresztül színezett sztereóakt dagerrotípiákban lehetett gyönyörködni.

Nálunk igen kiterjedt a kutatószolgálat is, évente három-négyszázan keresik fel a gyűjteményt. Szeretjük a kutatókat, s büszkék vagyunk rá, hogy ők is szívesen járnak hozzánk. Arra törekszünk, hogy a témájukhoz a lehető legjobb képeket megtalálják, és sokszor annál többet is megteszünk, mint ami papírforma szerint a kötelességünk lenne. Ez a többletmunka azonban megtérül: sok kutató, aki egy-egy téma szakértője, segít nekünk a képek meghatározásában, vagy éppen a gyűjteményünk gyarapításában. A kutatószolgálatnak van azonban egy igen fájó pontja: mivel a hatalmas anyagnak csak kicsiny hányadáról van fényképes leírókartonunk, a számítógépes feldolgozásnak pedig nagyon az elején tartunk, a kutatók az eredeti képeket forgatják. Igaz ugyan, hogy a képekkel kesztyűs kézzel bánunk, s ezt szó szerint kell érteni, mindenki csak teljesen tiszta cérnakesztyűvel nyúlhat a fényképhez. (A kesztyűket magunk mossuk, kéthetente más-más kolléganő viszi haza, a múzeum ugyanis egyelőre nem tudja intézményesen megoldani a problémát.) A tökéletes megoldás persze a teljes gyűjtemény digitalizálása lenne, az eredeti felvételeket nem kellene mozgatni, a kutatás számítógépen történne.

- A rendszerváltás után hozzáférhetővé váltak-e az addig kevéssé ismert anyagok?

- Inkább úgy mondanám, hogy a gyűjtés számára nyíltak meg új csatornák. Például ugrásszerűen gyarapodott az 1956-os gyűjteményünk. Meglepett, mennyien őriztek és őriznek ma is a forradalom időszakában készült felvételeket. Nemcsak a külföldi fotóriporterek vagy az MTI fotósai fényképeztek, hanem nagyon sok magánember is. Sokan érezték úgy, hogy „a Történelmet" örökíthetik meg. Aki csak tehette, lefényképezett magának emlékbe egy kilőtt harckocsit, egy felborult villamost, egy kiégett házat, egy utcai sírdombot. November 4-e után azonban rengeteg kép eltűnt. Egy részét a megtorlás elől Nyugatra menekülők vitték magukkal, más részét a hatóságok kobozták el, és rengetegen megsemmisítették a filmjeiket. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen egy ilyen fénykép birtoklása bűncselekménynek, ellenforradalmi dokumentum rejtegetésének számított, s a legjobb esetben is több évi börtönbüntetés járhatott érte.

Köztudott, hogy az „ellenforradalmárok" elleni perekben a forradalom idején készült fényképeket bizonyítékként használták, s olvastam olyan esetről, amikor fénykép szolgált a halálos ítélet alapjául. Akadtak azonban merész emberek, akik elrejtették a felvételeiket, s csak a rendszerváltozás után vették elő ismét. Sokan tértek haza külföldről, és hazahozva képeiket, a múzeumnak ajándékozták. Viszont még 1990-ben is előfordult, hogy valaki nem merte közvetlenül nekünk eladni az egyébként ragyogó, izgalmas amatőrképeit, amelyeken nagyon sok új helyszín, más fényképen eddig nem látott utcai jelenet is feltűnik. Ezek a fényképek kerülő úton jutottak el hozzánk, és máig sem tudom, hogy ki készítette őket.

- Kaphatnak-e például a Szovjetunióban megnyitott archívumokból magyar vonatkozású képeket ?

- Nem tudom, ezt eddig nem volt alkalmam kipróbálni. Elvileg bizonyára, de egyszerűen nem érünk rá új kapcsolatokat kiépíteni.

