BESZÉLGETÉS RÉVÉSZ TAMÁSSAL

Révész Tamás fotográfus évek óta New Yorkban él és dolgozik. Beszélgetésünket az interneten keresztül levelezéssel kezdtük, de aztán, amikor a World Press Photo hazai kiállításának rendezőjeként hazajött egy időre, Budapesten folytattuk, és fejeztük be egy kávéházban.

- Mi a helyes kifejezés: az USA-ba költözött, ott telepedett le, ott vállalt munkát, megbízást, kipróbálja magát az Új-Világban, vagy más? Mióta él kint?

- Már csaknem ötödik éve. Huh, de rohan az idő! Tisztán látom magunkat, ahogy ott állunk a kertre néző ablakunknál, miközben amerikai ismerősünk telefonál, és arról értesít, hogy nyertünk a zöldkártya-lottón. Azt se tudtuk, miről beszél, hiszen mi csak játékból, „és ugyan mit veszíthetünk" jeligére adtuk be nevezésünket egy évvel azelőtt, és teljesen el is feledkeztünk róla. Nem volt könynyű fölocsúdni a hír okozta meglepetésből, és még nehezebb volt dönteni arról, hogy belevágjunk-e ebbe a későn jött kalandba. Hiszen minden nagyon jól működött körülöttünk. Anna, a feleségem abban az évben védte meg a doktori disszertációját a Budapesti Műszaki Egyetemen, Judit lányunk a pesti jogi karra, András fiunk meg környezetmérnök szakra járt a veszprémi egyetemre. Budapest könyvemért ekkor kaptam Pulitzer Emlékdíjat. Szóval, minden rendben volt: szép családi élet egy gyönyörű rózsadombi lakásban, néhány jó barát, és nem utolsósorban, talán nem túlzás azt mondani, hogy szakmailag tisztességes és színvonalas munkára alapozott megbecsültség.

Cégünk, a Herald Ügynökség - családi vállalkozás - kiállítást rendezett, könyveket, éves jelentéseket, hírlevelet készített nagy cégek és intézmények részére. Környezetvédelmi témában még multinacionális cégnek és az EU-nak is konzultánsa lett. Ha minden ennyire szép volt, akkor miért is ugrottunk bele az ismeretlenbe? Nem könnyű erre meggyőző választ adni. Talán kalandvágyból, a kihívás nagyságától, a szakmai megmérettetéstől inspirálva, meg az addig be nem teljesült vágy miatt, hogy „de jó lenne egy darabig külföldön élni!" Azt gondoltuk, hogy lehetséges két helyen élni anélkül, hogy felégetnénk mindazt, amit eddig elértünk. Az első évek ezt igazolták. A technika nagy segítségünkre volt ebben. Az internet révén szinte minden tevékenységünket tudtuk folytatni. Ebből a szempontból igazán mindegy, hogy egy magyarországi vidéki városból, Pestről vagy akár egy másik földrészről tartja-e az ember másokkal a kapcsolatot. (Van egy magazin az USA-ban, a Broadband Magazine, ami a félelmetesen nagy iparágról, az otthonról folytatott munkáról szól.) A lényeg az, hogy mit tudsz, és azt hová tudod eljuttatni.

- Mi volt a legfontosabb, ami eddig odaát történt?

- Rengeteg apróságról hittem azt, hogy fontos, de a legjelentősebb dolog az volt, hogy az egyik legrangosabb könyvkiadó kiadta a New York-fotóalbumomat. Ahogy a kiadónál mondták, az esetem példa nélküli, elképzelhetetlen egyébként, hogy valaki idejön, és néhány évi munkája után kiadják a könyvét. Elismert, nagynevű fotográfusok művei várnak a sorsukra, és sokszor csak a magánkiadásig jutnak el. Máskor adja ugyan a nevét egy rangos kiadó, de abban az esetben, ha a teljes könyv előállítását a szerző finanszírozza. A könyvet nemcsak fényképeztem, hanem én is írtam - Ivan Sanders fordította angolra -, és a tervét is én csináltam. A hab a tortán az volt, amikor tervezőként behozhattam a produkciós versenytárgyalásba egy magyar nyomdát, és miután megnyerték az árversenyt, az amerikai cégünkön keresztül történt a könyv előállítása. A kötet kapható az összes könyvesboltban, a Museum of Modern Artban, a Guggenheimben, a Metropolitan Museumban, szóval minden múzeumi üzletben, a legnagyobb internetes könyváruházban, az interneten az amazon.com címen is. A könyv eredeti amerikai kiadása kapható Magyarországon és máshol külföldön is.

