HÁSZ ANDRÁS

- Bennem kétféle fényképész lakozik: az egyik a klasszikus, nagyformátumú, gyakran 20x25 cm-es negatív méretű fényképezésben igyekszik megvalósítani a technikai maximumot; a másik énemet, és ez mostanában kezd bennem ébredezni, nagyon érdekli a digitális fényképezés. Ma még a drágább árkategóriájú digitális kiegészítőkkel sem tudnám elérni azt a technikai színvonalat, amit a hagyományos felvételi eszközökkel. Ez persze meg fog változni, idővel a digitális válik majd a mindennapok fényképészeti eszközévé, és a ma klasszikusnak nevezett, ezüstalapú fényképezés szinte elérhetetlenül drága hobbi lesz. De mivel a mai árak mellett a digitális csúcstechnika szinte elérhetetlen, én még várok vele. Kereskedelmi jellegű fényképészettel foglalkozom, és sok ügyfél keres meg azzal, hogy készítek-e digitális fotót. Kapásból azt szoktam mondani, hogy természetesen igen, mert nem szeretnék elveszíteni egy ügyfelet sem: ma annyira sláger téma a digitális fotó, hogy ha azt mondanám, hogy nem, akkor rögtön letennék a telefont. Nagyon sokat hallanak róla, úgy tudják, hogy ez a leggyorsabb és legkorszerűbb, legjobb minőség, ezt sugallják a reklámok is - tévesen -, szinte képtelenség lenne elmagyarázni nekik, hogy mik a digitális kamerák hibái és korlátai.

- Mi az, amit a 9x12 negatívmérettel nem érhetsz el, de a 20x25-össel igen?

- Ha nagyon őszinte akarok lenni, a 9x12 cm vagy inkább 4x5 inch méretben is minden elérhető, és ez univerzális formátum. Ennek a negatívformátumnak még lelke van. A 8x10 inch negatívméret csak annyi különbséggel bír, hogy még nagyobb lelke van. Műszakilag ma már nem indokolt ez a nagy méret, de nekem sokat jelent ez a plusz, ami sugárzik egy ekkora képről.

- A Dohány utcai zsinagógád olyan, mintha a föltámadt Erdélyi Mór fényképezte volna.

- Ez a kép életem egyik leghosszabb expozíciójával készült: alacsony érzékenységű színes fordítós filmre dolgozom, ez a legnagyobb vonalélességű nyersanyag, mert ha más erénye nincs egy képnek, de tűéles, számomra már az is pozitívum. Teljesen szűk blendével fényképeztem, félhomályos környezetben, körülbelül 50 lux fényviszony mellett, már a fénymérőm sem mért, egy automata Nikon segítségével tudtam kikalkulálni, hogy körülbelül háromnegyed órányi időt kell exponálni. Ilyen extrém hosszúságú expozíciónál már azt sem lehet pontosan tudni, hogy hogyan viselkedik a film, de úgy tűnik, jól viselte a nem másodpercre pontos megvilágítási értéket.

Nekem nagyon tetszik az, ahogyan a régiek dolgoztak, és sajnálom, hogy elmúlt az a technika. A fotóstársadalomnak persze kedvező ez, mert sokkal többen hozzáférnek a fényképezéshez, mondhatnánk, hogy a fotó mindenkié - de hozzátehetnénk, hogy az sajnos olyan is. Annak idején komoly, szakirányú képesítés után nevezhette magát valaki fényképésznek, úgy is álltak hozzá, az átlagember kellő tiszteletet adott a kivonuló fényképésznek. Ezt ma sehol nem tapasztalom, a fényképészről alkotott képnek ma semmiképpen nem a nagyformátumú műszaki kamerám felel meg, hanem egy szappantartó méretű doboz, lehetőleg digitális, hogy a fényképet rögtön meg is lehessen nézni. Komoly tárgyalási procedúra, amíg elmagyarázom a megrendelőnek, hogy én is a lehető legkorszerűbb eszközökkel dolgozom.

