LORD SNOWDON / KUNSTHAUS

Lord Snowdon legendás fotós, a jó minőségű konzervativizmus világhírű képviselője. A tavaszon a bécsi Hundertwasser-féle KunstHausban volt kiállítása, amelynek extravagáns és/vagy excentrikus fotótárlatai közül a Lord szemléletében és témában elegáns életművével kissé ki is lóg. Margit hercegnő (elvált) férjeként olyan sokoldalú életpályát fut be, melynek vázlata nélkül nem lehet tárgyilagosan fotós oeuvre-jét sem értékelni. Ez esetben ember és alkotó egy.

Lord Snowdon - eredeti nevén Tony Armstrong Jones - dédunokája Linley Sambournes politikai karikaturistának. A dédi a commedia dell'arte Pulcinellája után elnevezett, 1840-es alapítású Punch londoni élclap indulásánál szerzett nevet. A nagybácsi, Oliver Messel pedig elismert kosztüm- és dísz-lettervező volt száz évvel később a londoni Colhran revünél, mely - berlini és párizsi társaival ellentétben - inkább finom toalettjeivel, semmint ledér öltözékeivel volt sikeres az 1930-as években. Oliver bácsi azután egyebek között megtervezte a Caesar és Cleopatra (1945) című nagymozit, Vivien Leigh-dzsel, majd a Múlt nyáron hirtelent (1959) Elisabeth Taylorral, Katharine Hepburnnel és Montgomery Clifttel a főszerepben.

A dédi és a nagybácsi működése közötti korszakban a nagyoperett fővárosába, Bécsbe költözött Gottfried Semper iparművészeti és építészeti világmagyarázatként bevezette a Bekleidungstheorie-t, az öltözködéselméletet. Eszerint a művészeti (és építészeti) stílusok a ruházkodásból és a maszkviselésből eredeztethetők. Lord Snowdon műve e mezsgyén mindenesetre jobban érthető: 1936-ban, az akkor hatéves Tony - a majdani Lord Snowdon - iskolája színpadán Peter Pant játszotta, babérlevélből készített, saját tervezésű kosztümben. Etonban - ebbe a középiskolába járnak a jobb brit körök - már a Photographic Society tagja, megrázó fotót készít az iskola bombázásáról 1943-ban. Az-után egy évig gyermekbénulással kórházban fekszik, nem lehet színész...

Cambridge-ben tíz napot tölt a Természettudományi Karon, azután átiratkozik az építészetire. Tanárai szerint bármiben megfelelt (például az evezős versenyeken kormányosként, hajója minden kupát elnyert), kivéve abban, amit az iskola tanított.

Három év egyetem után a neves Baron balettfotós mellé szegődik tanulni; a papa 100 fontnyi havi tandíjat fizetett az újabb három évre. Tony 1953-ban önálló műtermet nyit, a Spotlight számára készít színészportrékat. Első egész oldalas riportképe is megjelenik, amelyen a Messel bácsi partiján „kap le" egy flamencotáncost. A hollywoodi Cecil B. de Mille angol megfelelőjének, a kosztümös tévéjátékok és ezer előadás fölötti sikervígjátékok írójának, bizonyos Terence Rattigannek a munkatársaként színházi fotós lesz, és hirtelen a Vogue és a Harper's Bazaar közölni kezdi minikamerával készített képeit (1954-56). A kis gép Snowdonnál a diszkréció eszköze lesz. Ekkor még ez segíti arisztokratikus körökben kamerával forogni. Később inkább a személyiségéhez tapadó sikeres ügyekkel és művekkel megalapozott tekintély.

1957 jó éve: első fotókiállítását a londoni Kodak House rendezi, a Queen elitmagazin fotósa és a királynő hivatalos portréinak készítője. Majd egy John Crankas-balett díszlettervezője, amit két hét után betiltanak. Közben ruhákat tervez a Ski Mode cégnek, és 1960-ban feleségül veszi Margit hercegnőt. Cedric Prince és Frank Newby designerekkel a londoni állatkert madárházát tervezi, majd 25 éven át a Design Magazine tanácsadója. A Council of Industrial Design és a Royal Photographic Society tagja - nyilván nem csak alkotói érdemei alapján, hanem a hercegnő férjeként is. Párhuzamosan a Sunday Times új színes mellékletének főmunkatársa. Fotósként érdekelni kezdi a fejlődő országok elesettjeinek és a gazdag nyugati világ testi fogyatékosainak nyomorúsága. Maga is mozgássérült, ezért megemlítendők sportteljesítményei is: gyorsasági motorrekordot állít fel, negyedik lesz egy La Manche vízisí átkelő versenyen (50 indulóból heten érnek célba). Velencéről és Japánról reprezentatív naptárfotókat készít. Filmezni kezd. Első dokumentumfilmes munkája, az 1969-es „Ne számold a gyertyákat" című tévéfilm az öregek problémáival foglalkozik, két Emmy-t és egy Velencei oroszlánt, majd további díjakat nyer Prágában és Barcelonában. A Törpének születni (1971) Hugo-díjat kap Chicagóban. A két film között motoros tolószéket tervez, melyből ötezer darabot forgalmaznak. A Felsőházban a „Mozgássérültek mobilitása" téma referense, az „akadály nélküli" mozgalom egyik alapítója. Egyre többet fotózza a gyermekek szegénységét és kiszolgáltatottságát: Gyermekek a rács mögött című, 1975-ös fotósorozata a Sunday Times Magazin számára készül.