Nemrég Párizsból kaptam egy ajánlatot, hogy a könyv több képéből képeslapot és posztert szeretnének csinálni. Szóval, ez a könyv fontos volt, és talán nyitást jelent a nagyvilágra. De legalább ennyire fontos az is, hogy a gyermekeink, akik már felnőtt emberek, itt vannak a közelünkben, és büszkék lehetünk rájuk, ahogy kiküzdik a maguk életét. A megújulásra kényszerítő élet elképzelhetetlen volna számomra a biztos családi háttér nélkül.

- Nyilván ott is úgy működnek a dolgok, mint mindenütt. Először valahogyan bejutni kell valahova, valamilyen befolyásos emberhez.

- Így van, és nagyon nehéz, majdnem lehetetlen a dolog. Terveztem valakinek egy web site-ot, akinek a barátja nagyon jó fotográfus, a legnagyobb lapokban publikált, olyanokat fényképezett, akiknek a portréi el is adhatók. Egy évre elutazott, vagy beteg lett, nem is tudom pontosan, és kiesett a szakmából. Azóta sem tudott visszavergődni, nemhogy az élre kerülni, de a középmezőnybe se nagyon. Asszisztensként dolgozik.

- Hogy jut be az ember egy nagynevű amerikai kiadóhoz?

- Álmodozó vagyok. Még mindig azt hiszem, hogy a sok és jó munka egyszer csak meghozza a maga gyümölcsét. Ma már tudom, hogy ez nem egészen így van, de az ember nem tud kibújni a bőréből. Mostanában is sok olyan munkán dolgozom, amit csak úgy, magamtól csinálok, abban a reményben, hogy egyszer majd csak lesz belőle valami. Több kiadót üldöztem a New York-anyagommal is, de sehová, egyáltalán sehová nem tudtam bejutni. Még olyanokhoz sem, akiket pedig ismertem is személyesen. Abba a kiadóba, ahol végül is megjelent a kötet, úgy jutottam, hogy a feleségem volt egy sajtótájékoztatón, ahol a kiadó egyik olyan marketingese is jelen volt, aki környezetvédelmi témájú könyvekkel is foglalkozik. őt kérdezte meg a feleségem, hogy nekem kit kellene a kiadónál megkeresnem a fotóanyagommal. A marketinges, aki egyébként egy nagyon kedves hölgy, közölte, hogy fogalma sincsen, mert az egy hatalmas cég, és neki egészen más a szakterülete, de majd megkérdezi, és elküldi a nevet mailben. Kaptam is nemsokára egy levelet. Fogalmam nem volt, ki is az az illető, akit ostromolnom kellene a képeimmel. Kértem tőle naivan egy személyes találkozót, ahogy azt Móricka elképzeli Budapestről. Megírtam neki, hogy ki vagyok, miket csináltam már, milyen ötleteim vannak, és attól fogva két-három hónapon keresztül üldöztem a leveleimmel, amíg végre tudtam tőle egy időpontot kapni. Akkor már jó ideje dolgoztam a New York-anyagomon, de hát ez csak egy volt a tevékenységeim közül. Elvittem nagyobb összeállításokat a fontosabb munkáimból, elvittem a már megjelent könyveimet. Egy hátizsákkal érkeztem, majd megszakadtam, annyi anyag volt benne. Kitettem az asztalra, és láttam, hogy már rosszul lett tőle: mert ott húsz képekből döntenek. Én meg kitettem kétszázhúszat, egy áttekinthetetlen halmazt. Az volt a mázlim, hogy egy különleges szerkesztővel találkoztam, akiben még volt valami halvány érdeklődés a másik iránt. Micsoda varázslatos élmény volt már az első találkozóm! Az irodája akár egy múzeumi raktár, ahol a földön heverő könyvoszlopok csak keskeny utat adnak a vendégnek. A polcain régi műszerek gyűjteménye, fényképekkel és rengeteg más aprósággal nagy összevisszaságban zsúfolódva, a falakat a hatalmas festmények és képek szinte ellepik. Az asztala is hasonlóképpen el van halmozva könyvtornyokkal, amik mögül csak bizonyos szemszögből látható, amint a komputeren dolgozik. A legjobb lett volna ott maradni, és alaposan mindent átnézegetni nála. Mi azonban átmentünk egy tárgyalóba, ahol ő átnézte, hogy mi is az, amit ez a messziről jött ismeretlen javasol. Hihetetlen volt, hogy nem elutasítással találkoztam, és egy következő találkozó kitűzése biztatónak ígérkezett. Megtudtam, hogy már számos albumot csinált Manhattanről, és befutott fotográfusok küzdenek azért, hogy a vacsorameghívásukat elfogadja. Nem találkoztam eddig szerkesztővel, aki ennyire tud képet olvasni, és ugyanakkor a könyvkiadás üzleti oldalát is tökéletesen kézben tudja tartani. Ráadásul, mint kiderült, nagyon szeret fotózni, és ért is hozzá. Sok New York-könyvet is szerkesztett, és meglátott a képeimben valami újat, ahhoz képest, amit addig látott. Többféle témát elővezettem, elmondtam neki, nemrégen jártam Ecuadorban, és készítettem egy anyagot róla, ő mondta, hogy ugyan nagyon szépek a képek, de egyszer adtak már ki egy könyvet indiánokról, és az volt a legnagyobb ráfizetésük. Dolgoztam egy gyerekkönyvön, de hát ott mindenki szakosodik, meg kell tanulni, hogy kik mivel foglalkoznak, és csak ott szabad az ötlettel próbálkozni. Ezt a szerkesztőt a gyerekkönyv nem érdekelte, se a tájkép, pedig volt egy amerikai nyugat-anyagom is, amiből sikeres kiállításokat csináltam. Azt is megtanultam, hogy az USA-ban európai témával nem nagyon lehet mit kezdeni. Végül a New York volt az, amelyik számára ismerős terület volt, és azt támogatta, de akkor még számos nehézséggel meg kellett küzdeni, mert a kiadón belül is sok kört kellett az ötletnek futnia. Rengeteg szerkesztői vélemény, tesztelés, marketing következett ezután.

