BESZÉLGETÉS HORTOVÁNYI ISTVÁN ALKALMAZOTT FOTÓSSAL

Hortoványi István háza mindent kiszolgál. A felső szinten él, az alsó szinten dolgozik. Feketére festett falak, ablaktalan műterem; a sarkokban tárgyasztalok, fotógépek. Minden fény mesterséges. Csendes, egyszemélyes irodájában beszélgettünk.

Eszközhasználatban sohasem voltak gátlásaim. Gyerekkoromban sok mindennel foglalkoztam; kipróbáltam a linómetszést, meg minden mást a gimnáziumban. Meg kellett csinálnunk ezt-azt, mire magától értetődővé vált az eszközök használata. Később már csak azzal foglalkoztunk, hogy mit akar az ember elérni. És nekem a fotógép ilyen szempontból nem jelentett semmi problémát.

Szóval így kezdődött el, és tulajdonképpen így is maradt. Persze hozzá tartozik az is, hogy grafikusként nem sokat foglalkoztam a fotózással. Ott volt a fényszedés, meg egy csomó technikai munkálat, nyomdai előkészítés, szövegtördelés stb., amit mondjuk a sötétkamrában végeztünk el. Ezeket azért rendesen meg kellett tanulnom.

A felszabadult, laza eszközhasználat sokat segített abban, hogy semmiféle gátlásom ne legyen; ami a célom volt, azt mindig meg tudtam oldani. Tulajdonképpen arról sem tudok bővebben beszélni, hogy milyen az, amikor valaki elkezdi ezt a szakmát. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a fotóimat én is dolgoztam fel; tudtam, hogy mire akarom őket használni, milyen fotókat akarok, és milyen reprezentációt tudok adni. Rögtön jól jelentem meg.

- Hogyan indult el a pályád?

- Amikor elkezdtem ezt csinálni, egy csomó olyan magyar cégnek dolgoztam, amelyek ma már nincsenek meg. Régen itt igen komoly szerszámgyártás volt. Akkor mi még „a vas és az acél országa" voltunk. Nagyon sokat dolgoztam a Forconnak és a Magyar Acél- és Vasárugyárnak. Ezek voltak az első nagy megjelenéseim: fémmegmunkáló szerszámokról készült tárgyfotók.

Olyan dologgal foglalkoztam, ami nem volt olyan kapós. De jó volt megjelenni vele, persze. Egyáltalában, szeretem, ha valaminek a valóságát meg lehet látni, „meg lehet csinálni".

Ez itt már egy későbbi kép; egy szépítőszer-családról. Ha jól akarok működni, akkor két dolog fontos: az egyik, hogy a kép hordozza a területre vonatkozó általános közérzetet. Ugyanakkor föl kell ruházni az egyes darab szimpatikus tulajdonságaival.

- Olyan nem volt, hogy nem fogadták el valamelyik munkádat?

- A tárgyfotózásnál jobb a közeg. Megmondom, miért. A tárgyak általában véve rosszabbul néznek ki a valóságban, mint ahogyan a képen mutatnak. Tehát kedvezőbb a leképezés. Pláne, ha sikerül megtalálni a legoptimálisabb helyzetet, fényviszonyt, terepet. Nem is mindegyik tárgy alkalmas rá. Valamelyik a területéhez képest alul van kalibrálva. Azzal akárhogy „nyomom", nem lesz jobb. De a fő feladatom az, hogy a benne lévő érdekeset megtaláljam és kihozzam. Általában a kép jobban néz ki, mint az eredeti; már ez is meglepetés. Másrészt a mezőnyben olyan tárgyi világot, ami a tárgyról szól, egyre kevesebben állítanak elő.

Itt sokkal nagyobb a megkötés, de sokkal nagyobb a szabadság is. A többi dologhoz, mondjuk a modellekhez vagy a divathoz is mindenki ért, mindenkinek van valamilyen ízlésbeli elképzelése, és ez általában véve nem tesz jót a munkának. Persze a modelles szituáció teljesen más, nagyobb csapatmunka.

