SZILÁGYI GÁBOR

Pár nappal később, egy elektronikus levél végén odavetett kérdésből - hallottam-e, hogy meghalt? - értesültem róla, hogy elment közülünk. Most, hogy leírom a szavakat, abban sem vagyok biztos, hogy közönséges értelemben valaha is közöttünk volt. Szigorúan számon tartottuk, hogy nehezen oldódó, szuverén személyiség, talán bizalmatlan és konspiratív, túlérzékeny, öntörvényű ember, pedig könnyen lehet, hogy csak jobban ismert minket, mint sejtettük volna, és a mi képünket vetítette vissza, amikor rá néztünk. Azt hiszem, nem lehetett túl jó véleménye a világról.

Utoljára valami kitüntetésátadó ceremónia alkalmából találkoztam vele, sápadt volt és elgyötört. Kértem, megint írjon nekünk, ha kedve, egészsége engedi, ő örömmel meg is ígérte, hiszen tudhatta, komolyan bíztatom. Amúgy azt sem tudom, rólam vagy a lapról mit gondolt, erről sohasem beszéltünk, pedig olykor leveleztünk is, hagyományosan, papíron-borítékban, ha nem is kézzel írva, ebben a mobiltelefonos, íméles világban.

Ha kétfelé osztjuk az emberek tömegét, valakikre és senkikre, akkor Szilágyi Gábor tiszteletre méltó mértékben a valakik fájdalmasan szűk csoportjába tartozott. Még azt sem vettem zokon tőle, hogy kihagyott a ,,Leletek"-könyvéből (ami pedig a monumentális Ténykép kiállítás apropójából születhetett, és azon a kiállításon talán az enyém volt a legnagyobb fal - ki másnak, mint Szilágyi Gábornak köszönhetően), mert tudtam, hogy bele akart ő tenni engem a könyvbe is, csak valahogyan túlkonspirálódtak a dolgok. Utólag jöttem rá, miért akart volna egy "majdani Fészek-béli kiállításhoz" képeket kapni tőlem. Az akkori szakmai közállapotokat ismerve be kellett látnom, igaza volt, hogy ködösített.

Szilágyi Gábor az ELTE Bölcsészettudományi Karának francia-magyar szakán diplomázott, majd a párizsi egyetemen is, ahol szemiotikát, általános nyelvészetet, valamint antropo-szociológiát tanult. Nem is akárkiktől, Christian Mertztől például, akihez különösen közel érezte magát. Francia kötődése, a francia kartéziánus, rációra és átláthatóságra alapuló módszertana külön érték a magyarok hagyományosan germán orientációjának árnyékában. Egész életében a filmművészet és a fotográfia történetét kutatta, azok elméletével és szemiotikájával foglalkozott. Az álló- és a mozgófénykép jelentéstanáról elmélkedő itthoni vizsgálatai úttörő jelentőségűek. Mint a (mai nevén) Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa, sőt tudományos igazgatója, elsősorban a mozgóképhez kötődött, mégis, fotográfiai munkássága olyannyira nem másodrendű, hogy személyében talán a legtöbb fotótörténeti munkát publikáló szerzőt tisztelhetjük. A fényképezésről szóló jelentősebb kötetei, könyvespolcom tanúsága szerint: A fotóművészet története: A fényrajztól a holográfiáig (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1982.); Leletek: A magyar fotográfia történetéből (Kardos Sándorral, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1984.); Daguerre: A fényképezés felfedezésének története (Gondolat, Budapest, 1987.); 150 év: A fotográfia története eredeti írásokban és képekben (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1990.); Szilágyi Gábor magyar fotográfiatörténete (Magyar Filmintézet, Budapest, 1996.) Hosszú a sora a Magyar Fotóművészek Szövetsége jóvoltából kézirat gyanánt közreadott munkáinak is: A Fotóművészeti kiállítások szakrepertóriuma (1890-1945) és (1945-1977); A magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó képanyagának szakrepertóriuma (1882-1945); A fényképészeti ismeretanyag és ismeretrendszer kialakulása és változása (1882-1975); A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882-1978); A magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom tematikus repertóriuma (1892-1974); A magyar fényképészeti szaksajtó története; és a (Magyar Filmintézet által kiadott) Elemi képtan elemei - az álló és a mozgófényképről. Nem kevésbé kedvesek az írásai ebben a lapban, hol sűrűbben, hol ritkábban egymást követve, a fényképezés elméletéről, az egyetemes fotótörténet nagyjairól és kortárs magyarokról egyaránt. Legelőször 1969-ben Atget, legutoljára 1995 végén egy félbemaradt sorozat, az Alice Fényképországban, az egy(éni)ség és különbözőség kultuszáról.

Nem szabad nem említeni a Magyar Fotóművészek Szövetsége elméleti bizottságában végzett munkáját sem. Ennek jelentősége ma talán nehezebben érthető, hadd magyarázzam tehát: akkoriban a magyar fotográfiát az intézmények szinte teljes hiánya jellemezte. Valójában egyetlen intézmény volt, a Szövetség, és ennek az „irreguláris", önszerveződő közössége, a szakma tanult és hivatástudattal átitatott tagjai viselték „társadalmi munkában", vagyis ingyen e művészeti ág, a magyar fotográfia sorsának óriási felelősségét, és végeztek hallatlanul sok munkát a jobbítás érdekében. Szi-lágyi Gábor nevét is oda kellene írni a Magyar Fotográfiai Múzeum aranykönyvébe (meglehet, ott is van) hiszen amikor neki kellett vállalni, vállalta azt a nehéz döntést, hogy feszítsük tovább a húrt, és egy majdani jobb lehetőséget remélve ne kótyavetyéljük el Fotótörténeti Gyűjteményünket.

Egy maradt még, amire talán nem is volna szükség, hiszen ha mi nem, akkor kik hinnének a fényképek megjelenítő erejében? Tőry Klára és Féjja Sándor mellett, akik segítettek abban, hogy ne hibázzam e visszaemlékezésben, Szilágyi Gábor egyik leánya, Blanka volt kedves az itt közölt arcképet a kezembe adni. Mellékelt hozzá egy rövid levelet, néhány adatot és a végén két mondatot arról, milyen szeretettel, odaadóan, nagy-nagy melegséggel és felelősségtudattal nevelte, tanította őket, két lányát az édesapjuk. És hogy miért nem lett volna szükség ezt ide leírnom? Azért, mert ha a fényképre néznek, Szilágyi Gábor szemébe, akkor ezt a melegséget kiolvashatják belőle.

Tímár Péter