- Végül is a kötet megjelent, és az már sokat segített.

- Így van, egy bizonyos körben igen. Arról szó sincs, hogy szakmailag ne fogadnának el. Olyan szerződést kötöttem a kiadóval, hogy minden további ötletemmel először őket kell megkeresnem. Már dolgozom egy új könyvön, Izraelről akarok egy kötetet csinálni, ami egy kicsit más lesz. Merített papírra nyomott különleges fotók. őket ez nem érdekelte, felszabadítottak, úgyhogy erről egy másik kiadóval tárgyalok. Ha egy könyvemet kiadják, az nem jelenti azt, hogy onnantól fogva megjelenhetek, legfeljebb azt, hogy már fogadnak, ha ötletem van.

- Mi volt a legnehezebb?

- Sok legnehezebb dolog volt, és van. 1986-88-tól meglehetősen sokat dolgoztam külföldi újságírókkal és később a World Press Photo zsűrijében szerkesztőkkel. Úgy éreztem akkor, hogy az amerikai kollégák különösen könnyedek, és jó velük együtt dolgozni. Volt néhány szerkesztő és újságíró, akit azelőtt is ismertem, ők pedig ismerték a munkáimat, gyakran együtt publikáltunk jónevű magazinokban. Azt hittem, ha a vén Európából jó voltam nekik, akkor innen helyből is labdába rúghatok. Konkrét könyvtervekről tárgyaltam már az első évben, neves, sokat publikáló szerző szédített nagy könyvtervekkel. Nagyon neves ügynökkel kezdtem együtt dolgozni, aki végül még azt a munkámat sem fizette ki, amit én magam szereztem, és már be sem lehet hajtani a tartozást, mert csődbe is ment. Anna, a feleségem az, aki az ügynöki szerepet szinte teljesen átvette, és megszervezett rengeteg mindent. Nagyon nehéz volt megtanulnom, hogy mikor vegyek valamit komolyan, és mi az, ami nem több egy úgynevezett „amerikai tűzijátéknál". De sokszor eszembe jutott Vámos Miklós: A New York - Budapest metro című, remek könyve! Mekkora pofáraeséseken keresztül bukdácsol az ember előre! Nem részletezem, de évek tapasztalata kell ahhoz, hogy az ember megóvja magát a felesleges csalódásoktól.

