BASA JÁNOS ÉS GYENIS ÁKOS DIGITÁLIS FOTÓLEVILÁGÍTÓJA

A Magyar Innovációs Szövetség 2001 tavaszán adta át a IX. Innovációs Nagydíját. Basa János fotográfus és Gyenis Ákos elektromérnök (Digital Foto Labor Kft.) közösen beadott pályázatának tárgya: digitális fotólabor szolgáltatás létrehozása, magyar fejlesztésű berendezésekkel. Az innováció eredményeként kifejlesztettek egy szkenner technológiájú fotóhátfalat, egy fotólevilágító berendezést, illetve ezeket a berendezéseket vezérlő programokat. Az értékelési szempontok között szerepelt, hogy 2000-ben milyen volt a cég üzleti eredménye, a létrehozott fejlesztés eredetisége, újszerűsége. A pályázatról Basa Jánossal beszélgettünk.

- Mi a fejlesztésük lényege?

- Cégünk azt az utat járja, amit a nagy, fényképezéssel foglalkozó nagyvállalatok. Mindannyian arra gondoltunk, hogy a fotópapír tovább élését az fogja biztosítani, ha az új, digitális technikában is felhasználhatóvá válik. Ez azért furcsa első hallásra, mert a fotópapír és a digita-lizáció két teljesen különböző dolog. A fotópapír tradicionálisan a vegyipar egyik csúcsterméke, s az, hogy a digitális világba beilleszthető, most derült ki. Ez azáltal vált lehetővé, hogy a digitális technika meg tudta szerkeszteni azt az elemi pontot, amelyet a fotópapírra le tudunk képezni. Tehát az új technika nemhogy meg fogja szüntetni a fotópapír iránti igényt, hanem meg fogja azt erősíteni. Ennek a felismerésnek az lett a végeredménye, hogy a fotópapír és a digitális technológiának a kimeneti forrása egyenértékű lesz. Illetve bizonyos helyzetekben magasabb szinten tud teljesíteni, mint a nyomtatás eszközei. A digitális képrögzítésnek az utolsó eszközei a fotólevilágítók. Amivel az innovációs díjra pályáztunk, az a digitális fotólevilágító egység, amely a fotópapírt használja mint eszközt, s arra világítja le azt az állományt, amelyet bármely számítógépben megvalósíthatunk.

Valójában egy komplett rendszert tettünk le az asztalra. Nemcsak a levilágítót terveztük meg, hanem mi fejlesztettük ki a szoftvereket is, és még némi hardver egységet is. A fotólevilágítók rendszerén belül a LED-es megoldást tartottuk számunkra megvalósíthatónak. Az, hogy az innovációs díjat megnyertük, számunkra is meglepetés volt, hiszen nem ismertük a többi pályázó munkáját. Örülünk, hogy ilyen kis cégként megmérkőzhettünk a nagyokkal, de annak különösen, hogy nem egy szakmán belüli díjosztogatásról volt szó. Azt, hogy a fotósszakma hogyan reagál majd, nagyon nehéz előre megmondani: a szakma sajnos nagyon márkaorientált. A mi technológiai szintünk nem a legjobb a világon, de azt ki merem jelenteni, hogy ezzel a rendszerrel már nagyon komoly munkákat lehet elvégezni.

- Milyen szerepmegosztás volt a két fejlesztő, Basa János és Gyenis Ákos között?

- Olyanok vagyunk, mint az agy két féltekéje, én képtelen vagyok igazi számolásra, nem tudnék elvégezni egy egzakt mérést, ellenben olyan érzeteim vannak a fotográfiai tapasztalataim kapcsán, amit meg tudok osztani Gyenis Ákossal. Ha konkrétumokról beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy Gyenis Ákos végezte el a munka kilencven százalékát, viszont én olyan tíz százalékot adtam hozzá a fejlesztéshez, amit egy elektromérnök nem ismerhet.

- Mi a levilágítás menete?

