BESZÉLGETÉS NAGY HELGA PETRÁVAL

- Mi van akkor, ha valaki elutazik valahová azért, hogy onnan magával vigye a világ egyik legimpozánsabb épületegyüttesének képét, de mire odaér, már csak a füstölgő elmúlás nyomasztó élménye várja? Vigye magával ezt emlékbe? Te ezt tetted. Átlagos turistaként érkeztél New Yorkba, hogy láss, tapasztalj, befogadj és végül mindezt rögzítsd.

- A szeptember 11-i katasztrófa előtt néhány nappal érkeztem meg a barátommal. Sokat sétáltunk, és igyekeztünk minél többet felfedezni a városból. Próbáltunk fotózni is nézelődés közben. De amiatt, hogy nem voltak helybeli ismerőseim, egy nagy buborékban éreztem magam. Így sok helyről kiszorulsz, kívülálló maradsz teljesen. Függetlenül attól, hogy az ember élvez minden pillanatot, mivel csupa új dolgot lát - ami ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy új, hisz láthatta már azelőtt tévében, könyvben és megannyi mozifilmben is. Az egyik legjobb példa Manhattan látképe dél felől, ami szinte mindenkiben felidéződik, ha New Yorkról hall. Kezdtünk megismerkedni a várossal. Engem azonban nem bűvölt el közel sem annyira, mint ahogy jópár embert, viszont olyan ellenérzést sem váltott ki belőlem, mint azokból, akik szerint ez a város minden ízében romlott. A legtöbben nagyon végletesen gondolkoznak róla. Vagy gyűlölik vagy imádják.

- Az ottani fotók ezek szerint kifejezetten a családi album számára készültek. Vagy volt esetleg más indíttatásod is a fényképezésre?

- A barátom építész, ezért nagyon sok épületet, építészeti motívumot igyekeztünk lencsevégre kapni. Én szívesebben fényképeztem volna az embereket, de az szinte lehetetlen volt. Nagyon szigorúan veszik a személyiségi jogok védelmét, és ennek tiszteletét mindenkitől elvárják. Egyszer megpróbáltam képeket készíteni egy iskolában az ott játszó gyerekekről, de azonnal felszólítottak, hogy adjam oda a fényképezőgépből a filmet, mert engedély nélkül nem lehet fotózni. Nem volt mit tenni, oda kellett adni. Így aztán rengeteg tűzlépcsőről és a tetőkön álló víztartályokról van képünk. Ezek a motívumok nagyon szemléletesen utalnak a város kettős arcára: egyrészről a hihetetlen gazdagságra, másrészről viszont az alig néhány utcával odébb burjánzó nyomorra. Én sosem gondoltam volna, hogy ennyi szegény ember él ott.

- Inspirálóan hatott rád a város és a belőle áradó vitalitás és romlás akkor, amikor mindezt meg akartad örökíteni? Nem volt olyan érzésed, hogy teljes súlyával rád telepszik, elnyom, megakadályozva ezzel, hogy kifejezd a képeken, amit szeretnél?

- Igazság szerint mi nem a fényképezésért mentünk oda. Az tény, hogy ott rengeteg impulzus éri az embert. Ezekkel telve jön haza, majd nem kevés időre van szüksége ahhoz, hogy mindez leülepedjen benne. Csak ezt követően lehet értékelni és feldolgozni a látottakat. Ott szinte fel sem lehet fogni hirtelen azt a sok élményt, ami ér.

- Ebben a többnyire idilli állapotban telt az idő. Majd egyik pillanatról a másikra történt valami, ami egy teljesen más szintje a létnek. Mit éreztél és értettél abban a pillanatban mindebből? Mi késztetett arra, hogy a nyilvánvaló veszély ellenére is odamenj, ahonnan mindenki menekülni próbált?

- Addig valóban maga volt a teljes idill. Minden napra előre megterveztük a programot. Szeptember 11-re jutott a Museum of Modern Art. Szépen felöltöztünk és leültünk reggelizni. Sem a TV, sem a rádió nem volt bekapcsolva. Ekkor szólalt meg a telefon. A rokonok hívtak fel több ezer kilométerről, hogy halottuk-e, mi történt, és jól vagyunk-e. Nekünk pedig fogalmunk sem volt semmiről, tőlük hallottunk először a támadásról. Azt már csak az utcán láttuk, hogy az amerikai TV-állomások szinte élőben közvetítették, ahogy a két torony leomlott. Odahaza azt kérték tőlünk, hogy maradjunk otthon. Amikor leraktam a telefont, csak arra tudtam gondolni, hogy akkor nyomás! Sebtében beraktam a fényképezőgépet a táskába, és rohantunk az utcára.