Bár már elég régóta élek és működöm az USA-ban, az ottani élet még mindig nagyon sok vonatkozásában felfoghatatlan nekem is. Rengeteg minden rejtély maradt. Bizonyos szempontból nagyon sikeres vagyok: megismernek, és elismernek. Az amerikai Leica magazin publikál rólam, sok helyről megkeresnek, hihetetlen e-maileket kapok. Arizonából írt például egy nő arról, hogy egy fárasztó nap után bement a könyvtárba, az egyetlen helyre, ahol végre ki tudott kapcsolódni, és a kezébe akadt a New York-könyvem. Ahogy írja, lélegzetét visszafojtva lapozta, annyira szíven ütötte a könyv hangulata, és arra is rájött, miért mondják, hogy a művészek sok mindent előre megéreznek. Arra a képemre célzott, ahol a temetőn keresztül fotóztam le a World Trade Centert, meg magára a borítóra, ahogy a fénysugár rávetődik a tornyokra, és éppen egy madár repül át vészjóslóan az égen. Az ilyen levelek fantasztikusan jól esnek. A képeimet vásárolják, de megteremteni ott egy biztos egzisztenciát, az egészen más ügy.

Ma már csak nagyon korlátozott számban fogadok el kiállítási meghívásokat, mert mostanáig mindig azt hittem, hogy a kiállítás óriási áttörés, de nem így van. Nagyon kis lépéseket lehet megtenni, és az egész nekem nagyon lassú. Gyakran nincs arányban a befektetett energia és pénz az eredménnyel.

- ... és a legkellemesebb?

- A New York-i Leica Gallery igazgatójától egy ajánlat: mit szólnék egy André Kertész - Tamás Révész kiállításhoz? De hát a legnehezebb és a legkönnyebb, a legkellemetlenebb és a legkellemesebb között nagy az átmenet. Mióta azt mondhatom, hogy az időm nagyobb részét az USA-ban töltöm, tizenegy önálló kiállításom volt. Hogy csak a jelentősebbeket említsem: a Milton J. Weill Art Gallery, 92nd Street New Yorkban, ami az egyik legnagyobb és rangos kultúrközpont; a Leica Gallery a manhattani Broadway-n, a Toronto University Kanadában, a Centrum Beeldende Kunst Hollandiában, a United Nations épületében New Yorkban, a City Museum of Copenhagen Dániában. Kellemes és ugyanakkor meglepő tény, hogy veszik a képeimet. Vannak Tamás Révész-fotó gyűjtők. Volt olyan kiállításom, ahol tíz képet vettek, volt, ahol a képeknek majdnem a fele elkelt, és persze olyan is, ami úgy zárult, mintha nem is lett volna.

Soha nem voltam híve a kiállításnak, nem vagyok exhibicionista típus, de itt nem volt eddig más választásom. A jelentősebb kiállítási helyekre pályázni kell, és sokszor elfogadás után is éveket várnak a szerzők, míg kiállítják a képeiket. Nekem elég könnyű dolgom volt eddig, mert a portfolióm alapján úgy ítélnek meg, ahogyan a szakmánk legjobbjait, és könnyedebben nyíltak meg a kiállítási termek. Csakhogy a PR értékem - az eladhatóságom - meg sem közelíti azokét, akik ebben a világban lettek ismertté. Kérdés, hogy be lehet-e hozni a hátrányt. Szomorú tény, hogy egészen más dolog alkalmanként Közép-Európából egy-egy képpel, képriporttal bejutni az amerikai vagy akármelyik külföldi sajtóba, és egészen más helyből ugyanabba a businessbe belekerülni. Nem véletlenül használtam angol szót: az fejezi ki jól a helyzetet. Ez egy üzlet: hogyan tudod eladni azt, amit tudsz, az itt a kérdés, a „lenni vagy nem lenni". Miután kiderült számomra, hogy szinte semmilyen, korábban jónak ítélt és hitt kapcsolatra nem számíthatok, kellett találnom egy „bemutatkozó" formát. Egy idő után ráébredtem, hogy mint sajtófotográfus nem tudok labdába rúgni, aztán arra is rá kellett jönnöm, hogy talán már nem is szeretnék a sajtóban dolgozni.