A rendszerváltozás után jutottunk hozzá egy különösen értékes anyaghoz. Még korábban, 1984-ben megkaptuk a Szabad Nép, illetve a Népszabadság negatív archívumának 1962-ig terjedő részét. Ebből az ötvenes években a Belügyminisztérium kiemelt minden bűnügyi, illetőleg rendőrségi vonatkozású anyagot. Ezek a kiemelt képek - köztük soha nem látott riportfotók a Magyar Közösség-perről, a Pócspetri-ügyről, a Mindszenty-perről - később visszakerültek hozzánk a Bűnügyi Múzeumtól.

Nincs nyoma azonban egy igen értékes anyagnak, amely szerintem szinte bizonyosan létezett. A Szabad Nép fotó-archívumának nyilvántartó füzetébe a forradalom előtt beérkező utolsó negatívot 1956. szeptember 7-én jegyezték be, azután 14 üres lapot találunk, majd a regisztrálás 1957. január elsejével folytatódik. Ezek az üres lapok jelentenek valamit. Ha a füzetben a szeptember 7-i bejegyzést közvetlenül követné a januári, nem jutnék arra a következtetésre, hogy a füzetet vezető adminisztrátor azért hagyta ki az üres lapokat, mert oda a forradalom napjai alatt készült riportokat akarta beírni. Ezért azt gondolom, hogy a lap fotósai fényképeztek a forradalom napjaiban, de a képeket vagy már nem merték leadni, vagy esetleg a hatóságok elkobozták, mint ahogyan az a Néphadsereg című lapnál Ács Irén fotóival történt. Talán ezek is előkerülnek egyszer.

- Nem próbálnak idős fotósokat megkeresni, hogy az ilyen dolgokra fény derüljön? Vagy ez nem fér bele a gyűjteményi munkába?

- Bele kellene hogy férjen, még sincs rá elég időnk. Hozzá tartozna a munkánkhoz, de mégsem módszeresen végezzük. Sok a munkánk, és szerintem kevesen vagyunk. Ha látná, hogy a raktárunkban mennyi feldolgozatlan anyag van ...

- És egyre több lesz?

- Egyre több, mert még mindig nagyon sok minden kerül hozzánk. A megsemmisítés elől mentettük meg a Lapkiadó Vállalat csaknem teljes negatív archívumát. A Képzőművészeti Kiadó Kft. pár éve egy hatalmas negatív és dia anyagot adott át. Hozzánk került letétbe az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének az 1880-as évektől az 1940-es évekig gyűjtött, nagyszerű tájképeket, városképeket, néprajzi felvételeket tartalmazó hatalmas képanyaga. Amióta nem Munkásmozgalmi Múzeumnak hívnak bennünket, és a Fényképtár a Nemzeti Múzeum része lett, egyre többen ajándékoznak nekünk képeket. Ezt nehezen bírjuk erővel. Több ember, több számítógép és sokkal több pénz kellene.

- Egy kicsit ciki volt a Munkásmozgalmi név?

- Voltak akiknek igen, másoknak nem. Egy munkásmozgalomban részt vevő ember számára büszkeség volt, hogy fényképeit, személyes emlékeit a múzeumnak adhatja. Akik nem szerették a Kádár-rendszert, akár a régi szociáldemokraták, akár az úgynevezett keresztény középosztályhoz tartozó emberek, természetesen bizalmatlanok voltak velünk. Persze furcsa ellentmondás volt, hogy egy Munkásmozgalmi Múzeum elnevezésű intézmény például arisztokrata személyek portréit is gyűjti.

- Van-e kedvenc témája?