- A fotólevilágító tulajdonképpen egy teljesen egyszerű egység, ami az állományról a fotópapírra jutó fénymennyiséget egy elemi ponton keresztül sugározza. Míg a hagyományos nagyítás során a teljes negatívról egyazon időben érkeznek a fénysugarak, addig a fotólevilágításnál egy-egy pontot használ a gép és így, vagy a levilágító fejet mozgatva, vagy a papírt mozgatva jutunk el a teljes képig. Óriási előnye ennek a rendszernek, hogy nincsen a nagyítás során fellépő nagyítási mérték-probléma; a digitális technikánál, ha nagy képet készítünk, ha kicsit, a levilágító fej ugyanolyan távolságra van a fotópapírtól. Fejlesztésünk kezdetén megnéztük a többi levilágító működési elvét, és főként a nyomdai technikából merítettünk a legtöbbet. Nagyítóval végignéztük, hogy melyik eljárásnál milyen elemi pont keletkezik, és hogyan oszlik el. A mi LED-jeink mátrix felosztásban dolgoznak, de az, hogy milyen arányban, az a mi titkunk, és az ilyen titkot egyik fejlesztő cég sem adja ki. Az biztos, hogy egy pont leképzése nem egy LED-re történik, gondoljunk csak a fényerő növekedés problémájára. A fotólevilágítás egyik nagy előnye, hogy bármilyen nagyságú képet lehet kreálni. A mi gépünkkel hét perc alatt lehet levilágítani egy 50x60 cm-es fényképet, ami utána bekerül a hívógépbe- ez egy egyszerű RA-4 hívógép. Ott még további négy percet vesz igénybe az előhívás. Tehát tizenegy perc alatt készül el egy 50x60 cm-es fénykép. Ha jó minőségű a levilágítás, akkor nem lehet észrevenni a fotópapíron, hogy digitálisan vagy hagyományos úton történt-e. A levilágítók közül a legjobb minőséget a lézeres levilágítás adja, mert az adott pont, amit a lézer fénye képez, nagyon egységes. Vagy van ott jel, vagy nincs ott semmi. A lézerfej által készített pontnak nincsenek szélei és nincsen közepe sem, teljesen egységes. A lézerfejes gépek a szakma csúcsát jelentik, de rendkívül sérülékenyek, öregszenek, és napi kalibrációt igényelnek.

- Mi a multinacionális cégek levilágító-rendszereinek a hátránya?

- Egy kiépített gyári rendszer nagyon magas szinten tud üzemelni. Nem hiszem, hogy a Durst cég Lambda típusú levilágítója rossz lehet, viszont ha ilyen levilágítót vásárolunk, akkor azt már nem lehet tovább fejleszteni, másként használni. Aki megvásárol egy ilyen olasz vagy amerikai technológiát, az felül annak a technológiának a csúcsára, de nem tud tőle eltérni.

- A Kodak céggel folytatott tárgyalások hová vezettek?

- A Kodak képviselőivel való találkozásunk két éve történt, amit az előzött meg, hogy a magyarországi Kodak munkatársainak megmutattuk az eredményeinket. Egyik felvételünket az akkori műszaki vezető, Vincze Vilmos úr elkérte, hogy Dubaiban, a Kodak éves közgyűlésén megmutathassa. Ez novemberben történt, és január 4-én a Kodak képviselője itt ült a műteremben, egy rochesteri kollégával együtt. Az volt a furcsa számunkra, hogy a Kodak két képviselőjét az érdekelte a legjobban, hogy ezt a levilágítást magunk készítettük-e, vagy valakitől információt kaptunk. Ez volt a legfontosabb kérdés. Ezért készítettünk egy felvételt, és még a beszélgetés alatt letettük az asztalra a végeredményt. Az ezt követő beszélgetés már szakmai volt, Gyenis úrtól megkérdezték, hogy találkozott-e például interferenciás jelenségekkel. A végén azt mondták, hogy őket nem érdekli mélyebben a fejlesztés technikai háttere, a lényeg az, hogy megcsináltuk. Utána inkább arról beszélgettünk, hogy hogyan lehet ebből pénzt csinálni. Arra a következtetésre jutottak, hogy ebből a gépből a kelet-európai régióban úgy 10-15 darabot el lehetne adni, körülbelül hatvan-hetvenezer USA dollárért, viszont, ha ők ehhez a nevüket adják és megkötjük a szerződést, akkor negyven napon belül szállítanunk kell. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ezt mi nem tudjuk teljesíteni. Elmentünk az MTA SZTAKI-hoz, ahol a gép mechanikai egységét gyártották, és javasoltuk nekik, hogy működjenek közre a Kodakkal való kooperációnkban, ők azonban ebben nem voltak partnerek, ők csak eladni akartak. Ezek után ellátogattunk néhány bankba is, de támogatást ott sem kaptunk. Viszont együttműködés vagy támogatás nélkül, a gyártás meghaladja a lehetőségeinket.

Baki Péter