Itt vagyok egy akkora városban, amelynek az állandó lakossága megegyezik egész Magyarországéval, ahol, ahogy mondják, ha elfüttyenti magát egy képszerkesztő a 20. utcában, akkor százával futnak elő fotográfusok a kapualjakból. Itt vagyok egy városban, ahol alig ismerek valakit, engem természetszerűleg szinte senki sem ismer. Nem mentem át azon az egyébként elkerülhetetlen fejlődéstörténeten, amin minden szakmában az ember végiglépkedi a megélhetés, siker és elismertség lépcsőfokait. Semmit nem jelentenek itt az eddig megjelent könyvek, riportok. Még a Pulitzer-díj az egyetlen, ami kiválthat valami pozitív reagálást. Úgy éreztem magam New Yorkban, mintha, mondjuk, egy erdélyi ötvenes (akit amúgy Nagyváradon nagyon ügyes fotográfusnak tartanak) Budapestre jönne szerencsét próbálni.

Bizonyára feladtam volna az egészet, ha nem volna jellemző rám a kitartás, elszántság, talán naiv hit abban, amit célul kitűztem magam elé. A terveim soha nem voltak egyik napról a másikra kivitelezhetők.

Kellemes volt az is, amikor kaptam egy e-mailt Svédországból, hogy szeretnének egy profile-t készíteni velem. Megírtam, hogy semmi ellen nincs kifogásom, és megkérdeztem tőlük, mit értenek profile-on (mert fogalmam sem volt róla, mi az), hogyan találtak rám, és még azt, hogy kicsodák is ők? Kiderült, hogy a web site-om alapján (www.heraldgate.com) találtak rám, amikor egy közép-kelet-európai kreatív alkotót kerestek. A web site-omat magam terveztem, és hihetetlen volt a hatása. Végül Stockholmból iderepült a magazin szerkesztője, és publikáltak egy velem készült, kétoldalas interjút képekkel. A lap címlapján egyik Budapest-képemet közölték. A magazin egy nagy hirdetési ügynökség kiadványa, Svédországon kívül Franciaországban, Németországban és Amerikában jelenik meg. Azóta már kétszer is kaptam tőlük fotós megbízást.

- Azt mondta, magának is meglepetés, hogy vásárolják a képeit. Kik a Tamás Révész-gyűjtők?

- Az egyik gyűjtőm egy fogorvos, aki egyébként nagyon jó fotográfus is, az ő főnöke volt Eugene Smith mentora: amikor Smithnek nem volt pénze, akkor egy-egy fotójáért megcsinálták a fogait, így aztán elég komoly gyűjteményük lett. Ez az én gyűjtőm eltanulta a főnökétől ezt a magatartást. Nemcsak ő az egyedüli gyűjtőm, most már mondhatom, hogy New Yorktól Kaliforniáig veszik a képeimet. Miért? Kik? Nem tudom. Azzal nem áltathatom magamat, hogy az én nevem már valami, bár ismernek és értékelnek. Túl későn érkeztem ahhoz Amerikába, hogy igazán nagy nevet szerezzek. Az viszont tény, hogy tisztelik a jó fotót, és a képeknek van is értékük.

- Kizárólag kiállításokról ad el, vagy van olyan galéria, amelyikkel kapcsolatban áll?

- Ahol kiállításaim vannak, ott adok el, de van olyan galéria is, ahová adok képeket. Máskor meg a könyvem vagy a web site-om alapján keresnek meg.

- Hogyan látja a fotó helyzetét onnan, és hogyan látják az amerikaiak?

- De nehéz kérdés ez! Nem tudok arról beszélni, hogy mit gondol erről az amerikai. Csak el tudom képzelni abból, amit és ahogyan a sajtó tálal neki.

Mert a sajtó viszont pontosan tudja, hogy mit gondol az amerikai polgár. A polgárnak nincs ideje, és a sajtó ennek megfelelően kommunikál vele (vizuálisan), most csak erről beszélek. Eltűnőben az elbeszélő képriport, ma egy Life magazin is eltűnik a piacról. Egyetlen, de legtöbbször tökéletes képpel jelennek meg cikkek. A sajtó vagy politikacsináló, vagy a politika csinálja őt - miközben mindegyik lap a függetlenségére és lekötelezetlenségére büszke -, és ez jól látható a képeken.

De nagy tere van az illusztratív, a hirdetések színvonalát elérő sajtófotó illusztrációnak. A napokban jelent meg egy cikk arról, hogy mekkora jelentősége van a címlapfotónak az olvasóért, vásárlóért folytatott küzdelemben. Példaképpen megírták egy férfiaknak szóló magazin címlapjának elkészítését. A férfi manöken három hónappal a fényképezés előtt kapta a megbízást, attól kezdve folyamatosan edzett, tervszerűen étkezett stb. A fotózás és képkiválasztás egy hétig tartott. Hatezer diából válogatott egy team, és összesen hetvenötezer dollárt költöttek a címlapfotóra. ők bizonyára tudják, hogy mitől lett a kép olyan jó; én egy közhelyes fotót láttam, amin egy szépen formált férfi látható, akinek a felsőtestét a tenger hullámai mossák.