Sokszor kapok nem túl stílusos megbízásokat; de van egy önálló viszonyom ezzel az egésszel kapcsolatban: folyamatosan problémáim vannak magával a fotózással. Minden munkában van egy saját feladatom is. Azt, amit szeretnék a fényképezéssel, lazán és magától értetődően, bármikor megteszem. De minden munkámban van egy saját problémám is - a megrendelőknek ezt nem kell tudnia -, amitől végeredményben jobb lesz, amit csinálok. És így tulajdonképpen elviselhetőbb, ha ehhez azt is hozzáveszed, hogy a modelles szituációkhoz képest ez a munka elég lapos.

- Melyiket szereted jobban: tárgyakat fotózni vagy embereket?

- Élő embert fényképezni nagyon jó, nagyon szeretem. Modellt is szeretek, tehát magát a külsőt, ha nem amatőr, hanem pénzért, munkaként csinálja. Én türelmes típusú fotós vagyok, azt szeretem, hogy ha valakiről képeket csinálok, akkor jól tudjunk együttműködni. Nálam mentális kérdés az, hogy ma mondjuk erőszakosabb vagyok a kelleténél, vagy úgy dolgozom, ahogy én gondolom. Ezek a kényszerhelyzetek nekem nem a belekényszerítésről szólnak, hanem az együttműködésről. Amikor érzem, hogy valaki már közeledik hozzám, akkor én is vele haladok; és azért ez nagyon fontos. Amikor a modell jó formában van, akkor mint fotós nekem is abban kell lennem. Ha az ember együttműködő, akkor érzi azt, ami lesz. Például nekem Cserhalmi Györggyel dolgozni óriási élmény volt. ő egy nagyon izgalmas, erős, komoly egyéniség, akinek nem volt mindig affinitása - természetesen - a reklámhoz. Magyarul, elég nehezen viselte. Viszont abszolút profi színész. És amit elvállal, azt megcsinálja. De hát ez a munka neki nem volt túl egyszerű, és igazi, komoly gyakorlatot szereztünk abban, hogy valamennyire összehangolódva, egyszerre legyünk jó formában.

Másrészt egészen más emberrel foglalkozni, mint tárgyakkal. A modell ugyanolyan ember, mint én. Az ő érzékenységére, a világban való helyére ugyanúgy figyelnem kell, mint bármi másra, amit magamtól elvárnék. Abszolút tisztességes kell legyek. Ez nagyon izgalmas dolog; nem befolyásolja igazán az alkotói szabadságot, de mégis meghatároz egy világot. A tárgyaknál nincsenek ilyen megkötések, sokkal szabadabban lehet bánni velük.

- Volt előtted alkalmazott fotós Magyarországon, aki ily módon látta a tárgyakat? Van-e valaki a magyar fotóban, aki példaképed lehetne?

- Nem követtem senkit, de ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna a magyar fotóban olyan személyek, akiknek nagyon tiszteltem a munkáit. Persze sok nagyon jó dolog született már addigra, mire én megjelentem. De a szituációból adódóan kénytelen voltam a saját utamat járni; azonnal meg kellett csinálnom bizonyos dolgokat...

Szerencsére vannak művészettörténeti tanulmányaim. Így a képről, a kompozícióról, a kép belső ritmusairól, az arányokról egészen másfajta, nem-fotós természetű ismeretekkel rendelkezem. Ez nagyban befolyásolja azt, hogy én mit és hogyan csinálok. Ezért viszonylag jelentéktelen témákból is jó megjelenésű, karakteres dolgokat tudtam kihozni.

- A mai, igen-igen telített reklámfotó, tárgyfotó szakmában nem látom ezt a klaszszikus megfogalmazást a műveken, ezt az igényességet, amiről beszélsz. Te már a 80-as évek közepétől a pályán vagy. Régebbi munkáid is mutatják a profizmushoz való következetes ragaszkodást. Vannak-e követőid, akik tőled akarnának tanulni?