Azért is sajnálom, hogy elmúlik a nagyformátumú fényképezés, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy öt évig dolgoztam az Országos Műemlékfelügyelőség fotólaborjában, ahol volt alkalmam látni az elődeim által fényképezett hatalmas méretű, 30x40 cm-es üveglemezeket. De amikor megpróbáltam bevezetni a műszaki kamera használatát - holott az épületfényképezés valóban olyan terület, ahol indokolt lenne nagy formátumra dolgozni -, komoly ellenállásba ütköztem. Öt év után el is jöttem onnan, azóta a magam szakállára folytatom a mesterséget.

- Melyik időben dolgoztál ott?

- 1972-ben érettségiztem a Berzsenyi Gimnáziumban, utána két évig jártam a Práter utcai fotóiskolába. Amikor végeztem, az MTI illusztrációs rovatához kerültem, nagyon nehezen, meg kellett nyernem hozzá a tanulók fotópályázatát. Két év után mentem át a Műemlékfelügyelőséghez, és az ott eltöltött öt év után, 1980-ban lettem szabadúszó. Nagyon gyorsan meg kellett szoknom egyfajta létbizonytalanságot, hiszen akkoriban majdnem mindegyik kollégámnak volt munkahelye, munkahelyi géppel és nyersanyaggal, ami egészen más tárgyalási alapot jelentett a maszek munkák elnyerésében, és jóval kedvezőbb áron tudtak dolgozni, mint én. Nekem fenn kellett tartanom magam, a technikai fejlesztéseimet is magamnak kellett fedeznem - meglehetősen nehéz időszak volt. De ma már azt is tudom, hogy jó iskola volt.

- Miért váltál szabadúszóvá?

- Mert fényképészként nagyon rosszul éreztem magam egy hivatalban. Amikor kint süt a nap, a fényképésznek egy laborban kell dolgoznia - az most mindegy, hogy a saját vagy mások negatívjaival kell foglalkoznia -, pedig amikor olyan időjárási viszonyok vannak, hogy az ember érzi, most kell menni fényképezni, akkor én hajlandó vagyok minden mást félretenni. Ez a mai napig így van, könnyen lemondok egy ügyféllel való megbeszélést, ha az időjárás lehetővé teszi egy régóta tervezett kép elkészítését. A Műemlékfelügyelőségnél viszont hivatalszerű munkahelyen dolgoztam, kötött munkaidőben, ahol nehezen értették meg, hogy miért délután ötre járok be, amikor a többiek már hazafelé mennek. Én meg nagyon szeretek éjszaka dolgozni. Hallatlanul nagy igényem volt a szabadságra, és az akkoriban nehezen kialakuló szabadúszás ezt lehetővé tette. Vállaltam a szabadsággal együtt járó bizonytalanságot. Az előző rendszerben, ha valakinek nagyon nem ment, akkor visszaléphetett a hivatali rend szerint működő fotós céghez, ahol fizetést kapott, tehát éhenhalni nem lehetett. Ma az a különbség, hogy egy munkahelyre roppant nehéz bekerülni, és függetlenként sokkal jobban oda kell figyelni az ügyfelekre, hiszen belőlük élek, ezért sokkal veszélyesebb minden lépés. És ma éhen lehet halni. El kell tartanom magamat, a családomat, és ha fél évig nem kapok megbízást, akkor lehúzhatom a rolót.

Akkoriban azt gondoltuk magunkról, hogy fiatalok és tehetségesek vagyunk, és ha nem élnénk korlátok között, meg tudnánk mutatni, hogy mire vagyunk képesek. Ma is tehetségesek vagyunk, most tényleg megmutathatjuk, hogy mit tudunk, de ez már senkit nem érdekel. Ha megnézzük, hogy milyen plakátok, kiadványok vesznek minket körbe, olyan érzésünk van, hogy nem mindig a jó szakemberek vannak döntési helyzetben, hanem azok, akik nem néznek alaposan körbe a piacon. Nagyon sok, nálam idősebb kollégám dolgozna még aktívan, csak nem kapnak megbízást. A reklámfotó területén Tóth József „Füles", vagy Szelényi Karcsi, akiktől nagyon sokat tanultam, nem kapnak megbízást, pedig fantasztikusan tehetségesek és mindig korrektül dolgoztak. Sajnálom, hogy olyan helyzet alakult ki, amiben nem igénylik a munkájukat. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hat éve taníthatok az újságíró-iskolában, ez nekem is jó felkészülési lehetőség; óráról órára, évről évre edzésben tartom magam. Másrészt arra is lehetőség, hogy minden évben bebizonyítsam az újonnan érkezett fiataloknak, hogy bár a mi szakmánk alapvetően technikai szakma, mégis, a legprimitívebb eszközökkel is lehet felvételeket készíteni. Annak idején magam is így kezdtem, és a kortársaimnak szintén volt lécekből és kidobott alkatrészekből barkácsolt, nagyfilmes kamerája és egy-két halogénlámpája. Ezzel a felszereléssel a felvételek többségét el lehet készíteni. A tanítványaimnak persze nehéz lenne bebizonyítani, hogy korszerűtlen fotótechnikával is lehet dolgozni, ilyenkor elő szoktam venni a fakamerát, és két ócska lámpával megcsinálok egy egyszerűbb, de korrekt tárgyfotót.

