FRANKL ALIONA KIÁLLÍTÁSA – FRANCIA INTÉZET, BUDAPEST; COLLEGIUM HUNGARICUM, BÉCS

Amikor egy fotóművész tudatosan lemond a talált látványról, nem feltétlenül a kifejezés szabadságát választja. A fotogram, a tárgyak és formák lenyomatából a puszta fénnyel előállított kép, a fotó párlata: ugyanazzal az eljárással, amivel a valóság látható elemei fényérzékeny papírra vethetők, ez is létrehozható. De a különbség szembetűnő: fotogram esetében nincs távolság a kiválasztott tárgy és a fotópapír között. Nem a kettő distanciája, hanem egymás iránti közelsége, nyitottsága hozza létre a képet.

A fotogram létének ennek ellenére nem feltétele az objektív kép, nincs leképezni való látvány az eredmény mögött. Csak fényformák, elmosódott rajzolatai a képzelet belső képeinek. A fényérzékeny papírra ráfektetett tárgy, a vele direkt módon közölt forma önmagán túli, jelképes, költői jelentést fogalmaz meg a fény erejével. Azt a hiányt, sötét foltot, amelyet a tárgy hasít ki a fénnyel borított világból. Igazi pszichológiai alapeset. Jung ezt a lélek filmjén előhívódó képet a személyiség árnyékaként fogalmazta meg.

Mégsem mondható, hogy a fotóművész alkotói szabadsága nyomán tűnnek el a képről a valóság elemei, illetve formálódnak a költői képzelet fény-elemei festményszerű, szürrealisztikus kompozícióvá. A formák szabadsága nagyon is felelősségteljes alkotói magatartást követel. Ráveszi a fotóst, hogy értelmezze saját szabad asszociációjának látható eredményét a maga gondolatfolyamán belül. Lehet, hogy a nem létező képbe szorítása, képként való megfogalmazása sokkal nagyobb kötöttség, mint a létező leképezése? Lehet, hogy a felelősség kérdése azonos a felismerésével? Egy zen buddhista tanmese szerint a tudatlanság az ember legnagyobb bűne. Fordítsuk meg a kérdést: a tudás vajon átok?

Frankl Aliona, ha teheti, olyan részleteket fotografál, amelyek az időben csak esetlegesen vannak jelen. Bezárás előtti kis boltocskákat, utolsó napjaikat élő kávéházakat, presszók lebontás előtti neonfeliratait, tűnt idők itt maradt figuráit. Kétszeres időbe helyezi képeinek témáit: részint sürgetik őket a gyorsan változó világ erőszakos ellenmozgásai, részint pedig megállásra készteti a fotográfus, legalább az exponálási idő rövid pillanatára. Aliona fotóin ugyanis az öröklét mozdulatlanságába merevednek a múlékony hangulatok, tárgyak és alakok, városi részletek és a kihűlő kávézacc a pohár alján. Ezzel szemben fotogramjai valami teljesen szubjektív, tér-idő vetülettől független, szín- és iránynélküli lebegést rögzítenek. A most kiállított képeken tört emberalakok imbolyognak, testükben éles cezúra jelöli a létező és az azt kiegészítő, anyagtalan gondolat területeit. Szétfűrészelt alakok, szívtájon elhasadt fény-férfiak és fény-nők imbolyognak ezeken a fotókon. Táncolnak, úsznak, hajlonganak és térdelnek, testük mozdulataival rendeznek be egy-egy szcénát (kapcsolat? veszekedés? kitárulkozás? találkozás? vagy éppen szakítás, szakadás, eltávolodás?), közeg nélküli környezetben mozognak, léteznek, háttér és előtér nélkül, magányosan, örökre elhagyatottan.

Aliona fotogramjain percnyi létezésű alakok élnek. Gesztusuk maga az életük értelme, egy-egy helyzetben születtek és múlnak ki: szituációkhoz kötött a létezésük. Mint a fény és a fényérzékeny papír viszonya: egyetlen villanás alatt kiválik a forma, a lényeg azonnal és végérvényesen láthatóvá lesz, nincs módosítási lehetőség. Teremtésük módja bélyeget nyom a létükre, a fénnyel telített pillanat megvilágítja az okot és a célt, az utat és a megérkezést.

Csakhogy van valami, amitől ez az egyolvasatú világrend elbizonytalanodik. A Lágy vonal kiállításon bemutatott fotogramok kontúrja, a hasonló eljárással készült képekkel szemben, valóban lágy. A fény-nyomot hagyó alak és a kiérzékenyített papír közé ugyanis Aliona vízzel teli üveget helyezett, néha meghullámoztatta a felületet, máskor csak hagyta, hogy a víz tűzként olvassza szét a körvonalak élességét, a formák keménységét. Arra volt kíváncsi, hogy a tárgyilagos valóság az ösztön víz-elemén átszűrődve milyen képet mutat. Felbomlasztja-e a történet eseményeit, a szereplőket és a helyzeteket, vagy éppen valamiféle közös áramlatba sodorja-e őket, visszafoldozza-e a hézagokká tágult kapcsolat-hiányokat, folyamatos történetté szövi-e az egyes - akár véletlenszerűen készült - jelenet képeket.

A Francia Intézetben, illetve a bécsi Collegium Hungaricumban bemutatott tárlat egymásra vetíti a kérdéseket és a válaszokat. A víz-alatti képekből lágy vonalú fotogramok keletkeztek, az éles kérdésekre sejtelmes, elmosódó határvonalú válaszok születtek. A valódi kapcsolat azonban nem is a kérdés és a válasz, a tárgy és a kész kép között keresendő, hanem sokkal inkább a kérdező - ebben az esetben az alkotó - és az eljárás között. Ezek a fotogramok okosan és érzékenyen oldják fel a fényképezés alapproblematikáját, objektív és szubjektív viszonyának paradox voltát. Ami belül van, az most kívülre került, és ami a szubjektumon kívül létező, az ebben a víz alatti képvilágban a legbelső kört hívja elő. A kép reális valósága ugyanúgy kérdőjeleződik meg, mint az, hogy a lélek nem valami objektív jelenség. Az állandó egymásba játszódások, hullámzások lágy vonala, ha gondolatban szorosan egymás mellé tesszük Aliona fotogramjait, a szív ultrahang-képének vonalává egyesül.