1978-ban újraházasodik. A Royal Photographic Society díjával tüntetik ki a gyermekekért, fogyatékosokért és hátrányos helyzetűekért kifejtett fotós, designer és törvényhozói tevékenységéért. A „Designers and Art Directors Association Ezüst Serlegé"-t nyeri el színpadi és filmes munkásságáért. 1981-ben David Lean „Indiai utazás"-ához készít fotókat. 1986-ban Jeremy Fry-jal közösen építi meg az „Egyszarvúcská"-t, egy szervokormányos tolószéket. 1988-ban kritikus interjút készít Sir Robert Reiddel, a British Rail elnökével, és ezzel eléri, hogy a vasút felkészüljön a mozgáskorlátozottak utaztatására. 1990-ben luxusórákat tervez, emellett a Telegraph és a Life számára is fényképez. Képei fölkerülnek az „Évtized Legjobb Fotói" listára. 1991-ben új, infravörös átvitellel működő hallókészüléket tervez. A Telegraph Magazinnak 1995-ig 223 belső és 19 címlapfotót készít. A Royal College of Art elnökévé választják. 1996-ban a londoni Nemzeti Színházban rendez kiállítást színházi munkáiból. 88 színházi képét különnyomatban adja ki a Vanity Fair. 97-ben ő Erzsébet királynő és Fülöp herceg aranylakodalmának a hivatalos fotósa. Egy év múlva a ZOO általa tervezett madárháza (1960) műemlékvédelem alá kerül. 2000-ben fotós életmű-kiállítása nyílik a National Portrait Galleryben.

2001. március 15-én a bé-csi KunstHaus második emeleti kiállítótermébe, tárlata vernisszázsára késéssel érkezik, annyira lassan ér fel a Friedensreich Hundertwasser tervezte, fűvel-fával beültetett, de lifttel nem rendelkező kiállítóhelyre. Az elegáns, magas, őszes halántékú, pirospozsgás, ezüstnyelű botra támaszkodó, szerényen mosolygó öregúrnak ez remek entrée: hatalmas, életműve előtt tisztelgő, de nagyon is színházi vastapsot kap. „Színház az egész világ", írta William Shakespeare és Gottfried Semper.

Ekkor értem meg a sok sztereotip, „csinált" fotót: Emma Thompson színházi függönyre telepített aktját, amelyet Goya képe ihletett. David Hockneyt, egy híres festményén látható modell ruhájában és labdájával, a fürdőszoba óriástükre előtt. Laurence Oliviert egy clown maszkjában. Simon Callow képét, akit Snowdon Monet után öltöztet fel és állít be. Sophia Loren és kisfia kettős félaktját egy antik római medencében. Marlene Dietrich cigarettafüstös, cilinderes portréját egy híres filmje kosztümjében. David Bowie-t mint barokk szobrot. Rudolf Nurejevet mint Párizsba emigrált veronai szerelmest. És ezekkel párhuzamban, szemben egy valódi Joseph Beuys- vagy Ralph Fiennes-tekintetet és a sok-sok élő gyerekszenvedést.

Szegő György

Lord Snowdon publikációi:

Malta (Sacheverell Sitwell-lel), Batsford, 1958

London, Weinfeld & Nicolson, 1958

Private View (John Russell-lel és Brian Robertsonnal), Nelson, 1965

A View of Venice, Olivetti, 1972

Assignments, Weinfeld & Nicolson, 1972

The Sack of Bath (Adam Fergusonnal), Compton Russell, 1973

The Inchcape Review, Inchcape & Co., 1976

Personal View, Weinfeld & Nicolson, 1979

Pride of Shires (John Oakseyvel), Hutchinson, 1979

Tasmania Essay, R. T. Banks, 1983

Sittings 1979-893 (John Mortimer előszavával), Weinfeld & Nicolson, 1983

My Wales (George Thomasszal), Century Hutchinson, 1986

Israel - A First view, Weinfeld & Nicolson, 1986

Stills 1983-87 (Harold Evans előszavával), Weinfeld & Nicolson, 1987

Serendipidity. Royal Pavilion Art Gallery and Museums, Broghton, 1989

Public Appearences (Jocelyn Stevens előszavával), Weinfeld & Nicolson, 1991

Wild Flowers, Pavilion, 1995

Hong Kong, Weinfeld & Nicolson, 1995

Snowdon on stage (Simon Callow előszavával), Pavilion, 1996

Wild Fruit, Bloomsbury, 1997