Természetesen mondhatjuk, hogy egy eseményre nem lehet a fotóriportert hibásan működő kamerával kiküldeni, mert biztosan hátrányba kerülne a többiekkel szemben. Érdekes, Korniss Péter vagy Hemző Károly könyveit nézve nem tűnik hátránynak, hogy ők milyen körülmények között, milyen gépekkel fotografáltak. Emlékszem, amikor az MTI-ben voltam gyakorlaton, Korniss valamelyik kiállítására készült, és a laborban láttam a negatívjait; annyira összehúzott a Pentacon Six-e, hogy a negatívról csak álló képet lehetett nagyítani - igaz, hogy így húsz kocka is elfért a rollfilmen. Persze ezt ő tudta, és eszerint komponált. A kamerát, például hogy jól exponál-e vagy sem, „hangra" ismerni kell. Ezt ma nem tudják a fiatalok, mert a mi tudásunkhoz a hőskort is végig kellett csinálni. Másrészt, ha egy olyan szinten dolgozó fotósnak, mint Korniss, a kezébe adnak egy lyukkamerát, azzal is képes volna zseniális felvételt készíteni, amit a gyakorlatlan fotós a profi kisfilmes gépével meg sem közelítene. Hiszen mégiscsak az ember számít, aki a fényképezőgép mögött áll.

Itt említenék meg egy érdekes dolgot: én nem vagyok tagja a Fotóművészek Szövetségének. Amit a napi munkámban művelek, annak semmi köze nincs a fotóművészethez. Igaz, igyekszem magas színvonalon dolgozni, de ettől az én képeim még nem művészi fotók. Számomra a fotóművészet a legmagasabb kategória, vágyom is arra, hogy egyszer majd elérjem...

- Mit értesz most fotóművészet alatt?

- Azt, hogy valaki olyat hoz létre, amire én képtelen lennék. Ha olyan képet látok egy kiállításon, amilyet én is meg tudnék oldani, az már nem érint meg. Nem tudnék úgy embereket fényképezni, mint Korniss Péter. Vagy mennyire más egy Ansel Adams-tájkép, mint amiket mások fényképeznek! Mondják, ehhez olyan tájra is van szükség; én valószínűbbnek tartom, hogy ha Ansel Adamsnek az Alföldet vagy a mátrai tájat kellett volna fotografálnia, valószínűleg itt is eljutott volna a csúcsra. Sugárzik a képeiből, hogy lelkük van - én ezt csak halványan próbálom utánozni.

- Jó, azért a te Volkswagened és Rolls-Royce-od sem szokványos tárgyfotó. Egyébként hol látod legszívesebben a képeidet?

- Nem vagyok kiállító típus. Nem volt még kiállításom, nem szeretem, ha túl nagy a zaj a képeim körül.