- Harminc év alatt nagyon sok, egymástól meglehetősen távol álló témával kellett foglalkoznom, ezért nincs egyetlen kedvencem. Az esetek többségében mindig az bűvöl el, amit éppen csinálok. Kezdő muzeológus koromban például sokat foglakoztatott az 1950-es évek hivatalos fotográfiája. Rácsodálkoztam arra, ahogyan a politika a fotográfiát is maga alá gyűrte, talán még inkább, mint a többi művészeti ágat. Az 1950-es évek fotóesztétikai cikkei nagyon szépen megírják, melyek a szocialista realista fotográfiával szembeni követelmények: a fotós ne csak a „meglévőt" fényképezze, hanem a „kívánatost", ne csak lásson, hanem láttasson, ne csak a jelent, hanem a jövőt is ábrázolja! Iszonyúan hamis fotók keletkeztek ezzel a szemlélettel, amely szinte minden képen rajta van, az üzemi riportokon ugyanúgy, mint az utcán vagy lakásokban készült zsánerképeken. Ezek a fényképek még csak köszönő viszonyban sem voltak a való élettel. Hiába keresnénk riportokat az áruhiányról, a nyomorról, a drágaságról, a kitelepítésről, az internálótáborokról. Ilyen témák megörökítése józan eszű embernek eszébe sem juthatott. Az állami alkalmazott fényképész, ha meg akarta tartani az állását, olyan fényképet készített, amilyet elvártak tőle, a kevesek, akik megmaradtak magán kisiparosnak, igazolványképeket, esküvőket, csecsemőket fotóztak. Az 1960-as évek fotóin azonban már szépen nyomon lehet követni, ahogyan a liberalizálodó kulturális légkörben a fotográfia is kigyógyult a szocialista realizmus nevű betegségből.

Tavaly a Magyar Nap című, 1947 és 1949 között megjelent képes napilap gyűjteményünkben lévő archívumából válogattam ki mintegy száz Budapesten készült zsánerképet, amiket azután a Magyar Fotográfusok Háza mutatott be. Nagyon kedves munka volt ez, mert a fővárosnak olyan arca tárult fel előttem, amelyet eddig még nem nagyon ismertem. A képek egy nagyon szegény, de élni vágyó város dokumentumai, két történelmi vihar, a háború és a kommunista diktatúra közötti szélcsendben. A kiállításnak meglepően nagy közönségsikere is volt: az idősebb látogatók saját múltjukat látták viszont a képeken, a fiatalabbak a szüleikét, nagyszüleikét keresték. Ezt a kiállítást azután Párizsban is bemutatták, a magyar kultúra évének keretében.

Az utóbbi években több fotóalbumot állítottunk össze Tomsics Emőkével, és mindegyik munkát egyformán szerettem. A könyveink többségénél a képeket publicisztikai, szépirodalmi szövegek kísérik. Úgy gondoljuk, hogy a képek érzéki, vizuális hatását a szövegek gondolatisága felerősíti, és ez fordítva is igaz. Így a kép és a szöveg együtt ad igazi élményt a korszakról.

Az első, Emőkével közösen készített albumunk, a századforduló Magyarország városait bemutató A tegnap világa 1992-ben jelent meg. Akkoriban ébredtünk rá, hogy a magyar könyvkiadásban hatalmas űr tátong, ugyanis addig alig jelent meg régi fotográfiákat közlő történeti témájú képes album, míg tőlünk nyugatabbra évtizedek óta virágzott ez a műfaj. Holott a lehetőség nálunk is adva volt, a múzeumok gazdag gyűjteményében ott voltak a képek, „a dobozba zárt történelem", csak éppen a világ elől elrejtve. Ekkor kezdtünk el hosszú távon gondolkodni, és az eltervezett képes albumok közül jó néhányat, a Császári Bécs - királyi Budapest, a Budapest világváros vagy a Volt egyszer egy Magyarország címűeket sikerült is megvalósítanunk.

Számomra azonban máig is az első munkánk, a városkép kötet a legemlékezetesebb. Az ország legtöbb kis és nagy múzeumában sikerült kutatnunk. Eljutottunk a szomszédos országokba is: Pozsonyban, Komáromban, Kassán, Besztercebányán, Túrócszentmártonban, Újvidéken, Versecen is gyűjtöttünk képeket a könyvhöz. Persze mindenütt akadt magyar kolléga, aki segített nekünk. Sajnos Erdélybe nem tudtunk elmenni, viszont igen gazdag erdélyi városképanyagot találtunk a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természetföldrajzi Tanszékén. Nagyszerű dolog volt új, számunkra addig ismeretlen értékekre bukkanni, olyan érzés ez, mint amikor az aranyásó aranyrögre akad. Másik élményünk a muzeológus kollégáknak a munka során megtapasztalt előzékenysége, igazi segítőkészsége volt. Addig is jó kapcsolatunk volt a vidéki múzeumok többségével, de ez a munka a viszonyt még szorosabbá tette.