- Ebben a szakmában alapvető, hogy professzionálisan dolgozzunk. Az a legfontosabb, hogy adott körülmények között kifogástalan minőséget tudjon az ember létrehozni. Ez lehet, hogy nagyképűen hangzik tőlem, aki sosem tanultam hivatalosan fényképészetet, de tökéletes technika és abszolút precíz munka nélkül ezt nem lehet csinálni. Ha te egy öntörvényű fotóművész vagy, sokkal kevesebbet kell foglalkoznod a technikával. Akkor az a lényeg, hogy a belső világodnak a lehető leggyorsabb és legprecízebb megragadása, kivetítése megtörténjen. Ott fokozottan érvényesül, hogy ma egy dolognak az értékét az erényének ereje adja meg, hogy mennyire igazi, milyen kisugárzása van; nem pedig az, hogy milyen kevés a hibája. A professzionális fényképezésnél ugyanígy szükség van a kisugárzásra, de a tökéletes technika nélkülözhetetlen.

Nem tudom, hogy hogyan vagyok jelen a szakmában. Nem tudom, hogy ki milyen fokon tanult abból, amit tőlem látott. Remélem, hogy sokan és sokat. De félre ne érts, semmi nagyképűség nincsen ebben; azt remélem, hogy nagyon sok embernek megtetszettek a fotóim, nagyon sok embernek eseményt jelentett, akkor is, ha ez egy eldobós műfaj. Abban is reménykedem, hogy nagyon sok fiatal és idősebb fotós kolléga számára kihívást jelentett, és új megoldásokat.

Azt gondolom, ha valaki megfejt egy fotót, hogy az hogyan készült, biztos, hogy az nagyon-nagyon sokat ér. Ha látsz egy jó megoldást, és megpróbálod megfejteni, felhasználni; akkor, ha eredményes leszel, nagyon sokat tanultál.

Nem tanítottam sohasem. Asszisztensem se volt. Mindig ebben a kellemes, mérhetetlen magányban dolgozom. Néha, talán három percre esetleg eszembe jutott, hogy jobb lenne asszisztenssel dolgozni, és akkor nem kéne lemásznom a létráról, hogy valamit változtassak egy beállításon.

- Olyan sem volt soha, hogy valaki odament volna hozzád, hogy dolgozna neked, tanulna tőled?

- Egyszer-kétszer jelentkezett valaki, hogy szívesen jönne hozzám dolgozni, vagy hogy úgy látja, jó lenne nálam tanulni. Csakhogy én mindig ott dolgoztam, ahol élek, és ez technikailag akadályt jelent. De van nekem ezzel egy szemléletbeli problémám is: úgy gondolom, nem tartok még ott, hogy taníthatnék. Én csak azt tudom, amit az életem nekem összehozott. Volt nagyon sok jóban is, meg rosszban is részem. Nagyon szerencsés ember vagyok, megismertem a sikereket is, bár ismerem a sikertelenséget is. Viszonylag jó körülmények között élek, de voltam nagyon szegény is. Van fogalmam róla, mi az ember életében a bűn, meg mi a szégyen; nagyon sok mindent megcsináltam, amit nem kellett volna; és nagyon sok mindent nem csináltam meg, amit kellett volna. Úgy éltem, mint minden ember. Ezért nem lennék jó tanár. Ha valaki mellettem élne, benne lenne a munkáimban, akkor egy kétségekkel teli, meditáló emberrel találkozna, és föl lenne háborodva: ilyenek a profik?! Valószínűleg ezért van az, hogy minden munkám személyes. Ezért riasztó lenne a társaságom; néha magamnak is az, és gondolom, ez egy tanítványnak nem lenne jó. Azonkívül amit én tudok, azt egy délután alatt el tudom mondani. Attól függ, persze, de ha jó formában vagyok, meg érdekel, hogy valakinek igazán jól elmondjam, akkor elég jól el tudom mondani. És annyi. Ha valaki vevő rá, akkor azt, amit tőlem meg lehet szerezni, azzal a beszélgetéssel megkapja. Ha nem tud vele mit kezdeni, százszor is találkozhatunk, semmivel nem jut előrébb.

