SÁRA SÁNDOR INDIAI KÉPEI

„Én úgy vagyok, hogy már százezer

éve nézem azt, amit meglátok hirtelen."

József Attila

Méltó ez a szentendrei, hatalmas kiállítási tér a voluminozus fényképanyaghoz és méltó e fényképfelvételekhez, foto-szekvenciákhoz B. Müller Magda installációja is! A harmincas években írta le József Attila: „Már kétmilliárd ember kötöz itt..." Ma Földünkön több, mint öt milliárd ember él, és ebből 1 azaz egy milliárd ember Indiában él!

Sára Sándor fotográfiáinak intenzív inspirációs előterében megjelenik, megmutatkozik, sőt, egy-egy fotón már-már fájdalmas „nárcizmussal": megéled bennünk, nézőkben, az európai ember számára mindíg rejtélyes keleti világ, a hatalmas indiai szub-kontinens: a maga tomboló, tékozló trópusi színeiben, óceáni és magashegyi fényeiben, tűző sugaraiban, világvégét idéző naplementéiben. Akár a velünk szembenéző prófétai, „ószövetségi" szakállas férfiportrék sorozatával nézünk farkasszemet, akár az indiai nők és mezítelen gyerekeik édeni szépségében gyönyörködünk el: ellenállhatatlanul ragad el magával minket a Sára Sándor fotográfiái által hozzánk közvetített ősiség, időszámítás előtti, történelem előtti világ számunkra, európaiak számára régen és végleg el- és letűnt világa! A portrék sorát olykor megszakító: megdőlt, ó-szentélyek faragott kapuit, időtlen templomok romjait látva, elmerenghetünk: mennyi elmúlt élet, szépség, szenvedély, fájdalom, halál járt már ezen a Földön mielőttünk!

Ebben a valamikori hatalmas szentendrei malomtérben mintegy 280 Sára-fotót láthatunk. Ezek egy része szinte filmi szekvenciákban lett fölvéve az alkotó által. Ezt a tudatos koncepciót híven követi a roppant anyag installációja, kompozíciója. Jól tudjuk, hogy a fotózás, különösen a sajtófotózás, de a művészi fotózás is - amilyen Sára Sándoré - természeténél fogva igen alkalmas a manipulációra. Sára India-fotói manipuláció nélkül, bátran, frontálisan és noha a fotó technikájával, mégis festőien, egy festőművész igényével, türelmével és tálentumával tárják a szemünk elé a mindennapi Indiát!

Egy teljes falon - éppen ott, ahol a művész maga is hanyatt fekszik egy werkfotón -, a földre terített gyékényen, lepedőkön pihenő, alvó férfiakat ábrázoló fényképeken láthatjuk az ősi, az örök, ázsiai sziesztát! Mivégre is kelnének fel?! Ezek a felvételek eszünkbe juttatják a Szomorú Trópusok című könyvet. Az asszonyok, a leányok nem alszanak napközben, nem sziesztáznak, mosnak és hitvány ruhákat teregetnek száradni, gyermeket tartanak karjukon, és gyermekek hada követi őket.

Sára férfi- és női portréin megjelenik az ősi indiai rasszok minden típusa. A turbános férfiak, a színes kendőkkel betakart fejű leányok és asszonyok oly messziségből, olyan ősiségből néznek Sára Sándor objektívjébe, hogy a fénykép nézője szinte beleszédül, és az a szenzációja támad, hogy ilyenek, csakis ilyenek lehettek ősanyáink és ősatyáink!

Egy ifjú leányzó a fényképezőgép elől kezével takarja, rejti el arcát: ezzel a mozdulattal nemcsak az arcát, szeme fényét, hanem múlt évezredeket is eltakar, mintegy magába rejt előlünk - akarva, nem akarva!

Földre terített gyékényeken szőnyegeket, szöveteket, selymeket és olcsó ékszereket árusító cigányasszonyok: orrlyukukban karikát viselnek, nyakukban temérdek színes füzért és láncot, a törzsi társadalom szintjén megállt élet jeleiként. De ajkukat a koldus szegénységében is: hozzánk elérő mosolyban örökítette meg a fényképezőgép.

Igen találóan indította a művész képeinek kiállítását József Attilától vett mottóval! Egy másik József Attila sor is e fényképek alá követeli magát: India a szépség koldusa! Fiatal leányok, asszonyok, gyermekek arcáról készített Sára-fotókon megjelenik az Indiában egymással keveredett rasszok különleges szépsége, mintegy szépség-tartalékát képezve az emberiségnek, azon időkre, amikor fehér emberek - egyre gyérebb szaporulatuk okán - nem fognak létezni a földön!

A számtalan virtuóz művészfotó közül - számomra legalábbis - az egyik legszebb és „legősvilágibb" annak az asszonynak a képe, aki a feje fölé tartott szitával gabonát vagy rizst szelel! Mintha tenné, művelné ezt ez az asszony évtizedek óta: ugyanígy és tenni fogja még sokáig: ugyanígy!

Egy fotón föltűnik Csontváry Öreg halász című festményének hasonmása! A városok peremén készült felvételeken, az objektívvel szembeforduló felnőtt - és gyermek - arcok hátterében megjelenik a maga menthetetlennek látszó tömegével: India szegénysége, az éhség, a járványok kínzó, kegyetlen képe. Itt nincs idill! Itt nincs illúzió! Hiszen a koldusbotok nem virágzanak ki!

Talán a legszebb, a legdrámaibb fotók közé sorolom a halászokról, a nyomorúságos halászkunyhókról, a hal- és kagylóárusokról, a széjjel szakadt hálókat újra csomózó csaknem mezítelen férfiakról készült sorozatot. Lehet, nagyon is meglehet, hogy az indiai emberek imája nagyon hites és erős, mégsem a megváltást, hanem a megtisztulást és a túlélést célozza az ő fájdalmas, néma fohászuk. A Sára Sándor által lefényképezett fényes gyermekszemek fényében, minden sújtó szegénység, nincstelenség ellenére: ott van a remény is, a viruló szépség, az életerő.

Végezetül még szólni szeretnék a virtuóz tájképekről, amelyeken a művész szinte a lehetetlent ábrázolta: a trópusi naplementék láva izzású sugarait, a tűzhányóknak tetsző felhőket, az óceán félelmetes besötétedését, talán azzal a vággyal és üzenettel, hogy igenis Indiában is: már a közeli jövőben emelkedésbe lendül a most még oly elesett embertömegek élete és a szépség túléli a szenvedést!