Amikor Gerő Andrásnak és Pető Ivánnak a Kádár-korszakot bemutató képeskönyvéhez válogattuk a képeket, élvezetes volt az 1960-as éveket bemutató fotográfiák közé beásni magunkat, és a gyűjtés közben olyan kortárs művészek munkáiból válogatni, mint amilyen Benkő Imre, Korniss Péter vagy Urbán Tamás.

- Honnan lehet tudni, hogy hol milyen kép van?

- Főként a személyes kapcsolatok révén. Az 1970-es, 80-as években szinte évente rendeztek muzeológus konferenciákat, ahol a legkülönfélébb témájú előadásokon kívül a baráti beszélgetések voltak a leghasznosabbak, sokszor ott derült ki, hogy milyen képért hová érdemes menni. Máskor véletlenszerűen jut hozzánk értékes kép, vagy egy ismerős ismerősének az ismerőse révén. Amióta a fotó kereskedelmi forgalomba került, rendszeresen vásárolunk a régiségboltokban, antikváriumokban és az árveréseken.

- Amikor a Fénnyel írott történelem című albumot szerkesztették, a Fényképtár anyagának gondolom, csak a töredéke kerülhetett a könyvbe.

- Annyira apró töredéke, hogy az százalékban kifejezhetetlen. A könyv szerkesztésénél kettős célunk volt: megmutatni a gyűjteményünk legjavát, s ezen keresztül bemutatni a magyar történelmet. Ezért talán a képek válogatása volt a legnehezebb feladat. A sokszorosa jött össze annak az anyagnak, ami később a könyvbe belekerült. Azután a könyv szerkesztőiként előbb Stemler Icával ketten, több lépcsőben szelektáltunk könyörtelenül, végül, utolsó stációként a kötet tervezőjével, Zigány Edittel közösen. Ez persze nem ment viták és kétségek nélkül, de javára vált a könyvnek a többféle ízlés, többféle nézőpont.

Úgy tűnik, a könyv találkozott a közönség érdeklődésével, mert elfogyott, és karácsonyra megjelenik a második kiadása is.

Bacskai Sándor

* Teljes képaláírások:

Írni-olvasni tanítják a sebesült katonákat avval a még az 1940-es években is alkalmazott módszerrel, amely szerint a betők alakját kézzel is mutatják. Müllner János felvétele

VI. György angol király leányaival, Margit hercegnővel és Erzsébet trónörökösnővel. London, 1939. Wide World Photos

Berlin lakossága ujjongva üdvözli a németek által elfoglalt Párizsból hazatérő Hitlert. 1940. július 9. Presse-Bild-Zentrale Braemer & Güll

Joseph Patrick Kennedy az Amerikai Egyesült Államok londoni követe családjával londoni otthonuk kertjében. Elöl Edward, jobbszélen Robert. 1938. Wide World Photos

Az SZKP vezetői a Lenin mauzóleum mellvédjén az októberi forradalom 19. évfordulóján tartott katonai parádén. Fent, jobbról balra: Kalinyin, Kaganovics, Sztálin, Molotov, Rudzutak, Andrejev, Csubar, Hruscsov, Meslauk. Lent: Bugyonnij, Jegorov, Vorosilov és Tuhacsevszkij. 1936. november 7. Szojuzfoto - Kiszlov

A mezőtúri Haladás TSZCS ifjúsági brigádja a lenföldön végzett gyomtalanító munka után beírja a munkaegységeket a brigádnaplóba. 1951. Magyar Fotó felvétel