A prospektus az egyik olyan terület, ahol a fotós, ha szerencséje van, elejétől a végéig maga csinálhatja meg az egészet. Bár elég sok a megkötés, hiszen olyan témákat is fotografálni kell, ami nem áll hozzám közel, mégis, a prospektus lehetőséget ad a kreativitásra. A másik ilyen terület a könyv. Éppen most van ilyen lehetőségem, egy szakácskönyvön dolgozom, és úgy tűnik, hogy minden szempontból békén hagynak. Ez tipikusan az a munka, amiért ha egy fillért sem fizetnének, akkor is szívesen csinálnám, mert mindenben - a fotók elkészítésétől a könyv méretén át a papírfelület kiválasztásáig - elfogadják a véleményemet. Kicsit féltem a feladattól, mert sok ételfotót kellett rövid idő alatt elkészíteni. Nem is szeretnék nagyon behatolni az ételfotó területére, hiszen vannak kollégáim, akik hosszú ideje foglalkoznak az alkalmazott fotónak ezzel a speciális részével; szándékosan más stílusban fotografáltam, mint ők, igyekeztem megtartani a sajátomat. Elég sok szakácskönyvet átnéztem, és láttam, mennyire nem használták korábban az ellenfény technikát, helyette két lámpával megvilágították az asztalt, szinte reprodukciós fényképeket készítettek. Ma sokkal differenciáltabb a világítás, jobban eloszlik a fény, és a korszerű szakácskönyvek többségében ellenfény technikákat látni. Én is így fényképeztem, mert úgy vélem, hogy az ételfotó tipikusan az, amelyben ezzel a technikával lehet és kell is élni. A tanulóimnak is el szoktam mondani, hogy a kamera-beállítás szempontjából a fotósok nagyjából hasonlóan komponálnak, és inkább a világítástechnikából adódnak az egyéni formanyelvek, a világítás az, amelyben a fotósok közötti különbségek megmutatkoznak.

A plakátokat is szeretem, de erre egyre kevesebb lehetőséget kapok. Óriásplakátot csinálni nagyon jó dolog. Aztán amikor benne vagyunk a munkában, elátkozzuk az egészet. Megint a „Fülesre" utalok: ő a maga idejében, a hetvenes években kiharcolta azt, hogy felfigyeljenek a kreativitására. „Uralta" is a piacot, a legtöbb plakátot, azt hiszem, ő készítette, persze azok nagyon jók voltak, tele ötlettel. Hagyták dolgozni, és ez sugárzott is a képeiről, hiszen nincs annál nagyobb dolog, ha egy alkotó megvalósíthatja az elképzeléseit.

Ma viszont senkit nem érdekel, hogy egy fotósnak vannak-e ötletei, helyette szolgai módon végre kell hajtani az ügynökség vagy a megrendelő „kreatív" ötletét. Kapok egy vázlatot, de sokszor még arra sem figyelnek oda, hogy a rajzon nagyobb, hangsúlyosabb a háttér, mint ami az előtérben van, és amikor szólok, hogy ilyen perspektíva a valóságban nem létezik, a válasz az, hogy mindegy, oldd meg. A későbbi munkafázisban a számítógépes beavatkozások még tovább rontanak a helyzeten, mert gyakran az operátorok sem állnak a helyzet magaslatán. Azaz sokszor két dolog hiányzik a jó óriásplakáthoz: a jó ötlet és a jó kivitelezés.

„Fülesnél" mindkét dolog rendben volt, zseniális ötletei voltak, és az akkori technika lehető legjobb kihasználásával ezeket képpé is tudta formálni.

Ma nagyon távol van egymástól az alkotó, az ügynökség és a megrendelő; ahelyett, hogy jobban összehoznák őket az alkotás folyamatában, és meghallgatnák azt a szakembert, aki majd megalkotja a művet, nagyon rövid határidőket adnak, és sokszor ötletszegények, kivitelezhetetlenek az elképzelések. Ráadásul azt kezdem észrevenni, hogy most már az a minimális technikai színvonal is hiányzik a plakátokból, ami korábban megvolt.

- Azért a kilencvenes évek elejéhez képest csak van ebben fejlődés!

- Igen, a rossz irányba. Azt hiszem, az lehet a baj, hogy nagyon sok idő telik el a „tököléssel", amíg kitalálják, hogy mi legyen a plakáton, és az alkotómunkára már alig marad idő. De akkor még mindig nem bízzák meg a fotóst, hanem elmennek egy képügynökséghez, hogy onnan ollózzanak össze képeket. Sokan nem tudják, hogy a náluk található képek többsége dup-anyag, azaz 6x9-es méretre nagyított Leica-méretű dia, aminek, ha beszkennelik, még tovább romlik a minősége. Pedig Magyarországon van egy komoly alkotógárda, bárkit felkérhetnének a munkára, nem is dolgoznának drágábban, mint amennyiért a képügynökségtől veszik képet, mégsem a fényképészek kapják a megrendeléseket.

