GŐBÖLYÖS LUCA

- Az elmúlt években többször is jártál az Egyesült Államokban. Ezek alatt a tartózkodások alatt mindig születtek fényképek, de mindig mások a téged ért impressziók kivetülései. Az első ottlét lenyomatai kivétel nélkül mozgás közben jöttek létre. Utalva ezzel az Amerikára annyira jellemző mobilitásra, illetve sugallva azt az állandó, szűnni nem akaró mozgást, ami élteti az ottani közeget.

- Ez az első alkalom 1996-ban volt. Ezt megelőzően diplomáztam az Iparművészeti Főiskolán, és a mesterképzőben volt egy tanárom, András Edit, aki akkortájt tért vissza New Yorkból. A kortárs amerikai művészetről tartott előadást a főiskolán. Az ő kurzusa örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Lenyűgözött minket, hogy a világ másik végén mennyire más dolgokról beszélnek a művészek, és mennyire más technikákat használnak. Edit számunkra addig ismeretlen, elképzelhetetlen munkákat mutatott be nekünk.

Amikor lehetőség adódott arra, hogy elutazzam New Yorkba, nem elsősorban azzal az elhatározással mentem, hogy fotózni fogok, hanem hogy végigjárjam a galériákat és ismerkedjek a New York-i művészeti világgal. Autóra mindenképp szükség volt. Azzal tudtunk csak közlekedni, mivel mintegy kétszáz kilométerre laktunk Manhattantől. Így akarva, akaratlanul felvettük az amerikai életformát, reggel beültünk az autóba, bementünk Manhattanbe, majd este viszszaautóztunk. Az állandó programoktól annyira fel voltunk pörögve, hogy alig aludtunk. És ahogy menet közben néztem a várost az alagutakból kihajtva, felüljárók alá bekanyarodva, emeletes hidakon átrobogva, számomra ez vált New York jellemző képévé. Hiába mászkáltunk nagyon sokat. A maszk, a csillogás, amit a város visel, érdektelennek bizonyult ehhez a felismeréshez képest, ami csak amiatt történhetett, hogy rá voltunk kényszerítve az autózásra.

- Az állandó mozgás illúziója egyfajta kirekesztettséget is sejtet. Eljutsz ugyan egyik ponttól a másikig, de ami a kettő közt van, az számodra nem érinthető. Ez a tranzit állapot nem igazán kedvez az elmélyült tapasztalásnak. Csak a kulisszák mutatkoznak meg, a mögöttük feszülő struktúrák láthatatlanok maradnak.

- Akkor nyilván nem ez volt az érzésem. Azt gondoltam, és a mai napig azt gondolom, hogy valamit megláttam a városból, talán annak szerkezetét, vázát, csontvázát érzékeltem, és nem az azt beborító csillogást. Természetesen nem csak azt láttam, ami a képeken is láthatóvá vált, hanem kiállításokat, performance-okat és előadásokat, így inspiráló élményekkel feltöltődve tértem haza. És nyilván, ha az ember fényképez, akkor azt gondolja, hogy olyan arcát fedezte fel a dolognak, ami csak neki tárult fel, amit csak ő vett észre. Azóta sokkal több időt töltöttem el New Yorkban, így most már azt gondolom, hogy akkor csak egy villanásnyit láttam meg belőle, egy arcát ismertem meg; ez a kép természetesen differenciálódott azóta. Akkor mégis egyből szerelembe estem a várossal. Sokaknak nem tetszik, mert embertelennek tartják. Én inkább azt éreztem meg, hogy saját életet él, szüntelenül lüktet, állandó mozgásban van, és ha az ember odakerül, akkor akaratlanul is részévé válik ennek az önálló organizmusnak, és felveszi ezt az iszonyú pörgő ritmust, amiből nem tud, de nem is akar kilépni. Mindenesetre, már az első úton is úgy éreztem, hogy megértettem, megtanultam valamit ebből a városból.

Néhány évvel később másodszor utaztam az Egyesült Államokba. Ezúttal is kint laktam New York külvárosában, aminek egyik része nagyon gazdag, a másik viszont az amerikai filmekből is jól ismert, tipikus külváros, végeláthatatlan, üres utcákkal, egymásba érő településekkel, amelyeknek a határát talán csak a benzinkutak és bevásárlóközpontok jelzik. Amikor először ott jártam, ebből semmit nem érzékeltem. A manhattani élmények annyira erős hatással voltak rám, hogy mindez akkor teljesen érdektelen volt. A második alkalom nagyon sokat változtatott a bennem kialakult Amerika-képen, mivel az időm jelentős részét Long Island igazi külvárosi részén töltöttem, annak minden sajátosságával. Egy hónapig laktam ott barátoknál. Ismét az életem része lett az amerikai életforma sok jellegzetessége, és ismerőseim révén lehetőségem volt arra, hogy még jobban belelássak az ottani hétköznapok szokásaiba. Döbbenetes volt ráébredni arra, hogy Amerika az európai toposzokkal egyáltalán nem érthető meg. Ez egy egészen másféle gondolkodás- és életmód.