Abban a pillanatban, amikor elkezdek dolgozni, csak rajtam múlik, hogy milyen munkamódszert választok, és hogyan fogom megközelíteni a témát. Ez az én szabadságom és esetlegességem. S ha valakinek ezt meg kell magyaráznom, nem is tudom csinálni. Amikor elkezdek dolgozni, előttem van egy kép. Azt a képet senki nem látja, csak én. És senki nem tud beszámolni róla, hogy mennyi lelkierő kellett ahhoz, hogy a majdnem meglévő, „gyönyörűen" elképzelt képet továbbvigyem. És csak én tudom, hogy abban a képben mennyi volt a siker, és mennyi volt a sikertelenség. Azt is csak én tudom, hogy mi nem valósult meg. Ha ezekbe a viszonyokba beengednék egy fiatal embert, akkor engem zavarna össze.

- Most következik a laikus kérdése. Itt van a nescafés vagy a postabankos kép; ezek kapcsán nekem egészen biztos, hogy nem csak fotóról rémlik, hanem reklámfilmből is. Hogyan jön össze ez a két dolog?

- Általában a komolyabb reklámkampányoknak van egy stratégiája. Van egy hierarchia természetesen; a film mindenkor elsőbbséget élvez, mert az a legdrágább és a leghatékonyabb műfaj. Akkor nekem alkalmazkodnom kell hozzá. De ez az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy mindenféleképpen el kell engednem a szabadságot, és csak azt tenni, amit előírnak. Valamikor így van; valamikor viszont van benne szabadságom. Némely szituációban szívesen fogadják a javaslataimat. Mert előfordul, hogy a filmnek nincs egyetlen olyan jelenete sem, ami alkalmas arra, hogy állókép legyen belőle. Olyankor valami egészen mást kell kitalálni, olyat, ami nincs is a filmben. De mégis, idézze a filmet.

Találkoztam már olyan megrendelővel, aki szó szerint azt akarta látni, amit elmondott. Ez nem túl szerencsés dolog. De általában véve a megrendelő meg tud adni valamit, amire én egy szakmai választ adok. Vannak kollegák, akik azt mondják: persze, hogy a rosszabbat választotta! Erre azt mondhatom: figyelj, azt is te csináltad!

Ne nézd le a megrendelőt, akármit is mondjon a munkádra! Magad miatt ne nézd le! És csak olyan variációt csinálj, amit tudatosan felvállalsz! Tehát ha valaki alámegy a minőségnek, csak azért, hogy esélye legyen megtartani a munkát, akkor mi alapon haragszik arra, aki a kevésbé sikerültet választja?!

De nem is ez a lényeg! A lényeg az, hogy az európai művészetben a megrendelés természetes dolog. Csak egy nagyon rövid idő volt az európai művészetben, amikor jelentős művek születtek tényleges megrendelés nélkül; ez a 19. századi újpolgári művészet: Modigliani, Van Gogh stb. Már elmúltak azok az idők, amikor komolyan kellett venni a régi felfogást, hogy a művész szegény, meg nem értett; ma már nem olyan éles a választóvonal polgár és művész között. Mindenki megrendelésre dolgozik.

- Vannak külföldi megrendelőid?

- Még nem tartunk ott. Magyarországról nem lehet külföldre dolgozni...

- Tudom, hogy az alkalmazott fotónak nem az a valódi terepe, de neked volt-e egyéni kiállításod?