De a fotósok, bármennyire is konkurálnak, nagyon jó viszonyban vannak egymással, és ha gyenge lábakon áll is, elindult valamilyen mozgalom a védelmükben.

- De mi van, ha három fotós is azonos árat kér a munkájáért, és a megrendelést mégis a negyedik kapja, aki alájuk ígér?

- Valóban szükség lenne egy képviseletre, hiszen ezen a piacon nagyon éles harcok dúlnak, és senki nem csinál rendet. Lehet, hogy a fiatalok majd aktívabbak lesznek, és jobban megszervezik. De ennek a területnek a mai napig nincsen jól szervezett érdekvédelme.

- A Kamara sem az?

- Nem. Valamikor régen stúdiónak alkalmas területet kerestem. Csepelen ki lehetett volna bérelni vagy meg lehetett volna vásárolni egy épületet, elhívtam néhány kollégát, hogy nézzük meg, hátha közösen meg tudjuk csinálni a stúdiót. Megnéztük, utána beültünk a Bohémtanyába, mindenki elmondta a véleményét. Akkor vetette fel Tasnádi Laci, hogy létre kellene hozni egy kamarát az alkalmazott fotósoknak. Ennek én nem nagyon örültem, mert kevés információnk volt. Végül mégis elindult valami, ami mára vakvágányra került, a Kamara képtelen a fotósok képviseletére. Döglött bálna, ahogy Woody Allen mondaná.

- Úgy kell a képeidet komponálnod, hogy a kép egyes részeibe később szöveg kerül. Legalábbis a Volkswagen Polo-s képeden ez látszik.

- Természetesen. Olyan felkérés érkezett a Volkswagen Magazin részéről, hogy a fotó a címlapon lesz. Általában két napra szoktam elkérni az autót, az első nap elmegy a veszekedéssel, amikor a megrendelők is elmondják, hogy milyen képre gondoltak, meg én is elmondom, hogy milyenre gondoltam, és éjszaka azután nyugodtan lehet dolgozni. Itt annyiból volt szerencsés a helyzet, hogy legalább a stúdióba nem jöttek el megnézni, mit csinálok.

- Kell-e vezetned az autót ahhoz, hogy jellemző kép szülessen róla?

- Nem. Szériaautókkal dolgozunk, nem úgy, mint külföldön, ahol a gyár félbevágott autókat, metszeteket szállít a prospektus képeinek a fotózásához. Ha én egy ilyen metszett tárgyat kérnék valamelyik megrendelőmtől, nagyon furcsán nézne rám.

- Az anyagok tulajdonságait viszont ismerned kell.

- Azt nagyon. Fontos szakmai kérdés, hogy hogyan lehet egy görbületí ív mentén magas fényvisszaverődésű anyagot fotografálni úgy, hogy a képen lakkozott fém felület legyen látható. Elég sok autóban ültem az utóbbi időben, de mint gépkocsi, igazából egyik sem érdekelt. Amikor ezeket a drága kocsikat fotografáltam, akkor sem fogott meg, hogy hány millió forint az értéke és milyen ülés van benne, hanem az, hogy hogyan kell fotografálnom ahhoz, hogy a bőr anyaga, a műszerfal fluoreszkáló fényei a képen is kijöjjenek.

- Egyébként miért fényképezel Magyarországon Volkswagent? A wolfsburgi gyárnak nincsenek jó fotói?