Tény, hogy a gazdasági glo-balizáció miatt Magyarország is sok szempontból egyre erőteljesebben amerikanizálódik. Ott az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sok szokást átveszünk, de annak a vizuális rekvizitumai nélkül. Megmaradunk a felszínen, és értelmetlenül majmolunk sok dolgot. A saját környezetében mindez teljesen másképp néz ki, hisz mindennek megvan a maga története, saját szokásrendje, megjelenési formája. Ezeket a jelenségeket kezdtem el ekkor fényképezni, András Edit pedig rövid szövegeket írt hozzájuk. Ez tulajdonképpen egy vizuális kutatás, amelyben én nem a művészeti ambícióit kiélni akaró képzőművészként veszek részt, de nem is mint szociofotós, aki mindennek a bús árnyoldalát próbálja felfedezni, hanem olyan kutatóként, aki a verba-litás helyett a képeken keresztül próbálja az élményeket, történéseket, eseményeket megérteni, feldolgozni és közvetíteni.

- A legutóbbi alkalommal jóval több időt töltöttél el a „nagy almában" (The Big Apple New York beceneve), mint addig együttvéve. Ez alatt az idő alatt készült egy meglehetősen sajátos sorozat, amelynek nemcsak a témája, de a hangulata, sőt az egyes képek készítésének technikája is igen szokatlan. Mi adta az ötletet ezekhez a képekhez?

- A nyáron Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjjal három hónapot töltöttem a városban. Igen aktív időszak volt ez számomra, részt vettem két kiállításon, dolgoztam a már említett kutatáson, és elkezdtem egy új projektet. De ami igazán érdekes volt, hogy három hónapig lakhattam kint, és ez az idő már bőven elég ahhoz, hogy „helybelivé" váljon valaki. Ott-tartózkodásom alatt több barátom is meglátogatott, akik először jártak New Yorkban. Így mindenkit végig kellett kalauzolnom a városon. Miközben a nevezetességeket mutogattam nekik, sokadszorra is meg kellett néznem mindent. És hiába nyűgöz le mindig Manhattan, hiába vagyok képes bármikor gyönyörködni benne, a folytonos ismétlés, a kötelező programpontok teljesítése közben fokozatosan kezdtem másra is figyelni. Tulajdonképpen eközben alakult ki ez a projekt. Elnéztem az embereket, akik ott álltak a látványosságoknál, és ahelyett, hogy nézték és befogadták volna az élményt, elkezdtek fényképezni. Igyekeztek birtokba venni, amit másképp nem vihettek magukkal; közben magukat is lefényképeztették, bizonyítandó, hogy ott voltak. Ez a jelenség jól ismert Susan Sontag könyveiből is, magunk is lépten nyomon találkozhatunk vele, de ott, ilyen töménységben valahogy anynyira murisnak találtam. Innen jött az ötlet, hogy beálljak a turisták képeire. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megkértem mindig azt a barátot, aki épp látogatóban volt nálam, hogy a városnézésért cserébe segítsen nekem a projekt megvalósításában. A turistáknál a fényképezés mindig úgy zajlik, hogy az egyikük fotóz, miközben a család a látványosság előtt áll. Én ezalatt igyekeztem úgy odaállni melléjük, hogy valamilyen módon belelógjak a képbe, része legyek a kompozíciónak, lehetőséget kapva arra, hogy a fényképek révén elutazzak a világ legkülönbözőbb pontjaira.

Ez sokszor elég finoman és észrevétlenül zajlott. Volt azonban olyan eset is, amikor belegyalogoltam a fényképező és a családtagjai közé. A barátom vagy ismerősöm eközben lefotózta az egész akciót. Utána, persze, odamentem hozzájuk, és megkértem őket, hogy adják meg a családnevüket és a lakóhelyük nevét, így pontosan tudhattam, hogy kikkel és hová utazom. Meglepetésemre, mindenki nagyon segítőkésznek bizonyult. Egyáltalán nem érzékelték, hogy valamilyen módon bekerülök a magánéletükbe. Persze nem direkt módon, mert csak a képem kerül el hozzájuk, de mégis résztvevője leszek a családi történetüknek, behatolok a magánszférájukba. Amit én ott csináltam, tulajdonképpen inváziónak tekinthető. Ami még érdekes volt ebben, hogy igen rövid idő alatt beutaztam az egész világot. Kelet-Európától Indiáig eljutottam szinte mindenhová ott, New Yorkban.

- A helyszíneket, illetve a képkivágásokat ki határozta meg ezeknél a felvételeknél?