- De mitől érezted úgy, hogy oda kell menned, és fényképezned kell? Az eddigiekből annyi azért kiderült, hogy nem vagy kifejezetten riporter alkat.

- Na ez az, amit nem tudok megmagyarázni. Erre mondta később a családom, hogy amikor meglátta a TV-ben, mi történt, mindannyian tudták, hogy elég lökött vagyok ahhoz, hogy odamenjek, és fotózzak. Persze, hogy fotózni kellett. Az utóbbi időben már inkább az volt rám jellemző, hogy akárhová mentem, vittem magammal a fényképezőgépet is.

- Ezek szerint működésbe lépett a Susan Sontag által is elemzett vadászösztön, ami gyakran jellemzi a fényképező embert. A trófeagyűjtés jó példája.

- Biztosan. De én akkor teljesen öntudatlanul felkaptam a gépet, hogy úristen, itt valami olyasmi történik, ami még soha. Nehogy már ötven utcával arrébb ne tudjak róla, ne lássak belőle semmit. Azon meg nem nagyon gondolkoztam el, hogy miért is viszem magammal a kamerát. Csak elkezdtem rohanni. Persze, nyilván nem azért, hogy később eladjam az anyagot valamelyik lapnak. Inkább csak azért, hogy nyoma maradjon.

- Hadi eseményeket vagy katasztrófákat dokumentálni igyekvő fotóriportereknek gyakran felteszik a moralizáló kérdést, milyen érzés fényképezni akkor, amikor mások haldokolnak, szenvednek, illetve megint mások a bajba jutott nyomorultakon igyekeznek segíteni. Ez állandó dilemma, amivel utólag igyekeznek zavarba hozni a tudósítót.

- Minden évben megnézem a World Press fotókiállítást, de mindig ráz a hideg a kiállított képek láttán. Nem szeretem, amikor lefotózzák valakinek a szenvedését vagy éppen a haláltusáját. A kép alatt pedig az olvasható, hogy a rajta látható ember harminckét órával később meghalt. Erről képet készíteni, szerintem, perverz, hátborzongató. Mi tisztában voltunk vele, hogy apokaliptikus látvány fogad majd, mivel néhány nappal korábban még láttuk a két tornyot állni, amikor pedig odafelé tartottunk, már nem. Tudtuk nagyon jól, hogy katasztrófa történt, de abban a pillanatban - nyilván ezért nem vagyunk haditudósítók sem - mind a kettőnknek nyomott az agya egy olyan blokkot, hogy nem felfogni, nem felfogni, hogy itt mi van, csak csinálni pár fotót, és azután menni. Ilyen volt az az eset is, amikor megláttunk egy gyerekbiciklit, amit vastagon beborított a por. Ezen normális körülmények között legalábbis megdöbbentem volna. De abban a helyzetben csak lefényképezni akartam, majd továbbállni. Olyan volt, mintha nem dolgozná fel az agyam a történéseket. Csak később esett le, hogy valójában mi is zajlott le.

- Azóta már eltelt néhány hét. Ha előveszed a képeket, felidéződnek benned azok a pillanatok, érzések, vagy már csak dokumentumként nézed a képeket?