- A gyárak az újdonságokkal együtt valóban leszállítják a sajtóanyagot is, vannak gyári fotók, de szerencsére előfordul, hogy az valamiért nem érkezik meg időben, és ilyenkor nagyon rövid határidő, mondjuk egy nap alatt el kell készülnöm a képekkel, mert ez még mindig gyorsabb, mint a futár. Az is előfordul, hogy más szempontok szerint kell fotografálni, például a szabvány műszaki fénykép helyett kicsit a dizájnt hangsúlyozva. Végül nem az itt látható Volkswagen Polo-kép került címlapra, hanem egy másik. A választás a megrendelő joga. Az is az ő joguk, hogy a megrendelt képet egyáltalán nem használják föl. Ilyenkor nagyon sok jogi kérdés merül föl, nincs tisztázva, hogy ezekben az esetekben mi a teendő. Az, hogy mennyi nyersanyagot, időt, energiát fordítottam egy-egy képre, viszonylag könnyen kiszámítható. A felhasználási jogok, például az, hogy a fotós munkáit a megrendelő milyen célokra használhatja föl, már nehezebben kalkulálhatóak. Az egységes álláspont képviseletében lenne nagy szerepe az imént említett, jól működő érdekvédelemnek. Voltak is ilyen próbálkozások, de a Kamara időnként elrugaszkodott árakat erőltetett a piacra. Tudom, hogy a Coca Colától mennyi pénzt lehet kérni, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy öt főt foglalkoztató vállalkozás nem fog kétszázezer forintot fizetni fotó felhasználási díjként, messze elkerülik a profi fotóst, majd megcsinálja a képet a titkárnő unokaöccse, aki úgyis most vett digitális kamerát. Az ügynökségeknek viszont nem tudunk elég magas árat adni ahhoz, hogy komolyan vegyenek bennünket. A piac szereplői nem tudják, hogy mihez igazodjanak, egyrészt nagyon sok a fényképész, másrészt sokan próbálkoznak olyanok is, akiknek semmi keresnivalójuk nem volna ezen a területen.

- De ki mondhatná meg nekik ezt?

- Senki. És nem is mondja meg nekik senki.

- Ha a piac eltartja őket...

- ... márpedig eltartja, mert irreális áron dolgoznak. A fotó árából képesnek kell lennünk eltartani magunkat, és még a fejlesztésekre is jutnia kell. Az elvégzett munkáért mindig reális árat mondok. De azt is meg szoktam mondani a megrendelőnek, hogy a neki végzett munkám egyfajta gazdasági növekedést fog jelenteni a számára, vannak is olyan ügyfeleim, akiknél az együttműködésünknek köszönhetően ez a növekedés már jelentkezett. Sőt olyan cég is volt, amelyik tízszeres forgalmat ért el az utóbbi egy-másfél évben.

Amikor az egyik sportszergyártó cég tulajdonosa eljött hozzám, és mondtam neki, hogy nálam harmincezer forint a legolcsóbb fénykép, csodálkozott, mert nekik korábban kettőezer forintért fotografáltak. Azt mondtam neki, hogy egy kétezer forintos fotó technikailag olyan gyenge minőségű lehet, hogy azt nem is érdemes elvinni a nyomdába. Megcsináltam neki egy fotót ingyen, csak azért, hogy vigye haza, és hasonlítsa össze a kétezer forintos képpel. Két nap múlva visszajött, ötvenöt fényképet rendelt meg tőlem, és azóta már a második nagy katalógusukat csinálom. Később örömmel hívott fel, hogy a fotóimra épülő újság- illetve internet-hirdetésük komoly forgalomnövekedést hozott.

- El tudod-e képzelni a szakmai fejlődés egy olyan pontját, amikor már nem csupán fényképezel, hanem nyomdát is üzemeltetsz, azaz a fotó CD-k helyett plakátokat és prospektusokat adsz át a megrendelőidnek?

- Nem, nem. Én ugyan foglalkozom digitális képfeldolgozással és a saját képeimnek a nyomdai előkészítésével - nagyon jó minőségű Scitex szkennerem, illetve nagyméretű poszter-nyomtatóm van -, és az adatbeviteltől a próbanyomatokig mindent meg tudok csinálni. Vagyis meg tudom mutatni a megrendelőnek, hogy körülbelül hogyan fog kinézni a végleges kiadvány. De még pár éve is komoly ellenállásba ütköztem, amikor magam szkenneltem a képet, mert az operátorok azt hitték, hogy ezzel elveszem a kenyerüket. Holott az ő munkájukat csak segítettem azzal, hogy a képeimet retusáltam, „kiháttereztem".

Vannak kis- vagy közép kategóriájú vállalkozók, akik szívesen veszik, ha nem kell külön számítógépes grafikust keresni, hanem kész anyagot kapnak. Van, aki kéri a nyomdai lebonyolítást is, de csak egy-két olyan nyomda van, ahol megengedik, hogy ott legyek, amikor a nyomatok készülnek.

- Kapsz-e külföldről megrendeléseket?