Nehéz túlemelkedni azon a helyzeten, hogy nekem mekkora erőfeszítést jelent ebből megélni, és ugyanakkor elismerést kapni a fotó révén. Az itteni kiállítások, a kritikák hangvétele azt jelzik, hogy a jó fotót megbecsülik.

Hogy mi a jó, az időtálló fotó? Azt hiszem, egyszerűbb, mint gondolnánk: ami hat az érzelemre, az értelemre, és formailag, technikailag tökéletes. Humánus gondolatot ébreszt, vagy arra emlékeztet. Úgy látom, hogy a sajtófotóban is csak arra fogunk viszszaemlékezni, ami több az egyszerű hírközlésnél, és rendelkezik ezzel az előbb említett erővel.

- Mennyire esett ki a magyar ügyekből?

- Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy a hetvenes évek végén a Búcsú a cigányteleptől című könyv megjelenése idején Zinner Erzsébet javasolta, hogy kérjem felvételemet a Fotóművészek Szövetségébe. Azt mondta, hogy keressem fel Féner Tamást. Meglepődött, amikor mondtam, hogy a képeit jól ismerem, de vele még nem találkoztam. Annak ellenére, hogy különböző fotós szervezetekben - Szövetség, Kamara, később Társaság - volt szerepem, mégis, valahogy mindig magányosnak éreztem magam. Lehet, hogy a folytonos hosszútávú tervek (a Budapest-album a tizenegyedik könyvem volt Magyarországon) meg az Új Tükörnél végzett munka, amit szívvel-lélekkel csináltam, kötöttek le igazán? Vagy egyszerűen - ahogy Keleti Éva mondta annak idején - szórakozott professzorként dolgoztam a szerkesztőségben? Talán igaza volt, hiszen én voltam az utolsó, aki egy már megjelent könyvből tudta meg, micsoda drámák zajlottak a szomszéd szobában. Miközben igen nagyra becsülök számos fotográfus kollégát, közeli baráti körömbe egyik sem tartozott.

- Az internet fontos dolog?

- Nekem igen. Nagyon sok és jó visszajelzésem volt az interneten, úgyhogy nekem nagyon fontos. A web site-om elsősorban portfolio web site és nem kereskedelmi, de előbb-utóbb meg fogom csinálni, hogy hangsúlyozottabb legyen: itt kérem, vásárolni is lehet.

- Hogyan tervezi a jövőjét úgy középtávon?

- Szeretném befejezni az Izrael-könyvet, ami nem is Izrael, hanem egy álom, egy impresszió. Fotó, de mégsem az. Ennek a munkának a kapcsán kristályosodott ki egy új dolog, ami közel áll hozzám, és úgy látszik, hogy jól is megy nekem. A hagyományos fotóra épül, de másfajta képet készítek belőle számítógéppel. A hagyományos fotó és a digitális technika keveréke. Készítek egy fotót Leicával vagy Hasselbladdal, nagyon érzékeny szkennerrel beszkennelem, és különféle szoftverekkel picit átalakítom, és vászonra vagy merített papírra kinyomtatom. Mostantól ez a technika az archivális minőségű tintának köszönhetően már múzeumi minőségű nyomat lehet.

- Elveszítjük mint fotográfust?

- Nem, nem. Bár nem tudom, hogy mekkora veszteség érné ezzel a szakmát. Az új eljárásban a kettő, a fotó és a számítógépes beavatkozás együtt működik. Számomra nagyon élvezetes, érdekes. Játéknak indult. Szeretnék egy stúdiógalériát létrehozni, ahol effajta képeket készíthetek, és állíthatok ki. Másrészt azért abban is bízom, hogy továbbra is kaphatok majd kisebb-nagyobb fotográfiai és tervezői megbízásokat.

- Érez-e még magában annyi erőt, hogy ilyen új dolgokba belefogjon?