- Később kétszer-háromszor megnéztük a négy tekercsnyi anyagot, és ugyanúgy átéltük az egészet, mint amikor ott voltunk. Sőt, még rosszabb volt, mert már tudtuk mi történt, és azt is pontosan tudtuk, hogy mit látunk a felvételeken. Sokadszorra elmesélve viszont már egészen más volt. Az azonban megdöbbentett, hogy voltak olyanok, akik azt kérdezték, láttunk-e véres végtagokat. Nem értem még most sem, hogyan lehetett az illető ilyen morbid. De ő vélhetően azért kérdezte, mert a halált és annak bizonyítékait szerette volna felfedezni a képeken. Én biztos irtóztam volna az emberi testek és maradványok látványától. Elég volt, amikor megpillantottam egy eldobott cipőt, s azt mondtam: na ezt már nem fotózom le. Egyébként is nyomasztó volt, ahogy néhányan reagáltak a történésekre. Amikor a leomlott épületek törmelékei között mászkáltunk, odajött hozzánk egy tűzoltókabátot viselő férfi. Megkérdezte, hogy kölcsönkérheti-e a fényképezőgépet. Majd hozzátette, hogy ad cserébe filmet, ha megengedem, hogy egy tekercset ellőjön. Nyilvánvaló volt, hogy az illető csupán áltűzoltó, aki lefotóztatja magát a romok közt. Neki ez hatalmas dolog volt, számomra viszont irtó gusztustalan. Nem is tudtam reagálni rá kellőképp. Később azon a hajón is történt egy hasonló eset, amelyikkel evakuáltak minket. A kis útikönyvünk címlapján a mindenki számára ismert manhattani látkép volt a World Trade Center tornyaival. Én készítettem egy olyan felvételt, ahol a párom fogta a könyvet, a háttérben pedig a hatalmas füst látható a két torony helyén. Az egyik utas rögvest odajött, és elkezdte magyarázni, hogy ez milyen nagyszerű kép. Majd fogta a könyvet, és a saját automata kamerájával, megismételte a felvételt. Legszívesebben magát is odafényképezte volna, bizonyítandó, hogy ő ott volt akkor.

- Mi lesz a sorsa a képeknek?

- Valószínűleg ott maradnak az albumunkban: így nyaralunk mi. Ezekhez a képekhez nem nyúlunk, ellentétben például a tűzlépcsős felvételekkel, amelyeket eleve azzal a szándékkal készítettünk, hogy képileg feldolgozzuk, például felhasználjuk montázsokhoz. A szeptember 11-i képekből biztos nem fogok kollázst csinálni.

- Szerinted feldolgozhatók egyáltalán ezek a képek?

- Egészen biztos, de én nem szívesen foglalkoznék ilyesmivel. Ez addig jó, amíg megjelenik egy újságban. Attól viszont teljesen rosszul voltam, hogy idehaza egy kiállításon már megjelentek az első reflexiók, mégpedig olyan effektekkel, mintha a vér odafröccsent volna a képre. De kiállítottak olyan olajképet is, amelyen négy részből állt össze a ferde torony, és amelyről nem hiányoztak a kiugró emberek kis figurái sem. Felállt a hátamon a szőr.

- Nem lehet, hogy téged azért rázott meg ennyire ezeknek a képeknek a témaválasztása és anyaghasználata, mert személyesen is megélted a tragédiát - ellentétben a kiállító alkotókkal, akik csupán a média közvetítette, és ettől személytelen képeket láthatták?

- Ők jóval objektívabban tudták nézni az eseményeket, ugyanakkor viszont képesek voltak jóval szubjektívabban előadni. Nekem eszembe nem jutna egy ilyen dolgot összerakni. Nem hiszem, hogy ezt ilyen formában kellene feldolgozni. Persze van azért ellentmondás a dologban: engem taszít az ilyen jellegű ábrázolás; viszont miért éreztem úgy, hogy fényképeznem kell, ha a TV-ben napra készen nyújtották a borzasztó látványt?

- Mindez mégis azt igazolja, hogy az elkészített képek dacára nem ébredt benned vonzalom a sajtófotó iránt.

- Nem, egyáltalán. Szerintem én azért fényképezek, amiért képeket is festek. A cél kompozíciós, képi problémák megoldása, nem pedig az ilyen típusú tematikai problémák kiaknázása.

- A sajtófotó nagy egyéniségei a kompozíciót mindig fontosnak tartották. A legalapvetőbb képalkotó elemeket igenis tiszteletben tartják, akármennyire is arra koncentrálnak, ami történik. Szerintem bennük megvan a szükséges érzékenység, ami elengedhetetlen egy jó kép elkészítéséhez. Az esemény csak tartalommal tölti meg mindezt.

- Nem, engem annyira borzaszt ez a lehetőség, hogy inkább más irányát választom a fotózásnak.

A részletek megragadása sokkal nagyobb élmény volt számomra, és nagyobb élmény volt megtalálni ezeket a kis részleteket, mint azt megmutatni, hogy hogyan is láttuk New Yorkot. Továbbra sem vagyok az a típus, aki repülőjegyet vesz, ha bejelentik, hogy egy hét múlva kitör az Etna.

Pfisztner Gábor