- Régebben voltak külföldi megrendelőm, ma inkább a multik előretolt bástyáin keresztül kapok megbízást. Néhány alkalommal módomban állt Ausztriában dolgozni, ahol fantasztikus profizmussal találkoztam: volt olyan, hogy egy pénteki napon fotografáltam a bécsi Burgban, és hétfőn reggelre vártak a megbeszélésre, amire vinnem kellett a fotót. Megdöbbentem, hogy a grafikai terven be volt rajzolva az általam készített fotó helye, hiszen akkoriban, a nyolcvanas évek elején mi még nem nagyon találkoztunk layoutokkal.

Ma a külföldi cégek itteni képviselői sajnos messze nem állnak azon a szinten, amin az anyavállalat, hiányoznak azok a részlegek, amikkel jó kapcsolatot lehetne tartani. A menedzsertanfolyamon egy dolgot tanulnak meg alaposan: alkudni kell; ha egy fotóért öt forintot kérnék, akkor biztosan megkérdeznék, hogy nem lehetne-e három ötven, föl sem mérik, hogy milyen munkának mennyi a reális ára. A szakmai részhez nem nagyon értenek, nem csak layoutok nincsenek, hanem elképzelések sem, sokszor még a termék is hiányzik, amit le kell fényképezni.

Amikor odakint vezető beosztású emberekkel találkoztam, azt láttam, hogy komoly rálátásuk van a fotós szakmára, és tiszteletben tartották a fényképész szakembert. Természetesen minden esetben kértek prezentációt. Ebben is nagy különbséget látok: ha a bemutatkozó anyagomat megmutatom egy külföldinek, kiderül a beszélgetésből, hogy nem csak udvariaskodik, hanem szakmailag is érzékeli, hogy milyen koncepciót, kompozíciót, műszaki kivitelt lát. Magyarországon az is előfordult már, hogy a nagy méretű diáimat papírképként nézegették, úgy kellett szólni, hogy ezeket a fény felé kell tartani. Azóta mindig viszek magammal egy hordozható átvilágítót. Azt sem nagyon értik, hogy miért ilyen nagy a dia; kint egy profi alkalmazott fotósnak - ha csak nem divat- vagy riportképről van szó - a kisfilmes vagy rollfilmes anyagával nem is foglalkoznak: uram, először hozzon egy rendes, legalább 4x5 inches méretet, azután beszélgethetünk!

- Lépést kell tartanod a fotótechnika fejlődésével, vagy a mostani felszereléseddel hosszú ideig kihúzhatod komoly beruházás nélkül?

- A kérdésed második része is igaz: egyrészt még kétszáz évig kihúzhatnám így, ha lenne még kétszáz évig hagyományos nyersanyag, ehhez a területhez bőven elég a felszerelésem. De a kérdés első fele is igaz, annyira, hogy rendszeresen olvasok szakirodalmat, az Interneten is figyelem a híreket, mert ismernem kell a szakmámhoz kapcsolódó társszakmákat. Tudnom kell, meddig dolgozhatok ilyen méretű nyersanyagra, mi az, ami a digitális technikából már most átvehető, és mi az, amivel még érdemes várni. A mai napig kijárogatok a külföldi nyomdatechnikai cégekhez, kipróbálni az újdonságokat, már ők is tudják, hogy időnként jön valaki, aki nem vásárol, csak érdeklődik. Itthon az ilyen embert prospektusgyűjtőnek nézik. Külföldön más a szemlélet, ők úgy gondolják, hogy a nézelődőből lesz a vásárló. Elmondok erre egy példát: nagyon régen, az Ofotért keretein belül a svájci Broncolor cég tartott egy bemutatót. A gyenge angol tudásommal beszélgetni kezdtem a cég kelet-európai főnökével. A kölni photokinára akkoriban még nem nagyon utazhattunk, de volt egy úgynevezett kelet-európai fotókina, ahol megint lehetett ezzel az úrral találkozni, és ezek a találkozások oda vezettek, hogy 90-ben, az elsők között lehettem a Broncolor magyarországi képviselője. ők sem tudhatták, hogy a közel húsz évvel korábbi nézelődők közül kiből lesz komoly vásárló, de mindenki felé bizalommal voltak, és ez a befektetésük üzletileg is hasznosnak bizonyult. Ezt a fajta hozzáállást az itthoni cégeknél ritkán lehet érezni.