- Feltétlenül, bár néha elgondolkozom, te jó isten, van olyan kortársam, aki nyugdíjba ment. Nekem az még nagyon távolinak látszik. Ez az amerikai kaland, amibe önkezűleg belesodródtunk, egészen különleges élmény. Nem áltatom azzal magamat, hogy a budapesti, akkor nagyon sikeresnek mondható életünket a későbbiekben is simán folytathattuk volna, hiszen az élet minden területen keményebb lett. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a radikális változtatás olyasmikre kény-szerített rá, amikre otthon nem is gondoltam volna. Amerikában egyfajta vészérzete van az embernek: mi lesz holnap, holnapután? Száz dolgot ki kell találni ahhoz, hogy egy megvalósuljon. Ez a küzdelem valahogyan kikristályosítja az embert. Rengeteget tanultam, fantasztikus tapasztalatokat szereztem szerkesztésben, könyvkészítésben, kiállítás-szervezésben, vagy akár mint fotográfus is. Amerika nagyon kemény iskola.

- Azt írta, hogy családi háttér nélkül nem ment volna.

- Így van. A gyerekeimről most nem is beszélek, ők egészen fantasztikus módon harcolják a magukét. A feleségem, aki elismert környezetvédelmi szakember volt, most az egyik amerikai egyetem virtuális előadója. A diákok a campuson vannak, de a tanári kar nemzetközi, és interneten keresztül oktatnak. Ez teljesen új dolog. A feleségemet mint magyarországi tapasztalatokkal rendelkező szakembert foglalkoztatják ott. Neki szinte mindent föl kellett adnia Amerikában, amiben itthon eredményt ért el. E nélkül az áldozat nélkül semmire sem mentünk volna. Pedig nagyon nehezen kezdődött. Kezdetben azt hittük, hogy a fotó nemzetközi nyelv, nem lehetnek vele gondok. Azt hittük, a kép magáért beszél, de nem beszél magáért. Azt is megtapasztaltam, hogy azoknak, akik nagy művésznek tartják magukat, nem ajánlható az USA. Ott az ember rájön arra, hogy ő csak egy nagyon kis pont, rajta kívül még legalább ezer ugyanannyira jó van. A merítés hihetetlenül nagy. Vannak olyan lapok, ahol csakis Salgado a mérce: aki nem annyira jó, mint ő, az a szerkesztők szemében egy nulla. Amerikához nagyon nagy lelkierő kell, szerénység és alázat a szakma iránt. Meg bulldogszerű kitartás és szorgalom, amit a kudarcok sokasága sem tör meg. Különben beleroppanhat az ember. Ha nincsenek a szorító külső körülmények, biztosan én sem tanulok anynyit. Nem mentem volna el egy olyan egyetemi kurzusra, ahol a könyvkiadást tanultuk. Azért voltunk ott, hogy megtanuljuk elsősorban magunkat kiadni. Nemcsak a témát, hanem egy egész könyvtervet. A bemutatkozáskor magabiztosan azt mondtam, hogy én már Magyarországon és Amerikában is csináltam hasonló dolgokat. Bizonyos szinten ez igaz is. Azt hittem, nekem csak azt kell majd megtanulnom, hogy mindez hogyan működik New Yorkban. Aztán, ahogyan mentek az órák, és kaptuk a próbafeladatokat, egyre inkább elszégyelltem magamat. Volt mit tanulni. Pedig a Budapest-albumom, amit a saját kiadónk adott ki, nagyon sikeresnek mondható. Még meg sem jelent 1996-ban, és már a fele elfogyott előfizetésben.

- Igaz-e, amit újabban az amerikaiakról mondanak, hogy többet dolgoznak, mint a japánok, hogy 24 órás a munkanapjuk?

- Szerintem igaz. Én mindig sokat dolgoztam, de anynyit, mint Amerikában, még soha. Sajnos, maga a fotózás csak viszonylag kevés ideig tart - az előkészítés, a szervezés, a megbízás megszerzése, a network, ami azt a társadalmi-társasági életet jelenti, amivel a kapcsolatokat az ember megszerzi vagy életben tartja, rengeteg időt vesz igénybe. Többet ülök a számítógép előtt, mint amennyit a fényképezőgépet tartom a kezemben. Kialakult egy olyan kép Amerikáról, hogy ott a kerítés is kolbászból van, ami annyiban igaz, hogy annak, aki meg tudja teremteni, sokkal jobb az élete, de iszonyú keményen kell hozzá dolgozni. A fiam, aki most már önálló ember, és saját üzletet visz, napi 14 órákat dolgozik. A szabadságok nagyon rövidek, kemény élet van. Nem mondom, hogy nem jó az élet, de nagyon kemény.

- Elcsüggedt már néha?

- Sokszor, de aztán mindig kárpótolt valamilyen siker. Néha frusztrál, hogy nem elég gyorsan és olajozottan működnek a dolgok, hogy a megszerzett tapasztalat nem mindig konvertálható. Amikorra a New York-könyvemmel révbe jutottam, már nem akartam többet fényképezni a várost. Teljesen elegem volt belőle. Aztán mégis tudtam folytatni. Több mindennel vagyok így: néha roppant módon csüggesztő, hogy annyiszor kell visszamenni, sokszor már nem is az ajtón, hanem az ablakon. Nagyon nagy hátrány, hogy Amerikában nincsenek évfolyamtársaink, nincs korosztályunk, nincsenek olyanok, akikkel több évtizedes közös múltunk volna.

- Egyáltalán, privát emberként hogyan lehet beilleszkedni?

- Bizonyos szinten lehet. Nekünk sok jó magyar barátunk van Amerikában. Előfordult, hogy egy pesti barátunk adott egy telefonszámot, felhívtam azzal az illetőt, aki New York-i magyar, hogy a közös barátunk azt mondta, nekünk meg kell ismerkednünk. Találkoztunk, és azóta tényleg jó barátságban is vagyunk. A magyar ismerőseink nagy része magyar társaságot tart, létezik egy jó értelemben vett magyar maffia. Helyes, értelmes emberek, de nagyon kevesüknek van amerikai barátja. Csodálkoznak is azon, hogy nekünk milyen sok amerikai barátunk van. Méghozzá tősgyökeres amerikaiak, olyanok, akiknek a felmenője, mondjuk, George Washington orvosa volt. Amikor a szeptember 11-i támadás történt, akkor mi éppen egy amerikai barátunktól kölcsönkapott, csodálatos Cape Code-i házban töltöttünk egy hetet.

Amikor az egyik kiállításom volt New Yerseyben, odajött hozzám egy nő, és megkérdezte: maga nős? Igen, feleltem elcsodálkozva. Hol a felesége? Mutattam, erre otthagyott szó nélkül. Kiderült, hogy ez a nő egy fotográfus. Amikor megtudta, hogy nemrég érkeztünk Amerikába, azt mondta a feleségemnek, hogy szeretne nekünk segíteni, mert ő igazán tudja, milyen új életet kezdeni, hiszen a közgazdász férjével, már több, mint tizenöt éve, Angliából jöttek Amerikába. Először csak legyintettem, hogy ez is csak afféle „amerikai tűzijáték": jaj, de remek, jaj, de jó, és aztán soha többet nem hallasz az illetőről. ők azonban az egyik legjobb barátaink lettek. Vannak ilyenek, ha nem is sokan.

- Magyarországon is megfogyatkoztak a barátságok.

- Azt látom én is, a rendszerváltozás átírta a családokat és a barátságokat is. Fölemelkedett, elsüllyedt, ide állt, oda állt. Egyik ebben a pártban, a másik abban, egyik zsidó, a másik nem. Amerikában ilyen nincsen. Egészen fantasztikus, hogy, mondjuk, szeptember 11-e után az olyanok, akik egyébként kikaparnák egymás szemét, most teljesen egységesek. New York nagyon jókedvű és kellemes város. A merénylet után a város szomorú és néma lett, de lassan kezd helyreállni a normális élet.

- Abból, amit elmondott a fénykép megbecsültségéről, arra következtetek, hogy a fotográfust ott megbecsülik. Nem szenved attól a másodrendűségtől, ami nálunk, a helyzet bizonyos javulása ellenére, létezik?

- Ott nagyon megbecsülik a teljesítményt. Értékelik, ha valami jó. Az érték az első, de rögtön utána a második helyen az áll, hogy eladható-e, és mennyiért. Mennyi pénzt tudsz a produkciódból csinálni, ez a második osztó. Ebben aztán a publicitás - mint másutt is a világon - hallatlanul sokat számít. A publicitás egyenértékűen fontos azzal, hogy mennyi pénzt tudsz csinálni a műveidből. Roppant módon számít, hogy jó újságokban meg tudjál jelenni, jó galériákba be tudjál kerülni. Az ismertség elengedhetetlen. A Leica Galéria, ahol én is kiállítottam már, nagyon jó bemutatkozó hely, de még nem az, ahol komolyan el lehet adni. Nem az a galéria, ahonnan tovább lehet lépni, mondjuk, a Christie's-hez, hogy ott árverezzék a képeidet. Még sok lépcső van.