- Volt, egyszer. A közönségnek tetszett, amit beírtak a vendégkönyvbe, az mind nagyon pozitív volt. De számomra nem volt vonzó kiállítást csinálni. Nagyon nehéz. Az a helyzet, hogy ez a műfaj nem kiállításra való. Meg kell elégedni azzal, hogy jó esetben a szakma nyilvántart. Ha egy sajtótermékben vagy egy óriásplakáton megjelensz, azzal sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptál, mint egy kiállításon. A felelősséged így nagyobb. Akinek ez a sors jutott, az ne akarjon más lenni. Tudomásul kell venni, hogy ezek a dolgok nem a kiállítóterembe valók, még ha esetleg jó is némelyik. Kiállítások ihletett légkörében élni, az másoknak az élete. De ez nem azt jelenti, hogy nem kell jól dolgozni!

- Mit gondolsz magáról a reklámról?

- Én nem vagyok híve a reklámnak. Nem vagyok ellene, mert jó körülmények között a kommunikáció egyik fajtájának tartom. Jó esetben az is. Mi még nem vagyunk olyan nagyon jók, de már nagyon rosszak sem. Azonban a reklámunk agresszív, otromba és lenéző. De még ez sem akadályozhat meg abban, hogy a magam által végzett munkát jól csináljam! Ha minden reklámért, minden hirdetésért a kitalálójának és az összes alkotó résztvevőjének felelősséget kellene vállalnia, akkor nem lehetne csinálni. Mindaddig, amíg nem fordul az emberek ellen egyfajta tevékenység, addig a társadalom együtt él vele. Az ember saját felelőssége a saját munkájára irányul. Nem dönthetem el, hogy melyik mosópor a jobb, és nem fényképezhetem csak a legjobbat.

- Képeidet, megjelenési formáidat kell-e úgy komponálnod, hogy szöveg is lesz bennük?

- Általában úgy készítem el a képet, hogy valahol maradjon benne hely az esetleges szövegnek. Nagyon ritka az olyan kép, ami ne bírna el még valamit. Régebben rengeteg barokkos, túlzsúfolt kompozíció, kép készült. De szöveg még azokon is elfért. Ha olyan emberhez kerül a kép, akinek van arányérzéke, előtanulmánya, az jót fog kihozni belőle. Ha nem olyanhoz: eldobhatja.

- Régebben, a pályád elején még nem volt lehetőség számítógéppel javítgatni a képet, hátteret kreálni. Most mennyire veszed igénybe a lehetőségeit? Szereted-e, vagy szakmailag teljes mértékben hozzátartozik?

- A dolog összetett, és minden részéről van véleményem. Analóg anyagokkal dolgozom, mert ez összehasonlíthatatlanul több lehetőséget nyújt, mint a digitális fényképezés. Amióta a digitális fotózás megvalósulása lehetséges, az analóg nyersanyagok egyre jobban, szinte hihetetlenül gyorsan fejlődnek. Például a fekete-fehér nyersanyag gyártásával már-már leálltak, azt mondták, emellett a technikai fejlődés mellett már nincs is rá szükség. De most ismét előtérbe kerültek.

Legtöbbször olyan képeket készítek, amiket a valóságban nem lehet látni; és azok a képek csak a kész filmen valósulnak meg, a digitális fotó nem ismeri ezt a szisztémát. A digitális képeken nincs a tárgyaknak struktúrájuk. A megfelelő anyagszerűséget és plasztikai tisztaságot csak folyamatosan artikulált valósággal lehet produkálni. Ezek olyan nagyszerű lehetőségek, amilyeneket a digitális technika egyáltalában nem tud. És pláne nem tudja ilyen minőségben, ennyire szabadon, ilyen rugalmasan.

A versenyhelyzet nagyon jót tesz, mert emiatt remek nyersanyagokat gyártanak. Azt gondolta volna az ember, hogy mindenki abbahagyja a filmek fejlesztését, és csak a digitális technikával foglalkozik majd. Hála istennek, nem így lett.