Bacskai Sándor

Képaláírások:

1. kép: A stúdióban

2. kép: Az autó lenyűgözően szép - ezt próbáltam képben megfogalmazni. Ezt a felvételt nem kérte a kedves megrendelő, de igyekeztem a kötelező feladatot minél hamarabb megoldani, hogy ez a fotó elkészülhessen. Közel félnapi munkába telt a megvilágítás kialakítása. Kettős felvételi expozíciót alkalmaztam, a konverziós és lágyító szűrő nyújtotta felvételi lehetőségeket kombinálva

3. kép: A felvétel Sinar p2 kamerával, 4x5 inch méretű nagy színtelítettségű diapozitívra készült. Nem kis gondot okozott a nagyméretű műszaki kamera elhelyezése az autó szűk belső terében. A felvételt kettős megvilágítással készítettem, hogy a műszerfal saját fényei is látszódjanak

4. kép: A fotó a VW Magazin megbízásából készült. A kamerabeállításnál arra törekedtem, hogy a felvétel ne hasonlítson a gyári műszaki fotókra, de címlapról lévén szó, a képnek kellő dinamikája legyen, és maradjon annyi hely, hogy a szokásos szöveges információkat elhelyezhessék. A világítás Broncolor stúdió vaku többszörösen szórt fénye

5. kép: A kamerabeállításnál hasonlóak voltak a szempontjaim, mint az autó külső fotójánál. A világítás ebben az esetben tőlem kissé szokatlan, amolyan agresszív fénykezelés, mert azt kérték, hogy kapjon hangsúlyt a műszerfal újszerű, hideg-kék világítása

6. kép: A Peugeot Hungária Kft. megbízásából több autóról is kértek felvételeket, köztük sok részletfotó is szerepelt. Talán az egyik legnehezebb részlet látható ezen a képen. A kép műtermi körülmények között készült, Broncolor világítástechnikával, Sinar kamerával, 4x5 inch méretű fordítós filmre

7. kép: Hotel Kempinsky. Budapest újabb épületeit bemutató könyv illusztrációjaként készítettem ezt a felvételt. A nagyon merev képi megfogalmazás nem akar túllépni a műszaki fényképezés keretein. A fotó Sinar kamerával, 8x10 inch (20x25 cm) méretű fordítós filmre készült

8. kép: Egyszerű műszaki felvétel az East West Centerről, hosszú expozíciós idővel, Sinar kamerával, 8x10 inch méretű fordítós filmre

9. kép: Gellért-fürdő. Budapest nevezetességeit bemutató könyvhöz készítettem, Sinar kamerával, 8x10 inch méretű fordítós filmre. Ahogyan várható volt, a napfény filmen a meglehetősen hosszú - 4 perces - expozíciós idő érdekes színhatást eredményezett

10. kép: A Dohány utcai zsinagóga. Belső terek fényképezésénél gyakori probléma, hogy a megvilágítást adó fényforrás is rákerül a felvételre. Ebben az esetben a nagyon hosszú (45 perces) expozíciós idő és a nagyméretű nyersanyag használata lehetővé tette, hogy korrigáljam az ilyenkor fellépő hibákat. A kép Sinar 8x10 inches kamerával, színes fordítós filmre, a kompakt fénycsövek színhőmérsékletének beállításához két szűrő kombinációjával készült

11. kép: Az Almalap címlapjához készült, az InDesign program megjelenése alkalmából. Várható volt, hogy ez az új szoftver és a QuarkXPress majd megküzd egymással a piacon, bár ezt a várakozást az idő nem igazolta. A felvétel 8x10 inch (20x25 cm) negatívra készült. A két program nevének elhelyezése a két pengében számítógépes manipuláció eredménye

12. kép: Hirdetés és poszter céljára készült. Az ügyfél itt is azt nehezményezte, hogy - a képen ábrázolttal szemben - ők nemcsak egyféle poharat forgalmaznak. Kamera: Sinar p2, méret: 4x5 inch, film: nagy színtelítettségű diapozitív. A felvétel során szükség volt egy kis kamerabeállítási trükkre, mivel a fizika törvényei a stúdióban is érvényesek