- A helyszínek nyilván adottak. Az ember végigjár a barátok kedvéért egy programsort, amit mindig a látogató személye szerint alakít egy kicsit. De általában megnéztük a legfontosabb helyeket: az Empire State Buildinget, a World Trade Centert, a Szabadság-szobrot és a Liberty Islandet, mivel ezeket mindenki látni szeretné. És persze az egyes fontos városnegyedeket is, mint például az Ötödik sugárutat, a Sohót, Chelsea-t és persze a Chinatownt.

- És a kompozíció alapvető részét jelentő képkivágásokat ki határozta meg?

- A képkivágást mindig a vendégeim határozták meg, s mivel ők nem voltak fotósok, a felvételek ugyanolyan „turistásak" lettek, mint a képen szereplő turistákéi. Nagyjából elmondtam, hogy nekem úgy lenne jó, ha a fotós háta mögül fényképeznének, ily módon a néző számára egyértelművé válik, hogy én is rajta vagyok a képen.

- Van-e jelentősége annak a ténynek, hogy a gombot végül nem te nyomtad meg, hanem valaki más?

- Sosem volt kérdéses, hogy azért, mert nem én nyomtam meg az exponálógombot, az még az én munkám. Angliában töltöttem egy évet egy képzőművészeti mesterkurzuson. Ott rajtam kívül senki nem tudott fotózni. Az év végén a növendékek java mégis nagyon profin, nagyon magas színvonalon kivitelezett fotós munkákat állított ki. Ezeket a munkákat pedig a technikusok csinálták meg az adott képzőművész jelenlétében, az ő elképzelései és kérései alapján.

- De így kiléptél abból a hagyományos fotográfusi szerepből, miszerint a fényképész áll a gép mögött, ő választja ki a motívumot, ő határozza meg a képkivágást és ő komponálja meg a képet. Végül pedig dönt arról, hogy megnyomja-e az exponálógombot. Ezek közül te sokról lemondtál, kiengedted az ellenőrzést a kezedből, a mechanizmuson kívülre kerültél.

- Azt hiszem, hogy ez a munka nem arról szól, hogy én csinálom meg a fényképet. De valamilyen módon mégiscsak a fényképről van itt szó, mert bár valószínűleg sosem fogom látni, kvázi médiumként használom egy utazáshoz.

- Innentől viszont már inkább beszélhetünk akcióművészetről, semmint csak fotográfiáról.

- Nevezhetjük így is, igen. Egyébként ebből a hagyományos fotográfusi szerepből már többször is kiléptem, igaz eleinte csak a különféle, nem fotografikus technikák révén, mivel a technika számomra pusztán eszköz és nem végcél a gondolatok formába öntéséhez. Nemrég azonban volt egy kiállításom abból, hogy egy galériában berendeztem egy lányszobát, és eltöltöttem ott egy teljesen átlagos napot. Meglátogattak az ismerőseim, elmentünk este bulizni, visszamentem, és végül ott aludtam. Másnap pedig kihívtam egy rendőrségi nyomrögzítő csoportot, aminek a tagjai igazi bűnügyi helyszínt varázsoltak néhány óra leforgása alatt ebből a romantikus, fehér lányszobából. Dokumentációt és jegyzőkönyvet készítettek az esetről, majd kreáltak egy bűnügyet. Ilyenkor persze csak úgy hívható ki egy bűnügyi csoport, ha előtte egyeztetnek a rendőrséggel, hogy nem történt bűnügy, de a munkájukkal támogassák a kiállítást. A helyszínelő rendőrök viszont nem tudták, hogy ott mi történt, vagy mi nem. Feltételezték, hogy én biztos elrejtettem valamit, amit nekik meg kell találni. Rá is jöttek, hogy valaki eltűnt onnan, és ahogy ők fogalmaztak, „az idegenkezűség nem kizárható." Meg kell mondanom, nagyon szép dokumentáció készült. A galériában ott maradt a berendezett szoba (a bűntény helyszíne), rendőrségi kordonnal lezárva. A másik teremben pedig a rendőrség által készített felvételek és jegyzőkönyvek voltak a falakon. Sokszor nyilatkoznak úgy alkotók, hogy számukra fontos, hogy nyomot hagyjanak maguk után, holott ezt akarva-akaratlan folyamatosan megteszik. Aki pedig ezeket a nyomokat láthatóvá tudja tenni, annak a nyomok éppúgy képviselik, jellemzik azt a személyt, aki létrehozta, maga után hagyta őket.

- Az idegenkezűség ezek szerint az alkotási folyamatból sem feltétlenül zárható ki. Lesz-e folytatása ennek a New Yorkban elkezdett sorozatnak?

- Igen, mindenképp szeretném folytatni Budapesten, és ha utazás közben lesz rá lehetőségem arra, hogy „továbbutazzak", bárhol is járok, megteszem.