Másfelől például a nyomdai minőség a digitalizálással sokkal jobb lett, mint a hagyományos fototípiai eszközökkel. Ez is nagy előny. Az is, hogy a nyomdatechnológia is rengeteget fejlődött. Azt viszont természetesnek tartom, hogy ma már bizonyos szempontból tisztább képeket követelnek; vannak olyan esetek, amikor a sterilitás a legfontosabb. Ma már a valóság bizonyos apró kis hibái nem elfogadhatóak egy tiszta, erőteljes megjelenésben. Ezeket a problémákat számítógéppel már meg lehet oldani. Persze ez nem jelenti feltétlenül, hogy a képet ki kell takarítani, és meg kell szabadítani egyéni vonásaitól; nem.

Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy esetleg gondolkodásában is társakra talál (a képek további „sorsa", a nyomdai feldolgozás stb. során), az nagyon jó. Más részről a digitalizálás révén abszolút képzetlen emberek is megkapják a lehetőséget, hogy belenyúljanak a munkába. Mert mennél kevesebb intenciója van valakinek a saját szakmájához, annál szívesebben pisztergálja a képet.

De hát, ma már nem lehet számítógép nélkül létezni. Azt lehet tenni, hogy az ember a végsőkig képviseli a saját véleményét, a minőséget; és rákényszeríti azt, aki valamit másként akar, hogy indokolja meg a változtatást. És ha csak azért, mert úgy gondolja, hogy ő ül a gépnél, és övé a világ, akkor el kell küldeni.

- Mi a véleményed a rohamos technikai fejlődésről? Szerinted milyen az általános jövőkép?

- Ma az általános műveltséghez hozzátartozik, hogy valaki ki tud-e tölteni egy tesztet, vagy meg tudna-e írni egy egyszerű kérvényt. Meg tud-e írni a személyes élményeiből egy beszámolót, egy levelet? De a képekről, magáról a képcsinálásról semmit nem találunk az általános műveltségben. A képi gondolkodásmód teljesen ismeretlen az emberek számára. Ha valaki képeket csinál, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb lesz köztük jó is; de ez még nem jelenti azt, hogy ugyanolyan szabatosan tud képet csinálni, mint írni-olvasni. És ezeket a képeket valaki megveszi. Történik ez úgy, hogy nyolcvan évvel ezelőtt a lapokban még csak rajzos illusztrációk voltak. A második világháború előtt közöltek már ugyan fényképeket a sajtóban, de azok még kezdetleges és nehézkes nyomdatechnikával készültek, nem voltak valósághűek. És ma ott tartunk, hogy egy fiatal ember az ismereteinek legalább a nyolcvan százalékát képekből szerzi. Valójában hihetetlen mennyiségű kép van; ma az újságoknak körülbelül egyharmada kép. És akkor nem beszéltünk még a televízióról, a filmekről, és nem beszéltünk a számítógépekről. Nagyon sokszor az írásbeliség annyira szorítkozik, hogy a gondolatbuborékokba bele van írva valami.

Ma azon információk döntő többsége, amikkel élünk, képi világú. Ugyanakkor az ember nem ismeri a képek készítésének a módját. Nincs olyan gyakorlata a képcsinálásnak, mint az írásnak. Ezért az ember kevésbé fedezi fel a csalást. Ilyen mennyiségű kép kritikus feldolgozásához sokkal nagyobb vizuális kultúrára lenne szükség.

Hogy mit hoz a jövő? Azt, hogy a jövő emberei tájékozottabbak legyenek, és a fogyasztókból kritikusabb emberekké váljanak; ehhez képi műveltséget kell valami logikus úton szerezni. Meg kell tanulniuk észrevenni, hogy egy-egy képen mi a valóság, és mi a manipuláció.

Ami az analóg-nem analóg dolgokat illeti, azt hiszem, meg fognak maradni a hagyományos technikák. Nagyon jó dolog a digitális fényképezés, biztos, hogy nagy szerepe lesz a kép fejlődésében; de nem tudja helyettesíteni azt a gondolkodásmódot, amit meg lehet tanulni az emberi aktív tevékenységből. De az is lehet, hogy ezt én még így gondolom, és egy újabb generáció már nem így fogja gondolni.

Pécsi Marcell

Jegyzet: